Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám

LENGYEL GÉZA: HARC A BÁLVÁNYOK KÖRÜL

Az ősi bálványimádó ébred fel az emberben, amikor nagyjainak szobrot állít. Ne készíts magadnak faragott képet - mondotta az úr kiválasztott zsidó népének. A kiválasztott nép évezredeken át elvont, formáktól mentes szellem gyanánt tudta imádni mindenható, kegyetlen istenét. A komor parancsolat azonban egyre jobban elszigetelődött. Mi, zsidók és nem zsidók, haragos teistákból mind szelíd bálványimádókká váltunk, akit nagyon szeretünk, akitől nagyon félünk, kifaragjuk kőből, kiöntjük ércbe és áldozunk bálványa előtt.

Akárki légyen a megörökített, az emlékén az a fontos, hogy eléggé bálvány-e. Eléggé hat-e a fantáziánkra, az indulatainkra, a szemünkre, az idegzetünkre - mert aki értelmet és tanulságot keres, az olvassa el az oknyomozó történelmet.

A bálványok megfogható, megérthető, köznapi emberi lényből nagy ok nélkül nem válnak bálványokká. A Kossuth-fogalom lenyűgöző hatásának okairól pontos adatokat szolgáltat korának története. A tömeg teljes joggal imádandó bálványnak tudja és bálvány gyanánt akarja imádni. Azt akarja, hogy fiai és unokái majdan épp olyan félelemmel, bámulattal és rajongással nézzenek reá. Olyan emléket akar faragni róla, amely alkalmas arra, hogy ennek a mélységes értelmű bálványimádásnak középpontja legyen.

Kossuth szobrában ennek a faragott istennek a motívumait kell keresni. Próbáljuk keresni, mert hiszen egyúttal ez a tiszta művészet szempontja. Pogány gyönyörűségek és pogány fájdalmak forrása a művészet. Ellensége az elvont, a szellemien isteni fogalomnak, megrontója a tízparancsolatnak. A bálványimádással, a pogánysággal együtt tenyész. Bálványimádók, Kossuth szobrában bálványt keresünk.

Jön azonban egy hangos, művészietlen botrány és figyelmünket ettől a tiszta pogány szemponttól eltereli. Hiába próbálunk menekülni tőle. A botrány tengerré dagadt és a Kossuth-szobrok a tenger tetején úszkálnak. Szemébe kell nézni ennek a botránynak.

Arról van szó, hogy milyen formájúra faragták Kossuth szobrát. Legalábbis erről volt szó. Ennek a kérdésnek az eldöntésére találták ki az egész bonyolult gépezetet: a pályázatot, a mintákat, a zsűrit. Mire a gépezet a maga porcióját ledarálta, hirtelen az került előtérbe, ki csinálja a szobrot. Az örök tartalom helyett a múló forma, az anyag helyett a személy. Hiszen a problémának ez a része is lehetett volna a kiinduló pont. A magyar művészet nem nagy mező, a magyar szobrászat még kisebb. Minden érdeklődő aránylag rövid idő alatt megtudhatja, melyik magyar szobrásztól mit várhat és semmi lehetetlen nem lett volna abban, hogy pályázat, minták, elpazarolt munka nélkül egyenesen a meghívandó személy fölött vitázzon és döntsön a zsűri.

Hogy ez a módszer nagyon is kitesz bennünket a meglepetésnek, az remélhetőleg nem argumentum most, amikor kiderült, hogy semmiféle egyenes megbízás olyan képtelen meglepetést nem hozhat, mint aminőben két zsűri, titkos szavazás és külföldi művészek szíves közreműködése után részesültünk.

Horvai János sok rossz bálványt faragott már Kossuth Lajosról, soha nem ígért valami szívekbe markoló alkotást, de bizonyos, hogy még ő is tűrhetőbb, különb, lendületesebb, épebb valamit gondolt volna ki, ha nyíltan, őszintén megrendelik nála az emléket, ha nem nyűgözik le a pályázat ezer veszélyével, eshetőségével.

Még egy-két ilyen egekig csapkodó botrány és Magyarország alighanem végképp kigyógyul a pályázatok csalhatatlanságának babonájából. Nem példátlan ez a processzus. Az irodalom már átesett rajta. Avagy gondol-e még valaki mosolygás nélkül a hírhedt akadémiai pályázatokra?

A titkos és nyílt konkurencia csődjének minden jele megtalálható ebben a botrányban. Éppen az akadémia jelentéseiből jó ismerősünk a visszatérő dráma, amelyet először megvetéssel löknek el, másodszor elolvassák, harmadszor mérlegelik, negyedszer úgy elsilányul mellette a termés, hogy megkapja a díjat. Szobormintát készíteni - ez még sokkal kockázatosabb, mint drámát írni. Nem csoda, ha egy-egy ötlet többfelé is szerencsét próbál. Ami Vörösmartynak nem kellett, talán Kossuthnak jó lesz. Amit Arad nem kívánt, azt Budapest tán befogadja. Sőt - állapíthatja meg boldogan a győztes Horvai - egész bizonyosan befogadja.

Erre a frivol kísérletezésre persze nem minden művész hajlandó. De a pályázat bizonytalan sorsa mindenütt megbénítja kissé az energiát, letöri a szárnyakat, lelohasztja a lelkesedést. Ezért olyan silány egészben véve a Kossuth-szobor pályázatának anyaga. Csaknem minden valamirevaló szerzőről tudnivaló, hogy többre képes. Világos, hogy különb művész, mint amilyennek pályaterve mutatja. A verejték szaga és a kedvetlenség bélyege mindenfelé.

Róna József tervének legbámulatosabb tulajdonsága ennek a nagyon is érthető kételynek hiánya. Mintha teljes bizonyossággal nyúlt volna hozzá a mintázófához és ugyanazzal a bizonyossággal tette volna le: tudom, hogy derék munkát végeztem, tudom, hogy benne van minden erőm és tudásom, tudom, hogy ez az energia érvényesülni fog, tehát érdemes dolgoznom. Nem kísérletezett, nem spekulált, nem szatócskodott, nem gondolt arra, hogy neutrális mintát csináljon. A kijelölt helyre, a kijelölt ideához szélesen és szervesen komponálta meg az emléket.

Megnézte az országházat, a teret, amely előtte elterül, a benyúló utcákat. Szinte már itt, az utcabejáratnál kezdett építeni, lerak egy határkövet, megalapoz egy lépcsőt, azután, fokról fokra haladva, egy széles teraszt. A teraszt bekeríti két nagy félkörrel, paddal. Nem ismeretlen formula. Mondhatnánk azt is: a Siegesallée motívuma. Lehet. De szolid, jó ízlésű motívum. A bekeretezés két kezdőpontján két plasztikus allegória, középen, elöl szintén allegória, de sokkal kevesebb plasztikai kvalitással. A hátsó középen maga a piedesztál. Ez a legsikerültebb kellék az egész kompozícióban, amelynek természetesen hibája ez a kellékes mivolta. A piedesztál tömegei pompásan vannak elosztva, kitűnően elosztott tömbök, kétoldalt jól lendülő, jól szárnyaló sassal. A talpazat lábánál mozgalmas, eleven csoport. Nagyon jól rendezett jelenet, de jelenet. Színpadi. Az egészben nem hiszünk. Hanem az alakjait, eleven, lüktető, törtető alakjait szeretni kell. A forradalmi gondolat, a drámai hevesség megvan bennük föltétlenül és ha színpadra emlékeztet, akkor a színpad legjobb műveire. Maga Kossuth már arra szorul, hogy innen lentről kölcsönözzön kvalitásokat. Az eleven drámaiság belőle sem hiányzik. A pózt nem rójuk fel, hiszen igenis pózol minden szobor minden alakja, pózol minden drámai hős. De Kossuth póza - kitűnő póz legyen. Tudnánk mi másféle bálványt is elképzelni. A mi számunkra egy-egy vonal, egy-egy plasztikus tömeg eleget mondhatna. De kétségtelen, hogy Van der Stappen és Calandra - a megrendelők az ő meghívásukkal jelezték elismerésüket útmutatásuk iránt - ilyenféleképpen, legalábbis ilyen módszerrel fognának hozzá a legdrágább, legtöbb hódolattal körülvett pogány szobortemplom megépítéséhez.

Róna Józsefnek igaza volt, amikor ismerve a feladatot, tudva, hogy legjobb bíráival művészi összeütközésbe nem kerülhet, a maga teljes erejét bizodalommal áldozta fel.

Azután jött egy kegyelmes miniszteri szó és a babért elviszi Horvai János, noha csupa félelem és csupa dadogás, amit ígér. Tessék megérteni: Róna József nem a Rodin nyelvén beszél, nem a legfrissebb márvány-formálók nyelvén. De a maga beszédét, minden fordulatát, minden szépségét kitűnően használja. Horvai azt sem tudja, mi a nyelve. A mintáját lehet nagyítani, lehet kicsinyíteni. Rónáé pontosan be van illesztve a térbe, aránybeli változtatást nem tűr. Horvai is rendezné az alakjait, ha értené a rendezés mesterségét. Térbeillesztésről szó sincs. Durván és oktalanul ragad a földhöz, nem a térhez az emlék. A drámai, forradalmi hév helyett a melankóliával próbálkozott meg. Nem elvetendő motívum ez. De milyen szánalmas a melankólia, amely meg nem indít, lélekbe nem markol. Róna József egy-egy mellékalakon a legpompásabb mintázó készséget bizonyítja. Horvai mintája mintha szándékosan titkolná a szerző minden plasztikai meggyőződését.

...De hát kivel is vitatkozunk? Nem, nem a kegyelmes szakértőkkel. Hanem azzal a hanggal, amely arról suttog, hogy jól van minden, nincs botrány, nem történt semmi, hiszen nem a lázadó fiatalságot, nem a túláradó originalitást nyomták el. Igaz. Hanem ezek az urak, ezek a kegyelmes szakértők jövőre akár Rodint hívhatják főbírálónak, meg Falguére-t. Azután pályázhat bizodalommal a leghevesebb forradalmárok legizmosabbika, pályázhat tökéletes bizodalommal és részesülhet a csalódások legrettenetesebbikében.

A pályázaton különben nincs nyoma a szobrász-művészet valamelyes forradalmának. Néhány képtelen bárgyúság, amiről nem szabad beszélni és néhány jól hangzó név - ama bizonyos fáradt, ernyedt vonásokkal mintáikon. Róluk viszont nem kell beszélni. A magyar szobrászat elég szomorú képét mutatják. De mégis inkább a pályázat, semmint a művészet csődjét.