Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám

Hatvany Lajos: Crimen Laesae Sanitatis

"Minden sejtés és költészet és nyugtalanság egészségtelen - az egészség buta és józan, nincs lírája, csak böfögése, nincs álma, csak horkolása, nincs szerelme, csak érzékisége és nincs szenvedése!"

Így ír Lengyel Menyhért barátom Istenről szóló izgatóan érdekes kis tanulmányában. És úgy látszik, mintha igaza volna! Hiába állítja Spinoza, hogy a betegség, rossz kedv, gyász, kétség, létünket-lényünket lefokozó állapotok - tény az, hogy e tökéletlenségek a művész leghálásabb tárgyai. Lelki vagy testi nélkülözések megkapó elsírása, ez volt és ez lesz minden idők lírájának java. Leopardi elmondja csúfságát, Heine betegségét, Verlaine ezer apró bűnét-baját gyónja, vallja, dallja és épp fogyatkozásaik istenien szemérmetlen kitárásában rejlik művészetük rendkívül szuggesztív ereje. A nagy művészt még Novalis őrültségének zilált strófáiban is érzem.

Mindebből az látszik, hogy tökéletlen ember is lehet nagy művész... illetve, hogy gyakran, sőt leggyakrabban a művészet nem egyéb, mint átérzésre késztetőn kifejezett emberi nyomorúság, tökéletlenség.

Vajon azt jelenti-e mindez, amit Lengyel Menyhért von le következésül, hogy az épségnek, tökéletességnek, nyugalomnak nincs is költészete?

Igaz, hogy vannak bántóan jókedvű költők; röviden Horatiusoknak szeretném a szemet hunyók ez emberfaját hívni. Ők elelménckedik a nagy, lesújtó problémákat. Valahogy letörik a gondolat fájó élét, mielőtt sebezhetne: "futnak az évek... őszül a hajam... tehát igyunk, szeressünk, használjuk ki a percet, töltsük a napokat kellemesen stb., stb." Ezek a horatiusi ihlet örök - örökké olcsó - motívumai. Nem csodálom, hogy ez a költő lett a nyugalmazott tanárok és bankhivatalnokok kedvence. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a fórum fölött, a Palatinus egyik padján ülve, olvasgatta Horatiust. Ennek az embernek nincs stílérzéke. Horatiust Grácban vagy egyéb penziopoliszban kell olvasni, oda való! Mégis, ha a derűs - majd azt mondtam: pipázgató - egészség vasárnap ebédutáni nyugalmának nem akad más költője, mint Horatius, ez is elég volna annak bebizonyítására, hogy az egészségnek is van költészete.

Szegényes költészet! Mondhatja nekem Lengyel Menyhért. És én hiába beszélnék a művésziesen tarkított formák ezer változatosságáról, a ritmus szikrázva forgó kövén élessé köszörült ötletekről... bizony, szegény költészet ez! Csak az egészség művészi alacsonyabb rendűsége mellett bizonyít.

Van azután egy másik írófajta! Azok, akik betegek ugyan, de műveikbe mentik bele azt, ami bennök egészséges. Erre nagyon sok példa van az irodalomban. Nem kell messze mennünk; élt köztünk is egy kiváló megszemélyesítőjük: Arany János. Szegény, szűk, kevéssé változatos élet, koravénség, folytonos testi fájdalmak egy részről - s íme, más részt ott pompázik a világokat befogadó és megelevenítő poézis. Tagadhatatlan, hogy az ily természet alapjában egészséges; a betegség, a nélkülözés csakis valami lefoszló külsőség; az alkotó erő máshonnét buzog föl; mélyebbről jő és messzebbre hat. Igen ám... de ezek nem lírikusok, vagy legalábbis nem par excellence azok! Csak azért egészségesek írásaikban, mert kikelnek magukból, ha írnak.

Egy borzasztó éjszakán, mikor Musset tépett lelkében szédültek az élet és elmúlás gondjai, eszébe jutott a költőnek a másik költő. Musset Lamartine-re gondolt, a kétségbeesett a nyugodtra, ki sohasem ismerte a jajok vak éjszakáit, a káromlások lázát, a semmibe nézés lidércnyomását, kinek minden helyzetben volt dallamos sóhaja, szép megenyhülése, összekulcsolt kezű fohásza. És Musset meg is kérdezte Lamartine-től, lüktető érverésű versben kérdezte meg: Honét veszed ezt a fenséges nyugalmat? Hogy mersz mindig imádkozni, hinni, tűrni, remélni?

E kétségbeesettül őszinte Musset megérdemelte volna, hogy őszinte feleletet kapjon. De Lamartine már csak pózolni tudott... s válasza sem egyéb, mint a kenetteljesség lila palástos, pompás redőzetű papi póza. Az ő nyugalma nem őszinte nyugalom, csak eljátszott nyugalomszerep, mely szinte megkívánja, hogy a függöny legördülésekor elénk álljon, a publikum felé hajlongó, csókot hintő komédiás. Lamartine első rangú színész volt... de csak színész!

Megint csak felbukkan a kérdés: Hol van hát az egészség költője, hol?

Tán Petőfi! Ha volt valaha egészséges költészet, úgy bizonnyal az övé! Igen ám! - csakhogy ő nem meglátásainak, de nem látásainak köszönhette lírája egészségét. Ő épp úgy látott és épp úgy nem látott, mint a primitív népek és korok nagy költői. Ez ad lírájának erőt, azonban ennek tulajdonítható, hogy költészetének inkább elemi hatalmát, mint szükségét érezzük ma még. Eltölt a nagy csodálkozás és a gyönyörűség, ha Petőfi kötete véletlenül kezünkbe akad, de bizony ritkán nyúlunk utána önszántunkból. Mi lett volna, ha ez a csodagyermek az élet rázúduló esélyei között, illetve azok mögött megpillantja egyszer, csak egyetlen egyszer, az életet magát? Megijedt volna-e? Fejéhez kapott volna-e? Ki tudja? Ki mer itt igent, vagy nemet mondani? Annyi bizonyos, hogy Petőfiből épp oly kevéssé válik Lamartine, mint Horatius; ő nem lesz se színész, se megalkuvó. Valószínű, hogy olyan jajt hallunk tőle, oly hatalmasat, oly velőtrázót, minőt még senkitől soha. Ez új, e kétségbeesett hang bizonnyal meggazdagítja vala Petőfi költészetét, de vajon még egészséges költészet volna-e ez?

Ismét felbukkan a kérdés. Hol az egészséges, a tökéletes, a nagy ember költészete... hol van az, aki mindent átlát és mindennel megbékélt és hol van az, kiben e megbékélés nem rezignáció, ez átlátás nem csupán a spekulatív agy munkája, hanem a világhoz boldogan hasonuló léleké, testé, egész mivoltáé.

Ezelőtt száz évvel még nem volt válasz erre a kérdésre. Ma már büszkén nézünk egymásra és anélkül, hogy nevét kiejtenők, rágondolunk mindannyian, érezzük minden erünkben, hogy köztünk volt az egyetlen, a páratlan, közöttünk volt: Goethe.

Schiller az első, akivel kritikusi szimatja (egy kicsit pályatársi irigysége) megsejdítette, hogy kivel áll szemben. Ő neki adatott először megtudnia, hogy Goethe után nem kell többé attól félnünk, hogy a primitivitással elvesztettük nyugalmunkat, hogy a műveltségnek csak láza és izgalma, hogy a megértésnek csak prózája van. A legédesebb és legnagyobb líra a legnagyobb és legegészségesebb ember költészete lőn. Maga Goethe is öntudatára ébredt annak, mit jelent ő a világ számára s gúnyolódva beszélt Eckermannak azokról a németekről, kik a zsenit csak betegen és púposan tudják elképzelni. Ki nem állhatta az eszményeikben feloszló, bogaraiknak élő prófétákat és mindig megmaradt világfinak: ki ne ismerné a Diner zu Koblenz-et, melyben Goethe leírja, mint került Lavater és Basedow közé s mint lakmározott vígan, míg azok elméleti vitákban melegedtek föl?

Zwischen Lavater und Basedow
Sass ich des Lebens froh
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
Prophete rechts, Prophete links,
Das Weltkind in der mitten.

Az írás nála a fiatalság erőfölöslegének lecsapolása, szavakban kitombolása volt, mely néki a nemi érintkezés szent kéjeit adta. Ne tessék hinni, hogy túlzok:

O ratet, helft mir,
Dass ich mich vollende!
Wo ist der Urquell der Natur,
Daraus ich schöpfend
Himmel fühl' und Leben
In die Fingerspitzen hervor!
Dass ich mit Göttersinn
Und Menschenhand
Vermöge zu bilden,
Was bei meinem Weib
Ich animalisch kann und muss.

A "Vollendungot", a tökéletességet világért sem a fájdalom, hanem igenis a kéj hatványozásában látta s az érzékek vad frissességében kívánta lekötni, ha verselt.

Ahol más költő az elmúlásról ír panaszos elégiát, ott ő neki csak ujjongó himnusza van a természetről, mely hullámkép csap át, hat át a folyton változó jelenségeken, sőt önnönmagunkon, kik e jelentések váltakozását szemléljük:

Und was sich an jener Stelle
Nun mit deinem Hanem nennt,
Kam herbei wie eine Welle,
Und so eilt's zum Element.
Lass den Anfang mit dem Ende
Sich in Eins zusammenziehn!
Schneller als die Gegenstände
Selber dich vorüberfliehn.

Ez a férfipoézis nem merül ki bölcselmi általánosságokban, de bátran az események elé áll; Goethe nem tűri meg a búcsú, a gyász puha elérzékenyülését. Mikor szeretett Lillijétől elválva útra kél, természetes, hogy utazásán néha felsajdul benne a vágy, felébred az álmodozás. A csak nagy művész ilyenkor átengedi magát érzéseinek - a nagy ember és nagy művész résen van és ellenáll:

Aug', mein Aug' was sinkst du nieder?
Goldne Träume kommt Ihr wieder?
Weg du Traum so gold du bist!
Hier auch Lieb' und Leben ist.

Ez az igazi Goethe, ki a múlton csüngést nem dédelgeti, nem becézi - de kipusztítja írmagostul, mint valami dudvát.

Hier' auch Lieb und Leben ist!

És karja feszül, amint erős csapásokkal hajtja csónakát a svájci tavon, hol ez a dal készült, szeme tágul, hogy beigya magába a hajnali táj harmatos szépségét. A perc, az ezer karral átölelt jelen értékét érzi - és neveti már azt, ami elmúlt.

Mikor a férfi újra felgyülemleni érezte magában azt a sok beteges sejtést, sápadt halálvágyat, melyekről azt hitte, hogy a Wertherben egyszer s mindenkorra kiírta magából, akkor teremtette meg a férfi nagy drámáját, a Tassot. Az erős lábakkal földön álló, emberekhez alkalmazkodó, életrevaló Antonio és balga álmodó küzdelmét, kinek Goethe szerint még tehetsége sem ád létjogosultságot.

Az élet ily szeretete a legjobb halálra készülődés; hisz nem egyéb, mint átolvadás a világegyetem nagy életébe. Mikor Schiller koponyáját vizsgálja, nem iszony tölti el, hanem gyönyörűség; örült az aszott váz formájának, mert az anyagban a szellemet épp úgy érezte, mint a szellemben az anyagot s mindkettejükben az összefoglaló Természet-Istent:

...Dass in des Raumes Moderkält und Enge
Ich frei und wärmefühlend mich erquickte
Als ob ein Lebensquell dem Tod entspränge.
Wie mich geheimnisvoll die Form entzückte!
- - - - - - - - - -
Was kann der Mensch im Leben mehr gewinnen,
Als dass sich Gott-Natur ihm offenbare,
Wie sie das Feste lässt zu Geist verrinnen,
Wie sie das Geisterzeugte fest bewahre!

Így járt fölemelt fővel végig az életen; ahol mások csak töprengtek, elmélkedtek, ott ő érezni, szenvedélyesen érezni tudott és nyugalmát úgy meg tudta tölteni élettel, hogy elevenebb az, mint a világ összes lázongóinak, sikongóinak minden kiabálása, kapálódzása, vergődése. Van az egészégnek, van neki mindennél hatalmasabb költészete! És ne mondja senki, hogy Goethe kivétel, Goethe csak egyszer volt. Ne feledjük el, hogy nincs is száz éve, mióta meghalt. És Goethe azért Goethe, hogy ne nőhessen minden bokorban. Csak el ne veszítsük őt, tartsuk magunkban elevenül életét, emlékét, példáját. Oly gyötört, oly üldözött, oly helyét nem találó, oly társadalomnélküli, oly kétségbeesett egzisztencia, mint Nietzsche, valósággal belékapaszkodott Goethébe. Betegségében és elhagyatottságában szertelenül kifejlett életkultuszát Goethe ajándékozta neki. Természetes, hogy Nietzsche agyában mindez nem égett az élet lassú melegével, de lobot vetett, sercegett, pusztított. Ő elfárasztotta a világot az egészség, az erő, a pogányság magasztalásával; a reakció, melynek szelét Lengyel Menyhért érzi, ellene irányul. De nem a romantikus középkorosdi fog rajtunk segíteni - hanem sok Nietzsche helyett több Goethe!