Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám

ELEK ARTÚR: ARTURO GRAF

Észak-Olaszországban, Piemont városában, a fáktól és cserjéktől zöldellő Torinóban, egyetemi tanítványai s tisztelői között él magába zárkózva, elszigetelten egy olasz költő. Hosszú költői pályát járt meg, meggazdagította köteteivel a modern olasz költést: s mégis idegen a maga hazájában. Tanítványai, olyanok, akik az ő példáján tanulták volna a költés művészetét s az ő hangját szólaltatnák meg költeményeikben, nincsenek. Hatástalanul hangzottak el keserű versei, hiába danolt a nagyúrról, a halálról: egy szív meg nem indult, egy szem meg nem nedvesedett panaszára.

Arturo Graf költészete olyan idegen az olasz szívnek, mint aminő idegen hangzású a Graf név az olasz fülnek. A halálról más is danolt olasz nyelven. Leopardi is megénekelte a halált, amely egyszerre születik meg a szív mélyén a szerelemmel; az olasz költészet nem csupa verőfény. De Leopardiban és minden olasz lírikusban a pátosz lüktetése érezteti az élet után vágyódást. Oly vigasztalanul belenézni az életbe, oly komor tekintettel morzsolni ujjai között az élet részeit, a napokat, az órákat mint Arturo Graf, csak északi vérmérsékletű emberek tudják. Apai öröksége ez neki; apja német ember volt, az ő töprenkedő, szemlélődő lelke folytathatta életét fiában.

Arturo Graf pesszimizmusa, amely költészetének jellemét megadja, ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint Schopenhaueré. Nem érzelmi pesszimizmus, vagy ha igen, hát elméje alakította azzá a mi s értelme itatta át vele természetét. Hogy mi az ő pesszimizmusa, azt maga így magyarázza meg: "A pesszimizmus a rosszullétnek bizonyos érzetéből, a szellem bizonyos csalódottságából származik, abból, hogy elménk nem talál már módot arra, hogy összeegyeztesse magával a dolgokat. Ha az elme racionális, a világ meg irracionális, nem látom, hogyan békülhetne meg akkor az elme a világgal. Ha az értelem növekedtével az aránytalanság is növekszik a között, amit az ember elméjével felfog, intuíciójával megsejt, amit elképzel vagy amire vágyódik s a között, amit valósággal megszerezhet, be nem látom, hogyan lehetne akkor az ember megelégedett a sorsával és zendíthetne rá örvendező vagy hálaadó himnuszra." [*] Másutt meg ezt írja: "A pesszimizmus a történelmi evolúció mozgása szerint nő az értelem növekedtével, fokozódik az erkölcsi érzék fejlődésével és felülkerekedik ott, ahol legtöbb a tudomány és legnagyobb a műveltség." [*]

Abból, amit életrajzi adataiból tudunk, körülbelül megállapítható, hogy ne életének körülményei feketítették meg körülötte a világot. Az olyan csalódásokról, aminők egy egész életnek ízét megkeseríthetik, nem esik szó költeményeiben. Ha fáj neki a világ, a szívében csak az után érzi már a sajgást, hogy elméje a fájdalom tudatára ocsúdott.

Pesszimizmusa lett az anyaga egész költészetének. Az élet borzalmasságát, az emberi törekvések hiú voltát, a halál félelmetes hatalmasságát példázza lassú menetű, szenvedélytelen, sokszor lemondó hangú, gyakran keserű és szatirikus költeményekben, többnyire szonettekben. A feketeséget látomásokká gyúrja. És megjeleníti a mítoszok sötét alakjait, akik a balsorsot, az emberi gyöngeségeket, a végzetet szimbolizálják. Első jelentősebb verseskönyvét Medusáról, Phorkis bús leányáról keresztelte el, aki megváltásként várta a halált. Egy későbbi kötetének, a "Danaidák"-nak címével az emberi küzdés hiábavalóságát példázta. És sorra felvonulnak ezekben a kötetekben az ember tragédiáinak személytelen hősei: Prometheus, Sisiphus, Tantalus, Ulixes, a titánok, Ahasvérus, Krisztus, Lázár, Faust. Egy-egy jelképes példa mindenik arra a keserűségre, amellyel a költő lelke csordulásig van és még inkább az egyetemes emberi sorsra. Amikor a maga nevében önti ki panaszát az életre és azokra a hatalmakra, amik a végzetet igazgatják, akkor is kerüli az olyan vonatkozásokat, amik reá, az egyénre volnának jellemzők. Ez a tartózkodás megsápasztja kissé Graf költészetét, színét és erejét veszi lírájának: elvonttá teszi.

Mikor első költeményeit írta Graf, akkor még metafizikus volt. Titkokat érzett mindenütt, bujkáló félelmetes erőket, amik az embert kerülgetik, hogy rajta üssenek. Minthogy a metafizika kérdéseire nem tudott választ találni, vigasztalan hitetlenségbe esett. Istenben sohasem is tudott hinni, de most már a halálban és a semmiben sem bírt reménykedni. Így kezdi Ascolta című költeményét:

Quando sarai sepolto
Speri tu d'aver pace eternamente?
Speri tu nella morte e nel niente?
O stolto, o stolto!

Szorongásában a természettudományokhoz menekül. A biológiára adta magát, Darwinbe merült el. De sokkalta inkább eszmélkedő lélek volt, semhogy a valóság jelenségei egészen meg bírták volna fogni figyelmét. És hiányzott belőle az az optimizmus, amivel az evolucionisták elméletük igazolása körül szorgoskodnak. Megvigasztalni, létét megalapozni a természettudományok sem tudták. Már deresedő férfi volt s még egyre kereste helyét az életben - maga is alig sejtette: kereste félig kétségbeesve, gyűlölettel eltelve, megkeseredve, de azért sima arccal, gondos rímekbe, elegáns sorokba bújtatva indulatait, kereste Istent, az okot, a célt s kereste a hitet, amely megállítja a kétséget, amely az egyedüli építőanyag e földön, ahol minden látszat és káprázat és csalódás.

1900-ban, ötvenkét éves korában jelent meg a Nuova Antologiá-ban egy regénye. Az egyetlen regénye. "A megváltás. Egy ismét életre kelt ember emlékiratai": ez a címe. A regény hőse egy fiatalember, aki olyan családból származik, amelynek tagjait több nemzedéken át könyörtelenül és rendszeresen üldözte az öngyilkosság rögeszméje. A család végzete már ezt a kései sarjat is kerülgeti, de öröklött hajlandóságából kigyógyítja, megváltja egy leány szerelme.

Az első békülő szó ez a regény egy örökké harcban álló férfi ajkán. Graf költészetében az első kibékítő megoldás.

A hét év közben, ami a Megváltás megjelenése óta elmúlt, még két verseskötete jelent meg Grafnak; s egy kötetnyi apró drámai költeménye. A kétség elnémult már ezekben, de hit még nem jelentkezett helyében. A látomásai sem szelídültek, még mindig fantasztikusok, még mindig feketék. A legutolsó verseskönyvében néhány gyönyörű költemény tanúskodik Graf víziókat idéző képzeletének erejéről. A vitorla (La vela) [*] című talán a legmegragadóbb közöttük. "Legbúsabb gondolataimból Vásznat szőttem És azután vitorlát szabtam belőle Olyan tengerekre, amiket nem láttam. A vitorla gyászos és fekete, De alakja olyan mint a szárnyé, És a nap mögött, amely leáldozik, Viszi könnyű bárkámat"... És viszi a fekete vitorla ismeretlen tengeren, ismeretlen égbolt alatt messze-messzire a kikötőktől és partoktól a titkos pihenő felé, ahonnan senki sem válaszol, az Elisium vagy az Erebos felé, ahonnan senki soha vissza nem tér.

Egy évvel utóbb nagy meglepetés érte az olasz irodalmi világot. Arturo Graf kiállott a nyilvánosság elé és férfiasan - ebben a szkeptikus korban ritka bátorsággal - megvallotta, hogy miután eljutott a kételkedésnek határáig, rátalált a hitre: megtalálta az élet célját, megtalálta Istent -, persze nem a teológiák legfőbb lényét, csak a maga Istenét. A legfelsőbb lényben való hit hosszú, öntudatlan aknamunkával fejlődött Grafban, az erkölcsi világnézetéből. A Medusa s a Danaidák költője világéletében konok igazságkereső volt. Mikor már semmiben sem tudott hinni, az erkölcs törvényét akkor sem bírta megtagadni: ha a tapasztalás szervei mást mondtak is, hinnie kellett az igazság eszméjében, ha mindjárt mint megközelíthetetlen ideálban is, és hinni volt kénytelen a dolgok s a jelenségek értékbeli különbözőségében. De ha van erkölcsi törvény, amely mindenkiben azonos fogalmazású, akkor a törvénynek alkotója is van: valami nagyszerű erő, amely az életet és az erkölcsöt mozgatja. Ilyen lelki tusakodás közben érlelődött Grafban a hit. És ahogy erősödött benne, fokonként nőtt a biztossága, az energiája, az élethez való kedve. A többi azután nem az agy munkája volt. "Ha azt mondom, hogy hiszek egy világszellemben, amely jó cél érdekében működik, ezzel mindazt megmondtam, amit elmondani módomban van. Nem vállalkozom arra, hogy megállapítsam és meghatározzam e világszellem minden lehetséges tulajdonságát; működésének módjait és föltételeit se vitatom. Mi haszon az állításokat szaporítani, mikor az állításokkal a nehézségek is szaporodnak. Lelkiösmeretem és érzésem, tapasztalásom és eszem azt mondja, hogy kell ily szellemnek lennie. Ez a hit elég nekem. Kiszabadít a pesszimizmusból. De talán az optimizmus virágos ösvényeire vezet? Egyáltalán nem. A világ, amilyennek most látom, immár nem ész nélkül való, de még mindig tragikus... A világ tökéletlen és diszharmóniás. Benne az, ami van, szemben áll azzal és ellenáll annak, ami akar lenni s aminek kell lennie. Hogy mik az okai ennek a titoknak? Nem tudom... Hiszek abban, hogy van legfőbb törvénye a világnak, ám ez a törvény nem fizikai, hanem erkölcsi törvény."

Lelke nehéz válságáról a Nuova Antologia olvasóinak számolt be Graf egy hosszú értekezésben, amelyben dilettáns módon végigszáguldott előbb a filozófia történetén és fonák fejtegetések közben megmutatta, mennyire nem filozófiai az elméje. A dolgozatnak nagy lett a hatása. Mindenfelől felelt reá a visszhang kicsinylő, gyanúsító hozzászólások alakjában. Vádolták azzal, hogy megtérése nem őszinte, hogy a maga új hitében türelmetlen mások hite iránt, hogy arisztokratikus gőgje kerestetett véle más hitet, a többi emberétől különbözőt. Válaszképpen Graf kiadta a dolgozatot külön füzetben s megtoldotta polémiás fejezetekkel. [*]

Azóta nem jelent meg költeménye. Talán nem is ír többé olyat; utolsó verseskönyvének, a Rime della Selvá-nak alcímében legalább ez van: "quasi postumo". Most megjelent legújabb műve is mintha a végső számadásra készítené elő az olvasókat.

Ecce homo [*] a címe, és az évek során, tusakodás és ellankadás, kétségbeesés és megadás közben papírosra vetett gondolatait gyűjtötte össze benne Graf. Tanítványainak, a régieknek, az újaknak s a legújabbaknak szánta tanulságul ezt a gyűjteményt harminchárom évi egyetemi tanárkodás után. Az előszóban is hozzájuk beszél. Összefoglalja a könyv tartalmát. Még mindig pesszimista, még mindig nem akarja elhinni, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Csakhogy feketére immár az embereket és földi berendezkedésük módját, a társadalmat festi. Moralista puritánsággal bírálja meg és ítéli el a mát. A vigaszt az erkölcsi értékek felismerésében látja: a holnapban.

Amit az előszóban, rugalmasan egymásba záródó mondatokban tömören és világosan összefoglal, azt a könyvben aforizmákra fejti szét. Az aforizma kényes műfaj. Voltaképpen nehéz a jogosultságát igazolni, hiszen ellenkezője annak, amiben mi a gondolkodás ideálját látjuk: a gondolatok folytonosságának, a gondolatok egymásba fonódásának. Az aforizmák rapszódiái az agynak. De megbékél velük az ember, ha olyanok, mint a nemes dallamok: nem halnak el az utolsó akkorddal, hanem folytatódnak fülünkben és szívünkben, s kirügyeznek és új dallamokat, új gondolatokat hajtanak. Avagy ha oly gazdag tartalmúak, hogy a gondolatmeneteknek egy kis világa zsugorodik össze foglalatukban. Szóval ha vagy mélyek a tartalmuk szerint, vagy művésziesek a formájuk tekintetében. Csak az ellenkezője ne legyenek ennek is, annak is: csak valami igazságnak a legegyszerűbb alakjára levezetése ne legyenek. Mert az igazságok a maguk pusztaságukban banálisak. Oly csekély a számuk és annyira ismerjük őket.

Az aforizma tulajdonképpen a meddőségnek irodalmi formája. De még érthető, ha egy hosszú munkás élet rendjén keletkezik belőle egy kötetre való: a gondolatnak gyaluforgácsai. Persze válogatni, válogatni kell bennük kíméletlenül, és elhányni a szemetjét. Graf túlságosan megbecsülte őket, talán semmit sem vetett el belőlük, s megterhelte könyvét banalitással. Ami közöttük szép és értékes, az azért mégis hozzá tartozik az egyéniségéhez. A mai társadalom embercsoportjait, intézményeit bírálja bennük csípős nyelvvel; sokat foglalkozik a boldogság kérdésével s az életigazságéval. Magáról itt is alig beszél, igazán szubjektív hangokat alig üt meg, az emberegyetem nevében, az emberiség számára gondolkozik, keres igazságokat és fogalmaz meg jótanácsokat. Értékesebbek az aforizmagyűjteményénél a parabolái, amikkel a kötetet kiegészítette. Példálózó mesék ezek, de legtöbbjükben oly mélyen elrejtőzik a tanulság, hogy az érzelmi tartalom s a leírás gyönyörű színei egészen elhalványítják. Ezekből a mesékből ítélhetni meg, mekkora művésze Graf a stílusnak.

Ez egyelőre az utolsó szavam róla.

 

[*] Per una fede. 1906.

[*] Una sorgente di pessimismo nel Leopardi. 1890.

[*] Le rime della Selva. - Canzoniere minimo semitragico e quasi postumo. Milano 1905.

[*] Per una fede. Milano 1906.

[*] Milano 1908.