Magyar Könyvszemle 113. évf. 1997. 1.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

A magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája 1966–1970. I–II. Szerk. Pajkossy György. Bp. 1996. OSzK – Argumentum Könyvkiadó.

A magyar irodalomtörténetírás 1876 óta rendelkezik kurrens bibliográfiával, melynek segítségével lehetővé vált a viszonylag legfrissebb szakirodalomban való gyors tájékozódás. Szinnyei József majd Hellebrant Árpád kezdeményezését 1925 óta az Országos Széchényi Könyvtárban folytatták, előbb Goriupp Alisz révén, majd 1928-tól Kozocsa Sándor nevével forrt össze e vállalkozás, aki csaknem négy évtizeden keresztül, egészen 1965-ig szerkesztette e fontos kiadványt. Az Országos Széchényi Könyvtár e sorozatot 1976-tól folytatta évenkénti kötetekkel, a kimaradt évtized pótlását két 5–5 esztendőt magában foglaló összeállítással oldották meg: 1989-ben megjelent A magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája címmel az 1971–1975 közti időszak, jelenleg pedig az 1966–1970 közötti évek kötetei készültek el. Így az évenkénti kötetekkel együtt jelenleg 1987-ig rendelkezünk kurrens irodalmi bibliográfiával.

A bibliográfia használói joggal vethetik fel azt a kérdést, hogy – amikor még mindig tíz esztendős elmaradással rendelkezik a sorozat – miért volt szükség e kötet megjelentetését előtérbe helyezni, annál is inkább, hiszen az MTA Irodalomtudományi Intézetében készülő és ebben az évben befejezést nyerő 8 kötetes összefoglaló bibliográfiai sorozat kötetei is magukban foglalták az 1966–1970 közti szakirodalmat. A kérdésre nem nekem kell válaszolnom, de az kétségtelen, hogy a most megjelent kötet gazdagsága – és az említett bibliográfiai szintézishez képest – az a többlet, hogy magát az irodalmi műveket is tartalmazza, igazolja ezen összeállítás jogosultságát is. Ezzel az OSzK kurrens sorozata 1987-ig teljessé vált – igaz, hogy az azt követő évtized nem jelentéktelen hiány a kutatás szempontjából, különös tekintettel arra, hogy a nyolc kötetes bibliográfiai szintézis is csak 1970-ig tárja fel az irodalmat. Még nagyobb veszedelmet jelentene, ha igaznak bizonyulna az a hír, hogy a jövőben egyik intézmény sem kívánja folytatni az irodalomtörténeti bibliográfiai munkát.

Visszatérve magára a közelmúltban megjelent kötetre, azt mondhatjuk, hogy mind kiállításában, mind tartalmában színvonalas az a két kötet, amely ennek az öt esztendőnek az anyagát tartalmazza. Méretei azt mutatják, hogy talán a jövőben is – természetesen az éves sorozat mellett – ilyenféle összegezésekre, kumulációkra szükség lenne, hiszen ennyi idő alatt már egy jól áttekinthető kézikönyv anyaga gyűlik össze, a hosszabb időszak kumulációja viszont már túlméretezett köteteket eredményezne.

Igaz ugyan az is, hogy e kötet méreteit, úgy gondoljuk, némileg lehetett volna korlátozni anélkül, hogy a kutatókat fontos információktól megfosztották volna. Természetesen nem a szépirodalmi munkák elhagyására gondolok, hiszen ennek e sorozatban nemcsak hagyománya, hanem indokolt helye is van. (Az összegező bibliográfiai sorozatnál már csak méreteinél fogva is indokolt volt az irodalomtörténeti anyagra való koncentrálás.) Véleményem szerint [116 sokkal inkább elhagyhatók lettek volna mindenek előtt azok a bevezető fejezetek, amelyek „Az irodalmi tevékenység háttere” címet viselve, politika-, gazdaság- és társadalomtörténeti munkákat, eszmei–politikai áramlatokkal, valamint egyházi és vallási kérdésekkel foglalkozó irodalmat tartalmaztak. Ezeknek egy irodalomtörténész számára való fontosságát elismerve is, úgy vélem, hogy nem tartoznak ide, hiszen a történeti bibliográfiákban sokkal teljesebb képet lehet kapni róluk.

Másféle szerkezeti jellegű takarékosságot jelentene, ha a szerkesztés következetesebben ragaszkodna az időhatárokhoz. A segítő szándék vezérelhette a szerkesztőket, amikor úgy döntöttek, hogy bizonyos kézikönyveket „korszakunk felső időhatára után” is felvettek, igaz kettős csillaggal jelezve a korszak szerinti illetéktelenségét. E következetlenség nemcsak megbontja a kötet kronologikus egységét, hanem el is bizonytalanítja a használót, mert nem világos előtte, mit kereshet benne és mit nem, és hogy a felvett anyagon kívül van-e még számottevő irodalom vagy nincs. (Ráadásul nem csak a felső időhatár átlépése történt meg, hanem az alsó is: 1964-es kiadású kötetek is bekerültek (pl. A magyar irodalom története 1–2. köt.: I. 43.)

Végül egy más jellegű ökonomizmussal is lehetne némi helymegtakarítást elérni – anélkül, hogy kárát vallaná a kötet használója. Amennyire indokolt és a tájékozódást szolgáló az az eljárás, hogy nemcsak a tanulmányköteteket, hanem jelentősebb monográfiákat is elemezve ír le, talán annyira túlzás, hogy az antológiákkal kapcsolatban is felsorolja a kötet az antológiában szereplő valamennyi író nevét. (I. 45–54.) Nem hiányzik a felsorolás még olyan gyermekkönyvek esetében sem, mint az Óvodások mesekönyve (I. 45.), vagy a Kisgyermekek nagy mesekönyve (I. 48.) – igaz jeles írók írásairól van szó. Valószínű azonban, hogy ezt így senki sem keresi egy bibliográfiában.

A személyi rész előtt található általános fejezetekkel kapcsolatban egy másfajta szerkezeti probléma vetődik fel. Az első fejezetben („Az irodalomtudomány általában”) a kézikönyvek és a különböző elméleti kérdések találhatók. Ezt követi „Az irodalom története” c. fejezet, amely anyagát nagyon helyesen az irodalomtörténeti korszakok szerint csoportosította. Nem világos, hogy a következő fejezetekben – „Az irodalmi élet és keretei”, „A magyar irodalom és világirodalom kapcsolatai”, „Magyar irodalom külföldön” – miért nem követték ezt a tagolást, és miért található itt a teljes anyag egy-egy alfejezeten belül, egyetlen szerzői betűrendben? A szerzők szerinti alfabétikus felsorolásnál különben is hasznosabb lehetett volna – még az ötéves periódusban is – a kronologikus sorrend.

Az összeállítás egyébként tudományos pontosságban és megbízhatóságban követi a sorozat értékes hagyományait. A kötet szép kiállítása formailag is kifejezi, hogy egy jelentős irodalomtörténeti kézikönyvről van szó. A tipográfiával kapcsolatban talán csak a nevek „fett”-tel való kiemelése okoz némi zavart a személyi részben, mert olykor egybeolvadnak a fejezetcímek élén álló művek a róluk szóló irodalom szerzőinek neveivel.

Befejezésül ismételten hangsúlyozni szeretném: ha valóra válik az, hogy a nemzeti könyvtár nem tudja folytatni e fontos hagyományt, nagy kárára válna az irodalomtudománynak, de a szélesebb értelemben vett országos könyvtári és egyéb információs tevékenységnek is. E folytatást a hagyományon kívül az a gyakorlati tényező is indokolná, hogy a forrásanyag a legteljesebben itt található meg; nem is beszélve arról, hogy az OSzK önmagát az irodalomtörténet szakkönyvtárának nyilvánította. Az Irodalomtudományi Intézet összegező bibliográfiai sorozata 1970-ig tartalmazza csak a szakirodalmat; ezt folytatta az OSzK évenkénti, illetve két kumulációs kötete. Sajnos így is még tíz év lemaradás van, ami szintén nagy kár, de még nagyobb kár lenne e vállalkozások esetleges végleges megszűnése. Voltak még kedvezőtlenebb időszakok is, amikor – főként Kozocsa Sándor áldozatos munkája által – mégis biztosítani lehetett a kurrens irodalomtörténeti bibliográfia folyamatos megjelentetését. [117 Furcsa és groteszk lenne, ha éppen most szakadna meg egy több mint 120 esztendős hagyományra visszatekintő és a mai mindennapi információhoz is alapvetően szükséges bibliográfiai sorozat.

Kókay György