Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám · / · KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK

KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK
IV.

Demetert kicsapással fenyegette meg Bagi. Azt mondta neki: - Pakolhatsz! Mehetsz! Bepiszkoltad az intézet, a "palotám" hírnevét... Azonban alig hogy elhangzottak e szavai s távozott, a fiúk, Kaufmessel élükön, hahotával feleltek neki. Demeter pedig, ismerve a Bagi irgalmas szívét, elbizakodottságában utána kiáltotta: - Beszélhetsz jó vitéz! Senki sem hallgat rád... Ezt azonban inkább csak úgy, a többiek előtt mondta, ijedelmének leplezéseként; mert valójában megszeppent bizony s megpillantván Regináldot, nekirontott ökölbe szorított kezekkel. - Mindezt neked köszönöm! Megöllek, ha kicsapnak! Gyalázatos! - ordította a fülébe s haragjában majdnem szembeköpte.

- Ártatlan vagyok - védekezett Márián.

- Bizonyítsd be! Bizonyítékot! - vágta közbe Kaufmes.

- Bizonyítékokat! - visszhangozták a többiek.

- Ti bizonyítsatok! Különben majd kitudódik minden, az utolsó ítélet napján - válaszolta Regináld halkan s magára hagyta a szavain hahotázó tömeget. Végtelenül fájt a szíve. Fájdalmára Baginak belátó szeretetében keresett vigasztalást. De, hogy ez a szeretet egy cseppet sem belátó, amilyennek elképzelte, már néhány óra múlva kitűnt.

Még aznap este, vacsora után, magához hívatta őt Bagi, igen sürgős ügyben. Röviden csak ezt mondta neki: - Mától fogva a múzeumba teszlek. Azonnal hagyd el a cubiculumot. A helyedet Kaufmes foglalja el. Hálátlan fattyú te! A bűnpártoló a bűnösnél is súlyosabb büntetést érdemel... Hogy hátam megett kinevettél, kicsúfoltál s alattomban lázítottál ellenem, ezt még megbocsátanám; de, hogy elhallgattad a Demeter kiszökését, mert én mindent megtudok! - ezt még a jó Isten sem bocsáthatja meg. Hűtlenül viselted a konduktori magas méltóságot. Ezennel megfosztalak tőle. Kaufmesre ruházom. Ő derék, törekvő fiú. Elmehetsz!

Aznap este, lefekvéskor, alig várta Regináld, hogy kioltsák a dormitóriumban halvány világot szóró fotogénes lámpát. A sötétséget, a rejtvemaradottságot áhítozta a szíve, jobban, mint ezelőtt bármikor, hogy ne lássa a megvetéssel rámeredő tekinteteket, a kárörvendő pillantásokat; hogy elnémuljanak a rászórt szitkok és gyalázkodások. Egy óra óta megszűnt cubiculista és konduktor lenni. Kaufmes lett ez is, az is. Tegnap még vígan, zajongva, énekelve dőlhettek álomra a fiúk; ma egyszerre, mintha mindenki rendes, csendes, jó akarna lenni, nesztelenül vetkeződtek, csak suttogva beszélgettek; mintha senki sem akarná az új konduktor türelmét próbára tenni. Kaufmesnek egyetlen szavára ki kellett oltani a lámpát, bár sokan még vetkőzésben voltak. De zúgolódni azért senki sem mert emiatt. Úgy látszott: fogadást tettek, hogy az új konduktornak mindenben a kedvére járnak, nem mint Regináldnak.

Regináld mindeddig félt a sötétségtől, amelyet képzelme gonosz szellemekkel, háborgató démonokkal népesített volt be; most szerette, bizalmas társává fogadta a misztikus feketeséget. A sötétségben mintha meglátta volna a napvilágnál rejtve maradt dolgokat; a sötétségben jobban gondolkozhatott. Úgy érezte: két karját ki kell tárnia, hogy magához ölelje azt az édes, koromsötét némaságot, mely az egész hálóteremre ráborult... A fiúk hamar elaludtak. Úgy érezte: egyedül csak ő van még ébren. Nem tudott elaludni s az a sejtelem fogta el, hogy ebben az életben többé sohasem fog aludni tudni. Meg volt sebezve a lelke, fel volt dúlva egész benseje. Mintha az álom is örök ellenségévé szegődött volna. A melle gyorsan pihegett, mint megkergetett őzikének. Párnája alól kivette a kis porcelán Szent Antalt; a szívéhez szorította, hogy elcsillapítsa szíve heves dobogását. Majd ajkaihoz emelte a szentet s megcsókolta a kezeit, a lábait...

E pillanatban úgy rémlett neki, mintha a padmalyt, amely felett a Bagi lakása volt, a Bagi vizenyős, foltos, duzzadt, nagy keze törné át. Mintha feléje kézcsókra nyújtaná... Aztán gyorsan eltűnt a kéz... Csak vízió volt, csak látomány... Regináld, bár semmi szörnyű sem volt e látományban, mégis megremegett tőle. Egyszer rámutatott helyzetének magyarázatára. A Bagaméri Xavér igazgató úrnak adott legelső kézcsók emléke merült fel benne s e pillanatban megérezte, hogy ebben az első kézcsókban rejlik minden őt ért sorscsapásnak eredete, egyetlen oka. Megcáfolhatatlan valóságként tört szívében utat az a meggyőződés, hogy helyzetének minden furcsasága, minden szenvedésének kezdete abban az első kézcsókban fogant, amelyet az intézetbe jöttekor Baginak adott. A jó földbe került mustármag volt ez a kézcsók, melyből a bajok ágas-bogas terebélyes fája nőtt ki; az a kis forrás volt ez a kézcsók, mely patakká, folyóvá, tengerré dagadva, észrevétlenül körülvette őt s most hullámsírjával fenyeget. Az a kis szelecske volt ez a kézcsók, mely viharrá edződött s jaj annak, aki útjába került. Lavina lett a könnyű hópehelyből, az első elhibázott lépésből pedig sorscsapás. - Igen, a legelső kézcsók! Ezzel keltettem mindjárt kezdetben magam iránt a társaimban bizalmatlanságot s provokáltam személyemnek gyanúba vételét, mert nem úgy csináltam, mint mások. A legelső kézcsóknak köszönhetem bizonyára a cubiculistaságot, a konduktorságot s minden jó szót, amivel az igazgató úr eleinte úgy elhalmozott, anélkül, hogy tudtam volna: minő viszontszolgálatokat várnak tőlem mindezért... Kegyvesztett lettem, lefokoztak, Montaldó kivételével mindenki megvet s árulót lát bennem. És mindezt annak az első kézcsóknak köszönhetem... Oh ha tudtam volna, hogy egy kézcsók mi mindenre kötelez, talán nem fogadtam volna szót apámnak. Vajon, ha én is büszkén, hetykén viselkedtem volna s nem alázatosan... - így talán sokkal jobb lett volna!... Miért nem adták szüleim inkább ezt a tanácsot nekem?... Oh de én semmit sem akarok a szemükre vetni! Ők nekem csak jót akartak.

Végtelen szerencsétlennek, elhagyatottnak érezte magát. Erőlködött, hogy képzelmével maga elé varázsolja édesanyja képét, hogy jóságos arcának látásából vigaszt merítsen. - Mivé lettem, hová jutottam! Szegény, ha tudná - sóhajtotta s úgy érezte, hogy anyján kívül voltaképpen senkije sincsen, aki őt önzetlenül szeretni tudná.

E percben valaki megérintette a kezét... Montaldó Vili volt; titokban, lábujjhegyen, az ágyából sompolygott át hozzá. Regináld ösztönszerűleg megragadta a kezét. Érezte, hogy barátját az igaz vonzalom hozta. Ágya szélén helyet szorított neki.

- Nem birok elaludni. Olyan szerencsétlennek érzem magam - suttogta Montaldó Vili.

- Mi bajod? - kérdezte Regináld halkan.

- Nem tudom. Mindig ilyen voltam. Amióta csak emlékezni tudok, mindig fájt a szívem.

Mindketten mélyen sóhajtottak.

- Tudom: te is odavagy - folytatta Montaldó. - Szegény. Csak meg merném nekik mondani: mily kegyetlenek, mily igazságtalanok hozzád!... Oh én tudom, hogy te ártatlan, tiszta vagy.

- És látod, mégis... Jobb dolga van annak, aki vétkezik - vetette közbe Regináld.

- Igen, itt a földön. De az Égbe, oh az Égbe csak a tisztákat s a jókat veszi fel az Isten! - felelte Montaldó mély meggyőződéssel. Majd hozzátette: Én is csak jó, csak nemes szeretnék lenni; mindig; s érzem, hogy nem tudok... Ez az, ami úgy elkeserít. Talán ez az...

- Nincs mit vádolnod magad - sietett őt megnyugtatni Regináld. - Jól tanulsz, engedelmes vagy. Senkit sem bántasz. Mindenki szeret... Te biztosan a mennyországba jutsz!

- Akkor hát mégis mi az, ami folyton nyugtalanít? Amitől félek, bár nem látom, s ami a lelkemnek s a testemnek fájdalmat okoz, bár meg nem tapinthatom?... Mindennek van látható oka, mondják az emberek...

- Ezt mondják, igaz... De hátha vannak láthatatlan okok is - szólt Regináld s önkéntelenül a "legelső kézcsók" jutott az eszébe. - Mások szemében ez is egy láthatatlan ok.

- Ugye olyanok - jegyezte meg Montaldó gyorsan -, amelyeket csak érezni, csak homályosan sejteni lehet s csak az érezheti, akire hatással voltak. Mások számára ellenben láthatatlanok, érthetetlenek.

- Igen. Azt is hallottam már, hogy némely emberek már születésükkor ilyen titkos okokkal jönnek a világra. Azt mondják ezekről: "Végzetüket magukban hordják..." Oh Vili, néha azt hiszem: bennem is vannak ilyen velemszületett okok, amelyek minden bánatomnak ősforrásai... Miattuk vész kárba minden jóigyekezetem.

- Az én természetem olyan különös - gyónta Montaldó s a hangja remegni kezdett. - Bennem is lehetnek s vannak is ilyen eredendő hatalmas okok, amelyek nem engedik meg nekem, hogy úgy éljek s úgy érezzek mint a többiek... Sírok akárhányszor, amikor mások nevetnek s közönnyel nézem, amin ők elérzékenyülnek. Miért?... Ami másokat néha annyira érdekel, hidegen hagy engem. Miért?... A szeretetem is másfelé vonz, mint másokat... Miért szeretek én a temetőbe járni, miért szeretek egyedül bolyongani, míg legtöbben a nagy piacra vágynak emberek közé?... Igazad van, mindennek természetemben egy titkos okának kell lennie!... Ugye?... A dolog csak így magyarázható.

E szavaknál lehajolt Regináldhoz s gyengéden magához ölelve őt, arcával az arcához simult. Forró leheletétől szinte szerelmi kéj bizsergett végig a tagjain. És hozzá szólt: - Látod Regináld, én téged úgy szeretlek, mint talán senki. Ez is olyan furcsa. Mert te fiú vagy; én is az vagyok s a fiúk nem szoktak egymásba szerelmesek lenni. Ez is a bennem lévő láthatatlan ok miatt van így... Néha úgy érzem: ha te meghalnál, én is elpusztulnék. Egyszer arra is gondoltam, hogy eljegyzem magamat veled, örök barátságra. Senki sem tudta volna meg. Megvettem már a gyűrűket is. Nézd: itt van az egyik. Vedd. Neked adom... Húzd fel...

- Milyen jó vagy - szólt Regináld boldogan. Mégis talált valakit, aki igazán szereti. - Mindig olyan jó voltál hozzám - folytatta - s én ezt éreztem is, már ismeretségünk legelső napján... - Azért nem kell búsulnod Vili. Semmi bajod sincsen. S ha van, majd elmúlik. Meglásd... Minden elmúlik egyszer.

- Igaz, minden elmúlik egyszer - ismételte Montaldó Vili. Majd hozzátette: - De te se búsulj! Nem te vagy az árulkodó Júdás... Én sejtem, hogy ki az. Kaufmes! De az Istenért el ne mondd senkinek... Egyszer hallottam, hogy téged is rágalmazott az igazgató úr előtt, a kertben. Azt mondotta rólad, hogy ócsárlod az intézeti kosztot, hogy szemben alázatos vagy, de hátmegett mindenkit csúfolsz, leginkább őt, Bagit s hogy konduktorságod egy fabatkát sem ér, mert nem tudsz tekintélyt tartani... A lugasban ülve hallottam ezeket s bedugtam a fülemet, hogy ne halljam tovább. Akkor mindjárt el akartam neked ezeket mondani; de aztán meggondoltam... Nem akartalak felbőszíteni s mindig azt hittem magamban, hogy Kaufmes szavainak az igazgató úr nem fog hitelt adni... Az ő bűne is kitudódik egyszer...

- Igen, kitudódik... Az utolsó ítélet napján minden kitudódik - szólt Regináld halkan.

- Pszt! Csend legyen! - kiáltotta Kaufmes. - Ki suttog ott?... Majd befogom a szádat, csak mukkanj még egyet, te paraszt.

Montaldó Vili ijedten sompolygott vissza a paplanja alá...