FIGYELŐ

A nyomtatás nyelvei. Histoire et civilisation du livre. Revue internationale IV. Genève, 2008. Droz, 373 l.[i]

Könnyen nehéz helyzetben találhatja magát, aki egy korábban már részletesen bemutatott évkönyvsorozat aktuális számáról kíván recenziót írni anélkül, hogy unalmas ismétlésekbe bocsátkozna, miközben minden fontos jellemzőjét megemlíti a kötetnek.[ii] Mindenképpen szükséges azonban kitérni rá, hogy a Droz kiadó gondozásában és Frédéric Barbier főszerkesztésével megjelent negyedik évkönyv az első három kötet színvonalához hasonló formai és tartalmi igényességgel és sokszínűséggel látott napvilágot. A szerkesztők és a szerzők mind témaválasztásukban, mind szempontjaik érvényesítésében továbbra is követik a multidiszciplinaritás elvét. A kötet változatosságát és gazdagságát nemcsak a szerzői gárda nemzetközisége, az általuk képviselt oktatási, közművelődési intézmények sokszínű palettája biztosítja, hanem a tanulmányok tematikai sokfélesége is. Úgy tűnik, hogy 2008-ra megszűnt az évkönyv szerkezetének korábban érzékelhető bizonytalansága, és kristályosodni látszik egy hármas tagolású szerkezet. Az évkönyv gerincét továbbra is egy minden évben más központi kérdés köré szerveződő tanulmányokból összeállított tematikus egység alkotja. Ezt egy változatos, szintén hosszabb lélegzetű, de a megelőző rész fő problematikájától eltérő témájú tanulmányokat magában foglaló „Études d’histoire du livre” (Könyvtörténeti tanulmányok) című rész követi. A kötetet a „Livres, travaux, rencontres” (Könyvek, munkák, találkozások) fejezet zárja, amely különböző kiállításokról, kiadványokról, intézményekről, rendezvényekről nyújt tájékoztatást rövid recenzióiban. A magyar vonatkozású írások – a megelőző években megszokottnak megfelelően – továbbra is jelentős helyet kapnak a Revue-ben. Mielőtt ez alkalommal is kiválasztanánk néhány tanulmányt, amelyek részletesebb bemutatásával megkíséreljük érzékeltetni a szerzők által vizsgált korszakok, az elemzett földrajzi területek, problémák sokféleségét, valamint a témaválasztás, a megközelítésmód változatosságát, érdemes általános jellemzésként megjegyezni, hogy a tanulmányok mind gazdag tényanyagon alapulnak, szerzőik ismertetik, és olykor cáfolják a vizsgált kérdésekre vonatkozó korábbi elméleteket, és újszerű szempontokkal közelítenek a problémákhoz.

Tematikus egység – a nyelvek jegyében

A 2008-dik évi kötet fő egysége a nyomtatás nyelveivel foglalkozik, hat évszázad kiadványaihoz kapcsolódó kérdéseket érintve. A közel háromszáz oldalas blokk az egész kötet főszerkesztőjének gondozásában és a Francia UNESCO Bizottság támogatásával jelent meg a Nyelvek Nemzetközi Évének keretében.[iii]

Frédéric Barbier bevezetőjében – részben előrevetítve a tanulmányok témáját és olykor következtetéseit is – hat fő pont köré rendezve mutatja be a tematikus blokkban tárgyalt, a nyelv és a média, valamint a nyomtatás és a kommunikáció nyelvei kapcsolatának problematikáját különböző szempontokból vizsgáló kérdéseket. Az első a nyugati középkortól kezdve az írott és beszélt nyelvek között lévő különbséggel, az első népnyelvű írott emlékekkel,[iv] a népnyelven történő könyvtermelés fejlődésével, a szóbeliségből az írásbeliségre váltás hatásaival foglalkozik. Érinti a nyomtatási nyelv és a tartalom összefüggéseit, valamint a reformáció hatását a vallási irodalom népnyelvű kiadványainak fellendülésében. A második fontos kérdés a modernitás, amellyel kapcsolatban a következő kérdéseket tehetjük fel: milyen szerepet játszott a nyomtatás felfedezésével megjelenő újfajta gazdasági környezet a népnyelven való nyomtatásban? Milyen hatása volt a népnyelvnek mint a kultúra nyelvének megjelenése a modernitásra? Mennyiben határozza meg egy adott geopolitikai tér nyelvhasználata ennek a térnek a modernitáshoz való viszonyát? A harmadik fő kérdéskör a gazdaság szerepét érinti: a középkor végétől kezdve a média minden változása a gazdasági tényezők szerepének átértékelését idézi elő, következésképpen a kiadás nyelvének megválasztását is a potenciális piac jellemzői határozzák meg. Hasonló logika működik a fordítás esetében is. Bár az önreperzentáció, az identitás problematikája fontos szerepet kap egy adott nyelvű publikáció során, a publikáció nyelvének megválasztását nem csupán „kulturális” jellegű, hanem – egyre direktebb módon – materiális és gazdasági megfontolások határozzák meg. A negyedik pont az írott vagy nyomtatott nyelvek hierarchiáját illeti. Itt szó van a klasszikus nyelvek státusáról, arról, hogy egy adott nyelv használata a társadalmi egyenlőtlenségek jelzője lehet. Ide tartozik a nyelv és egy adott közösséghez tartozó kultúra, a kollektivitás és a nemzetállamok modern eszméje kapcsán a nyelvkérdés újjáéledése vagy épp a többségi és kisebbségi nyelv mint az elkülönülés, a társadalmi felemelkedés vagy az önazonosság jelének kérdése. Az ötödik kérdéskör a nyelv és a kulturális közvetítők viszonyát érinti. A nyelv számára, amely a nemzet alapja, meg kell adni a szükséges eszközöket, hogy a kultúra nyelveként működhessen. Általánosságban: az akkulturáció fázisát (amely gyakran egy idegen közvetítő nyelvre támaszkodik) az elsajátítás és azonosulás (identitás) fázisa követi, amely egy önálló írói és fordítási aktivitás kifejlődésével jár. Az utolsó pont a nyelv mint emlék kérdésével foglalkozik. A nemzeti nyelv mint a kultúra nyelve saját irodalmi tevékenység fejlődését feltételezi, amely normatív, informatív vagy irodalmi. Ehhez kapcsolódik például az adott nyelven való nyomtatás és az átírás kérdése, vagy éppen egy más írásrendszerre való áttérésé.

A bevezetést követő első tanulmány szintén a CNRS és az EPHE[v] professzorának, Frédéric Barbier-nak tollából való. „A nyomtatás feltalálása és a nyelvek gazdasága a 15. századi Európában” című írás a rendelkezésre álló források ismertetésével kezdődik. A szerző szerint a statisztikák alapján egy differenciált földrajzi térkép rajzolható fel, amelyen a könyvtermelés központi zónája Flandriát és Lombardiát köti össze, magában foglalva a közép- és dél-német területeket. Ettől távolabb, a periférián a nyomtatási termelés gyengébb, ami a könyvimport nagyobb szerepét hozza magával. A könyvnyomtatás megjelenése a könyvhöz kötődő összes tevékenységi ágat átstrukturálja, és nagymértékben megnöveli a gazdaság szerepét: következményei mind az irodalmi szociológia területén, mind a termelés statisztikáját illetőleg láthatóak, a kiadások nyelvének kérdése tekintetében is. A szerző az Henri-Jean Martin-i megállapítást idézi, amely szerint a nyomtatás megjelenésével a könyv is „árucikké” válik. Barbier elemzésében gazdasági kategóriákat és szempontokat alkalmaz és érvényesít, mint amilyen a piac, a konkurencia, a termékinnováció kérdése. Véleménye szerint figyelembe kell venni a piac telítettségét és újraszervezését: a retrospektív kartográfia megmutatja, hogy a 15. század végén a nyomtatási termelés hogyan kezd a legjelentősebb városokban és a leghatalmasabb vállalkozók kezében koncentrálódni. Ugyanakkor, amint a könyv árucikké válik, a tartalma is kereskedelmi értéket kap: új lehetséges piacok keresése a termékinnováció dinamikája felé vezet, amelynek egyik összetevője a nyomtatás nyelvének kiválasztásában rejlik. A szerző kitér a népnyelv írott nyelvként való megjelenésére, a nyomtatás ebben játszott szerepére, a különböző nyomtatott nyelvek gyakoriságára, a művek típusára, a városi megrendeléseknek a népnyelv nyomtatott nyelvként való fejlődésében játszott szerepére és a konkurencia problematikájára. Meglátása szerint a klasszikus gazdasági modell magyarázza, hogy az innováció – a kiadói felszerelés tekintetében – nem feltétlenül a legjelentősebb városokban tűnik fel. A könyvpiac átalakulásának egyik következménye, hogy a nyomdászok és könyvárusok a tartalommal, a formával (illusztrált könyvek) vagy épp népnyelven kiadott művek megjelentetésével új utakat keresnek új olvasóközönség megnyerésére. A szerző az ISTC[vi] alapján statisztikai adatokkal alátámasztva jellemzi a korabeli Európa latin és népnyelvű kiadványainak megoszlását (megjegyezve, hogy az adatbázis nem a mai politikai határokat veszi alapul). Földrajzi terület szerint is nézi a kiadványok nyelvi megoszlását, és nemcsak az adatokat értelmezi, hanem a korszakban bekövetkező változások okait is kutatja. Végkövetkeztetése, hogy a népnyelven való nyomtatás fellendülése a 15. században először nem valamilyen proto-nemzeti identitásnak tudható be, hanem a könyvnyomtatás mindinkább gazdasági jellegű tevékenységgé válásának eredménye.

Max Engammare, a Droz Kiadó igazgatója és a genfi egyetem Reformációtörténeti Intézetéhez társuló Tudományos Kutatói Alap[vii] kutatója „Egy évszázad Biblia-kiadásai Európában: a »szent szövegek« kiadási nyelve (1455–1555)” című tanulmányában a kiadás nyelve és adott esetben a kiadások földrajzi helye szerint csoportosítva, egyes példányok részletesebb elemzésével tekinti át a korszak bibliafordításait. Mindenekelőtt számadatokkal alátámasztva – és a különböző nyelvek szerinti megoszlást is jelezve – becsüli meg a 16. századi, teljes vagy csak az egyik Testamentumot tartalmazó európai „bibliatermést”, amelybe belefoglalja az újrakiadásokat és a feltételezett példányszámokat is. Tanulmányában természetesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy kik fordították a Bibliát, vajon a teljes művet ültették-e át vagy csak az egyik Testamentumot, milyen más műveik/fordításaik vannak, milyen felekezethez tartoztak, milyen nyelvből fordítottak és adott esetben milyen más nyelvű kiadásokhoz nyúltak segítségért. Kitér arra is, hogy kinek a fordítására, kiadására támaszkodtak (előfordult, hogy különböző felekezetű fordítók használták egymás munkáit), kinek milyen nyelvű Biblia volt a birtokában, ki milyen mértékben változtatott az előző kiadások szövegén, mennyiben javította a másolási és esetleges egyéb hibákat, adott esetben milyen újításokat alkalmazott. Foglalkozik a fordítás jellegével is, hogy ki mennyire irodalmi módon fordította a Bibliát, hogyan viszonyult a célnyelvhez és a forrásnyelvhez, nemegyszer értelmezi a fordító előszavát: kinek ajánlotta művét a fordító (és mi lehet ennek magyarázata). Érdekli, hogy milyen nyelvű Bibliákat hol nyomtattak (és hol nem), a különböző történelmi egyházak mikor és hogyan adtak ki bibliafordításokat, és az uralkodóknak szóló ajánlások és köszönetnyilvánítások nagy számából azt a megállapítást vonja le, hogy a népnyelvű bibliakiadás története soha nem teljesen független a politikai hatalomtól. Mindezeket a megállapításokat igyekszik az egyháztörténeti, könyvtörténeti és társadalom- és politikatörténeti kontextusban értelmezni, magyarázni. Először a három szent nyelven (latin, héber, görög) kiadott Bibliákat tekinti át,[viii] majd a népnyelvű kiadásokra áttérve foglalkozik a nagy bibliafordítók fordításról vallott nézeteivel is, valamint azzal a problémával, hogy ha népnyelven olvasható a Biblia, akkor a laikus közönség is „értelmezheti” azt. Kitér az egyes fordítások más fordítók általi fogadtatására, nemegyszer arra is, hogy egyes fordítások hány kiadást értek meg, és érinti az illusztrációk kérdését is, így például az ikonográfiai aktualizációét (az Újtestamentum egyes kiadásainak címlapjain például olykor Luther vonásait kölcsönözték Máténak vagy Jeromosnak).

Martine Furno, a Grenoble-i Stendhal Egyetem tanára és az Enssib Gabriel Naudé Központjának[ix] munkatársa a 16. századi többnyelvű – különböző népnyelveket és a latint is tartalmazó – szójegyzékeket és szótárakat[x] elemzi tanulmányában. Alapvetően két nagy típust különböztet meg és vet össze struktúrájuk (beleértve a tipográfiát, a bevezetéseket, valamint a latin nyelv és a népnyelvek viszonyát), a nyelvhasználat és a célzott olvasóközönségük szempontjából. Az első a könyves piacon már meggyökeresedett, általa gyakorlati szójegyzéknek nevezett, gyakran hordozható formátumban nyomtatott, szókincsüket a mindennapi életből merítő tematikus szójegyzékek csoportja, a másik az „új fogalom”, a latin anyag különböző népnyelvű szómagyarázatait tartalmazó, Calepin gyűjtőnévvel összefoglalható szótáraké.

William Kemp[xi] és Mathilde Thorel[xii] a 16. század első felének párizsi és lyoni könyvkiadásáról és fordítási gyakorlatáról írt közös tanulmányának első része a történelmi, társadalmi és kulturális kontextussal foglalkozik. Kitérnek a külföldi nyomdászok szerepére, az emberek mobilitásának, valamint a nyomtatott szövegek és eszmék áramlásának hatásaira, áttekintik, hogy milyen témájú műveket nyomtattak már a 15. században, hogy milyen nyelvből készültek fordítások, milyen okból születtek átültetések (a nyomdász és/vagy könyvárus, illetve a fordító szempontjaira), érintik a fordítási nehézségeket. A tanulmány szerzői részletesen foglalkoznak a kifejezés megjelenésével és használatával: a kezdetben általánosan alkalmazott ‘translater’ helyét később átveszi a ‘traduire’. Hosszasan elemzik a két kifejezés címlapokon való megjelenésének arányát, ennek változását és a módosulás okait, hatását és esetleges magyarázatát.

Monok István tanulmányában az olvasás nyelvét vizsgálja az újkori Magyarországon. Miután áttekinti a három részre szakadt ország nyelvi megoszlását, kitér a nyelvhasználat asszimilációs és identifikációs szerepére is, a latin nyelv státusára (minden területen fontos helyet őrzött meg, és alapvetően befolyásolta az európai szellemi mozgalmak magyarországi recepciótörténetét). A szerző kiemeli, hogy ha az olvasástörténet szempontjából nézzük a latin és a nemzeti nyelvek viszonyának problematikáját, meghatározónak tűnik a források tipológiája: egyrészt a Kárpát-medencében kiadott címek, másrészt a könyvtulajdonra és az olvasásukra vonatkozó levéltári források. Részletesen ismerteti Csapodi Csabának a magyarországi könyvtermelés statisztikai elemzésére vonatkozó megállapításait, majd áttér Péter Katalinnak és Benda Kálmánnak a magyar nyelv könyvtermelésben (és olvasásban) betöltött szerepét szélesebb források alapján vizsgáló kutatásainak eredményeire. A retrospektív bibliográfia által kapott képet a tanulmány szerzője levéltári forrásanyaggal (mindenekelőtt a hagyatéki leltárakéval) egészíti ki, és nyelvek szerint, valamint tematikusan is vizsgálja és magyarázza a fellelhető adatokat. A szerző külön alfejezetben foglalkozik a magyar nyelv történetével és használatával az 1580 és 1640 közötti időszakban: a különböző európai eszmeáramlatok hatásával, a történelmi helyzetből adódó nyelvhasználattal, különböző fordítások, nyelvtanok, szótárak, szólásgyűjtemények kiadásával, Erdély és a királyi Magyarország „kultúrpolitikájával”. Végkövetkeztetésként megállapítja, hogy Közép-Európában az irodalmi nyelv fellendülése, az etnikai csoportok asszimilációja nem úgy zajlott, mint Franciaországban vagy Nyugat-Európa más királyságaiban, és a nemzetállamok születése itt két és fél, sőt három évszázados késéssel jött létre, gyakorlatilag máig érezhető erős feszültségeket okozva.

Études d’histoire du livre

Nathalie Pineau-Farge írásában Froissart Chroniques-jának kiadástörténetét elemzi az 1820-as évektől az 1880-as évekig. Először felvázolja, hogy milyen különös problémákat vet fel Froissart műve a többi krónikás szövegeihez képest (a szövegnek több mint ötven kézirata ismert, a másolási hibák és beszúrások megváltoztatták az eredeti szöveget, a krónikás maga is több, egymást követő változatot írt), majd részletesebben kitér néhány kiadásra. Foglalkozik a Francia Akadémia és a Société de l’Histoire de France e téren játszott szerepével, a különböző megbízásokkal, a munka menetével, a nehézségekkel, a kritikai módszerekkel és végül a (rész)kiadásokkal és kritikákkal; összeveti a különböző metódusokat és felfogásokat. Megemlíti Joseph Dacier báró 18. század végi jelentős kiadás-előkészítő munkáját, a Froissart 19. századi újrafelfedezésének elindítójaként számon tartott Jean-Alexandre Buchonét, valamint Kervyn de Lettenhove belgiumi és Siméon Luce franciaországi kiadását. Külön kitér az illusztráció megjelenésére, és részletesen elemzi Henriette de Witt 1881-ben, a Hachette kiadóháznál megjelent népszerűsítő kiadását.

Alain Riffaud, az Université du Maine előadója érdekes tanulmányt tesz közzé Georges de Scudéry Amour tyrannique című darabjának „kiadói talányáról”. A mű 1639-ben és 1640-ben megjelent három kiadásának időrendi besorolása a nyomtatási engedélyek és a nyomtatás befejezésének dátumai tekintetében érdekes anomáliát mutat. A tanulmány szerzője e kérdést boncolja, részletesen bemutatva, majd megcáfolva az egyes kutatók elképzeléseit, s végül – a kiadványok több aspektusból való összehasonlítása után, a nyomdatörténet szempontjait és eredményeit felhasználva, a nyomdászok és betűszedők munkamódszereit figyelembe véve – szemléletes és meggyőző magyarázatot ad a problémára. Következtetéseihez figyelembe veszi többek között a nyomdahibák gyakoriságát és jellegét, a díszítések alapján azonosítja a nyomdászműhelyeket, utánajár, hogy a vizsgált kiadások nyomdai munkáinak idején milyen más nyomdai munkákkal (elsősorban más színművek kiadásával) foglalkoztak az adott műhelyekben. Elfogadva a feltevést, hogy egy betűszedő bizonyos, kis változtatásokkal többször is felhasználható, már kiszedett oldalakat megőrizhetett a későbbi munkákhoz, így mindenekelőtt a címlapot és a királyi engedélyeket, amelyeknél a változtatások egyik darabról a másikra nem voltak jelentősek, valamint hozzáadva az esetleges betűszedői hibákat (amire szintén logikus magyarázatot ad), meggyőzően megállapítja a kiadások sorrendjét.

Recenziók

Az évkönyv harmadik nagy egysége különböző kiadványok, kiállítások, kezdeményezések, rendezvények ismertetéseit tartalmazza. Új elem az előző kötetekhez képest, hogy néhány (a tartalomjegyzékben külön nem jelzett) nagyobb alfejezetbe rendezik az írásokat. A recenziókban bemutatott kiadványok között találunk többek között kiállítás-katalógusokat, középkori miniatúrák alapján írt korabeli viselettörténettel és divattal foglalkozó munkát, a 18. századi orvosi diskurzust bemutató művet, vagy például egy 19. századi könyvgyűjtő és egy könyvkiadó levelezését magában foglaló gyűjteményt. A magyar kiadványokat Borsa Gedeon Katalog der Drucke des 16. Jahrhunderts in der Österreichischen Nationalbibliothek című munkájának ismertetése képviseli.

Befejezésként és összefoglalásként ez alkalommal is érdemes megjegyezni, hogy egy újabb értékes évkönyv látott napvilágot, amely nemcsak a kutatóknak, hanem a széles nagyközönségnek is érdekes és értékes olvasmányt nyújt.

Dede Franciska