stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

szemle

 Jubileumi csokor Csapodi Csaba tiszteletére. [Emlékkönyv.] Szerkesztette Rozsondai Marianne Bp., MTA Irodalomtudományi Intézete – Argumentum Kiadó, 2002. 433 [1] l., 1t.

A könyvborító tetején a budapesti Carbo-korvina első lapja, mögötte egy fénykép: az a disztingvált úr, akit én egypár évtizeddel ezelőtt megismertem. Bent harminc tanulmány, egy 29 lapra terjedő életmű-bibliográfia, százegynéhány gratuláló tudós kolléga és mellettük az Akadémiai Könyvtár valamennyi munkatársa. Elöl egy rövidke beköszöntő az egyik legtekintélyesebb tisztelgő baráttól, amely „visszatekintve az elmúlt – közösen átélt, nem akármilyen évtizedekre, próbálja érzékeltetni a mai olvasókkal: milyen körülmények között élt (ha élni hagyták) és dolgozott (ha dolgozni hagyták) egy 20. századi magyar tudós”. Célozva ezzel az első világháborútól a másodikon, majd a „fordulat évén” keresztül a nyugalomba vonulásig terjedő évek, meg az azóta eltelt újabb negyedszázad embert próbáló és formáló magyar történelmére. Úgy látszik, hogy Csapodi Csabát a változékony, de többnyire zord időjárás nem megviselte és nem megzavarta, hanem megedzette és új meg új utakra lendítette. Nem térítette le a tudósi pályáról, amelyen Domanovszky Sándor, Hajnal István, Horváth János, Szekfű Gyula inspiráló példája és bátorítása nyomán elindult, hanem – hol a kíváncsiság, hol meg a kényszer ösztökélése szerint – az egyik mezőről a másikra vezérelte, és ő mindegyiken megtalálta azt, ami művelésre érdemes. Csak példaként mondom, hogy ha a politika nem szorítja ki őt a tudományos közéletből egy könyvtár homályába, Mátyás királyunk bibliotékájának fénye máig sem ragyogott volna fel a világ ámuló szeme előtt.

Egy ilyen kötetet természetesen nem lehet a szokásos módon „recenzálni”, már csak azért sem, mert a benne foglalt harminc tanulmány futó ismertetése is átlépné az illő keretet. Viszont az sem volna méltányos, ha néhányat – akár csak a szerző nevének vagy az írás tárgyának az említésével is – kiemelnék. Nyilvánvalóan azokat említeném, amelyekről a magam módján szólni tudok. Márpedig ami ebben a könyvben elsőként ötlik a szemembe, az a téma gazdagsága. Politika-, jog- és közigazgatás-történet, egyház- és vallástörténet, irodalom-, nyelv- és névtörténet, művészet- és építészettörténet, könyvtár- és könyvtörténet (benne természetesen a Corvina meg az Akadémiai Könyvtár), diplomatika, matematika, Anonymus, Michael de Hungaria, Janus Pannonius, Battista Guarino, Antonio Bonfini, Johann Wessel, Thomas Ender, Dobozi Mihály, az Esterházyak, Berger Illés, Benyák Bernát, Kőrösi Csoma Sándor, Ráth Mór és I. Tahmasp perzsa sah. Ember legyen a talpán, aki minderről érdemben tud véleményt mondani. Talán csak maga az ünnepelt tudna. Ez nagyjából az a kör, amelyben ő maga is forgolódik.

A sokszínűség nemcsak a kötet belsejében ötlik szembe, hanem a végén is, a bibliográfiai áttekintésben. A harmincas évek legelején megjelent írások (élükön egy kis recenzió a Századok 1931-es évfolyamában) főleg birtok- és gazdaságtörténettel foglalkoznak, az első önálló kötet (1933) éppen a fent említett Esterházyak gazdálkodását elemzi (Miklós nádorról később egy monográfia is született). Az 1938-as évet Szent István és a magyar kereszténység tölti ki, mely téma előbb is, később is fel-felbukkan. Aztán a Regnum szerkesztése (egészen 1947-ig). Közben Széchenyi, Zichy Nándor, Kinizsi, Mátyás király, Jókai, Görgey, Szekfű, a magyar barokk és felvilágosodás, a nemzetiségek, a magyar falu, a magyar katona (ez – úgy látszik – egyik kedves témája volt akkoriban, többször viszszatér rá); a történelem, a művelődéstörténet mellett a könyv és a könyvtár (könyvtárosképzés, a külföldi könyvtári élet, a katalógus, könyvkötés, nyomdatörténet), a Szent István korára vonatkozó irodalmi feldolgozások áttekintése azóta is érvényes. Alig több mint egy évtized alatt 20 önálló kiadvány és 60–70 folyóiratcikk, félszáz könyvismertetés többnyire a Századokban, a Napkeletben, a Katholikus Szemlében. 1943-ban Baumgarten-díj. Ekkortájt valami történt.

1945-től 48-ig az önálló kiadványok között egy szál középiskolai tankönyvről hallunk (Világtörténelem a gimnáziumok 6. osztálya számára, három kiadásban), 1950-től 55-ig – a Teleki Intézet után immár mint könyvtáros, véglegesen és elkötelezetten könyvtáros – egy népes kollektíva tagjaként az Egyetemes Tizedes Osztályozás táblázatain dolgozik. A folyóirat-szerkesztőségek is mintha visszahúzódtak volna. 1948-ban egy rövidke írás a Barankovics-féle Hazánkban és egy (de álnéven) a Vigiliában; majd 1954-ig semmi. Talán mondanom sem kell, hogy a véleményére sem voltak kíváncsiak. A szóban forgó bibliográfia „Ismertetések” című rovata 1948-tól 1958-ig, tizenegy éven át üres. Hogyan, hogyan nem, a termékeny és nagyra becsült, de a történettudományból kiszorított historikust az ItK meg a Könyvszemle fogadta be. (Nem ő az egyetlen, és ezt a jelenséget nem ártana egyszer, még addig, ameddig a tanúk vallani képesek, közelebbről megvizsgálni. Lehet, hogy már ma is késő.)

Azonban úgy látszik, hogy a kényszerű visszahúzódás évei nem teltek tétlenül. Hidat keresett, amely összeköttetést teremt eddigi tevékenysége és a jelen lehetőségei között. Zrínyi levelei körül kezdett kutatni, és néhány kisebb közlés után 1958-ban Klaniczay Tiborral együtt közreadta az Összes műveket. Közben kezdett kirajzolódni az a hatalmas mű, amely világhírre jutott. Ifjúkori könyv- és könyvtártörténeti kutatásait fentebb említettem. Most, az új munkahelyen, az Akadémiai Könyvtárban érdeklődése a hatvanas évek elejétől ebbe az irányba fordult. A könyvtári praxis elméleti kérdéseinek tekintélyes szakembere lett (A proveniencia elve a könyvtárban máig iránymutató). Évről évre megjelent és jelenik meg azóta is (mondhatni, családi vállalkozásban, Gárdonyi Klárával közösen) egy-egy kisebb-nagyobb tanulmány Mátyás, Beatrix és embereik, a királyi palota könyvtáráról, egyes kötetekről, egyes szerzőkről, művészekről, a budai könyvfestő műhelyről stb., stb. És 1967-ben napvilágot látott a Bibliotheca Corviniana. Ha van mű, amely a huszadik században világszerte hirdette, hogy valamit mi is hozzátettünk az európai kultúrához, hát ez az. A következő esztendőben megjelent németül (kétszer), angolul (háromszor), aztán három évtizeden keresztül még vagy 8–10 alkalommal, franciául is, lengyelül is, és egyre javítva, bővítve. Mellette ott a History and Stock. (Aki esetleg nem tudná, mi ez, megtudhatja abból a két tucatnyi ismertetésből, amely Prágától Brüsszelig megjelent.)

Már a hetvenes évek elején tervet dolgozott ki a Magyarországról külföldre sodródott kódexek felkutatására. És ez a terv is megvalósult: Bibliotheca Hungarica; kódexek és nyomtatott könyvek Magyarországon 1526 előtt. Két kötet a meglevő anyagról (1988–1993), egy harmadik arról, ami már nincs (1994). Ariadne; a középkori magyarországi irodalom kéziratainak lelőhely-katalógusa (1995).

Mindeközben a magyar könyvtárak története, katalógusok, bibliográfiák, Janus Pannonius, Anonymus, Brodarics, hogy csak az emlékezetesebbekre utaljak. És – talán visszarévedve az ifjúságra – legalább egy-egy könyvismertetés erejéig ma is elő-előkerülnek a hajdani témák: Széchenyi, a Szent Korona, a magyar címer, a katolicizmus, a korai rendiség, az állam és a városi önkormányzat a középkorban, a jobbágyság, a népesség, a barokk Pest-Buda, a Regnum története. A Zichy Nándorról 1939-ben megkezdett kutatás 1993-ban monográfiává érett.

A Jubileumi csokor egy különösen gazdag és példamutató életbe enged betekintést. Olyan életbe, amely gazdagságánál fogva a 20. századi magyar tudományosság egészének a sorsát jeleníti meg előttünk, és amelynek példája utat mutat azoknak, akik az előttünk álló évszázad viharait lesznek kénytelenek elszenvedni. Ez a könyv nem képezheti bírálat tárgyát. Legfeljebb azt kérdezhetem meg, hogy mikor volt vagy lesz az a jubileum, amelyről a cím beszél. Hőse 1910-ben született. Remélem, hogy nem az elmúlt, hanem a következő alkalommal nyújtják át Csapodi Csabának.

Kulcsár Péter

Eine Unterredung gegen die Türken. Traktátus Mohácsról. (Sára Balázs fordításában, Radek Tünde jegyzeteivel és utószavával közreadja Balogh F. András.) Bp. 2003. Littera Nova, 179 l.

A magyar–német irodalmi kapcsolatok történetének kutatásában megkülönböztetett figyelem kísér minden olyan forrásközlést, amely ismeretlen szöveget tár fel, új értelmezést kísérel meg és mindezt párhuzamosan, magyar és német nyelven adja közre. Ezért forgattuk fokozott érdeklődéssel azt a kötetet, amely archaizáló címlapján az Eine Unterredung gegen die Türken. Traktátus Mohácsról címet viseli. A meglepetés azonban, amellyel a kiadó egy eddig ismeretlen vagy a szakirodalom által nem értékelt szöveg feltárását ígérte, elmaradt, helyesebben fogalmazva, egészen más tekintetben valósult meg. A belső címlap már többet elárul a kiadványról és a zavar itt el is kezdődik. A kétnyelvű kiadvány ugyanis kétféle címet és alcímet visel, feltételezve, hogy az olvasó csak németül vagy csak magyarul olvas. A német címet a következő alcím és kiadói megjelölés követi: „Zweisprachige, kommentierte Edition der deutschen Flugschrift VD 16: T2239. Herausgegeben, ediert und mit einer einführender Studie versehen von András F. Balogh.” A magyar cím után alcím és más közreműködő is olvasható: „Egy remete, egy magyar, egy török és egy cigány ember beszélgetése a mi súlyos korunkról. 1527. A VD 16: T 2239 röpirat szövegét Sára Balázs fordításában, Radek Tünde jegyzeteivel és utószavával közreadja Balogh F. András.” Egy kétnyelvű kiadást, amely betűhív szövegközlést és pontos fordítást, magyarázó jegyzeteket, előszót és utószót is tartalmaz, mindkét nyelven azonos címmegjelöléssel kellene közreadni, azonban ez csupán technikai félreértésnek is tekinthető lenne, ha a szöveggel szemben nem támadnának – minden oldalon sokasodó – kifogásaink.

Hangozzék bármily meglepően, a kétnyelvű szöveg első oldalainak elolvasásakor kiderül: a címben megjelent kiadvány nem létezik. Sem németül, sem magyarul. Természetesen létezik a VD 16: T 2239 [Verzeichnis der im deutschen Sprachbereich erschienenen Drucke des XVI. Jahrhunderts, Stuttgart, 1983–1997] szám alatt leírt bibliográfiai tétel, azaz egy XVI. századi nyomtatvány, és létrejött a magyar fordítása is, azonban ez a német szöveg a következő címet viseli: Vnterrede vnd anschlege zu kriegsordnung wider die Turcken. Wittenberg 1527. Magyar fordításban: Beszélgetés és javaslat a török elleni hadviselésre. Hogy a közreadó miért változtatta meg az eredeti német címet, arról még elképzelésünk sem lehet. A könyvészeti azonosítást minden kétséget kizáróan megnehezíti, a kötetet nem ismerők előtt a téves szöveg meglétét feltételezi. A magyar cím ugyancsak fikció, a stiláris átértelmezés mellett azonban még hamis információt is közvetít. A Traktátus Mohácsról cím mögött nincsen az eredeti címben sem a német Traktat, sem a latin Tractatus szó és a kiadvány nem Mohácsról szól. A bilingvis kiadvány magyar nyelvű alcíme szintén nem azonos a kötetben is olvasható alcímmel, amely helyesen: Beszélgetés avagy eszmecsere, melyet egy remete, egy magyar, egy török és egy cigány ember nemrégiben egymással folytattak – ezen mi korunk súlyos történéseinek hasznára.

A szövegközlés, amely nem csupán betűhűségre törekszik, hanem az írásjeleket, az ívjelölést is követi, a tudományosság látszatát kelti, hiszen még a magyar fordításban is megadja az eredeti ívjelzetet és a jegyzetelésben a német és a magyar olvasó igényeinek kielégítésére törekszik. Az eltérő jegyzeteket az előszó azzal magyarázza, hogy a német és a magyar olvasónak eltérő az „Erfahrungshorizont”-ja. Feltehetően ez az oka a német előszó és a magyar utószó különbségeinek is. Erre csupán egy kérdésünk lehet: na, de ennyire?

De lássuk most a lényegi kifogásokat: Balogh F. András mint germanista, a német szöveg poétikai értékelését megvalósítandó közelít a szöveghez. Úgy tűnik, ez a megközelítés felmentést ad számára arra, hogy a magyar könyvészeti és történeti szakirodalmat ismerje, arra hivatkozzon. Balogh F. András a nyomtatványra a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek-ban bukkant és feltehetően saját felfedezésének tartja a szöveget. Lelőhelyként ugyanis a wolfenbütteli könyvtár és a berlini Staatsbibliothek jelzetét adja meg, nincs azonban nyoma annak, hogy a kiadványra vonatkozó korábbi, magyar szakirodalmat ismerné. Rendkívül gáláns gesztus a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek részéről, hogy a szövegkiadás címlapja számára rendelkezésre bocsátotta a nyomtatvány fotóját, azonban a kiadványt a magyar kutató és kiadó Budapesten is elérhette volna. Ha már Wolfenbüttelből indultunk ki, talán észszerű lett volna a Herzog August Bibliothek hungarica-anyagának katalógusára hivatkozni és ott olvashatta volna a közreadó azt is, hogy a nyomtatvány megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár Apponyi-gyűjteményében is. Apponyi Sándor bibliográfiája nemcsak leírja a nyomtatványt (Apponyi Alexander: Hungarica. Ungarn betreffende im Auslande gedruckte Bücher und Flugschriften. München, 1903–1927. App. H. 1658), hanem hivatkozik is az alapkiadásra, a gyűjteményében szintén megtalálható egyik Türckenbüchleinre (App. H. 1643). Apponyi idézetekkel alátámasztott értékelésének nem ismerése akkor is hiba, ha valaki a legmodernebb nyilvántartásra, a VD16 adatbázisára támaszkodva kívánja feltárni ugyanazt, amit Apponyi már száz éve publikált és gyűjteményének értékes darabjaként tartott számon. Azt csupán mellékesen jegyezzük meg, hogy a germanista Kertbeny Károly már majd’ negyedszázaddal Apponyi előtt ismertette az Unterrede címkezdetű nyomtatványt, ahogy erre a gondos könyvgyűjtő gróf hivatkozik is (Kertbeny Károly: Magyarországra vonatkozó régi német nyomtatványok 1454–1600. Ungarn betreffende deutsche Erstlings-Drucke 1454–1600. Bp. 1880. Nr. 159.)Miután Balogh F. András mint germanista hiányolja a magyar vonatkozású 16. századi német röplapok szakirodalmi értékelését, fel kell hívni a figyelmét arra, hogy a témában alapmunka az általa nem idézett történész, Benda Kálmán könyve: A törökkor német újságirodalma. A XV–XVII. századi német hírlapok magyar vonatkozásainak forráskritikájához. Bp. 1942. ). Ha már Erasmusra és Mohácsra is hivatkozik a munka kapcsán, nem ártott volna Pukánszky Béla: Mohács és az egykorú német közvélemény (in: Mohács Emlékkönyv 1526.Szerk. Lukinich Imre. Bp. 1926.) vagy Thienemann Tivadar: Mohács és Erasmus (Pécs, 1924) c. munkájának ismerete sem. Hely hiányában azonban mellőzzük a történeti forrásfeltárás és értékelés minden tanulmányát, beleértve a legfrissebb kutatások, az R. Várkonyi Ágnes által irányított könyvek és dolgozatok felsorolását, amelyeknek ismerete az Unterrede modern kiadásának hasznára vált volna (pl. az Aetas 1995. tanulmányai). Ugyancsak illett volna ismerni a kiadvány kiadástörténeti értékelését is, főleg azért, mert Balogh F. András a Türckenbüchlein szerzői köre után nyomozva eljut Valentin Curio bázeli nyomdász ismeretéig, azt azonban már nem tudja, hogy a kiadvány nyomdatörténeti meghatározását több évtizede Soltész Zoltánné végezte el és publikálta (Magyar vonatkozású röplapok eddig ismeretlen nyomdászai. = MKsz 1976. 321–332.). Az Unterrede előzményei után nyomozva Balogh F. András foglalkozik a Tractatus de moribus, conditionibus et nequitia Turcorum (Róma, 1480) c. kiadvánnyal, azonban a szerzőre, a Georgius de Hungaria-ra vonatkozó szakirodalmat ismét csak német nyelvterületről idézi, holott illene megemlíteni, hogy a Tractatus magyar fordításban is megjelent gedi Erik szakirodalmat összegző tanulmányával (Kimondhatatlan nyomorúság. Két emlékirat a XV–XVI. századi oszmán fogságról. Magyarországi György barát értekezése a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról. Gyurgyevics Bertalan: Kis könyvecske a török rabok és a törökök uralma alatt élő adófizetők keresztények gyötrelmeiről.Bp. 1976). Mint Balogh F. András bevezető tanulmányában (de már Apponyinál is!) olvashatjuk, az Unterrede ugyan 1527-ben jelent meg Wittenbergben, azonban a szöveg az 1522-es Türckenbüchlein változatlan kiadása, tehát nem Mohácsról szól, mint a fiktív cím sugallja, hanem Mohács után adták ki újra, egy 16 soros kísérőverssel bővítve. A szakirodalom is úgy tartja nyilván, mint amely kiadvány ugyan „a mohácsi csatavesztés közvetett okaira is felhívja a figyelmet”, azonban „már nem Magyarország, hanem Ausztria érdekében készült, amint azt a címlapmetszeten a »Wach auff Osterreich. Virtus vivit post mortem« jelmondat tanúsítja” (Soltészné: i. m. 322.) Ezt a címlapváltozatot az előszó említetlenül hagyja, a szövegközlés pedig téves olvasatot produkál, a latin mondást „Virtus vin[c]it post mortem”-re írja át, a magyar fordításból pedig egyszerűen kifelejti. Ugyancsak rosszul jár a kötetet záró latin nyelvű bibliai idézet is, amely a német szöveg végén, sőt a jegyzetben németül is olvasható, a magyar fordítás végén már csak latinul szerepel és magyar fordítását csak a kötet utószavából ismerjük meg.

A kötet német nyelvű előszava és magyar utószava egymástól függetlenül (hadd ne feltételezzük, hogy egymás nem ismeretében!) jött létre. Olvashatunk benne teljesen azonos összefoglalást és a kötet jegyzetanyagától eltérő tényeket is.

Néhány példa a jegyzetelés és a fordítás problémáira: Mint az előszóban olvashattuk, a német és a magyar szöveg jegyzetei szándékosan különböznek egymástól, figyelembe véve a német és magyar anyanyelvű olvasó tudásszintjét. Ennek fényében nem teljesen érthető, hogy a magyar olvasó számára miért nem kell X. Leo pápa életrajzi adatait megadni, amikor németül napra pontos születési és halálozási dátuma és eredeti neve is szerepel. Ugyanígy magyarázatra szorul a németek számára „Maximilian etwan Römischer Keiser” is, magyarul viszont minden adat nélkül elégnek találtatik „Miksa úr, a bölcs hős és dicső emlékű Római Császár”. Barbarossa Frigyes kicsit jobban járt, halálának dátuma megegyezik, de a németül olvasó azt is megtudhatja, hogy a császár a Staufer házból származik és 1122 után születhetett. Nekünk magyaroknak ez már felesleges információ lenne! „Károly császár”-ról a magyar olvasó semmit nem tudhat meg, a német szövegben pontos életrajzi adatok olvashatók, Konrád császárról azonban egyik szövegnél sincsen magyarázat. A német szövegben a „wie wol ein gelarter Behem” kifejezéshez jegyzet fűződik, amely elárulja hogy „Jan Hus, 1371–1415” rejtőzik az idézett megfogalmazás mögött. A magyar fordításban mindenféle magyarázó jegyzet nélkül annyit olvasunk, hogy „egy tudós cseh”. A sort még folytathatnánk más történeti személyiségekkel és földrajzi nevekkel is, ahol a magyarázatok tekintetében teljes összevisszaság uralkodik. Aristotelész idézésekor a német olvasó megtudhatja, melyik műre gondol a szerző, a magyar fordítás nem tartalmaz utalást. A „Thomas Cardinal zu Caiet des Bepstlichen geschickten... Oration” szöveg a német változatban nem kap jegyzetet, a magyar fordításnál azt olvashatjuk: „Tamás caieto-i [!] bíboros pápai küldött (Kardinal Cajetan/Thomas de Vio Caietanus/Tommaso de Vio Gaietano) beszédéről nincsenek adatok”. Ismét csak meg kell jegyeznünk, hogy ha a szöveg közreadója forgatja Apponyi Sándor bibliográfiáját, akkor megtalálja benne Richardus Bartholinus: Responsio Principum Germaniae (S.l. 1518) c. művét, amelyben a szerző összefoglalja Thomas de Vio Caietano követi beszédét (App.H.1631). A német szöveg az olvasó figyelmébe ajánlja „herrn Jacobs Lochers Philomuse Poetischen geticht”-jét, a magyar fordítás viszont nem veszi észre, hogy a „Philomusus” Jacob Locher nevének tartozéka, ezért aztán a magyar fordításban azt olvashatjuk: „Jacob Locher úr Philomusa című költői műve”. Ugyanitt olvashatjuk „Der gleichen aus der Hungerischen Botschafft zirlichen rede, gegen dem Römischen Reiche zu Wormbs iüngst geübet ” („a magyar követség a római birodalomhoz intézett, nemrég Wormsban tartott ékes beszédéből”) vett hivatkozást. A magyar fordításhoz a kiadó nem fűz jegyzetet, a német jegyzetek között megállapítja, hogy a beszéd nem azonosítható. A magyar nyelvű utószóban viszont Radek Tünde azt írja: „Itt nyilvánvalóan Balbi Jeromos királyi titkár és Werbőczy István vezette 1521. évi áprilisi magyar követjárásról van szó”. Ha ez az utószó számára nyilvánvaló, akkor talán meg lehetett volna nézni az Országos Széchényi Könyvtár antiqua-katalógusában a jelzett szerzőt is. Itt ugyanis megtalálható Girolamo Balbi: Oratio habita in imperiali conventu Wormacien. Die 3. Apr. 1521 c. beszéde, még pedig egy augsburgi és egy bécsi kiadásban (RMK III. 246/1 és RMK III. 239). Megérte volna a kutatást az a lapszéli jegyzet is, amely Luther művének olvasására szólít fel: „Lis D. L. ym büchlin von kriegsleuten”. A magyar fordítás nem pontos, Sára Balázs magyarításában az idézett szöveg: „Olvasd Luther könyvét a háborúról”. Feltételezésünk szerint nem a háborúról, hanem a harcosokról van szó, amint ez Luther Ob Kriegszleutte auch ynn seligem Stande sein künden c. művében olvasható (OSzK Ant. 2738/2).

Ugyancsak szabadon bánik a fordító azonos szavak azonos oldalon történő fordításával. A „Die Rodiser Creutzbrüder” kifejezést a szövegben „A rodoszi keresztes barátok”-nak, mellette a lapszélen „A rodoszi keresztes lovagok”-nak fordítja. Ugyancsak „stilizálja” a fordító az „Engelländer” kifejezést, amely ugyanazon az oldalon „angolok” és „Albion” fordításban is szerepel.

Miután a kétnyelvű kiadás az eredeti, betűhív szöveget és magyarázó jegyzeteit valamint a magyar fordítást és jegyzeteit nem az összehasonlíthatást megkönnyítendő párhuzamos szedésben, hanem egymást követően hozza, aki véletlenül mindkét nyelven tud, az is csak nehézkes lapozgatások után jut az összes közreadott információ birtokába. A fordítás ellenőrzése pedig méginkább kilátástalanná válik.

Sajnálatos, hogy a kiadás számtalan hibája elvonja a figyelmet „az interkulturális kommunikáció egyik legkorábbi dokumentumának” poétikai értékelésétől, amely a szakirodalom kellő feldolgozása után még jó is lehet.

Németh S. Katalin

[Didilescu, Florin]: Tipărituri de Strasbourg în colecţia de patrimoniu a Bibliotecii „A. D. Xenopol” Arad. Catalog secolele XV–XVIII. – Livres strasbourgeois dans le fonds patrimonial de la Bibliothèque „A. D. Xenopol” d’Arad. Catalogue XVe–XVIIIe siècles. [Catalogue par Florin Didilescu.] Arad, 2003. Editions Nigredo, 130 l.

Az elmúlt tíz évben örvendetesen megélénkült romániai könyvtörténeti kutatások eredményeként számos katalógus, bibliográfia és tanulmánykötet látott napvilágot (vö.: Monok István: A szomszédos országokban folyó könyvtörténeti kutatásokról. Néhány figyelemreméltó katalógus (1978–1998). = Magyar Könyvszemle 1999. 120–130.) Nagyon fontos ez a magyarországi kutatások számára is, hiszen azok a könyvtárak, amelyeket ma a román kulturális politika patrimoniumként őriz és mutat be szerte a világban, a magyar kulturális örökség részeként keletkeztek, létrejöttükhöz az állami és intézményi kereteket Magyarország adta. Azt is el kell mondanunk, hogy a román állam ezeket a gyűjteményeket nagyobb arányban őrizte meg, mint ahogy a régi könyvek a mai Magyarország területén túlélték a második világháborút követő államosítási időszakot. A történeti könyvtárak Romániában is csonkultak persze a háborút követő közel fél évszázadban, de a könyvek jelentős része ma is megtalálható a bukaresti központi könyvtárakban. A Bukarestben létrehozandó „történeti” gyűjtemények célja a román kultúra Nyugat-Európához kötődésének bizonyítása lett volna. Az ilyen „bizonyítás” azonban legfeljebb a politikusokat tudja meggyőzni. A román, a magyar, vagy a nyugat-európai könyvtörténeti szakemberek, vagy a történészek ugyanakkor erről a történetről, csak mint felesleges manipulációról tudnak. A román kultúra ugyanis sok szálon kötődik mint a nyugati, mint a keleti kereszténységhez, és nincsen szüksége az ilyen jellegű hamisításokra. A ma Románia területén őrzött régi gyűjtemények feltárása, katalógusaik szakszerű kiadása úgyis a történeti valóságot mutatja. A Román Nemzeti Könyvtár ősnyomtatványai jegyzékének (Schatz, Elena-Maria: Catalogul colectiei de incunabule. Bucuresti, Biblioteca Natională a României, 1995.) proveniencia mutatója akkor is árulkodik a könyvek származásáról, ha egy politikus azt hiszi (vagy azt akarja sugallni), hogy azok a könyvek már a 15. században Bukarestben voltak.

A 130 most leírt strasbourgi kiadványt az Arad Megyei Könyvtár többféle forrásból szerezte be. A gyarapítás idejére és módjára nézve a könyvek bejegyzései, a régebbi tulajdonosokat jelző pecsétek adnak felvilágosítást. Az egyes kötetek bibliográfiai leírása jó, a nemzetközileg használt azonosító számok is szerepelnek. A könyvek szerzőit, a közreadásukban közreműködő személyeket a katalógus összeállítója külön jegyzetben mutatja be. Azt hiszem, hogy a francia, illetve a nemzetközi szakmai közönségnek fontosabb lenne a könyvbejegyzésekben szereplő személyek és testületek bemutatása. Feltehetően nem tudják Strasbourgban, hogy ki volt Benyák Bernát, Josef Grensperger, a faradi Vörös család, vagy éppen az Aradi Kölcsey Egyesület. Arról nem is beszélve, hogy ez utóbbi mögött lehet, hogy éppen a felvidéki Csáky család áll, mert az ő könyveik részben ezen egyesületi könyvtáron keresztül kerültek mai őrzési helyükre.

Az Arad Megyei Könyvtár ugyanis több nagyon fontos történeti könyvtárat őrzött meg számunkra. A francia eszmék befogadás-története szempontjából a legfontosabb könyvtári egység az, amelyet az Aradi Múzeum az 1820-as évek után több közvetítőn keresztül vásárolt a Csáky-család homonnai könyvtárából. Ekkor került ide több mint 5000 könyv Felső-Magyarországról, köztük közel 3000 francia nyelvű. Csak kérdezni tudom, hogy ezek közül egyik sem strasbourgi kiadású? Ugyanis Csáky István, vagy felesége Erdődy Júlia neve – akik a francia kultúra nagy szerelmesei voltak a 18. század második felében – nem szerepel a most leírt könyvek bejegyzéseiben.

A legnagyobb hiányérzetet tehát a történeti bevezetés elmaradása okozza a recenzensben. Könyvtártörténeti szempontból vitatható ugyanis egyetlen város nyomdatermésének jelenlétéről számot adni (ez esetben Strasbourg). Gyakorlati szempontok alapján természetesen megérthető: a két testvér-város könyvtárait ez esetben ez a könyvtári egység érdekelte. A történeti bevezetés azonban jó alkalom lett volna annak bemutatására, hogy hogyan jött létre ez a könyvtár. Mi a viszonya a mai Megyei Könyvtárnak (Biblioteca Judeţeană), az egykori Arad Megyei Múzeum, az Aradi Királyi Főgimnázium Orczy-Vásárhelyi Könyvtára (Orczy Lőrinc és fia László, illetve Vásárhelyi János) gyűjteményeihez. Ugyanígy fontos lett volna tudni, hogy Vörös Ferencnek, Arad város egykori polgármesterének (illetve a faradi Vörös család) gyűjteménye milyen úton került a megyei könyvtárba. Az aradi ferences rendház alapításáról, könyvtárának sorsáról sem tudunk meg semmit a bevezetőből. A most bemutatott strasbourgi nyomtatványok főként éppen e három utóbbi (Orczy-Vásárhelyi, Vörös, ferences) könyvtárból származnak. A szakszerű bevezetés lehetőséget adott volna a könyvtár történeti szakirodalmának számbavételére és értékelésére is. Eckhardt Sándor külön tanulmányban (előadás volt az Aradai Kölcsey Egyesületben) is foglalkozott a könyvtárral (Az aradi közművelődési palota francia könyvei, Arad, 1917; ugyanez megjelent kétszer franciául is: Les livres françaises d’une bibliothèque privée. = Revue des études hongroises 1923/3–4. 145–157; .: De Sicambria à Sans Souci. Paris, 1943, PUF – a Szontágh család illésfalvi könyvtáráról (Sans Souci) szóló fejezet, 265–281.), de legújabban Granasztói Olga is értékes tanulmányt közölt az aradi francia könyvekkel kapcsolatban (A franciás műveltségű magyar arisztokrácia három különleges figurájának portréja könyvgyűjtő tevékenységük tükrében. = Magyar Könyvszemle 2000. 43–69.)

Amennyire szakszerű tehát az egyes könyvek leírása, dicsérendő, hogy a könyvbejegyzéseket is közlik, annyira hiányosnak látom a történeti háttér megírását. A kötet szerkesztésével kapcsolatban meg kell fogalmaznom azt a kritikát, hogy a katalógus összeállítójának a neve a könyvből magából nem derült ki számomra, azt személyes érdeklődésem után tudtam meg.

Monok István

Eesti vanimad raamatud Tallinnas. – Die ältesten estnische Bücher in Tallinn (Reval). Näitus ja kataloog (Austellung und Katalog) Lea Köiv, Mare Luuk, Larissa Petina, Tiiu Reimo, Urve Sildre. Näituse ja kataloogi kujundus (Ausstellungsund Kataloggestaltung) Rene Haljasmäe, Tulvi-Hanneli Turo. Tallinn, 2000. 232 l.

1991. augusztus 20-án az észt nép újra maga kezébe vehette sorsának alakítását, felszabadult a szovjet megszállás alól. Történelmük során nagyon kevésszer adatott meg ez az észteknek. A dán, majd a 14. századtól a 17. század elejéig tartó német (Hansa) fennhatóság után egy évszázad svéd korszak következett, majd 1710-ben Oroszország csatolta magához ezt a területet. 1918-tól, 1940-ig tartott az első Észt Köztársaság, és következett a náci német megszállás, amelyet szovjet követett.

Az észtek ez idő alatt észtek maradtak, mert mindig volt amibe kapaszkodhattak: az észt nyelv és az észt kultúra. A felszabadulás utáni első évben a nemzeti könyvtár azonnal egy háromnyelvű színvonalas albummal jelentkezett: Eesti Rahvusraamatukogu ja tema raamatud. – National Library of Estonia and its Books. – Estnische Nationalbibliothek und ihre Bücher. Koostanud (Compiled by, Zusammenstellung von) Anne Ainz, Ene Kenkmaa. Tallinn, 1992. 159 l. Az 1918. december 21-én alapított nemzeti könyvtár az észt könyvtörténet kiemelkedő darabjait mutatta be ebben az albumban. 2000-ben megjelent egy rövid angol nyelvű észt könyvtörténeti füzet (Lott, Mare–Möldre, Aile: A brief history of the Estonian book. Tallinn, 2000. National Library of Estonia. 62 l.), amely már kronologikus rendben az első, Lübeckben nyomtatott észt könyvtől (1525) napjainkig a legfontosabb észt nyelvű kiadványokat mutatja be röviden. Ebben az évben rendezte az Észt Tudományos Akadémia, a Nemzeti Könyvtár és a tallinni Városi Levéltár azt a nagyszabású kiállítást, amelynek katalógusát most ismertetjük. 2002 őszén már megrendezték az első nemzetközi konferenciát, amely a könyvek tulajdonjegyeinek történetét vizsgálta. Ennek a konferenciának ma még csak az előadás kivonatai vehetők kézbe (Omanikumärgid vanaraamatus: Ajalugu, kirjeldamine, atribueerimine. Rahvusvaheline teaduskonverents Eesti Rahvusraamatukogus 12–13. 09. 2002. Ettekannete teesid. – Marks of ownership in old books: History, description, attribution. International Scientific Conference, National Library of Estonia, 12–13. 09. 2002. Abstracts. Koostanud (Compiled by) Larissa Petina. Tallinn, 2002. 58 l.) Magyar vonatkozása a konferenciának, hogy Karina Dmitrijeva a Kismartonból Moszkvába hurcolt Esterházy-könyvekről tartott előadást (Ownership mark in the destiny of the princes Esterházy book collection).

A most kézben tartott kiállítás katalógus a nemzetközi normák szerint három alapvető, az észt könyvkiadás történetét taglaló tanulmányt is tartalmaz. A kiállításon az első észt könyvet megelőző korszakból hat kézirat is szerepelt, köztük az első észt nyelvemlék, a 13. század elejéről fennmaradt Codes Zamoscianus (a Lengyel Nemzeti Könyvtár tulajdona). Ezt követi egy dán adóösszeírás (1241) észt helynevekkel (Liber Census Daniae), majd ősnyomtatványokban fennmaradt észt nyelvű bejegyzések. A legmodernebb kötet a kiállításon egy 1825-ben észt hetilap volt, összesen 125 nyomtatvány szakszerű leírása szerepel a katalógusban. Maga a kiállítás kilenc szekcióra oszlott:

(1) Az észt nyelv kéziratos emlékei a 13–16. században

(2) Az első észt nyomtatványok (16. század)

(3) Levéltári források a tallinni észt nyelvű kiadványok létezésére a 16–17. század fordulóján

(4) A tallinni gimnáziumi nyomda megalapítása (1631)

(5) A 17. századi tallinni nyomdászat emlékei

(6) 17. századi rigai és tartui nyomtatványok a tallinni gyűjteményekben

(7) Tallinni nyomdászat a 18. században

(8) Tallinni kiadványok a 18–19. század fordulójáról

(9) Hallei, rigai, pöltsamaa-i, pernaui és tartui kiadványok a tallinni gyűjteményekben (18–19. század fordulója)

Jüri Kivimäe alapos tanulmányt szentel annak az 1958-ban felfedezett levéltári dokumentumnak (Actus capitulares, vagyis a káptalan jegyzőkönyve), amely szerint Lübeckben, 1525-ben egy lutheránus szellemű észt könyvet adtak volna ki. Ennek a nyomtatványnak a mai napig nem ismert példánya, a szerző teljes terjedelmében latinul, észtül és németül is közli valamennyi vonatkozó dokumentumot is. A szerző feltételezi, hogy egy olyan kiadványról lehet szó, amely a lutheránus istentisztelet rendjét szabályozta, és a lív, illetve észt területek számára készült. Valószínű, hogy Martin Luther: Formula missae (1523) című munkájának fordítása lehetett.

Kaja Altof-Telschow tanulmányában az első fenn is maradt észt nyomtatványt, annak keletkezési körülményit elemzi. A reformáció tanait Tallinnban már 1523-ban kezdték hirdetni. Simon Wanradt 1525-től 1529-ig protestáns szellemben prédikált Tartuban, ahonnan a Tartu város ösztöndíjával Wittenbergbe ment tanulni. Hazatérte után is kapcsolatban maradt Martin Lutherrel, és aktívan szervezte az új egyházat Tallinnban és Tartuban. Ő hívta Johann Koellt is Németországból Tallinnba, és közösen készítették elő, és valósították meg az 1535-ben Wittenbergben megjelent észt katekizmust.

Tiiu Reimo összefoglaló nagy tanulmánya már a 17–18. századi tallinni könyvkiadás- és kereskedelem történetét foglalja össze. A 16. században a közvetlen német befolyás, a kapcsolatok napi jellege miatt a terület könyvolvasó lakosságát latin és német nyelvű könyvekkel a német területekről látták el. Gusztáv Adolf svéd király, azonban 1632-ben megalapította a tallinni gimnáziumot, illetve a tartui egyetemet. 1633-ban már el is kezdte működését a neustadti származású Christoph Reusner (1575–1639). Ettől kezdve folyamatos a nyomda működése Reusner özvegye (Catharina Garlieb), majd ennek új férje (Heinrich Westphal) vezetésével. Ez utóbbi műhelyéből 144 nyomtatvány ismert. A 17. század közepétől a könyvkereskedelem is fellendült, főként a Hansa városok, köztük is Lübeck kereskedői voltak aktívak. Westphal özvegye (Elisabeth) Adolph Simonnal házasodott össze másodszor, így a nyomda megszakítás nélkül működhetett, szolgálhatta ki a gimnáziumi tanárok, illetve a helyi előkelőségek alkalmi kiadvány szükségletét. Simon utódja, a nyomdát 1710-ig működtető Christoph Brendeken élete végén kiadta az első észtországi német nyelvű folyóiratot is (Revalsche Post-Zeitung). Észtországban a tallinnin kívül nyomda működött még a 17. században a tartui egyetem mellett, illetve Narvában. A tartui felszerelést az orosz csapatok elől Svédországba szállították és az ottani Abo egyetemének nyomdájával egyesítették. A narvai nyomdát az oroszok 1704-ben Moszkvába szállították. Így Észtországban csak Tallinnban maradt nyomda egészen 1766-ig. Ekkor kezdte meg működését a nyomdaüzem Pöltsamaaban. A tallinni nyomdát a Narvából elmenekült nyomdász, Johann Köhler (1662–1736) vette át, és egyre több észt nyelvű kiadványt jelentetett meg (87 féle kiadvány észtül). Halála után a munkát unokája, Axel Heinrich Lindfors (1757–1784) folytatta. Az ő idején már 118 észt kiadvány jelent meg. Annak ellenére, hogy az orosz állami rendelkezések megszigorították a nyomdák alapítását, bevezették az előzetes cenzúrát (1783), a század végére több kisebb nyomda is alakult Tallinnban.

A könyvkiadás a 18. században a mai Észtország területén alapvetően továbbra is német befolyás alatt maradt, igaz egyre inkább a helyi németek vették át az addig a Német Birodalomból érkezettek szerepét. A kiadványok jelentős része német nyelvű maradt (az évszázad átlagában 60%), de egyre több észt nyelvű jelent meg (30%). A tudományos kiadványok egy része latin volt, de számos svéd, majd orosz nyelvű munka is napvilágot látott.

Monok István