Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 10. szám · / · FIGYELŐ

HATVANY LAJOS: Szimat és ízlés

A tanár úr kitűnő ízlésű ember. Lelkesedése őszinte, ítélete biztos, megértésének köre tág. A tanár úr harminc év óta ír könyvismertetéseket, tanulmányokat, bírálatokat. A tanár úr finoman ír finom folyóiratokba; írása mindig tanulságos, mindig felvilágosító; kiérzik minden sorából, hogy állandóan igazságos ítéletre törekszik.

És a tanár úr finoman és igazságosan fog írni, amíg eljő hozzá a "hosszan kiterítő" halál; akkor a tanítványok emlékbeszédeket mondanak róla s az emlékbeszédekben bizonnyal ki fogják emelni, hogy ez az élet az önművelésnek és a munkának szentelt szép élet volt. A kedvenc tanítvány tán ívet is fog köröztetni a tanár úr összes munkáinak megrendelésére. A gyászolók nagy lelkesen meg is rendelik az összegyűjtött munkákat. De mikor pár hónap múlva megjelennek a könyvek, alig fog már valaki a szegény tanár úrra emlékezni; és írásai sem fogják felidézni emlékét! A könyveket por lepi - a tanár úr emlékét feledség! Pedig kitűnő ember volt, finom ízlésű és igazságos... és írásai is kitűnőek, finomak és igazságosak!

Míg a tanár úr így töltötte nemes életét, addig felvetődik vidékről valami kis újságíró. Napilapokban ír tárcákat irodalmi és művészeti kérdésekről. Merész, kihívó, igazságtalan írások. Nyíltan bevallja, hogy nem is törekszik se igazságosságra, se tárgyilagosságra. Sőt óvakodik tőlük! A múltból csak azt fürkészi ki, ami a jelent táplálja, a jövőt teremti... s kíméletlenül dob el minden egyebet. Izgatottan keresi a mai hangok közt a holnap hangját. Az ismert alkatrészekből összeforrasztott "szép" rovására dicséri az új elemek gyakran idétlen formanélküliségét.

*

És íme körülötte zsongás-bongás, erjedés, forrongás támad; élet! Pártossága szenvedélyeket, a szenvedélyek harcokat, a harcok lappangó erőket keltenek fel. A jelent fölrázza és a jövő fölismeri magát benne!

Nem embereket írtam le, nem céloztam adott esetre. Leírásom marad, mint minden elvontság; az élet nem választ el ily határozott ellentéteket s én is csak az ízlés és szimat egymásba játszó fogalmainak határolására választom őket el.

Magyarországon öl, irt, pusztít a jó ízlés! Akadémián, folyóiratokban, újságokban, egyetemen művelt urak adnak felvilágosításokat elhasznált formák kezelési módjáról s a történelmi érzék szent nevében a művészi érzéket fojtják el.

A jó ízlés és a történeti érzék ugyanis atyafiak! Mindketten a kegyelet, a tekintély s a tehetség ama megnyilatkozásainak kultuszát űzik, melyekben valaha már-már tehetség is megnyilatkozott. Mindenekelőtt pedig tisztelik a múltat - az egész múltat!

A művészi érzék és a szimat, ez a másik testvérpár, nem ismerik a kegyeletet, letapodják azt az alapot, melyen építeni akarnak s nem törődnek a rajta búsongó romokkal. S az a művész, aki nem veti el a múltat, az is önkényesen bánik vele, csak azt kéri tőle amit felhasználhat, amire szüksége van. S ez a szükség időnként változik. XIV. Lajos korának a latin irodalom kellett, Voltaire-nak XIV. Lajos kora, a romantikának a XV. század és a középkor, Sainte-Beauve szimatkritikája vezette Hugo-ékat a grand sičcle mögé és adott termő elvet a francia romantikusoknak. Goethe legfeljebb ha a német népdal leheletét érezte, a rákövetkező nemzedék már a Niebelungenlied, a Minnesängerek költészetén és a keresztény középkor vallásos dalain lelkesült, melyekről Goethe tudni se akart. Kazinczyék nem vették tudomásul a népköltészetet; ezért teremthettek a maguk módján szabadon! Petőfi viszont nem látta maga mögött közvetlen elődeit és teremtő erejével kapcsolatos szimatja biztonságával nyúlt a jóízlésűek jajveszékelése közben a "durva" népies felé. Petőfi irodalmi forradalmát a hivatásos bölcsek és ízléses tudósok (pl. Toldi) ellenében Gyulai szimatja és Arany művészbírálata igazolta s ugyancsak Arany öntudatos művészete emelte a "népest és nemzetit" a művésziség oly magas fokára, hogy még Beöthy, Berzeviczy és Rákosi vállvetett erőlködése se emelheti magasabbra.

Ez a törzs dúsan hajtott - el is virágzott. Be kell látnunk - Arany után nincs tovább! Mást kell keresni!

Keresni? Dehogy! Jönnie kell valakinek, aki talál! Hol fog találni? Mit? Ki a megmondhatója!

Nincs kizárva (bár aligha valószínű), hogy a magyar irodalom múltjában talál majd erjesztő anyagra. Csak ne az egész múltat emlegessétek: a halotti beszédet, a Jeremiádokat, a Zrinyiászt, a kurucdalokat, Bessenyei és Kazinczy púderes parókáját, Csokonai csikóbőrös kulacsát, Berzsenyi festői tógája redőit, Petőfi kurjantását és Arany mélázó szavát... ne említsétek őket mind, hanem mutassátok nekem a sok költő közül azt az egy embert, azt az egy kort, azt a nagyságot vagy csak különösséget, melyben ható elemeket kerestet a művész.

Attól félek nehéz feladat lesz!

Azt hiszem, hogy oly időt élünk, mint a XVIII. század végén és a XIX. század elején; otthon semmi keresni való, át kell néznünk a szomszédba. Hisz egész Európa a mi szomszédunk! Tudomásul kell vennünk, hogy van Ibsen (tán egy kissé volt?) és vannak Verlaine és Maeterlinck, Hauptmann és Wedekind, D'Annunzio és Hofmannsthal.

Szó sincs róla! Nem kell magunkat eladni nekik... Csak "Dévénynél kell betörnünk" az otthon petyhüdt népe közé, amint azt meg is tette az igazi költő, aki először látta be, hogy amint a dolgok ma állanak, többet adhat nekünk a nyugat, mint az egész magyar irodalom s ki midőn tetté azaz dallá változtatta e meggyőződését, meg tudott maradni színmagyarnak.

Természetes, hogy nem a lelki épülés, az élvezés, az esztétikai gyönyör s a tudományos kíváncsiság embereitől akarjuk elvonni azt, amit szépet, nagyot alkottak e földön Balassától Aranyig... csak a művészi alkotás útjáról akarjuk a múlt törmelékeit elsöpörni. Be kell látni, hogy a fogékonyság, a műveltség, a nemes dolgokkal való foglalkozás, a hazafias kegyelet bármily szép tulajdonságok, nem épp művésziek, illetve nem szükségképpen azok, csak bizonyos körülmények közt válhatnak azokká. Épp úgy, mint a vallásosság vagy a jótékonyság. E körülmények visszaidézése jámbor óhaj marad; senkinek sincs hatalmában, hogy rákényszerítsen, belé neveljen bizonyos érzéseket oly nemzedékbe, mely más idők szelét érzi. A történeti érzéket sem szabad a fajszeretettel, bizonyos emberkör ismeretéből és szeretetteljes megfigyeléséből fakadó költészettel összetéveszteni. Sok művész, a legtöbb művész, érzéketlen a történelem iránt, szeszélyes ízlésű, sőt ízléstelen... De szimatja, biztos szimatja mindenkinek van! Rá kell magunkat bíznunk erre a csodálatos ösztönre. Ne tessék mesterségesen hangulatot kelteni ellene... mert ezzel épp a művészetet űzzük ki az irodalomból. Márpedig a szegény, mindenünnét kiűzött művészetnek, ha általában valahol, hát bizonyára itt van helye. Vagy még itt is árthat valakinek?

*

Az Akadémia legutolsó közgyűléséről följegyzi a Budapesti Hírlap tudósítója, hogy a program minden egyes pontja történeti jellegű volt s többek közt így ír:

Kövesligethy a földrengésekről értekezett ugyan, de ez is történeti tényező, a föld alakját építik a rengések, ennek a történetét csinálják.

Bájos naivitás, mely inkább szánakozó meghatottság mosolyát csalja ki belőlünk, mint a felháborodás szavát!

Tehát rengések építik a föld alakját és "csinálják" a történelmet. S ezt a Budapesti Hírlap is kénytelen belátni! Lám, lám, mi mindenre rákényszeríti a magyart az a sok "kutya" német és "bolond" ánglus. De nincs az a "kutya" német és "bolond" ánglus, aki e rengéseket megakaszthatja; ők csak méregetik, előre kiszámítják a földhullámok futását és följegyzik a rengés előidézte változásokat. Ezért különb legény ám a magyar akadémikus! Aki nagygyűlésein előbb le-szónokolja, utóbb pedig le-vezércikkezi a rengések között fejlődő történelmet és szóval-tollal állja útját, hogy az a tolakodó földhullám valami újat vessen a földszínre!