Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember
Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínű borítékot talált az üzleti levelei között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.
- Ki az ördög írja ezt a levelet? - mondta Vajda nevetve.
Felbontotta a borítékot és elhúzta a száját. A rózsaszínű levélpapír aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt meglátogatni, mert fontos közlendő van... Vajda mérgelődve morzsolta a kezében a levelet, azután belecsapta a papírkosárba.
- Fenét - mondta magában haragosan.
A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan szelíd és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy. Hosszú nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; megint tudott dolgozni, jókedvű lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a levelet és nem törődött vele.
Harmadnap új rózsaszínű boríték érkezett. Hogy tessék őt felkeresni, mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt felkeresni, ő jönne el a hivatalba...
Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!... Megijedt. Hátha csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott, csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.
Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatástól. Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy hónapos szobát a Szondy utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hívják a lányt. Julcsa; de milyen Julcsa? - Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe, nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hívják őket.
Megkérdezte otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a szobát, megismerte.
- Nincs itthon kérem - mondta gúnyosan. - Nem is lakik már itt.
- Nem? - kérdezte Vajda bámulva.
- Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki.
Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta, mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet folyosóján. Melyik lakás most az? Hová nyisson be? Hogyan kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.
Ekkor kinyílt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt rajta, hosszú, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekísérte az előszobából a lakásba.
Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett rá.
- No? - kérdezte Vajda.
A lány nem válaszolt.
- Hát mit akar tőlem? - kérdezte Vajda haragosan.
A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre válaszolni, nyugodtan mondta:
- Hogy tetszik a lakás?
Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban nyugodtan tovább mondta:
- Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet.
Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:
- De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.
- De igen.
- De nem.
- De... Kétszer egy héten... Mint az öreg úr a szőkéhez...
Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.
- Te disznó - mondta -, vigyázz magadra. Nem akarok idejönni.
- Csak bántson - mondta a lány. - Most már úgyis bizonyos, hogy gyerekem lesz.
Vajda eleresztette, elhullott a karja, rábámult a lányra.
- Bizonyos? - kérdezte. Hát a múltkor nem volt bizonyos?
- Nem - mondta a lány. - De most már bizonyos.
Vajda szédülve nyúlt a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.
Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és alázatosan és mosolyogva mondta:
- Most pénz kell.
Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:
- Mire? Nem adtam eleget? Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem adok. És volt a háromszázból is.
- Azt elköltöttem bútorra.
Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút bútorokkal, csúnya, apró porcelán holmival és rikító papírdíszekkel. Ismerte ezt a lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen fertelmes csinosságú lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre? Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz romlottságú utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész, nagy becstelenségű némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes lett a homloka.
- Egy pohár vizet - mondta azután.
A lány a villamos csengő után nyúlt és nyugodtan csengetett. Egy cseléd jött be.
- Hozzon egy pohár vizet az úrnak - mondta a lány.
Az úrnak... A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: - ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.
Megitta a vizet és szomorú haragot és tehetetlen keserűséget érzett.
- Minek kell a pénz? - kérdezte.
- A gyereknek... Gyerekholmira...
Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából két papírpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután felkelt és menni akart.
- Nem marad itt? - kérdezte a lány.
- Nem!
- Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba...
- Nem! - kiáltotta Vajda.
A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult kifelé.
- Mikor jön el megint? - kérdezte a lány.
- Nem tudom. Nem jövök.
- Akkor én elmegyek a lakásra - mondta halkan a lány.
Azután még halkabban hozzátette:
- A nagyságához...
Vajda fellihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét, azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután a düh kialudt és egy halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?
Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna. Milyen szörnyű egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette őt a hatalmába.
Milyen szörnyű egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc hónappal ezelőtt parasztlány volt. De - homályosan kóválygott a fejében - ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született utcalány, ez az éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségű és kérlelhetetlen kegyetlenségű női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt is, azért maradt lány. Már az anyja is...
Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt tőle; benne nincs elég erő és elég kíméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és hadonászik...
Szomorú volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével beszélgetett, egyszer csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogy hívják.