Magyar Könyvszemle   118. évf. 2002. 4.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Gilly, Carlos: Die Manuskripte in der Bibliothek des Johannes Oporinus. Verzeichnis der Manuskripte und Druckvorlagen aus dem Nachlass Oporins anhand des von Theodor Zwinger und Basilius Amerbach erstellten inventariums. Basel, 2001, Schwabe und Co. AG. Verlag. 217 l. /Schriften der Universitätsbibliothek Basel. Bd. 3./

Nem véletlenül Martin Steinmann, Johannes Oporinus monográfusa, levelezésének kiadója írt előszót Carlos Gilly legújabb könyvéhez. A tudós [472 kézirattáros, és a korai újkor nonkonformista szellemi áramlatainak kutatója közös szereplésével is jelzi számunkra, hogy igazán új eredményekre az elsődleges források nagy elméleti felkészültséggel való megszólaltatásával juthatunk. Gilly könyve ugyanis ilyen: a kiadott forrás – Johannes Oporinus kéziratainak jegyzéke – tételeinek azonosítása során külön-külön kis tanulmányokat írt a szerző.

A bázeli nyomdászat történetének írói (Bietenholz, Gilly, Steinmann) felhívják a figyelmet arra a jelenségre, hogy a kiemelkedő nyomdászok közül csak nagyon kevesen vannak született bázeliek. Oporinus (1506–1568) igazi bázeli. Aláhúzza a szakirodalom azt is, hogy a bázeli városi tanács okos politikával szabályozta a nagyszámú nyomdász tevékenységét. Ezzel sikerült elkerülni a Német Birodalom – amelytől a város 1501-ben szakadt el – beavatkozását a városon belüli vitákba, de más kellemetlen eseteket is. Oporinus egyike volt azoknak, akiket a város, kiadói politikája miatt időleges elzárással is sújtott. Ő maga is folyamatosan szembesült azokkal a kérdésekkel, amelyeket a nyomdájában megjelent szerzők műveikben felvetettek, a XVI. század végeláthatatlan vallási vitáitól kezdve a filozófiai, illetve történeti kérdésekig. Az Amerbach, a Frobenius, a Perna, a Petri, a Henricpetri stb. műhelyekkel közösen a bázeli tudományos könyvkiadást olyanná tették, hogy az, a párizsi officínákkal való nemes versengésben meg tudta határozni a század tudományos arculatát. Bázel emellett a közép-európai térség könyvellátásában is alapvető szerepet játszott. Az itáliai nonkomformista gondolkodói, a lengyelországi és erdélyi unitáriusok, a francia, a spanyol és az angol vallási szabadelvűek kedvelt találkozóhelyeként a város – és nem utolsósorban Oporinus nyomdája – a kora újkori Európa egyik legforrongóbb szellemi műhelyévé vált.

A hatalmas könyvtermésből Johannes Oporinus 750 könyv kiadásával vette ki részét. Házi kiadója volt Sebastian Castelliónak, rokona volt Zwinger és Amerbach, de ismerte sokak közt Postelt, Paracelsust, a lengyel Modreviust, a magyar Dudith Andrást, vagy Zsámboki Jánost is.

Carlos Gilly, aki a bázeli könyvkiadás spanyol kapcsolatairól írta egyik első könyvét (Spanien und der Basler Buchdruck. Ein Querschnitt durch die spanische Geistesgeschichte aus der Sicht einer europäischen Buchdruckerstadt. Basel, Stuttgart, 1985), most Johannes Oporinus magánkönyvtára történetének, illetve a kézirathagyaték elemzésének szentelte figyelmét.

Oporinus halála előtt elhatározta, hogy kényszerűségből, hatalmas tartozásai miatt eladja teljes nyomdai felszerelését és könyvtárát. Könyvtárának katalógusa röviddel halála után megjelent (közel 4000 címet sorol fel), kéziratait pedig Oporinus unokaöccse, Theodor Zwinger, és sógora, Basilius Amerbach írta össze. Gilly a kéziratok katalógusának előszavában először a könyvtár történetét foglalta össze.

Oporinus 1563-ban határozott először úgy, hogy – anyagi ellehetetlenülése miatt – eladja a könyvtárát. Az első érdeklődő Augsburg városa volt, a közvetítő Hieronymus Wolf, de a vételárat, amelyet a nyomdász kért, túl magasnak tartották. A következő év 1567 volt, amikor harmadik felesége (Faustina Amerbach) halála után sógora szorgalmazta az adósságok csökkentését, s ezért a könyvek eladását. Oporinus először a nyomdát adta el, majd meghalt. A könyvtárat ezúttal Strasbourg városa akarta megvenni. Végül azonban – Oporinus adóssága fejében – Casiodoro de Reyna kapta meg (tévedésből néhány kézirattal együtt).

Johannes Oporinus kéziratgyűjteményében több olyan kötet is volt, amely csak egy-egy szövegkiadás előkészítése miatt volt éppen nála. Zwinger és Basilius Amerbach minden segítőkészsége ellenére sem tudták minden esetben a jogos tulajdonosnak visszajuttatni az egyes darabokat. Oporinus kéziratai ma 16 könyvtárból ismertek, de minden bizonnyal kerülnek még elő, ahogy az európai kutató könyvtárak feltárják közép-, illetve korai újkori kéziratállományukat. A kéziratok tartalma, szellemi újdonsága minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy gyakran cseréljenek gazdát. Ez a jegyzék azonban, összevetve az Oporinus-levelezés darabjaival, az egyes szövegek XVI–XVII. századi kiadásainak előszavaival lehetővé tette Gilly számára, hogy [473 az Oporinusnál megjelent könyvek szövegtörténetéhez közelebb kerüljön. A kézirat-katalógus egyes tételeinek azonosításával kiegészítette számos korabeli humanista tevékenységére vonatkozó ismeretünket is. Az egyes magánkönyvtárak históriája is fontos adatokkal gazdagodik Gilly jegyzeteiből. Csak két példát említek jellemzés képpen: Andreas Duditius könyvtárnak darabjai sorra kerülnek elő a legutóbbi összefoglalás (Dudith András könyvtára. Részleges rekonstrukció. Összeáll. utószó: Jankovics József, Monok István. Szeged, 1993. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 12/3./) óta is Rómából, Halléból. Gilly most a katalógus 118.1. tételének történetében hívja fel a figyelmet egy újabb darabra. A szóban forgó Andreas Fricius Modrevius a szentháromságról és a csecsemő-keresztségről írott kéziratát Dudith Krakkóban 1568-ban másolta meg, ma Leidenben a Vossius kéziratok között található. A kézirat történetét Gilly Krisztina svéd királynővel kezdi, kihagyva a Dietrichstein-könyvtárat, ahova Dudith özvegyétől került, s amelyet a svéd csapatok 1645-ben szállítottak Stockholmba.

A másik példa Johannes Sambucus, akinek könyvtára és kéziratgyűjteménye is ismert a kutatók előtt (A Zsámboky-könyvtár katalógusa. Gulyás Pál olvasatában. Bev. Ötvös Péter. Bibliográfia: Varga András. Szerk. Monok István. Szeged, 1992. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 12/2./; Gerstinger, Hans: Johannes Sambucus als Handschriftensammler. In: Festschrift der Nationalbibliothek in Wien. Wien, 1926. 250—399.) Zsámboki egy Bonfini-kódexe (Apollonius Dyscolus: Syntaxis) Oporinus könyvtárával együtt került Casiodoro de Reynához, amelyet a tulajdonos sikertelenül kért vissza. Zsámboki Nonnos Panopolitanus Dionysiaca kéziratáról készült az a másolat is, amely Oporinustól került a németalföldi költőhöz, Karel Utenhovéhoz, hogy aztán 1569-ben Plantinnél megjelenjen. Oporinus és Zsámboki kapcsolatára még más kódexek története is utal (pl. Wolfgand Lazius Commentariorum Reipublicae Romanae libri című műve).

Carlos Gilly legújabb munkája tehát sok feladatot ad Európa szerte azoknak a szakembereknek, akik az egyes szövegek történetének kutatói, vagy bizonyos gyűjtemények históriája érdekli őket. Példa minden esetre arra, hogy a kora újkori hagyatéki összeírások egyes tételeinek értő azonosítása apró de sokszor fontos adalékokkal szolgálnak a korszakról alkotott képünk pontosításához.

Monok István