Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 15. szám

SZINI GYULA: THEATRALIA

Az "Illustration Théatrale" színes borítékú füzeteinek makacs, eltántoríthatatlan olvasója vagyok. Ez körülbelül nem kevesebbet jelent, minthogy minden jelentősebb párizsi színdarabról nyomban előadása után, vagy néha még az előtt is teljes, nyomtatott példány alapján ítélhet az ember és a füzet borítékján még a szerzők életrajza, az újságok bírálatainak ügyes kivonata és az előadás rövid ismertetése is közölve van.

A világ legnagyobb színházi vásárának, a párizsinak tőzsdejegyzései nemcsak előttem vannak, hanem róluk mustra alapján ítélhetek. És ezek az Illustration-füzetek csodálatos szaporasággal és pontossággal jelennek meg, az ember alig győzi őket számon tartani és ugyancsak sietve kell őket elolvasni, hogy hátra ne maradjunk. Párizsban roppant sok színház, tömérdek szerző van és emellett mégis állandó a panasz, hogy francia szerzők kiszorulnak külföldre vagy vidékre, mert évekig kell várniok, míg Párizsban szóhoz juthatnak.

Ilyen virágzó nagyipar láttára és különösen, ha az ember figyelemmel kíséri évről-évre való fejlődését, az embernek a színházról való fogalma lassanként egészen megváltozik. Erősen meg vagyok győződve, hogy csak szobatudósok láthatnak a mai színházban múzsák templomát és legfeljebb néhány rajongó tartja még számon azokat az elveket, amelyeket esztétikaiaknak nevezünk.

Az ilyen világtól elvont emberek, téveteg teoretikusok tartják még egyedül ébren azt a művészi lelkiismeretességet és követelik meg azt a becsületes munkatürelmet, amely mintegy a régi, csöndes, hű kézi ipart jellemezte. De ezeknek talán az is fáj, hogy a csodásan finom angol acéltűt nem a kovács csinálja, hanem lelketlen gépek. És ha az ember a modern színházi établissementok füstölgő gyárkéményeire, zakatoló gépeire néz, önkéntelenül érzi, hogy ebben a világban valami gyökerestül megváltozik és a kilenc múzsa fennkölt esztétikájának épp oly kevés köze van e modern színházi üzemekhez, mint a Kothurnusnak vagy Dionüziosz oltárának.

Néha szinte megsajnálom a modern színházi direktorokat, hogy egy roppant fontos dologban még mindig kézi munkára, írókra szorulnak. Milyen virágzó állapot volna, ha darabok írását egyszerűen írógépekre lehetne bízni. Azaz hogy ez az állapot nincs is olyan messze! Mert ezekben a mai szerzőkben nehéz meg nem látni a többé-kevésbé tökéletes írógépeket.

Előkelő szövetgyárak ötletes és művészi képzettségű dessinateur-öket tartanak, akik mindenféle szövetmintát kombinálnak, amiket a gyáros forgalomba visz és közülük azt a mintát, amely leginkább megtetszett a közönségnek, sokszorosítja, milliószorosítja. A párizsi színházak előkelő nevű szerzőinek is aligha van több jelentőségük a színházi életben, minthogy egy mintát találtak ki - új mintát régi, jól bevált elemekből - amelyet a közönség megszeretett és amelyet ők maguk vagy követőik még jó sokszor lenyomatnak, míg a közönség rájuk nem un.

Az esztétika tehát a mai színházban csak közvetve jut érvényre, épp úgy, mint a textiliparban. Ha a közönség egyszer mégis csak rá nem unna az örökké egyforma mintára, akkor a darabok épp úgy nem változnának lényegükben, mint a frakk. Aki ezt meg nem érti, az angol acéltűre is méltán haragudhatik és nem érti meg a világ változását, a színház fejlődését, szükségleteit, alaptermészetét.

A német színházi világ - pontosabban: a berlini és bécsi színházak - hamar és német alapossággal értették meg a változást és mivel ők született reformerek - nem úgy mint a konzervatívabb és óvatosabb mai franciák - siettek is a színházat a mai világ képére újjáteremteni. Sok színház van, sok darab kell, tehát több szövetminta fogy - látták a németek - és nem riadtak vissza tőle, hogy szokatlan, sőt épatant mintákat is forgalomba ne hozzanak. Ibsen, Strindberg, Materlinck, Wilde, Wedekind, Shaw, Gorkij így jutottak szóhoz a német színpadon - néha sokkal hamarabb ott, mint konzervatívabb hazájukban - és keresett cikkekké lettek. Német színházak pedig a szó szoros értelmében bezsebelték a dicsőséget, hogy ők reformálták meg a modern színházat.

Párizsban, amely még ma is az európai színházi piac legnagyobb és szinte korlátlan szállítója, csak épp hogy megijedtek a váratlan konkurenciától és igyekeztek próbaképpen kísérletet tenni azokkal a darabokkal, amelyek német színigazgatók zsebeit tömték meg. Párizsban azonban még Ibsent is bizalmatlanul fogadták - ma is rezerváltan nyilatkoznak róla - és egyelőre várakozó állásponton vannak, hogy a német reform vérré válik-e vagy pedig elmúlik-e, mint minden színpadi természetű emóció.

Francia szerzőkben itt-ott nyomát lehet látni Ibsen, Nietzsche és egyéb "északi" hatásnak, de ez is át van szűrve a meleg párizsi atmoszférán, amely még Shakespeare darabjait is "adaptálta".

A színháznak üzleti jellemvonása, amely mindig elég jelentős tényező volt, soha nem domborodott ki annyira, mint a mai korlátlan színházi üzem és konkurencia világában. Hogy a világ száz jelentősebb színházában tíz hónapon keresztül három esti órán át mivel vonzzák napról-napra a közönséget, ez olyan üzleti probléma, amelyre a régi nyugodt, komoly, alapos esztétikai lélegzete nem futja ki. A színház nem távolodott el az esztétikától, csak az esztétika még nem tudott hozzá közeledni.

Talán ezért van, hogy évek múlnak, évek jönnek és az "Illustration" füzeteit, amelyek a francia színműirodalom évi termésének javát adják, éppoly nyugodt lélekkel olvashatjuk, mint egy tőzsde napi árjelentéseit. Az ember pár nap alatt átfuthatja őket, mint egy nagyon rövid újságregényt és nyomban már el is felejtette őket. Ezek a darabok csodálatos színpadi készséggel vannak megírva; sehol egyetlen szcenikai naivitásra nem bukkan az ember; mesterien használják ki a három felvonás uralkodó szerkezetét, a párbeszédek élénk fonását, a helyzetek színi effektusát; és mindig, zökkenés nélkül az élet, a társalgás nyelvét használják. Mégis: hogy az ember e sok trécselő alak közt egyetlen emberre akadna, aki a világ nagy titkának hordozója lenne vagy hogy az ember mélyebb eszmére bukkanna, mint amilyeneket a hírlapokban szellőztetnek, arra nincs példa. Az ember végül is elcsodálkozik, hogy annyi írói képességet, színpadi ismeretet, invenciót hogyan lehet elpazarolni arra, hogy a szerző három órán át semmit se mondjon.

Mindez tudott dolog és kritikusok, esztétikusok eleget foglalkoztak vele. A modern színpad furcsaságai közé tartozik, hogy végre egy színdarab is szóvá tette ezt a kérdést. Az elmúlt párizsi szezonban az Odeon-színházban, amelyet most a hírneves Antoine igazgat, "Les plumes du paon" (Pávatollak) címmel egy furcsa, félig vaudeville-szerű, félig szatirikus darab került színre, amelynek főszereplői párizsi színházi szerzők és amely akarva-akaratlanul is az "irodalom és színház" című problémába botlott bele.

A "Pávatollak"-at ismert párizsi szerzők írták: Alexandre Bisson, a modern vaudeville egyik atyamestere, a "Pont-Biquet család", "A hálókocsik ellenőre", "A hipnotizált anyós" és egyéb bohózatok népszerű szerzője; a társa pedig Julien Berr de Turique, neves színműíró és regényíró, akit pszichológusnak tartanak a kritikusok, bár egyikük hozzáteszi, hogy "la psychologie, avec lui, n'est pas morose". Szóval két jókedvű szerző, akik együtt már írtak egy vidám darabot, amely nálunk a Vígszínházban "A nevezetes kastély" címmel került színre.

A "Pávatollak" nem jó darab, nem is volt sikere és kritikusai legfeljebb udvariasságból mondhatták, hogy a közönséget azért nem érdekelte, mert az írói és színházi világ műhely-életéből vette tárgyát. Ezen a helyen csak azért teszem szóvá, mert két elismert, keresett párizsi bohózatíró vaudeville-szerű kedélyességgel csúfolja ki benne a "szimbolikus" irodalmat, amely szerintük nem tudja megállni a helyét. A témát tehát, amelynek perspektíváit cikkem elején érintettem, a saját szempontjukból nézik - a bohózatírói siker szempontjából.

Így is érdekes a kérdés. A darab első felvonásának hetedik jelenete teljes világosságot vet Bisson és társa világfelfogására, irodalmi gondolkodására és akaratlanul is szerencsésen formulázza azt, miért rosszabbodik évről-évre a francia színpad termése. Ebben a jelenetben két író beszélget: az egyik Henri, egy nagysikerű párizsi bohózatíró, a másik pedig Raoul, aki irodalmi komolysággal akarta meghódítani a színpadot, de mindjárt első darabjával kudarcot vallott. Köztük áll harmadiknak Trickmann, a színházi ügynök, a pénzember, a "pčre Banknotes".

Henri: Tehát a darabom nem tetszett neked?

Raoul: Nem jobban, mint a többi. De azért én is tapsoltam gyáván, mint a többiek; bár mikor hazamentem, siettem magam letisztítani Ibsennel.

Henri: Ezt nevezi tisztulásnak!

Raoul: Igen. Ó, jól tudom, hogy te nem tartod sokra.

Henri: Bocsánat! Ibsent, ha megértem, csodálom. Te pedig épp akkor reszketsz a gyönyörűségtől, ha nem érted meg!

Raoul: És ki mondta neked, hogy nem értem meg?

Henri (tréfásan): Akarom hinni, mert különben te intelligensebb volnál mint én... és ezzel a gondolattal nem tudok megbarátkozni.

Raoul: Szóval én örülök a sikerednek a te érdekedben, de fájlalom a művészet érdekében.

Henri: A nagy művészet nagy M-mel... Mulatságos vagy.

Raoul (Trickmannhoz): Dühöngök, ha látom, hogy így elfecsérli a tehetségét, mert tehetsége az van... a nyomorultnak!... És mire használja?... hogy megnevettesse a potrohos nyárspolgárokat, hogy földerítse a szíveket és veséket, megrázza a hasakat és megkönnyítse a nehéz emésztést.

Henri: Mondd mindjárt, hogy az emberiség jótevője vagyok.

Raoul: A művésznek más küldetése van és amit te csinálsz, az a patikus mestersége.

Henri: Ide hallgass, Raoul és jegyezd meg jól, hogy könnyebb az embereket untatni, mint megnevettetni.

Trickmann (nevet): Persze... persze...

Henri (Trickmannhoz): Nézze meg ezt az embert, egy intelligens, vidám, sőt szellemes fiú; ha beszél, öröm hallgatni, de amint írni kezd; mindennek vége. Szemmel láthatóan megváltozik. Az ember azt hinné, hogy eloltja a lámpását, mielőtt írni kezd és a sötétségben mázol. Roppant érdekes... A mondatai elnehezednek, a gondolata elfátyolozódik, misét mond, jövendőt rebeg, szimbolizál és olyan szavakat használ..., amik nem közönségesek... A "Gymnase"-beli darabja, amint elmondta, jónak tetszett előttem; amint a színpadon láttam, nem értettem meg belőle semmit.

Trickmann: Nem ön az egyetlen.

Raoul: Nagyon rosszul játszották... És nem ringatom magam illúziókba. Jól tudom, hogy a kritikusok haragusznak rám.

Henri: Mert untatod őket... Ezt nem tudják elviselni... Minthogy pedig nem diszkrétek, ezt meg is mondják... és ez árt a darabnak.

Raoul: És a kollégák, a derék jó kollégák, akik ízekre szedtek a folyosón...

Henri: Dehogy!

Raoul: Tudom, hogy állunk... Különben, ezt mindenki tudja... Ha egy új szerző emelkedik föl...

Henri: De te nem emelkedtél föl... És ez nem jelent semmit. Az igazság az, hogy te homályos, szibillikus voltál és hogy az emberek csúnyául unatkoztak és hogy pont tíz órakor az ember száz sou-t adott volna egy szójátékért.

Raoul: Minek vitatkozzunk? Nem fogjuk megérteni egymást soha... A színházban én...

Henri: A színházban te hamisan látsz.

Raoul: A nagyot látom.

Henri: Nagyon hamisan látsz.

Raoul: Én olyan színházat akarok, ami használ...

Henri: Kinek? Neked nem, mert a darabodat csak háromszor adták. A többieknek? Azok nem jönnek el.

Raoul: Te csak pénzszerzéssel törődsz.

Henri: Hogy az ördögbe ne... ha nincs.

Raoul (barátilag): Nézd... ez utálatos.

Henri: Lehet... de élni kell.

Raoul: Nem vagy más, mint egy bohóc, egy hisztrió. Dróton rángatnak.

Henri: Jobb, mint ha a hitelezők rángatnának.

Raoul: De, az ördögbe, nem azért vagyunk a földön, hogy mulassunk!

Henri: Mindenesetre nem a mi dolgunk, hogy erre figyelmeztessük is a közönséget.

Raoul: Hát nem fáraszt téged, nem eszi a szívedet, hogy örökké összeházasítsd Eduárdot és Kunigundát?

Henri: Válást is csinálok, tudod!

Raoul: Amikor annyi izgató kérdés van, annyi életprobléma!

Henri: Igaz, de... Ne terheljük túl a tehetségünket! Nem játszhat mindenki kontrabasszust. És egy poéta azt mondta: "Il ne faut pas souffler plus haut que... l'embouchure".

Trickmann (Raoulhoz): Kövesse barátja tanácsát; jó tanácsok, nagyon jó tanácsok.

Raoul: Maga pedig, pénzes bácsi, ismerjük a maga irodalmi ízlését: a bevételi maximum!

Ebből a beszédből, azt hiszem, a Raoul igazsága domborodik ki olyan erővel, hogy az ember csak később, a darab folyamán veszi észre, hogy a szerzők Henri-nak akartak igazat adni. Mert azzal a szerencsétlen szimbolista Raoullal csúnya dolgok történnek még a darabban.

Henri, a felkapott szerző megutálja az örökös hercehurcát, az örökös próbálást, az örökös népszerűséget és feleségének a színésznőkre való féltékenységét, elhatározza, hogy el fog külföldre menekülni és darabjait a Raoul neve alatt fogja játszatni. Raoul szaladgáljon helyette igazgatókhoz, színésznőkhöz, újságokhoz és egyéb helyekre. Ezért övé lesz a dicsőség és a jövedelemnek egy hányada.

Raoul elfogadja az ajánlatot, mert szerelmes egy hölgybe, akinek az apja csak úgy hajlandó odaadni a leányát, ha Raoul színpadi sikert tud felmutatni. Henri elutazik boldog és váratlan nászútra a feleségével, akit a színésznők miatt már csaknem elveszített és külföldről küldözgeti a darabjait Raoulnak, aki gépiesen lemásolja őket és a saját neve alatt adja be a színházaknak. Egyik óriási siker a másik után és Raoul ékeskedik az idegen "pávatollakkal", megkapja a leányt, akit szeretett, kinevezik a becsületrend lovagjává, sőt egy különc még nagyszerű kastélyt is hagyományoz neki. Ezen a hagyatékon Raoul és Henri összevesznek és szétválnak. Raoul ekkor előadatja a saját szimbolikus című darabját és hiába aratott eddig sikert a Henri pávatollaival, a tulajdon elmeszülöttje csúfosan megbukik.

Amint látni való: Raoul, aki a szimbolikus, irodalmi velleitású színműirodalmat képviseli, csúfosan pórul jár a vidám vaudeville-írók karmai közt. Ízekre tépik a közönség szeme láttára és végül odadobják, hogy a közönség kacagjon rajta. És ez történik egy darabban, amelynek léha, üres meséje a Bisson brilliáns technikájával van előadva; a legkápráztatóbb és egyszersmind legszánalmasabb technikával... Akkor százszor inkább a legsötétebb szimbolizmus országa jöjjön el, mint a vidám, léha, üres szófecsérlések végevárhatatlan kora.