Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · FIGYELŐ

BRÓDY MIKSA: A Vígszínház

Addig tisztálkodott francia szappannal, amíg levakarta magáról a finom irodalmi sznobot s a bebuborékozott bőr alól kivillogott az üzletember. Sikerült rácáfolnia évtizedes irodalmi ambícióinkra; egyúttal sikerült, nem is nagy keservek árán, egy tömött pénztárca segítségével bebizonyítania, hogy csak befogadó nemzet vagyunk, alkalmasak arra, hogy mindent megírjunk, amit mások másutt már megírtak, s mindent meghallgassunk, ami "made in ..." - tudom is én hol - védjegyet kapott.

Minden dramaturgia nélkül, épp csak szemmértékkel dolgozni, ahhoz nemcsak kitűnő instinktus kell (Faludiéknak van bőven); hanem egy példás üzleti elv is, amellyel a Vígszínház vezetői ugyancsak helyes mértékben rendelkeznek: a "leben und leben lassen" elve.

S ezzel be is állítottuk a Vígszínház fejlődését a kronológiai vonalba. Kezdetben volt az ige!

Importálni egy kultúrának már csak bájital segítségével potenskedő fiait ebbe az országba, amelynek irodalmi gyomra még a retket is megbírta. Ez az idő volt a Vígszínház fénykora, amikor legfeljebb azzal vádolhatták a vezetőséget, hogy az irodalmi sznobizmus frakkjában jár s miközben fennhordja az orrát, olyasmibe üti be, amihez nem ért.

Mindezideig csak dramaturgia nélkül dolgozott, talán még jóhiszeműen. De csakhamar szemmértékkel és ösztönnel kezdett munkálkodni. A kaviár ízlett a fogyasztónak. Tehát tömni kell beléje annyit, amennyi csak belefér. S mire a közönség, megcsömörölvén a francia pikantériától, egy kis magyar földszagra lett éhes - akkorára már a kritika is elbódult. A Vígszínháznak sikerült a kritikával, mint szellemi orvossal elhitetni, hogy jólélekkel csak a homeopatikus kúrát ajánlhatja a közönségnek.

Sőt ma már egészen úgy fest a dolog, mintha színház és kritika egymáshoz való viszonya a "ne fájjon neked az én fejem" alkalmazásában nyerne eredményt. A másik elv, az "élni és élni hagyni" elve, inkább a színház üzleti könyveinek rovatába tartozik. Üzleti titok! Arról nem tudunk semmit!

Ezt a kronológiai fonalat végighúzták a magyar drámairodalmon is, s ott, mint corpus alienum, csinos kis szétesést s bomlást okozott. Az importálttal egyenrangú termést nem voltunk képesek produkálni.

Egy irodalom, amely nem tombolta ki magát a romantika szenvedélyeiben, s annál kevésbé jegecesedhetett ki klasszikussá, mint a francia irodalom, természetszerűleg nem is szülhetett olyan tehetségeket, amelyek tohuvabohu táncot tudtak volna lejteni egy meglévő, harmonikus egész körül.

Nekünk még ma nincs harmonikus egészünk s szépen sorban rakosgatnunk kell a téglákat a még készületlen épülethez. Mi nem rúghatjuk szét ötleteinket és kevés elmésségünket, hogy belesziporkázzanak a semmibe. Nem versenghetünk, nem is akarhatunk versengeni vaudeville-írókkal, akikben csak hisztérikus dámák és lelkiismeretes színházi pénztárosok lelik örömüket.

A dramaturgia nélkül dolgozó színház ellenben nem akart téglákról tudni, amelyeken még megérződik az odatapadt föld szaga, hanem azokra a szikrákra fektetett súlyt, melyek színes kova-kavicsokról röpülnek a semmibe.

Nem akarom színházmoralistának kijátszani magam, elvégre a színház magánüzlet is lehet, amely csak üzletfelét, a Nagy Pált óhajtja kielégíteni, de tekintve, hogy mégiscsak az irodalom bőrére megy a dolog, merem állítani, hogy a Vígszínház a francia irodalom tertiär tüneteivel festette rózsaszínűre és betegre ezt a bőrt.

Néhány drámaírónk, még a tehetségesebb is, miliő és természeti törvény nélkül adott alkotást ennek a színháznak s ezzel megfosztotta magát a maga stílusától, amelyet személyes kultúrformának nevez találóan egy lübecki esztétikus. Lehet, hogy nyelvművészeti értékre nézve még magyarok voltak ezek a legtehetségesebbek; csakhogy jól tudjuk, hogy a dráma stílusát a nyelvértéken kívül egyéb jóval hatásosabb és intenzívebb értékek határozzák meg. De mit is tehettek volna drámaíróink! A szemmértékes dramaturg parancsol, aki belát a közönség veséjébe. S ráparancsolt, hogy ne önmagából merítve törekedjék kifelé, hanem odakintről okulva maradjon idebent az ország, a haza és a vígszínházi kassza nagy gyönyörűségére.

Ami pedig a színháznak a közönséggel való bánásmódját illeti, "dreamland" jut eszünkbe, a derék New York Herald vasárnapi "dreamland"-ja. Fantasztikus alakok fantasztikus országokba röpítik a rossz gyereket. Fel a hegytetőre, az égbe, a felhők közé, tüskön-bokron át, amíg végül leesik az ágyról és felébred. A mi közönségünk is a földön fog fölébredni, hogy bővebb részletezéssel ne is terheljem ezt a hasonlatot.

Ha a Vígszínház azt tette volna, amit annak idején, évek előtt vártunk tőle, akkor ő hozta volna rendbe azt, amit a Nemzeti Színház minden jó intenciója dacára a rossz vezetés és még rosszabb rendszer következtében teljesen elrontott. Utat vájni egy erős, modern magyar drámairodalomnak. Amint láttuk, ezt nem tette meg a Vígszínház. Hanem mit tett?

Legalkalmasabb és legjobb színészeit, köztük a primadonnává fajult Hegedűst is bedresszírozta kultúr-gallusnak s ma már Hegedűs Gyula egészen jól kukorékol. A rendezés azonban kifogástalan! Ó, grandiózusan, nagyszerűen és kirakatszerűen kifogástalan! Mi is az? A kompozíció vonalvezetése, a cselekmény hullámzása, a lelki élet megvilágítása, a dráma egységének kidomborítása, a hangulatok aláfestése láthatatlan rendezői kéz láthatatlan belenyúlásával? Jelentkezzék az, aki a Vígszínház rendezői közül ezt tudja! Olyan stílusa van ennek a színháznak, mint egy tíz év előtti magyar műtárlatnak. Egy kicsit modern, egy kicsit akar, egyebekben... ó szent korlátoltság!

Szerencsére végéig jutottunk a kronológiai fonálnak. A közönség lassanként beleun a rombolás e perverz munkájába. A színház pedig majd kezdheti elölről.

Ha az üzleti érdekek is úgy kívánják, talán jobb vidék felé irányítja apercipiáló képességeinket. Meg vagyok róla győződve, hogy jönni fognak még: Hauptmann, Strindberg, Ibsen, Schnitzler, Wedekind, Hoffmansthal, Björnson s a többi ismeretlen tudósok, akiket majdan a Vígszínház fog felfedezni nekünk. Ezek talán még eredeti magyar kultúrát és drámairodalmat is beszuggerálnak ambícióinkba.

S az üzleti érdekek maholnap meg is fogják kívánni...