stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


CZIBULA KATALIN

Kazinczy kéziratos Metastasio-fordításairól

Az uralkodó kép, amelyet a magyar színjátszás kezdeteiről az irodalomtörténet eddig alkotott, erőteljesen módosult az utóbbi időkben fellelt és publikált szövegek köteteket megtöltő mennyiségével. Ezeknek a szövegeknek a minősége gyakran meghaladja a populáris irodalom színvonalát, ezért meg kell hogy történjék az európai hatások újbóli számbavétele és mérlegelése is. Korábban a drámairodalmat ért hatások között a francia, majd a német hatást hangsúlyozták az irodalomtörténeti kutatások, és elsősorban a főúri színjátszásban nagy szerepet betöltő opera területén számoltak az Itália felől érkező kultúrmozgással. A prózai szövegek és a korszak amatőr színjátszásáról előkerült adatok nagy számának birtokában egyre inkább fel kell mérnünk azt, hogy az udvari reprezentációtól távolodó, de annak formai sajátosságait kiaknázó (abba mindig is kényelmesen beleilleszkedő) színi hagyomány hogyan és mit profitált a reprezentációban még a 18. században is élen járó itáliai hagyományból. Annál is inkább, mert a fővárosként mértékadó Bécs színi életét még a század nyolcvanas éveiig meghatározza az olasz kultúra erőteljes jelenléte. Ennek a hatásnak a legelterjedtebb és leginkább „irodalmi” eleme az itáliai származású, bécsi udvari költő és drámaíró, a „poeta cesareo”, Pietro Metastasio életművének magyarországi lecsapódása. Míg lírájának közvetlen vagy közvetett hatása mind Faludi, mind Csokonai líráját tekintve irodalomtörténeti közhely, addig a szövegek egy jó részének eddig publikálatlan volta nem tette lehetővé a valódi szembenézést Metastasiónak a magyar drámairodalomra tett hatásával.[1] Egyfelől kimutatható, hogy az iskolai színpadon nagy sikert arattak a Metastasiótól fordított darabok, másfelől a drámafordítói programban fellelkesült magyar literátor értelmiségiek is örömmel nyúltak nyersanyagért a több szempontból is ideálisnak tűnő szerzőhöz.[2] Annak tűnt, hiszen az udvarnál betöltött státusa révén szövegei a cenzúra számára mindig szalonképesnek bizonyultak, ugyanakkor a korszak népszerű színjátéktípusának, a melodrámának tipikus és jól megírt termékei. Az alkalmi jelleg oly kevéssé dominál ezekben az elsősorban mégiscsak reprezentációra készülő szövegekben, többnyire egy zárlatban, rövid bevezetőben van csak jelen, hogy könnyűszerrel lehetett adaptálni őket bármilyen színjátszó alkalomra. Azaz a darabok az aktualizált jelentésen túl sokkal erősebben bírnak olyan dramaturgiai értékekkel, amelyek az udvari reprezentációtól elszakadva a színházhoz, mint művészeti ághoz kötik a szöveget.

Metastasio műveinek műfaji csoportosítása többféleképpen történt. Miközben a szerző a ’melodramma’ klasszikus szerzőjének számít, hozzá kapcsolják az ’azione drammatica’, az ’azione teatrale’ kifejezést és ’dramma per musicá’-t is.[3] Míg korábban elsősorban operaszövegkönyveknek tartották drámáit, mostanában egyre inkább tekintik logocentrikusnak. Elena Sala Di Felice munkájában kifejezetten szövegre koncentrált vizsgálatokat végez, és Metastasio nyelvét az árkádikus költőkéhez hasonlóan így jellemzi:

„come medium privilegiato conoscenza… frutto di un’ operazione mentale a livello di elaborazione e di ricezione, e pertanto superiore alle arti visuali, che erano definite sì naturali… epperò inferiori, in quanto dirette alla percezione sensibile.”[4]

Metastasio versben írt drámáinak java része megzenésítve mint recitativo hangzik el, de bizonyos meghatározott helyeken, többnyire a jelenetek végén más versformában írva jelennek meg az áriák, esetleg duettek.

Giangiorgio Satragni a megzenésített szövegből kiindulva kifejezetten „drammaturgia metastasianáról” beszélvén állapítja meg:

„Si prestava a far trascurare i recitativi in favore dell’ abbondanza musicale dell’ aria, col risultato di non porre attenzione alla parola nell’ uno e nell’ altro caso. La proverbiale musicalità interna delle arie, l’ armonica dolcezza delle quartine erano un «flagrante invito alla musica»”[5]

Drámáinak zeneműszerű szerkezetét az író Stendhal jellemezte a legtömörebben, még akkor is, ha az opera, a zene meghatározó volta felől közelített is a szöveghez. De még ő is úgy értelmezte a jelenséget, hogy, úgymond, ezek a zenéből fakadó kötöttségek zseniális formai erővé válnak Metastasio tollán:

„Minden drámában hat szerelmes szereplőnek kell lennie, hogy a muzsikus megfelelő ellentéteket kapjon. Az opera három fő színésze a primo soprano, a prima donna és a tenor; mindegyiküknek öt áriát kell énekelni: egy szenvedélyeset (aria patetica), egy bravúrosat (di bravura), egy egységes stílusút (aria parlante), egy vegyes jellegűt, s végül egyet, mely örömet fejez ki (aria brillante). A drámának, mely három fölvonásra tagolódik, nem szabad egy bizonyos számú verssornál hosszabbnak lennie; minden fölvonásnak áriával kell végződnie; ugyanaz a szereplő sose énekeljen két áriát egymás után; és két hasonló jellegű ária se következzék egymásra soha. Az első és második fölvonást nagyobb jelentőségű áriáknak kell lezárniuk, mint amilyenek egyébként fordulnak elő a darabban. A költőnek a második és a harmadik fölvonásban gondoskodnia kell egy-egy «fülkéről»; az egyikben helyezi el a kötelező recitativót és a rákövetkező nagyáriát (di trambusto); a másikba egy nagy kettős kerül, amelyet mindig a hősszerelmesnek és a kedvesének kell énekelnie.”[6]

A kialakuló magyar színház időszakában drámáinak fordításait igen nehéz számba venni. Mivel dramaturgiailag jól működő darabokról van szó, szerényebb színpadi körülmények között is sikerrel előadhatóak, a szöveg önmagában is hatni képes, az udvari költő neve pedig bizonyára jelent egyfajta garanciát a fordító, a színpadra állító, a közönség és a mindenkori cenzúra számára is.

Metastasiót a magyar drámairodalom is igen kedveli, akár iskoladráma-szerzőkről, akár világi fordítókról legyen is szó. Érdekes viszont, hogy míg Európa-szerte azok a darabjai aratnak sikert, amelyek az udvari ünnepségekhez köthetők, így a barokkos-rokokós ’azioné’-k, és ’idillio epitalamico’-k,[7] addig nálunk igazából a melodramma műfajának legreprezentánsabb képviselői, illetve az úgynevezett opera sacra műfajába sorolható darabok (Isacco figura del Redentore, Gioas re di Giuda) válnak népszerűvé. Drámáiból a legteljesebb fordításgyűjtemény nem is a 18. században, hanem a következő század elején jelenik meg Döme Károly tollából.[8] Döme Kazinczy jó ismerőse, a 90-es években a pozsonyi kispapokhoz látogató Kazinczyt ő üdvözli, levelezésbe kezdenek, de a későbbiekben – mire fordításaik készülnek – már eltávolodnak egymástól.[9] Kazinczy azonban ismeri kétkötetes Metastasio-fordítását,[10] bár mint maga írja: „A’ Döme Metastasiója megcsalta reménységemet. De tisztábbra hozta ideáimat a’ fordítás theoriája dolgában.”[11]

Miután korábban vizsgáltam már az iskolai színpadra szánt műveket és Döme Károly fordításait is, most a korszak meghatározó irodalmi egyéniségének, vezérének, Kazinczy Ferencnek a drámafordításait vizsgálva teszek kísérletet a Metastasio-hatás lemérésére.

Kazinczy három Metastasio-drámát fordított vagy kívánt lefordítani. A fordítás szándékának első említése 1793-ból való, amikor Kis Jánosnak készülő művei között említi a Themistoclest.[12] Ekkor drámafordításai között még nem szerepel más Metastasio-darab, csupán Lessing, Goethe és Shakespeare darabjai, amelyek javarészt el is készültek. Később, 1803-ban Szentgyörgyi Józsefnek[13] viszont a „kész nagy részént, nagy részént munkában vagyon” művek között a Titus kegyelmességével és az Attilius Regulusszal együtt említi meg. Végül is nem tudjuk, elkészült-e egyáltalán a harmadik darab, a Regulus fordítása, de a másik kettő igen. Külön figyelmet érdemel, hogy mindhárom dráma a „drammaturgia metastasiana” azonos csoportjába esik, amelyet a heroikus tragédia néven éppúgy emlegetnek, mint melodrámát, sőt még a ’dramma per musica’ nyilvánvalóan pontatlan meghatározásával is találkoztam.[14]

 

 

Kazinczy drámafordításai szempontjából fontos publikált szövegeinek az a sorozata, amelyet először Egyveleg munkái, majd végül Munkáji Szép Literatúra címmel bocsátott ki Trattner János Tamás nyomdája 1814–1816 között Pesten.[15] A sorozat kötetei kizárólag fordításokat tartalmaznak, eredeti munkáit korábban a Helikoni Virágokban gyűjtötte össze, 1791-ben, majd a Tövisek és virágok 1811-ben. Levelezéséből végigkövethető ennek a kilenckötetes sorozatnak a teljes alakulása.

Bár végül egyik Metastasio-dráma sem került kiadásra, kéziratuk megvan a Kazinczy-hagyatékban, sőt a levelezésből az is nyilvánvaló, hogy az első 1814–1815-ben megjelent gyűjteményes Kazinczy-kiadásnak sokáig úgy tűnt, hogy alapdarabjai lesznek. A Helmeczyvel folytatott levelezésből az derül ki, hogy munkái negyedik kötetének szánja a Metastasióból fordított Titust és Themistoclest, valamint a Lanasszát. Így küldi el ezt Wesselényinek is, aki továbbadja azt Ernyinek, hogy másolja le belőle a Themistoclest, és Kazinczy valószínűleg visszaszerzi Ráday Pál segítségével a kéziratot.[16] Valószínűleg ez az a kötet, amely a Kazinczyhagyatékban is fennmaradt, és a Themistocles leghitelesebb kéziratának tűnik.[17] A Szép Literatúra megjelent formájában azonban már nem tartalmazza egyik Metastasio-fordítást sem. Ennek egyik oka talán az, hogy Kazinczynak alapvetően megváltozik már eddigre a fordításról alkotott fogalma, és azt a fajta átdolgozást, amely a modern elképzelések szerint nem felel meg a fordítás fogalmának, a tízes évekre már önmaga sem vállalja jó szívvel. Sőt már 1803-ban is kétes azonosulást mutat ilyen típusú fordításaival:

„Kárhoztassanak a’ Puristák, a’ kik soloecismusaimon azért akadnak-fel, mert nem értik, a’ hogy’ nékiek tetszik, én azzal keveset gondolok; adjanak nékem leczkét, hogy fordítani szabad kézzel kell: én nem térek-el utamról. Szabad kézzel én is fordítottam. Az ő kedvekért – egyedűl az ő kedvekért – van úgy fordítva a’ Molière’ két bohó játéka;[18] így lesz a’ Metastasio’ Títusa, Themistoclese és Regulusa is.[19] De a’ Lesszing és Göthe ’s a’ Marmontel fordítójának illő a’ Hamlet tanácsát követni, hogy Auctora’ szavaihoz semmit ne adjon a’ magáéból.”[20]

Míg tehát a klasszicizmus szerzőivel kapcsolatban megengedi magának a „szabad kézzel” való fordítást, a modern Lessing, Goethe, Marmontel és az újonnan felfedezett, tehát szintén modernnek számító Shakespeare-rel kapcsolatban már nem.

 

 

 

 

Itt találhatjuk további okát annak, hogy az összegyűjtött művek közül Metastasio kimaradt: az egyre inkább közönségvesztett olasz drámaíró darabjai helyébe azok a modern színművek kerülnek, amelyek alkalmasabbnak tűnnek a színpad számára meghódítani a közönséget: elsősorban Goethe és Lessing darabjai.

Themistocles

Valószínűleg a 90-es évek legelején jött létre Kazinczy első Metastasio-fordítása, a Themistocles. Keletkezéséről azt lehet tudni, hogy 1793-ban készülő művei között sorolja föl, később, az 1803-as, már említett, Szentgyörgyihez írott levelének mellékletében leírja a dráma ajánlásának szövegét is, amelyet a fennmaradt dráma-kéziratok nem tartalmaznak. Ez a színmű is nyilván azért hívta fel magára Kazinczy figyelmét, mert a klasszicista értékrendnek megfelelően az értékek között őrlődő főhős legfontosabb motivációja a hazaszeretet. A görög hadvezér, Themistocles történetének forrását Cornelius Nepos iskolákban is sokat használt, közismert művéig, a Vitae excellentium imperatorumig vezetik vissza. Valójában azonban csak a szüzsé alapjait merítette innen Metastasio.[21]

Kazinczy Themistocles-fordításából két példányt tartanak számon, egyet az OSzK Kézirattárában Oct. Hung. 1384. jelzet alatt, egyet pedig az MTA Könyvtárának kézirattárában RUI 4r. 8 jelzettel. Az OSzK-béli kézirat szövege már megjelent modern kiadásban, de alapos vizsgálata megkérdőjelezi, hogy egyáltalán Kazinczy fordításáról van-e szó.[22] Az MTA könyvtárában található példány Kazinczy kézírásával készült. Gerincén Sterne Érzékeny utazás-fordítását és a Titus kegyelmességét tűnteti fel, de e kettő mellett a Themistoclest és a Lanasszát is tartalmazza. Dátuma: „Széphalom, 1810. táján”. A dráma kézirata a 255r–308v oldalakon található. Külön tollal német nyelvű, a nyomdásznak szóló megjegyzéséket tartalmaz, melyeknek magyarázatát Kazinczy a a következőképpen adja meg a Titus-dráma egybekötött kéziratának hasonló német nyelvű bejegyzéseihez kapcsolódóan:

„Nevezetes exemplár; mert ez mutatja, mint változtata dolgozásaimon Helmeczi barátom, kinek kezével az is van írva, a’ mit e’ lapon látsz intésül adva a’ Betűszedőnek.”

Ebben a példányban a fordító eltér az eredeti drámától, és a szöveg jelentős átírása nélkül, csupán egy rendezői utasítás átalakításával más szövegkörnyezetbe helyezi a zárlat hősies megdicsőülését, és a halálba küldi hősét.[23] Az „exemplárnak” fontos sajátossága, hogy minden lap tetején szerepel a mű címe az egyik oldalon, műfaja a másik oldalon. Ez a műfaj-megjelölés eredetileg dráma volt, majd Kazinczy maga átjavította ezeket érzékenyjáték meghatározásra. Ez a kicsinynek tűnő javítás azonban igen fontos, hiszen az érzékenyjáték műfajáról alkotott képünket alakítja át: egy ’melodramma’ happy endjét formálja tragikusra, miközben a műfaját drámából érzékenyjátékra minősíti. Ez pedig éppen ellentmondani látszik a műfaji meghatározásnak, ugyanis az érzékenyjátékra éppen nem jellemző a tragikus végkifejlet, hanem a konfliktus kiegyensúlyozása a dramaturgiai pólus két végpontján elhelyezkedő alakok összebékélésével.[24]

A Themistocles színpadon tovább bizonyul életképesnek, mint a Titus kegyelmessége, még 1835-ben is játsszák Kassán. Század eleji előadásai viszont általában ugyanott figyelhetők meg, ahol a Titust is adják. Bemutatója valószínűleg az idős Wesselényi nevéhez és a kolozsvári társulathoz köthető: a darab bemutatását ígéri Kazinczynak 1806-ban,[25] s valóban augusztus 5-én elő is adja az erdélyi társulat Kótsi Patkó Jánossal a címszerepben.[26] 1819-ben bemutatták Pápán is.[27]

Szinnyei József említi a kassai bemutatót 1835. január 31-i dátummal.[28] A Themistoclest adja a Pesti Magyar Színház is, de Döme Károly fordításában 1810. május 17-én.[29]

Titus kegyelmessége

Metastasio La clemenza di Tito című melodrámája különösen közkedvelt az adott korszakban: Magyarországon a 18. századból egy latin[30] és két magyar fordítását ismerjük. Ez utóbbi egyikének szerzője Illei János, a másik jezsuita szerző ismeretlen. [31] A két jezsuita szöveg prózában fordítja az eredetileg verses drámát, található benne jó néhány latinizmus – mint például a vocativus használata – és egy fordítási pontatlanság is, mindkettőben ugyanott. Így a szövegkiadó, Alszeghy Zsoltné azt feltételezi, hogy egy közös latin szövegből fordították mindkettőt, de ez a szöveg nem azonos a Bartakovics-gyűjtemény ismert latin drámájával, hanem egy másik, eddig ismeretlen latin fordításról van szó, tehát tulajdonképpen a meglévő három szöveg mellett egy negyedik fordítás is feltételezhető. Ne feledjük azt sem, hogy Mozart is ehhez a szövegkönyvhöz nyúl, amikor megkomponálja a maga Titus-operáját.

A darab centrumában a címben is sugallt ideális keresztény uralkodó és legfontosabb tulajdonsága áll. Valódi értékét az adja, hogy közvetlenül kapcsolódik a francia klasszicista dráma jeles képviselőihez, és az általuk alkalmazott drámai séma terjedésében játszik fontos szerepet. Témája maga is a corneille-i, racine-i világba viszi a nézőt, hiszen a cselekmény ott kezdődik, ahol Racine Berenice című drámája véget ér: Titus Vespasianus szerelméről, az idegen királynőről lemondva ül Róma trónusára. A dráma további alakulása azonban Corneille Cinna című drámájának parafrázisa. Vitellia, a volt és már halott uralkodó lánya Titus életére tör, hiszen a trónt akarja, és szerelmes is a császárba. Hiúságát sérti Titus szerelme Berenice iránt, tehát a hatalomvágy és a féltékenység együttesen mozgatja. Őbelé viszont Sextus, egy római patricius szerelmes, aki bár Titusban az ideálisnak nevezhető uralkodót tiszteli, mégis hajlandó felkelést szervezni ellene, ha ezzel elnyerheti Vitellia szerelmét. A felkelés idejekorán lelepleződik, és Sextusra halál vár, de nem adja ki szerelmét, Vitelliát, míg azután az asszony maga vallja be bűnét az uralkodónak, aki mindnyájuknak megbocsát. Vitellia Sextus felesége lesz, Titus pedig vállalja az uralkodókra váró magányt. Hasonlóan fogalmazható meg Racine Cinnájának alapkonfliktusa, ahol a trónon Augustus ül, és életére tör Emília, akit szintén a bosszú sarkall, hiszen Augustus az apját ölte meg. Emília azonban őszintén szereti Cinnát, de szerelme záloga számára is az uralkodó elleni felkelés és Augustus megölése. Míg azonban ebben a drámában a címszereplő, Cinna őrlődése áll a középpontban – a kötelesség (az Augustus iránti barátság, az alattvalói tisztelet) és a szenvedély (az Emília iránti szerelem) klasszikus értékeinek konfliktusában –, addig a Metastasio-drámában a jó uralkodó alakja van a legplasztikusabban megrajzolva.

A mellékfigurák is alkotnak valamiféle hasonló rendszert a két drámában, bár éppen ők árnyalják és formálják különbözővé a dolgok alakulását. A Titus-drámában van Sextusnak egy barátja, Annius, aki a barátságnak és szerelemnek az ideális mértékét mutatja a darabban: oly hűséges társa Sextusnak, hogy amikor a felkelés irányításának gyanúja rávetül – mivel egy kritikus pillanatban köpenyt cserélt Sextusszal –, nem árulja el barátját. A szerelemben pedig épp ilyen áldozatos, hiszen szereti Sextus húgát, Serviliát, de mikor Titusban felötlik, hogy ebben a lányban találhatná meg Róma ideális császárnéját, némán szenvedve vonul háttérbe, hogy ne akadályozza szerelme boldogulását és Róma szerencséjét. Racine jó barát alakja, Maximus szintén érdekelt a barátság és szerelem paradigmája felől, de éppen a negatívumok által: mivel ő is szerelmes Emíliába, elárulja barátja, Cinna tervét az uralkodónak, így lepleződik le a felkelés.

A női mellékalakok figurái állnak látszólag a legtávolabb egymástól. Racine Líviája Augustus felesége, míg a Metastasio-darabban a másik női szereplő Sextus testvére. Dramaturgiai szerepük azonban nagyon hasonló: mindketten arra hivatottak, hogy ellenpontozzák a negatív értékek és a szenvedély szélsősége által mozgatott női főhőst, ők mutatják a követendő, az azonosulásra méltó női magatartás alternatíváját. Lívia adja férjének azt a tanácsot, hogy ne a bosszúval, hanem a kegyelemmel hajlítsa meg ellenfelei akaratát. Ez végül még politikailag is beválik, Servilia pedig, a tisztalelkű honleány, aki csak addig áll a hozzátartozó férfi mellé, míg az nem vét a hazafiúi értékek ellen, bátyját is, szerelmét is elutasítja, mikor rájuk vetül az árulás árnyéka. Őt magát viszont a hatalom nem szédíti meg, nem akar császárné lenni, bevallja a császárnak, hogy Anniust szereti.

Metastasio tehát némileg a saját ízléséhez igazítja az akkorra már idejét múltnak tűnő, 17. századi klasszikus drámát, és az ismerős kötelesség-szenvedély konfliktusa helyett az ideális keresztény uralkodót állítja a középpontba több szempontból is bemutatva. Így teremt jól működő alapanyagot egy 18. századi uralkodói ünnepség fő attrakciója, a színielőadás számára. Be is mutatják 1734-ben a bécsi udvarban, Antonio Caldala zenéjével.[32] Majd 1752-ben a nápolyi színház évadnyitó előadásaként tűzi műsorára Gluck zenéjével.[33]

A darabot a 90-es évek elején fordította le Kazinczy. A korszak gyakorlatának megfelelően a verses drámát prózában adja vissza, és az eredetiben más versformában íródott, többnyire jelenetzáró áriákat javarészt elhagyja, vagy néhány szóvá rövidíti. 1795-ben a fordítás már kész, valószínűleg a börtönben várt kegyelem speciális pszichológiai helyzete irányítja figyelmét éppen erre a műre. Hiszen korábban levelei tanúsága szerint inkább a Themistocles lefordítása szerepelt tervei között. Egy Barkó generálisnak, a foglyok felügyeletével megbízott katonatisztnek címzett levél szerint azt szeretné, ha kijutna a börtönből a fordítás, és a Pesten játszó társulat bemutatná József főherceg beiktatása[34] alkalmából. A szöveg közreadásával Kazinczy mintegy a nyilvánosság elé tárt kegyelmi kérvénnyel is hatni kívánt az uralkodóra:

„Ich glaube Ew. Exc. Es würde im Ungrischen Publicum ehrwürdige Sensationen erwecken, wenn dieses in sich selbst so vortreffliche u. auf die jetzige Lage der Sachen so sehr passende Stück bei der Feierlichkeit der Installation Sr. Kaiserlichen Hoheit des Erzherzogs Statthalters angeführt würde.”[35]

A szövegválasztás azonban Kazinczynak a színszerűség iránti érzékét is mutatja. Metastasio darabja néhány szereplővel előadható (Titus, Sextus, Annius, Publius – Vitellia, Servilia a feltétlenül színpadra lépő szereplők), ráadásul a bölcs uralkodó és a hérosz alakja, szerepköre és a kettőjük konfliktusa már jó ideje megfigyelhető a magyar drámairodalom gyakorlatában is. Az iskolai, majd később hivatásos színpadon játszott Metastasiók közül például az Attilius Regulus és az Artaxerxes ilyen típusú darab, de Bessenyei mindhárom tragédiájában: a Hunyadi László tragédiájában, a Buda tragédiájában, és az Ágisban is érvényesül ez a dramaturgiai toposz.[36] Ugyanígy nem újdonság a heroina és a naiva ellentéte a női szerepek oldalán.[37] Túlzott díszletet, jelmezt nem igényel, feltétlen kellék egy piros szalagos köpeny, amely a félreértést adja. Jól illeszkedik a korszak színházi hagyományába, hiszen megtalálható benne a klasszicista dráma kötelesség–szenvedély alapsémája, a ruhacsere folytán kialakult félreértés, valamint az egymásért áldozatra kész barátok és szerelmesek. Ugyanakkor viszont középpontjában a hatalom gyakorlásának módja, a jó uralkodó ideálképe, és az uralkodó és alattvalói között álló viszony áll, amely a magyar történelmi drámának hasonlóképpen meghatározó sajátossága lesz egészen 1848-ig.[38]

Később más patrónusoknak is ajánlani tudja Kazinczy a Metastasio-fordítást. Szabadulása után a már említett Szentgyörgyinek címzett levélben ezt a darabot így kommentálja:

„A’ Titus kegyelmessége vagy Somogyi Staats-Rath, vagy Almásy Pál[39] ő Excellentziájának lessz inscribálva. Ez praesese volt Budai Verhörjeinknek, Somogyi úr a’ pennát vitte. Tisztelt két ember, ’s a’ darab Budai dolgomat példázza.”[40]

Sőt valószínűleg id. Ráday Gedeont is megtiszteli azzal, hogy a Titust neki ajánlja, mert Ráday Pál ezt írja neki néhány évvel később:

„Ernyi színjátszó a’ múlt napokban el hozta munkádnak negyedik részét. Ezek közt is Titus Szelidsége[41] Drámád’ tzimén rólam emlékezni méltóztadtál. Nem tagadhatom, igen kedves érzékenységgel olvastam azt, mert ditsőségemnek tartom, a Te Rádaid unokája, követésre méltó jóságú Atyám fia, nagy szerentsémnek tiszteletre méltó Prónay László veje, és az áldott Jó Ágnes boldog férjének lenni, és hizelkedő képzelődés, Thalia’ mestertanitványának lenni.”[42]

A Titusnak ez az udvari jellege eredményezi majd színpadi bemutatását is, amire később még visszatérek.

Noha Kazinczy drámája kiadatlan maradt, a fennmaradt kéziratok azt bizonyítják, hogy a szerzőt sokáig foglalkoztatta a darab, élete végén is csiszolt még a fordításon. Bár azok közé a darabok közé sorolja, amelyek a konzervatív „szabad kezű” fordítás termékei, az említett Barkó generálisnak címzett levélben éppen a pontos fordításra való törekvését állítja a darab védelmébe:

„Metastasio hat sein italienisches Original an dem kaiserlichen Hof zu Wien verfertigt, und es ist da zu Ehren des Urgrossvaters unsers jetzt regierenden Monarchen das erstemahl aufgeführt worden. Friedrich übersetzte es französisch u. brachte es in Musik. – Ich habe mich von dem Originale so wenig entfernt, als es die prosaische Übersetzung eines, für Music componierten Stückes thun durfte u. musste; ichh hoffe also, das keine Censur so strenge seyn kann zu verbieten, dass es auf das Ungrische Theater, für welche ich es bestimmte, auftrette.”[43]

Amikor a fogságban fordítja a darabot, ismeri Illei korábbi fordítását is, otthoni könyvtárában megvan, de használni nem tudja, nincs vele a börtönben.[44]

Öt kéziratát ismerjük a Titus kegyelmességének, ebből négy Kazinczy saját kézirata, de a negyedik másolat sem érdektelen. A legkorábbinak tűnik az OSzK Kézirattárának két példánya.[45] Az első címlapján Kazinczy kézírásával a „Budán, júniusbann, 1795.” keltezést viseli. A másik kézirat csaknem egyidős az előzővel, címlapján csak az 1795-ös évet tünteti fel, de a dráma szövegének végén, az utolsó lapon a „vége” felirat helyett Kazinczy ezzel a megjegyzéssel zárja le a kéziratot: „Budánn, fogságomban. Júliusnak 17d. 1795.” Ennek a bejegyzésnek az alapján mondhatjuk ezt későbbinek, de a két példány jól mutatja Kazinczy munkastílusát. Mindkét szöveg tele van javításokkal, nem arról van szó, hogy az egyikről kijelenthetjük, hogy tisztázat a másikhoz képest, hanem inkább a fordítás két lépcsőjének tekinthetjük, amely aztán folytatódik az MTAK Kézirattárában található későbbi példányokban.

Ugyanis két másik másolat az MTA Kézirattárában őrzött Kazinczy-hagyaték egy-egy darabja.[46] A korábbi kötet több drámát is tartalmaz, és így fontos szerepet játszik a Szép Literatúra-sorozat kialakulásában: Helmeczy szerkesztésének nyomait is magán viseli.[47] A legkésőbbi szerzői kézirat egy tisztázat: „Budai papirosaim” címmel rendezi korábbi írásait a szerző, saját keltezése szerint „Famíliám’ Archívumáé. Széphalom Júl. 18d. 1821. Kazinczy Ferencz”.[48] Ez a vegyes tartalmú kéziratkötet a Titus kegyelmességén kívül (41r–76v) Goethe Die Geschwister című drámájának fordítását is magába foglalja (A’ Testvérek 21r–36r). Maga a másolat több dátumot is tartalmaz: a kötet címlapján található 1821-es dátumhoz képest, a dráma végén így jegyzi a keltezést: „Budai fogságombann Júniusbann 795.”, amelyről nem megállapítható, hogy a fordítás vagy a másolat keletkezését jelenti-e, majd a Barkó generálishoz írt levél következik, amelyhez megjegyzéseket fűz, és itt „Ér-Semlyén, 10d. Apr. 1803.” jegyzi ezeket az oldalakat. Ez utóbbi dátum viszont valószínűleg inkább a levél és a hozzá fűzött jegyzet lemásolásának az időpontja. A magam részéről a továbbiakban a címlap 1821-es évszámát tartom mérvadónak, hiszen ha korábban keletkezett is maga a másolat, Kazinczy még ekkor is érvényesnek, vállalhatónak tartja ezt a változatot, holott tudjuk, hogy egyéb fordításait minden másoláskor újabb és újabb átírások, csiszolások jellemzik. Az 1821-es szövegnek azonban láthatóan sokkal több köze van az OSzKpéldányok előbbi darabjához, ami szintén mutatja, hogy 1795 nyarán Budán hoszszas töprengések, próbák után átdolgozásokon esett át a darab. Kazinczy a július 17-i keltezésű darabnál jobban támaszkodik a júniusi keletkezésűre. Ennek oka vagy az (és ez a valószínűbb), hogy ezt a szövegállapotot tekintette jobb fordításnak, ezt alakítgatta a későbbiekben, vagy pedig az, hogy ezen júniusi változat állt később a rendelkezésére, ezt volt előtte a további csiszolások során.

Az ötödik szöveg nem Kazinczy kézirata, de a fordítás kiadatlansága ellenére létező utóéletének fontos bizonyítéka. Az OSzK Színháztörténeti Tárában őrzött kis füzet jelzete[49] és bélyegzője: „Pest vármegye tulajdona” azt mutatja, hogy igen korán a Nemzeti Színház tulajdonába került példány, és valóban azonosítható is az ugyancsak itt található színházi jegyzék egyik darabjával. A Pesti Magyar Színház 1837-ben készíttetett Szigligetivel a színház tulajdonában lévő kéziratokról egy jegyzéket,[50] amely először alfabetikus sorrendbe gyűjti a birtokában lévő kéziratokat, sorszámmal látja el őket, majd többször bővíti, végül egy másik kötetbe az egészet újra alfabetikus sorrendbe másolja. E jegyzék a 364. sorszám alatt a „Titus szelidsége” címmel vesz leltárba egy három felvonásos színjátékként megjelölt kéziratot, forrásul Metastasiót, fordítóként Kazinczy Ferencet tüntetve fel. A darab címének ez a változata nem jelent a szerző kiléte szempontjából ellenérvet, hiszen a levelezésből a korábbiakban is láthattuk, hogyan forgott közkézen olyan kézirat, melyben maga Kazinczy is fordította a ’clemenza’ szót ’szelídség’-nek. Ez utóbbi OSzK-béli kéziratnak a fedőlapján megtalálható a 364. sorszám, tehát ez az a példány, melyet a Pesti Magyar Színház könyvtárában őrzött a Titus kegyelmeségéből.

Az autográf kéziratok összehasonlításából megállapítható tehát, hogy az OSzK Kézirattári két példány piszkozat, sok javítást végzett benne Kazinczy, majd a korábbi kéziratot használva másolta le 1821-ben „budai papirosai” közé a régi piszkozatot. Tehát tulajdonképpen a két szöveg egy változatnak tekinthető: egy piszkozat és egy annak hű tisztázataként. Egy korábbi állapotot jelöl az 1795. július 17-ével lezárt változat.

Jóval nehezebb kérdést vet föl a Helmeczy-féle sajtó alá előkészített változat, amely a főszövegbe is többször belejavít, és marginálisan megteszi az utasításokat a betűszedő számára. Ha ezeket a nyomdai utasításokat nem vesszük figyelembe, akkor is igen nehéz összehasonlítani a szöveget az 1795-ös/1821-es változattal. Maga a szöveg is erőteljesen eltér tőle, és még utólagos áthúzásokat, betoldásokat is tartalmaz. Sőt az 1. felvonás 5. jelenetének kórusát versben fordítja le, és a dráma végén elhangzó kórus helyében rövidítve meg is ismétli ezt a verses betétet. Tehát nem pusztán Helmeczy alakítja át Kazinczy szövegét, hanem maga Kazinczy is sokat változtat eredeti fordításán, majd több mint tíz év múlva visszatér az első változathoz.

A Pesti Magyar Színház viszont a Helmeczy-féle változatot ismerhette, és azt a szöveget dolgozta át. Látható ez a címadásban is, mely a sok fennmaradt egyéb fordítással ellentétben az olasz ’clemenza’ szó keresztényi erényre utaló ’kegyelmesség’ fordítása helyett az inkább szentimentálisnak tűnő ’szelídség’ kifejezést alkalmazza. De látható ez a színlapon is, a szereplők sorrendjében, a státusuk meghatározásában is. A ’szerető’ szó például a 19. századra az ’imádó’ hétköznapibb, felületes, de mellékzöngéktől mentes megfelelőjét kapja.

Még két részletét ismerjük a darabnak Kazinczy levelezéséből: 1813. nov. 2-án hírt ad Sipos Pálnak arról, hogy letisztázta a Titust, és egy kórus-részletet is fordított még hozzá.

„Honnunk nem ismer szolgaságot,

A’ kény lánczait nem viseli;

Nincs úr itt; a’ nép’ fejdelme

Atyja a’ népnek, és szerelme,

Mert ő a’ törvényt tiszteli;

Bűntet, de nem bűntet haraggal,

Bosszút nem szórt alá, szelid,

Erőszak felemelt lelkéhez,

Vadság ’s gőg nyájas erkölcséhez

Még távolról sem közelít.

Szeretném látni productioját a’ magyar theatrumon, és ha a’ nép tapsolva nem kivánná hogy még egyszer a’ két strófa elénekeltessék, úgy öszvetépném a’ mit írtam.”[51]

Később pedig két kórus-részletet másol be egyik levelébe: a fent idézettet és azt a részletet, amely a Helmeczy-féle korrektúrában – a többitől eltérően – zárja is a darabot.[52] Bár Kazinczy fordításnak nevezi a fentebb közölt lírai betétet, az eredeti Titus-drámában sehol sem akadtam még hasonló témájú kórusra sem. Ezzel szemben a Helmeczy-féle változatban is benne lévő kórus valóban Metastasio szövegéből került a darabba.

Összevetésül álljon itt az eredeti szöveg[53] mellett egyszer az 1795-ös, későbbi, de nem tovább javított változat (1), a Helmeczy-féle variáns (2), az 1795-ből 1821-be átmentett változat (3) és a Nemzeti Színház másolt példánya (4). A szövegből a zárójelenetnek azt a rövid részletét választottuk, amelyet a korábbi iskoladrámák félrefordítottak.

Metastasio

Tito   Vitellia, a te promisi

    La destra mia; ma

Vitellia   Lo conosco, Augosto;

    Non è per me. Dopo un tal fallo, il nodo

    Mostruoso saria.

Tito   Ti bramo in parte

    Contenta al meno. Un rival sul trono

    Non vedrai, tel prometto. Altra io non voglio

    Sposa che Roma: i figli miei saranno

    I popoli soggetti;

    Serbo indivisi a lor tutti gli affetti.

    Tu d’ Annio e di Servilia

    Agl’ imenei felici unisci i tuoi,

    Principessa, se vuoi. Concedi pure

    La destra a Sesto: il sospirato acquisto

    Già gli costa abbastanza.[54]

Vitellia   In fin ch’ io viva,

    Fia sempre il tuo voler legge al mio core.

Sesto Ah Cesare! ah, signore! E poi non soffri

    Che t’ adori la terra, e che destini

    Tempii il Tebro al tuo Nome? E come e quando

    Sperar potrò che la memoria amara

    De’ falli miei…

Tito   Sesto, non più: torniamo

    Di nuovo amici; e de’ trascorsi tuoi

    Non si parli più mai. Dal cor di Tito

    Già cancellati sono:

    Me gli scordo, t’ abbraccio e ti perdono.

Coro Che del Ciel, che degli Dei

    Tu il pensier, l’ amor tu sei,

    Grand’ eroe, nel giro augusto

    Si mostrò di questo dì.

    Ma cagion di meraviglia

    Non è già, felice Augusto,

    Che gli Dei chi lor somiglia

    Custodiscano così.

Licenza  Non crederlo, signor: te non pretesi

    Ritrarre in Tito. Il rispettoso ingegno

    Sa le sue forze appieno,

    Nè a questo segno io gli rallento il freno.

    Veggo ben che ciascuno

    Ti riconobbe in lui. So che tu stesso

    Quegli affetti clementi,

    Che in sen Tito sentiva, in sen ti senti.

    Ma, Cesare, è mia colpa

    La conoscenza altriu?

    È colpa mia che tu somigli a lui?

    Ah vieta, invitto Augusto,

    Se le immagini tue mirar non vuoi,

    Vieta alle Muse il rammentar gli eroi.

    Sempre l’ istesso aspetto

    Ha la virtù verace;

    Benchè in diverso petto,

    Diversa mai non è.

    E ogni virtù più bella

    Se in te, signor, s’ aduna,

    Come ritrarne alcuna,

    Che non somigli a te?

(1)

Títus Vitellia, néked ígértem jobbomat, de –

Vitellia   Uram, magam megvallom önnön magam hogy arra nem vagyok rá érdemes.

Títus Legalább abban tőltöm kedvedet, hogy ímé fogadom, soha sem látsz házasúlva. Egyedül Róma lesz egyedűl Mátkám Hitvesem; Népem lesznek a gyermekeim; szívemnek minden indúlatjaival ők fognak bírni. Te pedig neveld Anniussal és Szervíliával együtt a’ Hímennek készűlt áldozatot, ha tetszik. Jobbodat nyújtsd Szextusnak. Annak elnyeréséért eleget állott-ki.

Vitellia   A’ te akaratod, nagy Fejedelem, utólsó lehellésemig törvénye lészen szívemnek.

Szextus  térdre hullván Títus előtt. Ah Uram! és még is eltiltod a’ főldet hogy Istenségei közzé számláljon, ’s nevednek a’ Tiberis partjain Templomok emelkedjenek? Óh, bár azt vólna szabad reménylenem hogy gyalázatos tettemnek emlékezetét úntalan igyekezetim által valaha el lehessen törlenem! hogy te engemet – –

Títus Ne többet! felejtsük el a mi történt, ’s térjünk vissza mint régi barátok. A’ Títus szívében botlásodnak ímé nincsen semmi nyoma. Ime Kitörlöttem azt onnann, megölellek, ’s benned ismét kedves Szextusomat érzem szívemre szorúlni.

(2)

Títusz     Szép Vitellia, jobbom neked volt ugyan ígérve –

Vitellia   Ah, Uram, arra én méltó nem vagyok.

Títusz     Arról tészlek itt mindenek előtt bizonyossá, hogy azt bírni senki nem fogja. Egyedül Róma leend hitvesem, az ő gyermekei leendenek gyermekeim, ők fognak bírni minden indulatjaival szívemnek. – Te jobbodat, ha tetszik, nyujtsd Sextusznak; ő azt jutalom gyanánt kívánhatja tőled.

Sextusz  térdre vetvén magát. Oh Uram! és te még is elengeded, hogy a’ maga Istenségei közzé számláljon a’ föld, s’ a’ Tiberisz’ partjain templomok emelkedjenek nevednek? – Oh, ha azt volna szabad reméllenem, hogy gyalázatos botlásom’ emlékezetét mind úntalan igyekezeteim el fogják törölhetni, hogy te egykor…

Títusz     Ne többet, Kedves. Feledjük a’ mi történt, ’s térjünk-vissza mint régi hű barátok. Títusz szívében semmi nyoma botlásodnak. Kitörlöttem azt, ’s benned ismét szeretett Sextuszomat érzem mellyemre szorúlni.

Kar   Nagy Istenek, hatalmas

    Hív őrjei a’ Hazának,

    Imádott Títuszának

    Védjétek napjait.

    Közénk titőletek szállt,

    ’S ismét felszáll közétek;

    Oh még ne irígyeljétek!

    Hagyjátok késni itt!

(3)

Títus Szép Vitellia, jobbom ugyan neked vala ígérve, de…

Vitellia   Hogy reá nem vagyok érdemes, önnként vallom.

Títus Legalább abban tőltöm kedvedet, hogy ímé, bizonyossá tészlek az eránt, hogy azt többé senki nem fogja bírni. Egyedűl Róma lessz Hitvesem, az ő fijai lesznek gyermekeim, ’s ők fognak bírni szívemnek minden indúlatjaival. – Te, ha tetszik, nyújtsd Szextusnak jobbodat. Szíve’ jóságát, ’s szerelme hevességét ismered, - azt tőled jutalom gyanánt kívánhatja.

Vitellia   Akaratod, nagy Fejedelem, utólsó lehelletemig törvénye lessz szívemnek, ’s jobbomat örömest nyújtom Szextusnak.

Szextus  (térdre veti magát. A’ legindúlatosabb örömmel) Ah Uram! és még is ellenzed, hogy Istenségei közzé számláljon a’ föld, s’ nevednek a’ Tiberis’ partjain Templomok emelkedjenek? – Oh, bár azt volna szabad reménylenem, hogy gyalázatos botlásom’ emlékezetét úntalan igyekezeteim el fogják moshatni, hogy te engemet…

Títusz     Ne többet, Kedves. Feledjük-el a’ mi történt, ’s térjünk vissza mint régi hív barátok. A’ Títusz szívében botlásodnak nincs többé semmi nyoma. Kitörlöttem azt belőle, ’s benned ismét szeretett Szextusomat érzem mellyemre szorúlni!

(4)

Titus Szép Vitellia! Jobbom néked volt ugyan igérve, - de –

Vitellia   Önkent vallom azt, hogy rá méltó nem vagyok.

Titus Abban töltöm leg alább kedvedet, imé bizonyossá teszlek, hogy azt birni senki sem fogja. Róma lessz az én Hitvessem. Az ö fiai gyermekeim! ’S ök fognak birni szivemnek minden indulattyaival. Te jobbodat ha úgy tettszik nyujtsd Sextusnak! Szive jóságát, ’s érted lángoló szerelmét isméred. Ö azt tölled bérül kivánhattya.

Vitellia   Tettszésed Nagy Fejedelem! Örökös törvénnye lessz az én szivemnek.

Sextus    (Terdre esvén örömmel)

    Ah Uram! ’S még is ellenzed, hogy téged Istenségei közzé számlállyon a’ föld? ’S a’ Tiberis parttyain Templomok kellyenek nevednek. – Ah engedtetnék tsak azt reménylenem, hogy gyalázatos botlásom emlékezetét, szent hüségemnek untalan ígyekezetei lemoshattyák.

Titus Ne többet, kedves! Felejtsük el ami történt, ’s térjünk vissza mint régi Barátok. A’ Titus szivébe nints többe semmi nyoma botlásodnak, ki törlöttem azt belölle. Meg ölellek, ’s benned a’ szeretett Sextust érzem ismét mellyemre szorúlni.

Látható, hogy a szöveghez viszonylag hű Kazinczy záró kórust csak a Helmeczy-féle változatba iktat be, de itt sem Metastasio eredeti zárlatából fordítja, hanem az I. felvonás 5. színében elhangzó kórust ismétli meg újra, rövidítve.

Serbate, o Dei custodi

Della Romana sorte,

In Tito, il giusto, il forte,

L’ onor di nostra età.

Voi gl’ immortali allori

Su la Cesarea chioma,

Voi custodite a Roma

La sua felicità.

Fu vostro un sì gran dono;

Sia lungo il dono vostro;

L’ invidii al mondi nostro

Il mondo che verrà.

Viszont a rokokós-udvari ízek a szöveg változása során kiapadtak a fordításból, még olyankor is, mikor a szöveghűség inkább kívánta volna azok jelenlétét, jelen esetben a többszörös esküvőre történő utalások.

Az első gyűjteményes Kazinczy-kiadásban, az 1814-ben megjelenő Szép Literatúrában is helyet kapott eleinte a Titus kegyelmessége, sőt sokkal tovább maradt a tervezetben, mint a Themistocles. Tulajdonképpen az utolsó átalakítás során maradt ki, azzal a megszorítással, hogy egy későbbi „Toldalék” kötetben majd benne lesz a másik drámával együtt.[55]

Kazinczy kezdettől fogva színpadra szánta ezt a művét. Már a börtönből ezzel a szándékkal juttatja ki, és 1802-ben Nagy Gábortól kéri, hogy juttassa el a darabot Kótsi Patkóhoz, nyilvánvalóan előadatási szándékkal. Ekkor a darabnak csak egy példánya van, ezt igen őrzi Kazinczy, inkább a másolást is magára vállalná.[56] Ez a célja azonban csak később valósult meg, amikor az idős Wesselényi a kolozsvári színtársulat műsorára tűzi 1806. Szent György napján Bánffy György tiszteletére. Cserey Farkas így tudósítja Kazinczyt az előadás tényéről:

„Sógorom, Wesselényi még jövő héten fog Kolosvárrul haza gyönni, a hová Sz. György napjára ment volt be gubernatorunkat neve napján meg tisztelni; én ezen innep nap után érkezvén oda, szívem örömével láttam egy Comedia czédulán, hogy a Gr. Bánffi tiszteletére a nemzeti Jádzó társaság a Te fordításodat, a Titus szelidségit adta elé.”[57]

Érdekes tény, hogy az erdélyi színházzal foglalkozó szakirodalom nem tud erről a bemutatóról. Nem tud róla Ferenczi Zoltán sem, sőt ezt írja:

„Nevezetesebb előadásuk volt [mármint az erdélyi társulatnak] a Bánffi György gr. Gubernátor tiszteletére szóló, ennek nevenapján, 1806. ápr. 24-én, mely alkalommal karéneket adtak elé, azután „oratzio”-t s végül képletet, közepén a gubern. Mellképével, kétfelől Astreaval a ki egyik kezével a képet, másikban a mérleget tartja s a haza geniuszszával, a ki egyik kezében szintén a képet tartja, másikkal égő szívet nyújt; körűlte a 9 Muzsa s a kép oszlopán e vers: Édes dolog ugyan meghalni Hazáért, De édesb oh mégis élni ő javáért.”[58]

Ebből a beszámolóból viszont láthatjuk, hogy a Titus előadása megőrizte az udvari ünnepségek sajátosságait, ahol is a dráma bemutatása csupán egy eleme volt az ünnepségnek, még ha a legfontosabb is, és hozzá kapcsolódtak egyéb reprezentációs formák, ebben az esetben az ünnepi beszéd és az élőkép diadaloszloppal, inscriptióval.[59]

Egyéb forrásokból azt is tudjuk, hogy később Marosvásárhelyen is játszották a darabot május 21-én.[60] Bemutatták Pápán 1824. október 30-án és november 2-án, méghozzá Kazinczy nevével a színlapon.[61]

Összegzésül elmondható, hogy mindkét Metastasio-szöveg továbbélése Kazinczy fordítói gyakorlatában megkésett irodalmi jelenség: a fordítás-irodalom ekkorra már jelentősen átalakult, a fordító lassanként maga is lemondott a drámák kinyomtatásáról. A színházi gyakorlat felől nézve viszont mégiscsak igen fontos a hatásuk, hiszen elterjedésük csatornája a színház lesz, és ezek a bemutatók képviselik a „megbukott” tragédiaprogram – ma színpadot nem látott, irodalmi értékű fordítások – és a színi gyakorlat ritka, érdekes kapcsolatát.

Katalin Czibula

De la traduction manuscrite de Metastasio par Kazinczy

L’influence de l’activité d’auteur dramatique de Metastasio en Hongrie est arrivée récemment dans le domaine de l’intéret de l’histoire littéraire, tandisque antérieurement surtout son effet poétique a été estimé comme important. Outre de l’inspiration des auteurs des drames scolaires, il faut ici mentionnerle role des deux voluems de traduction de Metastasio de Károly Döme, autant que les deux traductions de Kazinczy, le Themisticle et La clémence de Titus. Les deux traductions sont jsuqu’a nos jours inédites, bienque même Kazinczy eut plusieurs fois projeté leur publication. La curiosité de Themistocles ets le fait, qu’elle nous soit conservée meme en deux traductions prétendues de Kazinczy, les manuscrits se trouvent dans le Département des Manuscrits de la Bibliotheque Nationale et dans celui de la Bibliotheque de l’Académie des Sciences, mais les deux textes sont dans une telle mesure différentes, que vraissemblablement un des deux puisse etre authentique. L’effet détendu de La clémence de Titus est prouvé par le fait que nous en connaissons de nombreuses traductions de l’époque. Kazinczy lui-même avait plusieurs fois recopié son texte, nous en connaissons en somme quatre manuscrits autographes. Son importance se trouve dans le fait que la pièce retransmet de façon authentique pour le théâtre hongrois une structure dramaturgique rapportable a l’activité de Pierre Corneille. Son intéret biographique est que Kazinczy la traduit pendant sa captivité, il destine la pièce comme instance de clémence envers l’empereur, ainsi il essaye de la mettre en scène à partir de sa prison.. Le projet ne se réalise pas, tout de même, un manuscrit postérieur du Théâtre National, copie de la traduction de Kazinczy, prouve le rapport ultérieur de la pièce à la tradition théâtrale hongroise.

 



[1] Természetesen a magyar italianisták több fontos és döntő kutatást tettek ezen a téren, Amedeo di Francesco, Sárközy Péter, Nyerges Lászó, és jómagam is tettem kísérletet a Metastasio-hatás kimutatására, de ezek többnyire „részeredmények” annyiban, hogy a javarészt kéziratban lévő magyarországi anyag egy-egy egységére voltak kénytelenek hivatkozni, és nem állt a kutatás rendelkezésére a Metastasiótól örökölt drámai alkotások teljessége ismert palettája. L. di Francesco, Amedeo: Metastasio heroikus drámáinak fordításai a XVIII. századi magyar irodalomban. Ford. Ordasi Zsuzsa. = Színháztudományi Szemle (13.) 1984. 21–63. és .: Metastasio és a magyar költői nyelv a 18. század második felében. = A magyar nyelv és kultúra a Duna-völgyében. I. Kapcsolatok és kölcsönhatások a 18–19. század fordulóján. Die ungarische Sprache und Kultur im Donauraum. I. Beziehungen und Wechselwirkungen an der Wende des 18. und 19. Jahrhunderts. A II. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson – Bécs, 1986. szeptember 1–5. – elhangzott előadások. Szerkesztőbizottság: Moritz Csáky, Horst Haselsteiner, Klaniczay Tibor, Rédei Károly, Bp.– Wien, 1989. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, 160–165., Sárközy Péter: Az olasz árkádikus kultúra közép-európai jelenléte és hatása a XVIII. század végi Magyarországon. = Uo., 228– 239. : Metastasio a 18. századi iskolai színpadokon. In.: A magyar színjáték honi és európai gyökerei. Tanulmányok Kilián István tiszteletére. Szerk. Demeter Júlia. Miskolc, 2003. Miskolci Egyetemi Kiadó, 304–314., Nyerges László: Kazinczy drámafordításai Metastasiotól. = Színháztudományi Szemle (13.) 1984. 65–80., Czibula Katalin: Metastasio a 18–19. századi magyar drámairodalomban. = ItK 2004. 2. sz. 181–202.

[2] A magyarországi Metastasio-fordításokról írt első nagylélegzetű tanulmány: Zambra Alajos: Metastasio a „poeta cesareo” és a magyarországi iskoladráma a XVIII. század második felében. = EPhK 1919. 1–74.

[3] L. Joly felosztását Metastasio korszakaihoz egy-egy műfajtípust kapcsolva. Joly, Jacques: Les fetes theatrales de Metastase à la cour de Vienne (1731–1767).Clermont-Ferrand, 1978. /Faculté des Lettres et Sciences humaines de l’ Université de Clermont-Ferrand II./

[4] Sala Di Felice, Elena: Metastasio. Ideologia, drammaturgia, spettacolo. Megj. hely? 1983. Franco Angeli Editore. 26–27.

[5] Satragni, Giangiorgio: La decadenza dell’ opera secondo Metastasio e La clemenza di Tito con musica di Gluck (1752): rinnovamento prima della „Riforma”. In: Tricentenario metastasiano, Metastasio da Roma all’ Europa, Incontro di studi 21 ottobre 1998. a cura di Franco Onorati. Roma, 1998. 105–106.

[6] Stendhal: Levelek Metastasióról. Ford. Rónay György. In: Uő.: Zenei írások. Bp. 1973. Magyar Helikon. /Stendhal művei 9./ 205–266. (itt: 240–241.)

[7] Az udvari ünnepségek és Metastasio drámáinak bemutatásáról a legrészletesebb monográfia: Joly: i. m. (3. jegyzet), de ő szinte kizárólag a nem melodramma-típusú művekkel foglalkozik.

0[8] Metastasiusnak egynehány darabjai. Fordította olaszból Döme Károl Komáromban 1802. és Ismét egykét játék Metastasióból, Döme Károl által, Pozsonbon, (sic!) Wéber S. P. éd Fijának költségével, 1815.

0[9] Kazinczyhoz fűződő kapcsolatáról l. a Kazinczy-levelezésen túl: Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok 1785–1848. Bp. 1963. Akadémiai, 118.

[10] Csokonai levelezéséből tudjuk, hogy a költő is használta a Döme-fordítást, Nagy Gábor Kazinczyval üzent, hogy kéri vissza. Lásd Kazinczy Ferenc levelezése. I–XXII. S. a. rend. Váczy János. Bp. 1890–1927. (A továbbiakban: KazLev) III. 23., Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Levelezés. Szerk. Debreczeni Attila. Bp. 1999. (A továbbiakban: CsokLev) 242. Sőt Kazinczy épp a Themistocles kapcsán ezt írja Csokonainak: „Themistoclesen dolgozván jut eszembe, hogy egy Olasz megdorgált, hogy a’ magyar szólláshoz szokott ajak a’ k-t igen keményen ejtette. E’ nevet nem így kell syllabizálni és kimondani: The-misz-tok-les ; (Földi épen em-nek mondta ’s írta volna, mint a’ Cháront Káronnak), hanem The-mí-szto-cles. Még pedig úgy, hogy a’ szto rövid legyen, nem hosszú.” KazLev III. 33. és CsokLev 247.

[11] Kazinczy levele Nagy Gábornak 1803. márc. 3. KazLev (10. jegyzet) III. 37.

[12] KazLev (10. jegyzet) II. 298.

[13] KazLev (10. jegyzet) III. 27–31.

[14] Ez utóbbira példa Joly: i. m. (3. jegyzet) 229., bár műfaji meghatározását finomítja azzal, hogy a „l’heroisme” és a „la romanité” közös sajátosságaival állítja azonos kategóriába a három drámát.

[15] Kazinczy Ferencz’ Munkáji. Szép Literatúra. Pesten, Trattner János Tamásnál, 1814.

[16] KazLev (10. jegyzet)V. 118., 220. és 300.

[17] A kézirat adatai: MTAK Kézirattár RUI 4r. 8.

[18] A kénytelen házasság és a Botcsinálta doktor

[19] Érdekes, hogy a Metastasio-darabokkal kapcsolatosan a jövő időt használja, holott tudjuk biztosan, hogy legalább a Titus kegyelmessége már készen van ekkor.

[20] Kazinczy levele Schedius Lajosnak, 1803. márc. 15. KazLev (10. jegyzet) III. 41–42.

[21] Cornelius Nepos művében ugyan Themistocles bujdosni kényszerül, de a perzsa király már nem Xerxes, hanem Artaxerxes, békés halállal hal meg, és nem kell hazája ellen támadnia. Sőt a latin szerző egy olyan változatát említi meg a biográdiának, amelyet Thuküdidész „neque negat fuisse famam venemum sua sponte sumsisse, quum se, quae regi de Graecia opprimenda pollicitus esset, praestare posse desperat,” Cornelii Nepotis quae extant. Cornelius Nepos épen maradt munkái. Fordította, jegyzetekkel: Czuczor Gergely, Budán. A M. Kir. Egyetem betűivel. M.D.CCC.XL.I. (1841.) 44. („ ő sem hallgatja el azt a híresztelést, hogy saját maga vetett véget életének méreggel, mert szertefoszlott az a reménye, hogy valóra válthatja a királynak tett ígéretét: Görögország elfoglalását.”) Nepos, Cornelius: Híres férfiak. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Havas László. Bp. 1984. Európa, 26.

[22] Erről l. korábbi tanulmányomat és az OSzK-féle variáns teljes szövegét Czibula Katalin: Metastasio Themistocle című drámája Kazinczy Ferenc állítólagos fordításában. = Lymbus Magyarságtudományi Forrásközlemények. Főszerk. Újváry Gábor. Bp. 2005. 169–206.

[23] Nyerges László Themistocles-elemzése láthatólag erre a változatra épül, és nem is ismeri az OSzK-ban található példányt. L. Nyerges: i. h. (1. jegyzet)

[24] Az érzékenyjáték műfajának sajátosságairól l. Kerényi Ferenc: A régi magyar színpadon. 1790–1849. Bp. 1981. Magvető, 43–53., aki lényegi sajátosságként határozza meg, hogy az érzékenyjáték „a polgári szomorújáték konfliktusrendszerét, a kétféle erkölcs ütköztetését mintegy felhígítva hozza a nézők elé.”

[25] „Titusodat játzodtatom jó Gubernátorunk neve napján, a’ Nagy Bánffÿ Györgyünk tiszteletére. Meg határoztam már most, hogy Magyar Országra is maradandó Teátrálistákat küldjek – ezek mennek is ki Sz. György nap után – leg elobb Debretzenben ’s onnan Szegedre ’s másuvá – . Kimenetelekkel adják elo Themistoclesedet; örvendeném, ha ott lennél, midőn elő adják…” id. Wesselényi Miklós levele Kazinczynak, 1806. ápr. 9. KazLev (10. jegyzet) IV. 114.

[26] Kótsi Patkó János: A Régi és Új Theátrom Históriája és egyéb írások. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Jordáky Lajos. Bukarest, 1973. Kriterion, 207. Enyedi Sándor: Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei, 1792–1821. Bukarest, 1972. Kriterion, 186.

[27] Cenner Mihály: XIX. századeleji pápai színlapok. Különnyomat a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. kötetéből. Szerk: Éri István. Veszprém, 1965. 88.

[28] Szinnyei V. 1283.

[29] Bayer József: A Nemzeti Játékszín története. I–II Bp. 1887. Hornyánszky Viktor Akadémiai könyvkereskedése., itt: II. 412–413.

[30] Ismertetését l. Zambra: i. h. (2. jegyzet)27–28.

[31] Jezsuita iskoladrámák (Ismert szerzők). Sajtó alá rendezte: Alszeghy Zsoltné–Czibula Katalin–Varga Imre. Bp. 1992. /Régi Magyar Drámai Emlékek 4/I./ 389–443. és Jezsuita iskoladrámák (Ismeretlen szerzők) Programok, színlapok. Sajtó alá rendezte: Alszeghy Zsoltné–Berecz Ágnes–Keresztes Attila–Kiss Katalin–Knapp Éva–Varga Imre. Bp. 1995. /Régi Magyar Drámai Emlékek 4/II./ 451–508.

[32] Joly: i. m. (3. jegyzet) 229. és Satragni, i. h. (5. jegyzet) 109.

[33] Satragni tanulmánya a zenemű kapcsán mutatja ki a dráma legfontosabb dramatikus elemeit.

[34] József főherceg, a későbbi köztiszteletben álló és a magyarok által igen kultivált nádor helytartói (Kazinczy is Statthalternek nevezi) beiktatási ünnepsége 1795. szeptember 19-én volt PestBudán. Színielőadást sem németül, sem magyarul nem mutattak be ez alkalommal. Ennek többek között az is oka lehetett, hogy a Martinovics-összeesküvés lefejezése után viszonylag rövid idővel az amúgy is keménykezű Ferenc császár udvarhű emberei nem szívesen kockáztattak volna egy olyan eseményt, ami a maga polgári nyilvánosságával a közösségi demonstrációnak a leghalványabban is kiindulópontja lehetett volna.

[35] Kazinczy levele Barkó generálisnak 1795. aug. 31-i keltezéssel. KazLev (10. jegyzet) II. 418. A levél keltezése és a beiktatás közti időpont azt is mutatja, hogy ez a szűk három hét Kazinczy szerint elég időnek tűnt arra, hogy a társulathoz eljusson a darab, elfogadják a színészek, engedélyezzék a bemutatást, és előadásra készen lepróbálja a társaság a darabot.

[36] Czibula: i. h. 2004. (1. jegyzet)

[37] Uo.

[38] Nagy Imre: Iskola és színház. Csokonai vígjátékai és a magyar iskolai komédia. Bp. 2007. Balassi. Demeter Júlia: „Mesterségesen forgasd a’ palotás tselt…” A hatalom legitimációs dilemmái a 17–18. századi iskolai és hivatásos színpadon. Bp. 2006. (habilitációs dolgozat)

[39] Somogyi János, medgyesi gróf, 1792-ben cs. kir. tanácsos és nádori ítélőmester (Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I–XII. Kiadja Friebeisz István. Pest, 1857–1865. itt: X. 287.), ifj. Almásy Pál, zsadányi és törökszentmiklósi gróf, 1786-tól titkos tanácsos, később Pest, Pilis, Solt vármegye főispánja, majd királyi főlovászmester (Nagy Iván: i. m. I. 22. KazLev (10. jegyzet) III. 506.)

[40] L. KazLev (10. jegyzet) III. 29.

[41] Látható tehát, hogy közkézen forog egy olyan példánya a fordításnak, amelyben a ’clemenza’ szót nem kegyelmességnek, hanem ’szelidség’-nek fordítja Kazinczy.

[42] Gróf Ráday Pál levele Kazinczy Ferenchez 1808. febr. 6. KazLev (10. jegyzet) V. 300. Mint ahogy valóban az 1814–1816 között megjelent Kazinczy-sorozat negyedik kötete id. Ráday Gedeon portréjával jelenik meg: „Idősbb Gróf Ráday Gedeon, Pálnak fija, Gedeonnak atyja, Pálnak nagy-atyja. Szül. 1713. Octób. 1jén; meghólt 1792. Aug. 6dik.” felirattal. Csak addigra már ez a kötet nem tartalmazza sem a Titust, sem a Themistoclest, sem a Lanasszát, hanem Goethe három darabjának van a szentelve, az Esztellének, a Clavigónak és A’ testvéreknek. Valószínűleg a felirat stílusára céloz finom iróniával a válaszban számba vett rokonság elősorolásával Ráday Pál.

[43] KazLev (10. jegyzet) II. 418.

[44] „Keressd-fel könyveim közt az Illei Janos Comoediáit. Nagy 8ban van, Kassán nyomtattatott talám 30. eszt. Előtt, ’s olvassd-el.” – írja a Titus-fordításról megemlékezvén öccsének, Józsefnek 1795. aug. 17-én kelt levelében. KazLev (10. jegyzet) XXII. 36.

[45] Fol. Hung. 118. jelzettel, a belső címlapon utólagos idiographum bejegyzéssel az egyik. Fol.Hung. 149. jelzettel a másik.

[46] L. Gergye László: Kazinczy Ferenc kéziratos hagyatéka. Bp. 1993. /A Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának katalógusai. Sorozatszerkesztő: F. Csanak Dóra./116–117. és 126.

[47] L. A bevezető vonatkozó részét. Jelzete: RUI 4°8.

[48] Jelzete: RUI 2°1.

[49] N.SZ.T.2.

[50] „A’ pesti magyar szinház’ könyvtára sorszám szerint. Tekintetes Bajza József úr’ igazgatása alatt szerkesztette Szigligeti 1837.” OSzK. Színháztörténeti Tár 849–850.

[51] KazLev (10. jegyzet) XI. 115.

[52] Kazinczy levele Helmeczy Mihálynak 1813. dec. 6. KazLev (10. jegyzet) XI. 151.

[53] Metastasio, Pietro: Tutte le opere, volumene unico. Firenze, 1832. Borghi e compagni, 265–266.

[54] Ez az a néhány sor, amelyet a magyar nyelvű iskoladrámákban félrefordítva találunk, valószínűleg egy latin közvetítőforrás félreértéséből fakadóan. Illei János magyarításában ez így hangzik: „De még-is bóldogítani kívánlak leg-aláb’ rész szerínt. Szeretőt szerzek; de nem fogsz ülni thrónus székemben. Románál nem kell egyéb’ mátka nékem. A’ birtokaim alá jutott népek fiaim lesznek, mint eddig, ugy ez után-is. Ezeknek tartom el-oszolhatatlan szívemet, ezeknek áldozom egy szikráig mind a’ szeretetet bennem. Néked, Annius, és Servilia lakodalmával együtt tartanod menyegződet szabad, ha tetszik: fogj kezet Sextussal; nékem igen sokba tölt, hogy kedvembe viseltelek.” Jezsuita iskoladrámák 4/1., i. m. (31. jegyzet) 441.

[55] L. Kazinczy levele Helmeczy Mihálynak, l815. aug. 28. KazLev (10. jegyzet) III. 114.

[56] KazLev (10. jegyzet) II. 298.

[57] KazLev (10. jegyzet) IV. 140–141.

[58] Ferenczi Zoltán: Az erdélyi magyar játékszín kezdete Különnyomat az Erdélyi Múzeum 1892. évfolyamából, Kolozsvár, 1892. Ajtai K. Albert Sajtója, 59. (helyesen:63.), Nem tud a dráma bemutatásról, csak a névnapi előadás tényéről Enyedi: i. m. (26. jegyzet) 146.

[59] Nem lehetséges, hogy végül az előadás elmaradt volna, mert Wesselényi a darab bemutatásáról múlt időben, lezajlott tényként emlékezik meg egy későbbi levelében. KazLev (10. jegyzet) IV. 114.

[60] Kótsi Patkó: i. m. (26. jegyzet) 207.

[61] Cenner: i.m. (27. jegyzet) 91.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.