Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám

BALÁZS BÉLA: MAETERLINCK

Egyszer eszembe jutott a következő: A művészetben van symbolum ante rem és symbolum post rem. Például vannak alakok, melyek az embert jelentik, mert nincsen eléggé különböztethető egyénné rajzolva a képük, és (post rem) vannak olyanok, ahol a legszemélyesebben megrajzolt egyénbe nyúlt olyan mélyen a művész, hogy a közös ősanyagot, az embert hozta ki belőle; az egyénen keresztül ért el a szimbólumig. Ez jutott eszembe és akkor beszéltem könyvekről, írókról, akik alig érdekelnek, csak azért, hogy hozzáfűzhessem: van symbolum ante rem és symbolum post rem stb.

Egyszer elolvastam egy könyvet Materlinckről.

A könyvet német asszony (Anselma Heine) írta francia férfiről, mely antitézisekből párhuzamosan és keresztbe mindenféle következik, amint is azt látni fogjuk.

A könyv egyszerű és intelligens. Kötelességtudóan hordja elénk az egész Maeterlinck-matériát. Szóval egyszerű, átlátszó, teljes téma.

*

Tehát kezdődik az életrajz. Csak nagy vonásokban, de olyan nagyokban, hogy az is fölösleges, nem találjuk meg benne Maeterlinck művészetének gyökerét. De két kép reprodukciója van hozzá mellékelve. Azokból megcsap valami. Maeterlinck földalatti forrásainak sejtelme. És van ott még egy Verlaine-idézet.

Az egyik egy Villaert festette genti tájkép (ott született és nőtt fel Maeterlinck). Rég hullott hó alatt gubbasztó kolostorfalak. Hosszú kopasz fasor, nagy üres téren (mint az elhagyott meztelen gyerekek, dermedten a félelemtől). Ólomszín felhők. Esti sötétség, pedig talán nappal van. De itt azt nem lehet tudni. Fekete apácák az úton. Nehéz mozdulatlanság és csend. Valami mégis történik valahol. Az a láthatatlan erő cselekszik, él itt, amelyik lefogja ezt az életet. Annak a mozgását ábrázolja ez a mozdulatlanság.

A másik egy arckép. Úgy tíz éves korából való lehet. De a szemében már tükröződik ez a tájkép. Ez a sötétség megsejttette vele a sötétséget, ez a csend a csendet, ebben az alagútban megérezte az alagutat. Mehetsz most már Maeterlinck e világos, hangos Párizsba, mehetsz most már, ahova akarsz! Ez a tíz éves gyerek már azok közé tartozik, akiknek lelkiismeretfurdalásuk van, ha egyszer jóízűt kacagtak.

Az is látszik a képen, hogy nem szegény fiú. Ráér majd elmenni az élet mellett.

Aztán néhány sor Verlaine ars poetikájából, amelyik majdnem egészen helyettesíti azt, amit a miliőrajzban nem tudott megmutatni Anselma Heine.

De la musique avant toute chose.
Car nous voulons la nuance encore.
Pas la couleur, rien que la nuance.
Prends l'Eloquence et tords lui son cou.
Rien de plus cher que la chanson grise.

A csodálatos francia dekadenciának a technikája. Eszembe jutnak a legkülönbözőbb dolgok. Verlaine versei mellett Maeterlinck drámái, Claude Debussy zenéje hozzá. Carričre festette az enteriőrt és Monet a hátteret. Az evolúcióban elöljáró francia idegek felfedezéseiről, első, betegen finom érintettségeiről van szó. Ez új, suhanó hangulatok, névvel nem nevezhető, alig sejtett hangulatok kifejezésének technikája ez: "Pas la couleur, rien que la nuance."

(A német könyv azt mondja: "Ein französisch schreibender germanischer Träumer.")

Szóval az életrajzban csak ez a két kép és a Verlaine-idézet mond valamit; de majdnem eleget.

Aztán következnek a művek. Elöl a verses könyv. "Serres chaudes." "Üvegházi virágok". A legelöl álló szó Maeterlinck műveiben és megadja a hangnemét az első tételnek. Princesse Malaine és a hét királykisasszony az üvegajtó mögött és az eltévedt kis Melisander. Üvegházi virágok.

Tudjuk a két képről, hogy mi van a versekben. Rég hullott hó alatt gubbasztó kolostorfalak. Fáradt felhők. Néha sötétség. Titokzatos tehetetlenség, nemtudommért fájdalom és rémlátások. Igen, de valahol, valahol messze a falakon kívül talán buzog az élet.

Aztán a drámák.

Princesse Malaine az első. Sziklatornyok, földalatti folyosók. Viharban csikorgó fenyves. Lidércfényes mocsár és villáméjszaka. Egy gyönge gyermeket kínoznak és fojtogatnak. Gyilkosság és vér. De az óperenciás tengeren túl történik. Mintha fátyolon keresztül látnám. A szívem elszorul, de nem fog el csúnya rémület.

Aztán: A vakok. A hívatlan vendég. És az Interieur. Nincs bennük gyilkosság és vér, de némább, feketébb, nagyobb bennük a halál. Nincs sziklatorony és vihar. Csak ezeréves rengeteg; láthatatlan madarak suhognak és zúg a tenger. Aztán elalvó lámpa, a lakásban csapkodnak az ajtók, a vak érzi a láthatatlant, aki közéjük ült. Vontatott csend és nem történik semmi. De. Az élet történik. Mintha a fátyolon keresztül látnám az alakokat és már érzem, hogy nem is róluk száll rám ez a néma borzalom, hanem az egészről. Arról, ami közöttük, fölöttük a levegőben van. Ezeknek a daraboknak a hőse láthatatlan, mint a hívatlan vendég. Kicsoda, micsoda? Aztán a hét beteg királykisasszonyt látjuk a csukott üvegajtó mögött aludni. Mi és az a királyfi. Az egyik - éppen az, - nem ébred fel. Ez mind olyan messzi van. Mit érzek mégis olyan közel belőlük? Aztán jön a csoda: Pelleas és Melisande. Megint borús északi köd és ódon kastély. És az alakok oly finomak, mintha csak a ködnek kondenzációi volnának. Hajók lámpafénye csillan meg messzi a tengeren, aztán eltűnik. Szeretik egymást és megölik őket. Egyéb nem történik. De. Valami láthatatlan történik valahol. Aztán Aladine és Palomides; Aglavaine és Selysette; és Tintagiles halála.

Mesenevek és mese-szcenáriák. Nincs valahol, hogy mindenütt lehessen. Mert ki tudja? Az a csend, az a mozdulatlanság be van-e csukva azokba a mogorva várkastélyokba, nem hullámzik-e itten, köröttem is? Az a láthatatlan, mindent kormányzó nagy misztérium. Mert az a hőse Maeterlinck darabjainak. Abban a vontatott csendben, ahol nem történik semmi, az a láthatatlan erő cselekszik, amelyik lefogja ezt az életet, annak mozgását ábrázolja ez a mozdulatlanság. És a nagy Érthetetlennek, melynek kebelében élünk, mint egy sötét erdőben, legláthatóbb, legdrámaibb megjelenése a halál. A halál a hőse mindezeknek a drámáknak. De nem a rettenetes, a szomorú vég itt a halál, nem sírgödör és csontváz, hanem a sötét titok, a leskelődő. Csak szimbóluma a nagy misztériumnak. Láthatatlan, élő alak, mely közöttük jár-kél, megsimogatja és az asztalukhoz ül mint "hívatlan vendég". Nem történik semmi. Az élet történik.

Maeterlinck még teoretikusan is kifejtette Ibsen Solness-éről, írván, hogy a cselekmény csak surrogatum. Rövid céljaival, okaival eltakarja a cél és ok nélkül való nagy Érthetetlennek érzését. A mozdulatlanságban tárja ki magát az életmisztérium és a csendben megcsendül a lélek. Az eseménytelen mozdulatlanság ábrázolása az ideál.

Ehhez az új nagy vállalkozáshoz új nagy technika kellett. Az alakjai nem fejlődnek és nem mozognak belül. Mindegyik csak egy mozdulatlan hangulat kezdettől végig. Az óriás csendben, mely körülveszi, olyanok, mint a gyerekek. Az is, aki vérengző és rettenetes. Sötétben remegő gyerekek és úgy is beszélnek. Ami a drámában cselekvés, az a szóban gondolat. Ne legyen az se. Ne terelje a figyelmet egy bizonyos pontra. Ne érezzék együgyű monoton csengésében egyéb, mint egy ajknak a lehelete, egy szívnek a dobogása és azok a félő, sejtő hangulatok, melyek úgy se foghatók fel gondolattal. Ezek a gyerekek nem beszélnek, csak megszólalnak, mint a húros hangszerek valami láthatatlan mozgástól a közelben.

Ez majd mind kiolvasható Anselma Heine könyvéből. De fejezzük már be Anselma Heine könyvét. Ezután szép rendben Maeterlinck filozófiai munkáit keríti sorra, kimutatja bennük az ő nagy átváltozását, mint ő mondja: sötét miszticizmusból szép világos realizmusba és ami fő, egy asszony hatását ebben. - Maeterlinck misztikus. Középkori aszkéták, kabbalisták, gnosztikusok a kedves olvasmányai. Aztán Böhme, Novalis, Svedenborg stb. Maeterlinck misztikus és a filozófiai írásaiban a költő alakítja, szerepelteti a kérdéseket, mint egy nagy mozdulatlan drámában. Csak a kérdések megtalálásáról van szó és összefüggések sejtéséről: Van-e boldogság? Mi az útja? Mi a sors? Hogy függünk össze egymással és a nagy titokkal? És ezekben a munkákban kivált az utoljában (Le temple enseveli. Le double jardin) csakugyan világos bízó hit van, egészség és munkakedv. Az asszony tehát azt mondja: realizmus. De Maeterlinck férfi és misztikus; Anselma Heine asszony és talán - misztikus. Mert az asszony, aki maga a testet öltött misztérium, olykor értelmetlen, érzéketlen minden miszticizmus iránt. Sőt minél misztikusabb egy asszony, annál realisztikusabb a világnézete. Anselma Heine intelligenciája is kudarcot vall itten.

Aztán még Monna Vannáról beszél sokat. Védi: hogy nem megalkuvás. Kimutatható benne, úgy mondja, fejlődés. Vanna alakjában. Hősnőinek fejlődése a riadt szenvedő gyerekből a tudatos, cselekvő, győzelmes nő felé. Ez igaz. Ami a fontosságát illeti, olyan, mintha egy festő fejlődésében a témái, gondolattartalmának gazdagodását dicsérnénk. Maeterlinck legmélyebb darabját, az "Ariane et Barbebbleut", alig hogy megemlíti, neki nem fontos, hogy a beszéd nélkül való megmondás technikája is itt éri el a tetőpontot. Neki az asszony egyénisége fontos.

 

I.

II.

III.