Magyar Könyvszemle   118. évf. 2002. 3.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖZLEMÉNYEK

Recenziók magyar szerzőkről az Acta Eruditorum korai évfolyamaiban. Arra a kérdésre, mikor jelent meg elsőízben nyomtatott könyvismertetés vagy recenzió magyar szerző művéről, még a témában járatos irodalomtörténészek sem tudnak mindig felelni. Míg az első magyar nyelvű folyóiratra várnunk kell a 18. század utolsó negyedéig, külföldön már száz évvel korábban felfigyeltek, ha nem is a magyar szépirodalomra, de magyar szerzők tudományos igényű kiadványaira. A lipcsei Acta Eruditorum volt az a folyóirat, ahol 1682 és 1700 között három magyar szerző mintegy kilenc kiadványáról jelent meg hosszabb-rövidebb ismertetés, illetve bírálat.

Ezt a folyóiratot a szászországi tudósoknak az az igénye hozta létre, hogy ne maradjanak le olasz, francia és angol kollegáik mögött, ugyanis ezekben az országokban már a 17. század hatvanas éveiben kiadnak olyan tudományos folyóiratokat, amelyek nem csupán a Párizsban, vagy Londonban megjelent műveket kísérik figyelemmel. Otto Menckének, aki 1669-ben lesz a lipcsei egyetem professzora, támad az az ötlete, hogy egy ilyen folyóiratot a kor tudományos nyelvén, latinul is ki lehetne adni, ehhez megszerzi részben a szász királyi udvar, részben más angol és német tudósok (Robert Boyle, Thomas Gale, John Wallis, Leibnitz) támogatását. Ezek után 1682-ben bocsájtja ki negyedrét alakban az Acta Eruditorumot, amit eleinte főleg maga ír és 1707-ben bekövetkezett haláláig szerkeszt. A folyóirat példányszáma 800–1000 között mozgott,[1] s azt a legtöbb európai országban járatták; így például úgy tűnik, indulásától fogva eljutott a marosvásárhelyi Teleki-gyűjteménybe is.[2]

Az első magyar szerzőről szóló könyvismertetést is, úgy tetszik, Mencke kiváló angliai kapcsolatainak köszönhetjük. A lipcsei tanár még 1680-ban járt Londonban és Oxfordban, ahol a többi [289 közt megismerkedett olyan tudósokkal is, akik általában támogatták az Angliát látogató külföldi diákokat (így a magyarokat is): Edward Bernarddal és Arthur Charlett-tel.[3] S bár az Acta 1682-től folyamatosan megjelenik, négy évet kell várnunk az első magyar szerzőre, aki nem más, mint a Londonban élő klasszika-filológus és alkalmi könyvkiadó Szilágyi-Sylvanus György. A lipcsei folyóirat 1686-os folyamának 258–269-es oldalain, aláírás nélkül (a lapban megjelenő írásokat nem szignálták), de Otto Mencke tollából egy rövid, 16 soros ismertetés Sylvanus (“Pannonius Medicus”) hat, 1684-85-ben megjelent művéről. Csupán a címek felsorolása újabb hat sort vesz igénybe, kezdődik a nagybetűkkel írt “ISOCRATIS ORATIONES AD DEMONICUM & Nicoclem”-mel (az utolsó szó már a második sorba került), után kisebb kurzívval vannak felsorolva a többi címek, úgy mint “Plutarchi liber de Liberorum Educatione; Aesopi Fabula sexaginta; Luciani Dialogi selecti; Isocratis Epistolae quae extant, (és) Theocritici Idyllia selecta”, s ezt követi a “Londini apud Athorem, 1684, 1685, in 12” hely-, idő- és formátum-adat. Itt már adódnak bizonyos bibliográfiai problémák, pl. ez a cím nem jelzi, hogy itt az Isocrates-beszédeknek már negyedik és ötödik kiadásáról, s a Theocritus-idilleknek hányadik (második, vagy netán harmadik?) kiadásáról van szó, hiszen az első kiadás még 1678-ban, a második (ugyancsak tizenkettedrét méretű) pedig 1683-ban látott napvilágot, míg a harmadik, állítólagos 1684-es kiadásból eddig fennmaradt példányt nem ismertünk. Pontosabban a második kiadásnak volt egy ugyancsak 1683-as utánnyomása, amelyből több példány maradt fenn, mint az eredeti második kiadásból: két példány Oxfordban és egy Londonban.[4]

A következő, másfél lapos recenzió az Acta Eruditorumban a volt gályarab, majd később katolikus konvertita református lelkész Otrokocsi Foris Ferenc EIPHNIKON, seu Pacis Consilium pro unione et concordia ad Fratres Protestantes c. irénikus szellemű könyvéről szól, 1693-ban. A könyvet Gyzelaar nyomtatta ki Franekerben, tehát még Foris áttérése előtt, s az lényegében megpróbálja összeegyeztetni az evangélikus hittételeket a helvét irányzat (a kálvinizmus) tanításaival. Bár a Zoványi-féle Egyháztörténeti Lexikon szerint Otrokocsi Foris már ekkor “a katolicizmus és a protestantizmus egyesítését tűzte ki … célpontjául”[5], ez az Eirénikonból még nem látszik. Valószínűbbnek tartom, hogy Otrokocsi Foris már ekkor arminiánus nézeteket vallott, tehát eltért a predestináció kérdésében kialakult református dogmától, amit az anglikán egyházszervezéssel kapcsolatos tanulmányai csak elmélyítettek. Franeker előtt Otrokocsi ugyanis hosszabb időt töltött Oxfordban, ahol anyagi támogatást kapott az ottani tudósoktól, akiket valószínűleg jobban érdekelt az egzotikusnak tartott magyar nyelv eredete, mint a politikai szempontoktól erősen függő, s emiatt megvalósulásra képtelen protestáns egység.

Ezért aztán, főleg John Mill oxfordi tudós tanácsára Franekerben a magyar szerző (az Acta szerint is “nunc exul versatur in Belgio”[6]) nemcsak teológiával – nyelvészettel is foglalkozott. Ennek eredményeként született egy évvel az Eirénikon után a két kötetes Origines Hungariae, ugyancsak Franekerben.

Ennek a könyvnek, amely a magyarság őstörténetével és nyelvének eredetével foglalkozik, viszonylag kevés figyelmet szentelt a magyar szakirodalom, annak ellenére, hogy már 1694 januárjában terjedelmes ismertetés jelent meg róla a lipcsei Actában. Mindjárt az első mondat a szerzőt “eruditissimus”-nak tiszteli, majd közli, hogy mindeddig a magyarnak a keleti nyelvekkel való rokonságára még egyetlen történetíró (Ranzanustól Istvánffyig) sem adott választ. Otrokocsi a honfoglalást, mint a hunok harmadik Pannóniába való bejövetelét írja le és ezt A.D. 888 tájára teszi, ami pedig a magyar nyelvet illeti, azt bizonyos hasonlóságok alapján a héberrel (!) és a káldeussal rokonítja. [290

[291

[292

Bár a lipcsei recenzens (aki egy H. Pipping nevű teológus lehetett)[7] elismeri, hogy az Origines szerzője valóban fel tud mutatni bizonyos hasonlóságokat a magyar és a keleti nyelvek között, ugyanakkor nem látja bizonyítottnak azt, hogy a magyarnak bármilyen köze lenne az amazonok állítólagos nyelvéhez (Otrokocsi Foris szerint pl. az “amazon” szó rokon a magyar “amaz asszonnyal”) és úgy véli, bármilyen tudós és jártas legyen szerző más-más nyelvekben, mégsem tudja megoldani a magyar nyelv eredetének rejtélyét. (Ez nem meglepő, hiszen a finn–ugor rokonságot felderítő Sajnovicstól még több, mint hetven év választja el az Origines Hungariae-t.)

Szilágyi-Sylvanus és Otrokocsi Foris után a harmadik magyar szerző, akiről az Acta Eruditorum ír, méghozzá 1695-es folyamában, Szathmárnémethi Sámuel kolozsvári filológus és teológia-tanár. Szathmárnémethi 1680 és 83 között tanult Hollandiában, ahol Groningen kivételével bejárta az összes egyetemet és számos művet adott ki, a többi közt egy Regnum Dei c. értekezést Franekerben, 1683-ban.[8] Igen jó kapcsolatokat épített ki a fontosabb németalföldi teológusokkal, s ennek és széleskörű teológiai tájékozottságának köszönhető, hogy még évekkel hazatérése után is újabb latin nyelvű kiadványai jelentek meg Franekerben és Utrechtben. Ezek közé tartozott Szent Pálnak a Zsidókhoz irt leveleinek a magyarázata, amely 1695-ben jelent meg Franekerben, Gyzelaarnál, kvart formátumban Epistola S. Pauli ad Hebraeos Explicata címmel – erről a számos könyvtárban ma is fellehető műről számolt be, rendkívül gyorsan, (mert még a kiadás évében) Mencke folyóirata. A 26 soros ismertetés rávilágít Szathmárnémethi Sámuel kivételes filológiai képességeire, amennyiben nem csak a Szent Pál-levél teljes görög és latin szövegét közli, hanem még egyes kifejezések héber megfelelőjét is megadja, illetve megmagyarázza. Jóllehet Szathmárnémethi, akit kortársai kiváló pedagógusnak tartottak, ekkor már leköszönt II. Apaffi Mihály mellett betöltött nevelői állásáról (ezt 1693-től 1695-ig gyakorolta)[9], az Acta még úgy mutatja be, mintha jelenleg is a kiskorú erdélyi fejedelem eforusa lenne: “antea Ling. SS. & Phil. mox Theol. In Coll.Reform. Claudiopolitano Professore, h(oc) t(empore) electi Transylvaniae Celsissimi Principis Ephoro”[10] Ez az információ még a kézirat lezárásának idejéből származik, azt ugyanis szerzője az új naptár szerint 1694. augusztus 24-én Radnóton fejezte be és juttatta el még abban az évben, vagy a következő év elején, alighanem egy Hollandiába utazó erdélyi diákkal, a franekeri Gyzelaarhoz.[11] Ami magát Szathmárnémethi könyvét illeti, Tótfalusi Kis Miklóstól tudjuk, hogy a szerző hollandiai tanára, Johann Van der Wayen a kötet előszavában azt állította, ezek lényegében az ő korábbi előadásainak a kivonatai; erre a vádra a kolozsvári tanár egy évvel később, Moses explicatus c. munkájában a vádat visszautasítva, jogos méltatlankodással reagált.[12] (Az Acta recenzense egyébként Van der Wayen nevét nem is említi).

Mint már utaltunk rá, Szathmárnémethi Sámuel igen nagy becsületnek örvendett nem csak szűkebb hazájában, ahol mint kora legkiválóbb “cartesianus-coccejánus” református teológusát tartották számon, hanem külföldön is. Még 1717-ben bekövetkezett halála előtt három évvel is jelent meg teológiai értekezése Utrechtben Alexander Roëll ottani professzor előszavával.[13] De az a tény, hogy egy külföldi folyóirat már 1695-ben foglalkozott egy művével azt bizonyítja, hogy az erdélyi református bibliakritikára már a 17. század végén felfigyeltek a kor tájékozottabb protestáns teológusai és filológusai.

Gömöri György [293


[1] 1 Laeven, A. H.: De ‘Acta Eruditorum’ Onder Redactie Van Otto Mencke. Amsterdam-Maarsen, 1986. 245.

[2] 2 Szauder József–Tarnai Andor (szerk.): Irodalom és felvilágosodás. Bp. 1974. 424.

[3] 3 Laeven: i. m. uo.

[4]Short-Title Catalogue 1641–1700. Vol. III., P1–Z 28. New York, 1988. Entry 857.

[5] 5 Zoványi Jenő: Egyháztörténeti Lexikon. 3. javított kiadás. Bp. 1977. 147. Foris 1694 tavaszán tért át.

[6] 6 Acta Eruditorum, Mensis Octobris A.M.DC XCIII, 457.

[7] 7 Laeven, A. H.: i. m. 296.

[8] 8 RMK III: 3242. Említi Zoványi: i. m. 578.

[9] 9 Uo.

[10] 10 Acta Eruditorum, Mensis Novembris A. MDC XCV, 509.

[11] 11 Vö. RMK III: 3933.

[12] 12 Erdélyi féniks. (Szerk. Jakó Zsigmond). Bukarest, 1974. 182; 454.

[13] 13 Zoványi: i. m. 579.