Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember

Bíró Lajos: Szeptember
- Egy jó férj története -
XI.

Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman, frissen, jókedvűen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt, kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghíztak, megszínesedtek. Vajda megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.

Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó, megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle; de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén, azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélegzete és nem tud beszélni. Az öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, eltitkolja-e előtte.

Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés közben odafordult hozzá, a két meztelen karját a feje köré fonta, magához szorította a fejét, azután egy hosszú, tapadó csókkal megcsókolta az ajkát.

- Hogy szeretlek - mondta. - Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád.

Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.

Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.

- Nem maradhatnál ma nálunk? - kérdezte az asszony.

- Nem lehet. Sok a munka.

- Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már hazajössz. És estére is.

Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig, hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az egész délelőttje végtelenül hosszú és siralmasan gyötrődéses volt. Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.

Az ebéd végén megszólalt az asszony.

- Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné, hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.

Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy erről megfeledkezett. Felemelte a fejét és száraz torokkal, nagy erőfeszítéssel mondta:

- Julcsa?... Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni. Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.

Az asszony nevetett a Julcsa ambícióján és az előmenetelén és a dolog ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron úszni a gyerekek.

Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkínzottan és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a székén. Félt.

A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől. Bementek a hálószobába.

Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba... Ebben a szobában... Milyen alávalóság...

Az asszony jókedvűen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és a keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul? Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen várt találkozás örömét mutatni?

Felnyögött. Az asszony ijedten fordult hozzá.

- Mi bajod? - kérdezte.

- Nem tudom... Rosszul vagyok...

Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát.

- Lázad nincs - mondta. - De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy rosszul?

- Nem tudom... Talán a hőség.

Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt el az egész éjszaka. Vajda fel-felébredt, ránézett az asszonyra, megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére, belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott, mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.