<back to contents>

Martin Kornél*

Martin Ferenc tartalékos hadnagy
első világháborús feljegyzései

Harctér és orosz hadifogság

Bevezetés

Ma, az ezredforduló idején - amikor a második világháborútól is emberöltőnyi távolság választ el bennünket és túlélői egyre fogynak - az 1914-18-as első világháború mindinkább a feledés ködébe vész. [1] Holott a frontok szörnyűségei elérték, hazánk emberveszteségei az arcvonalakon pedig meg is haladták az 1941-45-ös szinteket. Igaz, hogy a hátország szenvedései, keservei inkább "csak" a fokozódó nélkülözésekben, éhezésben, reményvesztésben s az elesettek siratásában merültek ki; bombázás, holocaust, náci önkény, szovjet erőszak nem sújtotta a lakosságot. A frontok állóháborúja, a tüzérség srapneljei [2] és gránátjai, az ismétlőpuskák és gépfegyverek tüzében egymást rohamozó gyalogságok hónapokig tartó állásharcai azonban legalább akkora megpróbáltatást jelentettek az első vonalbeliek számára, mint a második világháború páncélos támadásai.

Ami a hadifogságot illeti, vitathatatlan, hogy a második világháborúban szovjet fogságba esettek és elhurcoltak - különösen a GULAG-ot jártak - szenvedései, a bolsevizmus viszonyai közepette minden addigi elképzelést felülmúltak. A fogságba esés traumája, a kikerülhetetlen önkény és a rabság megaláztatásai, nélkülözései azonban a

139


tizen­négyes háború foglyait is sújtották, tetézve az egyre romló oroszországi viszonyokkal és a mindvégig bizonytalan jövő nyomasztó érzésével.

Igaz ugyan, hogy a tisztek annak idején általában jobb ellátásban részesültek, de paradox módon - sokak tanúsága szerint - éppen az elsődleges szükségletek kielégítettsége révén válnak a hadifogság lelki kínjai gyötrőbbekké. Néma tanúi mindennek a kraszno­jarszki és más nagy hadifogolytáborok végeláthatatlan temetői.

Mindez talán kevéssé fog kitűnni az olvasó elé kerülő tárgyilagos beszámolóból. Mint minden önéletírás, úgy ez is egyúttal szerzője egyéniségét - legfőképpen kötelességtudását, önfegyelmét - tükrözi.

*

Martin János - nyolc fiúgyermekkel megáldott tehetős budakeszi [3] gazdálkodó család feje - mélyen hívő katolikus és konzervatív férfiú volt. "Ki műveli meg a földet, ha mindenki tanul?" jelszóval tartotta vissza a gazdaságban, és maga képezte fiait. A többi közül is kiemelkedően jófejű negyedik fiú, az 1885-ben született Ferenc érdekében azonban a plébános és a tanító együtt emeltek szót. A vonakodó családfő ellenvetésére - hiszen itt is tanulhatna még - az iskolamester utolsó érve hatott: "Tőlem már nem tanulhatna a fia, inkább ő taníthatna engem." (Jellemző, hogy ezt sok-sok évtizeddel később mások mesélték el.)

Így jutott a különösen a mennyiségtanban kiváló diák az esztergomi reáliskolába, majd, a budai Hunfalvy felsőkereskedelmi négy osztályát elvégezve banktisztviselői álláshoz az egyik pesti vezető pénzintézetben. 1905-ben sorozták. "Önkéntes" idejét [4] a 32-es közös (K. u. K.) gyalogezrednél, Budapest házi ezredénél szolgálta, a nagy létszámú tartalékos tiszti iskolát a második legjobbként végezte el. A továbbiakból a háború kitöréséig csak annyi ismert, hogy 1913. január 1-jén - 27 évesen - tartalékos hadnaggyá lépett elő. [5]

*

Az itt következő emlékezés sorai, reményeink szerint, cseppnyi adalékul szolgálhatnak mind a magyar katona egykori legendásan bátor helytállásához, mind az esztelen politikai-katonai döntések hazát s egyént egyaránt sújtó, máig ható következményeinek felidézéséhez.

140


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A naplófüzet ajánlása

 

 

 

 

 

 

  142


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

és első oldala

  143


Martin Ferenc írása

Ez a kedves ajándék, mellyel a vezetésem alatt álló tiszti elárusító, vagy ahogy itt nevezik "Lavka" tiszti alkalmazottai leptek meg, arra indított, hogy különböző helyeken elszórt följegyzéseimet e könyvecskében összegyűjtsem. (141-142. o.)

Meg kellett azonban várnom a jobb időt, mert +4, +5 fokos hőmérséklet mellett részben bajos írni, másrészt a szomszédos kávéházból áttódult gőz a mennyezetünkön lecsapódott s az ezzel beállott állandó esőzés minden kényesebb munkát kizárt.

Ma ezerkilencszázhúsz március 18-dika van. Sok idő telt el a háború kitörése óta. 1914. december 1-ig följegyzéseim nincsenek, azért idáig csak emlékezetből írom le a történteket. Az akkor lefolyt nagy események azonban oly mély nyomot hagytak lelkemben, hogy azok följegyzés nélkül is pontosan emlékezetemben maradnak. (144. o.)

1914. július 26-án anyám fánkot sütött névnapjára, mikor a mozgósítást tudomására hoztam. Szép névnapi ajándék, hat fiát a háborúba küldeni. Legkisebb öcsém csak ősszel vonult be, míg József bátyámnak bevonulnia egyáltalán nem kellett.

Július 27-én rövid búcsúzás után elhagytam Budakeszit. A bankban még előző nap átadtam a pénztárosi hivatalomat. Bartáéktól [6] is elbúcsúztam s a hadkiegészítőnél 27-én délben jelentkeztem. Ott csak annyi időm volt, hogy egyes fontosabb szükségleteket beszerezzek, mert fel kellett szerelni a legénységet, Tétényre kellett mennünk lőgyakorlatra és 30-án este már a vonaton ültünk.

Újvidéken augusztus 1-jén reggel tudtuk meg a részleges után az általános mozgósítást. Vasúton még Overvácig mentünk, mely a Száva mellett fekszik, Sabáccal szemközt. Itt azonban háborúról egyelőre szó sem volt. Nagyban gyakorlatoztunk s olyan érzésem volt, mintha csak tréfa volna az egész. Tizennegyedikén azonban komolyra fordult a dolog. A 44-esek és bosnyákok elfoglalták Sabácot, [7] a 32-esek tartalékban voltak. Az öt elesettet nagy ünnepséggel temettük. Az elfogott komitácsikat [8] - parancsra - szakaszom végezte ki.

Tizenhatodikán mi is bevonultunk Sabácba. Hajnali két órakor értünk be. Vasúti síneken aludva értük meg a reggelt. Reggel átmentünk a város ellenkező végébe, ahol egyelőre egy épületbe helyeztek. Mindenütt erős nyomait láttuk az előző napi fosztogatásnak. Egy megrongált, de még fel nem nyitott Wertheim-szekrényt találtak a bakák. A harminckettes virtus hamar kitűnt. Tizenöt perc alatt a pénztár nyitva volt, de üresen találták. Fél óra múlva erős golyósivítás volt hallható a házak felett. Hirtelen riadó. A városból kiérve erős golyózápor fogadott. De a golyók mind túl magasak voltak. Mikor aztán az ellenség felé előnyomultunk és az első embert felbukni láttam mellettem, akkor hittem csak el, hogy tényleg háború van. Egy fél óra leteltével a várossal szemközti dombot rohammal elfoglaltuk. Következő nap előnyomulásunkat folytattuk. Egy erdőből csak makacs harc után tudtuk a szerbeket kiverni. Szakaszom az erdőben elszakadt a századtól, később kereszttűzbe került és szétszóródott. Csak a szerbek kiverése után tudtam az embereket összeszedni. Másnap reggel közel tíz km-t vonultunk még előre. Ekkor parancs érkezett a kivonulásra, miután a két szomszédos hadtest előttünk megtalálta az összeköttetést.

144


Estére már magyar földön voltunk ismét. A vasútállomás felé tartottunk, mikor az egyik faluban, mely 15 km-re van Klenáktól, riadózt[att]ak. Az ott maradt két hadtest szorult helyzetbe került. Augusztus 23-án reggel értünk Sabácra. Óriási tüzérségi tűzben rögtön támadást indítottunk a

Martin Ferenc tartalékos hadnagy

1914 tavaszán

 

Hadifogolyként 1920 márciusában

Nyikolszk-Usszurijszkban

szerbek ellen. Veszteséget nem kímélve nyomultunk előre a szerb állások előtt elvonuló útmélyedésig. Hanem a szerb tüzérségi fölény miatt előbbre kerülni lehetetlen volt. [9] Estére a két szomszédos hadtest kivonult Szerbiából, s mi is megkezdtük a visszavonulást. Reggelre magyar földön voltunk megint. A hidat fölszedték. Utána még sok baka jelentkezett a szerb parton. Pontonokon egy csomót áthoztak, de a szerb tüzérség ebbe hamarosan beleszólt. Sokan odaát maradtak. Foglyul estek, vagy lemészárolták őket - nem tudni. Mi kétnapi pihenő után a vasútállomás felé meneteltünk.

Budapesten szeptember 2-án mentünk át. Az állomáson Bartáné és Lenke várt. Együttlétünket sajnos elrontotta a rosszullétem. Szerbiából följövet ugyanis annyit ettem össze-vissza, hogy gyomromat teljesen tönkretettem. Szeptember 4-én kiszálltunk Stari Sambor után. Onnan gyalog haladtunk előre, míg az oroszokkal nem találkoztunk. 8-án estefelé már sok sebesülttel találkoztunk, akik az aznapi ütközetben vettek részt. A muszkát aznap vissza is nyomták. Az éjjelt egy szénaboglya aljában töltöttem.

Szeptember 9-én reggel egy erdőn haladtunk át. Az erdővel szemközti dombon voltak az oroszok elsáncolva. Fél óra eltelte után az oroszok nagy tüzérségi tüzet nyitottak az erdőre. A bosnyákok támadásra indultak, de az orosz sortüzek szétbomlasztották őket. Erre mirajtunk volt a sor. Magyarok előre! Meg kell mutatni a bosnyáknak, hogyan támad a magyar. Rettenetes tűz! Süketítő robbanások, jajgatás, "Sanitäts" kiáltás, de szilárdan haladtunk előre. Közben mi is

145


fegyvertüzet nyitottunk, míg tüzérségünk gránátjai egymás után robbantak fel az orosz sáncokban. Egyórai kemény harc. Az orosz tűz gyöngült. Előre fiúk! A muszkák kiugrottak lövészárkukból és menekültek. Roham! Az állást elfoglaltuk. Ezernél több oroszt fogtunk. [10] A lövészárkokban láttuk aztán, hogy micsoda munkát végzett a tüzérségünk. Szétszaggatott és megcsonkított muszkák százai hevertek ott. A dombon átérve az orosz tüzérséget láttuk felszedelődzni. Persze áthúztuk számításukat. A lovakat egy-kettőre leszedtük. Tizenöt ágyút zsákmányoltunk. Délután folyamán az oroszok, ellentámadással próbálkoztak, de csúfos kudarcot vallottak. Az éjszakát persze szabad ég alatt töltöttük. Fenemód hideg volt.

Másnap reggelre rendbe szedtük a zászlóaljunkat. Bizony közel háromszáz embert vesztettünk. Vagy tíz km-t nyomultunk előre e napon. A mi zászlóaljunk tartalékban volt. Délután folyamán az oroszok megálltak. Élénk ütközet fejlődött, minket azonban nem vontak be. Tisztes távolságból nézhettük az egész színjátékot. Mondhatom, hogy nyugodt helyről szemlélni egy ütközet lefolyását, fejedelmi élvezet. Az oroszokat először kiverték állásukból, később tartalékokat vontak be és a mieinket megállásra kényszerítették. Közben nagy tüzérségi párviadal kezdődött. A harc csak késő este fejeződött be. Az éjszaka csöndben telt el.

Szeptember 11-én reggel minket is bevontak a harcba. Nehéz volt az előnyomulás, mert az oroszok túl erősek voltak. Sokan estek el sorainkból és lehangolt volt a csapatunk. Tüzérségünk nem fejtette ki azt a tevékenységet, amit eddig láttunk. Órákig tartott, míg 40-50 métert előjutottunk. [11] délután négy felé holt terepre jutottunk. Az embereknek megállást parancsoltam, jómagam pedig előre mentem a kilátásig, a helyzetet pontosan megszemlélni. Az erdő szélén tisztán kivehetők voltak az oroszok, lehettek 150-200 lépésre. Abban a pillanatban hatalmas ütést éreztem a hasamban és elterültem a földön. A derekam körül éreztem a meleg vért. Ketten szaladtak hozzám, hogy bekötözzenek. Úgy emlékeztem, hogy a haslövés halálos, azonnal úgy is intézkedtem. Lapot címeztem haza, melyet átadtam az egyik embernek, hogy halálom után értesítse szülőimet, s egyúttal közölje a helyet, ahol eltemettek. Neki ajándékoztam órámat. A másik az összes pénzemet kapta. Sátorlapba tettek, úgy vittek egy fedett terep[szakasz]ig, ahol a sebesültvivők hordágyra tettek. Vagy egy km-re vittek így, míg beértünk egy faluba, az első kötözőhelyre. Ott temették éppen Keksz hadnagy bajtársat. Kértem a sebesültvivőket, hogy halálom után melléje temessenek. a kötöző szobában a zászlóalj segédorvosa eloszlatta aggodalmamat, legalább ötven százalék eshetőséggel biztatott. Ezután a dandárhoz vittek, ahol teát adtak és megtiltották, hogy szilárd dolgot egyem, míg kórházba nem kerülök, majd kocsira raktak és közel másfél órát vittek, míg a vasútállomáshoz értünk. A váróteremben injekciót kaptam, mitől kissé elszundikáltam. Reggel sikerült a "sebesült"-vonaton helyet kapnom. Ha lemaradok, már akkor hadifogságba kerülök, mert az utolsó vonattal mentem el.

Aznap este megkezdték a mieink a visszavonulást s meg sem állottak a Kárpátokig. [12] A vonatunk pedig lassú tempóban haladt Magyarország felé. Debrecenen át Nagyváradra értünk, on-

146


nan Brassóba akartak szállítani, de kérésünkre hatunkat leszállították, bevittek az állomás melletti kórházba, ahol megvártuk a Budapest felé induló gyorsvonatot. Itt megmosdattak, és friss fehérneműt adtak. Fél óra múlva egy első osztályú fülkébe helyeztek. este felé értünk Budapestre. kivonszoltam magam egy padra, ahol, miután már rosszullét fogott el, átvettek betegápolók, befektettek egy kórházi kocsiba és elvittek a 16-os helyőrségi kórházba, Angyalföldre. Másnap, szeptember 15-én reggel megvizsgált az orvos és a sebet igen kielégítőnek találta. Csak bekötöztek és teljes étkezést írtak elő. Erre aztán már vígan fütyörésztem. Rögtön írtam a bankba, ahonnét értesítették Bartáékat, értesítettem Seligát, [13] ki szülőimmel tudatta ittlétemet. Természetesen nem felejtettem ki Valter komámat. Rögtön jöttek is a látogatók. Bár kissé terhemre volt a beszélgetés, mégis a háború legkellemesebb részének tekinthetem ezt az időszakot. Apám másodnap látogatott meg, anyám csak hatodnapra, vasárnap. Épp ez nap lázam volt s szegényre bizony ráijesztettem. Másnap már rendben voltam. Úgy látszik, a sok látogató egy kissé felizgatott, de hozzájárulhatott Valterné sok befőttje és egyéb édessége is, amivel, úgy látszik, megterheltem gyomromat. Nemsokára koleraesetek fordultak elő, mire a kórházat bezárták és csak kivételes esetekben engedtek be látogatót. Sebem szépen gyógyult. Közben bankfőnököm, Csáki a hűvösvölgyi tiszti szanatóriumba akart áthelyeztetni, de állapotom annyira javult, hogy ez fölöslegessé vált.

Október 2-án elbocsájtottak a kórházból, november 2-ig szabadságot kaptam, de még két hétig kötözésre kellett járnom. Október 15-re sebem teljesen begyógyult. Időmet főleg Budakeszin töltöttem. Részt vettem a szüreten és az időm javarészét, mondhatom igen kellemesen, látogatásokkal töltöttem. November 2-án jelentkeztem a kórházban, térdízületi gyulladásom miatt szabadságomat egy hónappal meghosszabbították. Ezt az időt főleg Bartáéknál töltöttem. Gyakran ellátogattam Valterékhoz is, ahol igen kellemes estéim voltak. Gyöngyéletem azonban gyorsan letelt. December 1-jén jelentkeztem a hadkiegészítőnél. Bár a térdem még mindig kínzott, az ezredes azon kérdésére, hogy egészséges vagyok-e, mégis igennel válaszoltam. A budafoki pótszázadhoz osztottak be, báró Neunstein kapitánynál jelentkeztem. Felgyógyult bakákhoz kerültem, azokat kellett naponként reggel 7 órakor a tétényi gyöpösre kivezetni. Igaz, sokat nem végeztünk. Feladatunk főleg az volt, hogy a fegyelmet, mely máris meglazult, visszaállítsuk. Fél 12-kor vonultunk be, pont 12 kor ebédeltünk a tiszti étkezdében. Elég jól ettünk napi három koronáért. Délután 2 és fél 5 között a közeli gyakorlótéren szórakoztunk. Estebédet 7 órakor tartottunk. Egyéb időmet a budafoki kaszinóban töltöttem. Biliárd, alsós, és tarokk járta. Persze mohón olvastuk az újságokat is. Este tíz-tizenegyre tértem haza a Haggenmacher-villában lévő lakásomba. Kellemes lakás volt, csak kissé messze esett. December 6-án elment egy menetszázad. Néha ellátogattam Budapestre, Budakeszire is került idő. A napok különben meglehetős egyhangúsággal teltek, csak a harctéri hírek hoztak változatosságot: hol örültünk, hol elkeseredtünk. Hogy Belgrád elvesztése [14] hogyan hatott rám, azt le nem írhatom. Én, az örökös optimista félni kezdtem, hogy e háborúban alul maradunk. Csak napok után tértem magamhoz és nyertem ismét vissza régi önbizalmamat - győznünk kell.

Karácsonykor ki kellett rukkolnunk. Szolidaritás a harctéren küzdő bajtársainkkal, akiknek valószínűleg szintén nincsen karácsonyuk. Karácsony másodnapján Budakeszire mentem, ahonnan el is búcsúztam, mert nagyon hangoztatták már közeli elmenetelünket. Nem is tartott sokáig. December 30-án kolera ellen oltottak, s így szabad voltam. Bejöttem Bartáékhoz, akiktől mit sem sejtve búcsúztam el. A Ferenc József hídnál, mikor a villamosról leugrottam, beleütköztem Pfeiffer zászlósba, aki közölte velem, hogy este 6 órakor a Kelenföldi pályaudvarról indulunk a harctérre. Volt erre hajrá! Gyorsan ki Budafokra! Éppen ebédre értem oda. A hírt megerősítették.

147


Ebéd után a lakásomon összecsomagoltam és beszereztem egy kis elemózsiát. A helybeli ismerősöktől elbúcsúztam és fél hatkor Kelenföldön voltam. A vonat persze nem indult el hat órakor, csak nekünk kellett kimennünk a rakodás miatt. Mire a legénységet elhelyeztük, a "traint" felraktuk, a magunk holmiját is elrendeztük, sok idő eltelt. A vonat fél 8-kor indult. Nekem első osztályú fülke jutott, jól alhattam benne. 31-én délelőtt 10-kor Bécsbe érkeztünk, ahol délután fél 3-ig maradtunk. Kisebb pótbevásárlásra bementem a városba. A pályaudvar vendéglőjében ebédeltünk, ahol megismerkedtem egy kapitánnyal, aki akkortájt tért vissza a harctérről. Borzasztó dolgokat mesélt a legénység eltetvesedéséről. Nem tagadta, hogy benne is van egynéhány, mert úgy mondta, egyszerre nem lehet szabadulni tőlük. - Egy pár legénységi véletlenül lemaradt a vonatról. Gyávák.

Vonatunk Grussbachon és Sterlitzen át folytatta útját, s este háromnegyed 11-kor érkezett Brünnbe. Onnan fél 12-kor mentünk tovább. A robogó vonaton kívántunk egymásnak boldog újévet. Reggel 8 órakor már német földön voltunk. Örültünk is, mert az osztrák állomásokon gyalázatosan zsaroltak bennünket. Egy csésze teáért 36 fillért kértek, noha Bécsben 20 fillérért adták. Termoszomat megtöltöttem teával; amiért nem kevesebbet, mint 1 korona 44 fillért kértek, azzal az indokkal, hogy négy csésze fér bele. Odaállíttattam erre négy csészét és kitöltöttem a teát. Persze csak 3 telt meg. Megjegyzem, a teában sem rum, sem cukor nem volt. Az élelmiszert egyáltalán nem lehetett megfizethetni. Mittelwaldban, így hívták az első német állomást, már sokkal barátságosabban szolgáltak ki; az árak is lényegesen mérsékeltebbek voltak.

Erős tempóban haladtunk. Este fél 8-kor Oppenben vacsoráztunk, Czenstochauba, mely már orosz földön van, 1915. január 2-án reggel fél 7-kor értünk. Fél 8-kor Klomnice állomáson kiszálltunk: jeges szél fogadott bennünket. A föld csontkeményre fagyott, hó ellenben nem volt. Meleg feketekávé után zászlóaljunk megkezdte a menetet. Én, néhányadmagammal, mint fölös tiszt voltam beosztva, tehát a menetelésen kívül más dolgom nem akadt. A menetzászlóalj fele részben 32-esekből, fele részben bosnyákokból állt. Az út igen fárasztó volt, a hátizsák nagyon húzta a vállamat. Egy pár pihenő után, mikor is a magunkkal hozott elemózsiából kosztoltunk, este 6 órakor Novoradomskba értünk. Harmincezer lakosú város rengeteg zsidóval. Egy zsidó családnál vacsoráztunk, lengyeleknél aludtunk. Nehezen akartak befogadni, csak miután holminkat lepakoltuk és kijelentettük, hogy ott hálunk, nyugodtak bele a megváltoztathatatlanba.

Január 3-án nyolc órakor keltünk; Forster [15] beteget jelentett. Egy közeli zsidó kávémérésben früstököltünk, kilenc órakor folytattuk menetelésünket. Az út továbbra is fárasztó volt. Főleg mellékutakon kellett mennünk, mert a főutakat lefoglalták az élelmezési osztagok. Délután 3-kor értünk Kamincba. Erősen havazott. Egy szegényebb lengyel családnál háltam. Előzőleg egy zsidó családhoz akartak beszállásolni, de oly irtózatosan rossz levegő és piszok volt, hogy inkább a szabad ég alatt aludtam volna. Ez a lakásom ellenben rendesnek és tisztának bizonyult. Negyedikén Gorskovicébe értünk, egy zsidó családnál elég jól megebédeltünk. Jó hangulatban voltunk, az egyik csinos zsidó lánnyal le is fényképeztettük magunkat. nem állapodtunk azonban meg, hanem még délután 3-ig folytattuk a menetelést és Beskovicéban szálltunk meg. Egy szobában csekély tizen aludtunk szalmán. Kissé fáztunk, de végeredményben mégis pihentünk.

Január 5-én út közben ebédeltünk a mozgókonyhából. Délután három órakor Stabnicába értünk, ahol egy majorságban helyeztek el. Ismét kb. tíznek jutott egy szoba. Vízkereszt napján irtózatos hófúvásra és elég nagy hidegre ébredtünk. A menetelés is lassan ment. Délután kettőre Kalinkov községbe értünk, ahol az ezredünk trénje volt. Több régi ismerőssel találkoztam. Jól bekosztoltunk, ami el is kelt, mert az éhség igen marta a gyomromat. Este kivezettek az állásainkhoz. Egy Ciechomin nevű kis faluba kerültem harmincötöd magammal, ott volt tartalékban a 7. század, ahová beosztottak. Krpan hadnagy volt a századparancsnokunk. Egy ócska viskóban szálltam meg Erľen zászlóssal, míg Krpan Izoikával a szomszédos házban lakott. Ennyiből állott a század tisztikara. A második szakasz parancsnokságát vettem át. Ötven emberből állott a szakaszom. Napközben a házak mögött gyakorlatoztunk egy keveset. A fegyverek rendbe hozásával és a legénység tisztaságának visszaállításával foglalkoztunk. Tetűje mindegyiknek volt bőven. Elég

148


jól éltünk, hisz még sült csirke és fánk is jutott. Január 8-án megenyhült az idő. Eső esett, nagy széllel. Erős hasfájást kaptam. Rosszul is voltam két napig, de aztán rendbe jöttem. Időnket főleg levélírással töltöttük el. Január 10-én este óriási fegyverropogás és ágyúharc hallatszott balra tőlünk kb. a 44. gyalogezred állásainál. Készenlétben is voltunk egész éjjel, de lényegesebb esemény nem történt. 12-én este leváltottuk a 8. századot. Állásunk a Csarna patak bal partján húzódott: [16] jól kiásott lövészárkok, drótkerítés, föld alatti lakóhelyek. A részemre kiásott lakásnak kb. 3 méteres folyosója volt, hogy a hideg ne csapjon be túl közelről; a szoba elég kényelmes, ablakokkal. Az úgynevezett "Schwarm-kályha" elég barátságossá tette a levegőt. Állásunkban azonban még meg sem melegedtünk, midőn a 69. gyalogezred leváltott bennünket.

13-án este elhagytuk e helyet és a tőlünk balra levő 44. gyalogezredet váltottuk le. Az egész éjszakánk ráment. Este 6 óra volt, mikor az állást otthagytuk. Nagy nehezen beértünk Ciechomin községbe. Ott megvacsoráltunk. Meglehetős nagy sárban Roseneck községen át a Vojcin község szélén húzódó rajvonalat szálltuk meg. Rossz vezetőnk volt, aki a bosnyákok rajonjába vitt. Közben Krpan megbetegedett s nekem út közben kellett a század parancsnokságot átvennem. Hosszas botorkálás után végre megtaláltuk a leváltandó negyvennégyeseket. Míg embereimet mind elhelyeztem, Kleeblatt zászlóaljparancsnokomat megtaláltam jelentéstétel végett és visszajutottam ócska lakásomba, szűk fedezékembe, reggel fél 4 lett. Ez az új szállásom bizony meg sem közelítette az előzőt. Alacsony volt és szűk, a levegője rossz, bejárata ügyetlen, fekvőhelye piszkos. Fa azonban volt bőven. Kályhánk nagyszerűen fűtött, olyannyira, hogy időnként húsz fokra is felszállott a hőmérő. Igaz, reggel +3 +5 foknál nem volt több. Kinézni a lövészárkokból nem volt tanácsos, mert a golyók állandóan süvítettek, bár az oroszok állása aránylag messze esett, legalább 1000 méterre. 14-én este az oroszok több házat felgyújtottak. Mi ezt készülő támadásnak vettük, amiért is egész éjjel készenlétben voltunk, azonban semmi sem történt. 15-én eső esett, agyagos lövészárkunk roppant sáros lett. Gyönge födözékembe állandóan befolyt a víz. Szerencsére nem tartott az eső sokáig.

Január 16-án délután egy automobil jelent meg a rajvonalunk mögött húzódó országúton. Kétszáz lépésre tőlünk jobbra az országút átvágta rajvonalunkat. Ott aztán meg is akadt a gép. Az oroszok megnyitották rá a tüzet, először fegyverrel, majd gépfegyverrel, no oszt jött az ágyú. 15 cm-es lövegek mulattattak bennünket. Jó néhány eltévedt gránát a rajvonalunkba vágódott. Szerencsére csak két sebesültünk volt s egy pár fedezék beszakadt. A lövöldözés estig tartott, de nem bírták azt a szerencsétlen automobilt eltalálni. Mikor beesteledett, az autót, melynek benzintartályát a golyók átlőtték és gépezetét megrongálták, siettem embereimmel elszállítani. Erős eső esett hozzá, húsz emberrel is csak nagy keservesen tudtuk megmozdítani. Közben a beirányított gépfegyver állandóan szórta a területet. Nagy nehezen eltoltuk a következő századhoz, mely szintén sietett túladni rajta. Az automobilban egyébként egy vezérkari százados ült, aki eltévedt.

Elég csöndesen múltak a napok. Az oroszok ugyan gyakran hallatták ágyúikat s a lövészárkokból kimászkáló bakákat állandóan gépfegyverezték, de mi ritkán viszonoztuk a célszerűtlen lövöldözést. Csak ha nagyon szemtelenül mutatkoztak az oroszok, akkor durrantottunk közébük, nehogy elfelejtsék egészen, hogy mi is ott vagyunk. Így történt, hogy 17-én délben, egy pár lépésre az erdőben, nyugodtan ebédeltek a muszkák. Ezt mégsem engedhettük meg. Bele a gépfegyverrel. Jómagam is leadtam egy pár lövést. 18-án havazott, a hó sajnos elolvadt s alig győztük a havat a lövészárkokból kitakarítani. 19-én végre megfagyott a föld. Este leváltott bennünket az 5. század s mi a 8. századdal együtt tartalékba mentünk. Kb. 2 km-rel a rajvonal mögött egy erdőben húzódtunk meg, föld alatti kunyhókban. Mindenesetre kellemesebb volt, mint a rajvonal, főleg több időt lehet a tisztogatásra fordítani, ami rám is rámfért, mert a legénység annyira el volt tetvesedve, hogy magamon is fogtam már egy párat. Fegyvereinket is rendbe hoztuk, mert a sáros lövészárokban teljesen bemocskolódtak. A közeli Glupijov községben étkeztünk Bauer s. orvoshelyettes lakásán. Beszélgettünk, kártyázgattunk. Január 22-én tőlünk jobbra irtó ágyútűz

149


hallatszott. Később tudtuk meg, hogy egy áruló önkéntes éjjel átszökött az oroszokhoz s elárulta a zászlóaljparancsnok fedezékét, valamint a gépfegyverek helyeit. Ezeket döngették hát.

Január 24-én a semleges államok attaséi hadtestparancsokunk vezetése mellett megtekintették a tartalékban levő csapatokat. Mi ugyanakkor gyakorlatoztunk egy erdő mögött. Tüzérségünk ezalatt teljes erővel lőtte az orosz állásokat. Mikor azonban az orosz tüzérség vissza kezdett lőni, az attasé urak hamarosan eltűntek. Eznap ebéd után majdnem megjárhattam volna. Éppen visszamenőben voltam századomhoz, mikor az orosz tüzérség egy munkásosztagot fedezett fel s azt kezdte lőni. Egy eltévedt srapnel pont a fejem felett robbant szét. Kissé elkábultam és a fülem jó ideig zúgott, de egyébként semmi bajom nem történt.

Este a 3. századot váltottuk le. A lövészárkok igen rosszak voltak, a fedezékek nemkülönben. Az én helyem is oly gyatrának bizonyult, hogy rövidesen hozzáfogtam egy másik építéséhez. 26-án estére el is készültem vele. Kényelmes hely is lett ám! Nagysága 4 x 2, magassága 2 m. Volt benne ágy, asztal, pad, jól fűtő kályha, kitűnően záró ajtó, az ágyam fejénél ablak. Szóval a körülményekhez mérten parádés. Ott is vacsoráltunk mindig együtt, ott vártuk epedve a postát. Engem különösen érdekelt, mert fivéreimről csak ez úton kaphattam hírt. Aztán a rózsaszínű levelek is jól estek. Egyébként éjjel kártyáztunk, dalolgattunk. Közben erősen vizsgáltuk az őrszemeket: helyükön vannak-e, nem alszanak-e. Éjféltájban lefeküdtünk, egy tiszt azonban reggelig ébren maradt s óránként körüljárta az arcélt. Reggel 8-9-ig aludtam. Akkor lavórban megmosdottam, jól megreggeliztem. Azután kezdődött a nappali munka: átformálni a fedezékeket, mélyíteni a lövészárkokat, támpontokat építeni. Mindezt fagyos földben, ami a munkát igen lassította. Kijelöltem aztán az éjjeli munkát, aminek elvégzésében az oroszok nappal akadályoztak. Többek között egy házat szedtünk szét a rajvonalunk előtt. Részben gátolta kilátásunkat az oroszok felé, de főleg szükség volt a faanyagra. Holdvilágos éjszakákon nagyszerűen folyt a munka. Szabad időmben válaszoltam a levelekre, elolvastam a beérkezett újságokat. Január 30-án Bárczy polgármester meglátogatta a "házi" ezredet. Kedvéért nagy fegyver- és ágyúharcot rendeztünk. Kellemetlen volt azonban, hogy az oroszok vissza is lőttek s még hozzá 18 cm-es gránátokat küldöztek. És ahová az vág, ott hiábavaló a födözék, vagy lövészárok. 3-4 méter átmérőjű és vagy 2-3 méter mélységű lukat vág ki. No, de végre is háború van.

Január 31-én nagy hófúvásra ébredtünk, négy fok hideggel. Február 2-án, Gyertyaszentelő napján szép, verőfényes idő volt. A monda szerint tehát második télre van kilátásunk. Öt fok hideg volt harmadikán, 4-ére azonban ismét enyhére vált az idő, ködös, szitáló esővel. Estefelé havazott. Szép fehér volt a tájék ötödikén reggel. A napok majdnem egyenlő változatossággal telnek el. Fegyvertűz egész napon át, de csak igen mérsékelten. Délelőtt 10 óra felé kezdődött a tüzérségi harc, mely eltartott délig, utána csönd délután 4-ig Akkor ismét megindult a párharc, s eltartott estig. Közben a rajvonalunkat is döngették, s bizony erősen akadályozták a nappali munkát. Ötödikén este leváltottak bennünket és tartalékba tettek. Hatodikára erősen lehűlt az idő, egész nap kellemetlen, hideg szél fújt. Estére tizenkét fokra süllyedt a hőmérséklet. Ez este jól megmosdottam - tetőtől talpig, friss ruhát vettem, a szennyest mindjárt kimosattam. Épp lefeküdtem, hogy egy alaposat aludjam, mikor "krach": benyitott Gross kapitány s átvette a századparancsnokságot. A dolog kellemetlenül érintett. Speciel Gross igen unszimpatikus nekem erőszakos modora és hirtelen természete miatt. Azt reméltem mindenesetre, hogyha egyszer zavaros lesz a levegő, akkor úgyis el fog tűnni.

Február 5-én tábori mise volt. Kellemesen meglepődtem, mikor a tábori papban fölismertem a XVI. helyőrségi kórház papját. A mise igen megható volt, bár meglehetősen fáztunk a másfél órás álldogálásban. Mise után szentbeszéd, utána általános könyörgés a békéért. Nyolcadikára Rosen­eckébe vittek, ahol megfürösztöttük és fertőtlenítettük a legénységet. előbb minden embert megnyírtak, utána a ruháját zsákba tették és száztíz fokos gőzben pároltatták kb. húsz percig. Ezalatt történt a fürdés. Fürdő után nagy, jól fűtött pihenőszobába kerültek, ahol mindenki tiszta fehérneműt kapott s ott várta be a ruháját. Éjjelre leváltottuk a 3. századot, mely szintén fürödni ment. Jó fedezékemet Gross kapitány foglalta le, mentem hát az őrmesterébe, aki viszont mást túrt ki. Már ez így megy a katonaságnál. Két napig maradtunk ez állásban, mikor is újra tartalékba tettek.

Február 12-én tábori mise volt. Egy rosszul épített fedezék beszakadt, két embert megölt a gerenda. Hírét vettük, hogy újra balra tolnak. 13-án hajnalban leváltottak bennünket a 69-esek. Az

150


egész ezred a Jaksonek melletti erdőben gyülekezett, ott találkoztam a 9. század még megmaradt régi legényeivel, kikkel jólesően elbeszélgettem a sabáci és grodeki napokról. Örültek ők is, hogy ily gyorsan viszontláttak. Délután 2-kor tovább indultunk. Feneketlen sárban 20 km-t tettünk meg, míg estére Potokba értünk. Onnan az arcvonalba mentünk, ahol leváltottuk a 23. gyalogezredet. Rettenetes lassan ment a váltás. Míg teljesen elkészültünk, bizony majdnem hajnalodott. Reggel megnéztem az állást: egyszerűen rettenetes. Először is mi völgyben voltunk és az oroszok a hegyen, úgy, hogy úgyszólván a gyomrunkba nézhettek. A lövészárok tele vízzel, sárral. Az oroszok annyira figyelték állásainkat, hogy még a lőréseken sem lehetett kinézni. Ahogy megjelent egy fej, abban a pillanatban belevágódott egy golyó a töltésbe. Este azután balra tolták állásunkat, egy erdőn át húzódó lövészárokba. sokkal jobb hely volt, bár igaz, hogy új fedezéket kellett ásnom. Neki is láttam 15-én reggel. Balszerencsémre az eső esni kezdett s bizony mire tető alá hoztuk a viskót, ami estig tartott, csurom víz lettem. Következő nap már csak kisebb javításokat kellett végeznem. Hanem kényelmes lakás is volt ám! Erľen zászlóssal laktunk benne együtt s a két legényünknek is jutott hely. A közelben levő kis falu egyik szétlőtt házában a czenstochaui Szűz Mária épen maradt képére találtak és elhozták hozzám. Mennyivel barátságosabbá tette mindjárt a helyet! Sajnos, kellemes helyünket nem élvezhettük sokáig. 18-án reggel leváltott bennünket a 62. gyalogezred, mert mi a keringő hírek szerint a Kárpátokba fogunk menni. [17] A szentképet magammal vittem.

Potokon keresztül Goloszéba értünk délután ötre, ahol meg is háltunk. Másnap újabb 20 km utat megtéve Goscimovicéban pihentünk meg. Egy napig maradtunk ott, mikor is 21-én reggel 4 órakor felzavartak és szakadó esőben, feneketlen sárban kimenesztettek Baby állomásra, ahol aztán ráértünk estig várni a vonat elindulására. Közben szerencsére kisütött a nap s egészen kellemes időt kaptunk. Jó mozifelvételnek való kép lett volna a bakák tetvészkedése. Este fél 8 órakor indult el a vonatunk, mely Czenstochaun és Kattovicén át 22-én délután 5 órakor érkezett Oderbergbe. Ott tudtuk meg, hogy sajnos a Kassa-Oderbergi vonalon fogunk menni és nem Budapesten át. Vigaszul legalább meglátom majd a Tátrát. Éjfélkor Zsolnán, reggel Iglón álltunk meg. Kassára délután 4-re értünk. Az út gyönyörű, a lomnici csúcs fenséges látvány volt. Kassán bementem a városba, hogy kisebb bevásárlásokkal próbálkozzam. megszólítottam egy idősebb asszonyt, hogy el tudna-e egy jobb élelmiszerüzlethez irányítani. Készséggel vállalkozott rá, két-három utcán át vezetett is sietve, majd hirtelen megállt és bocsánatot kért: azt hitte, hogy Brassóban van, Kassán nem ismeri ki magát. Az időm amúgy is szűk volt, alig tudtam visszaérni a vonat továbbindulásáig. - Gross kapitány, a híres, beteget jelentett. Tudtam én, hogy az ő dicsősége nem fog sokáig tartani. De kinek is volna kedve a Kárpátokban télen harcolni?

Kassáról csomagot küldtem haza a szentképpel együtt. Fölösleges pénzemet is elküldöttem. 24-én reggel Sátoraljaújhelyen, délben Csapon voltunk, Ungváron vacsoráltunk. Útközben a bakák vették a szeszt és ittak, bizony többet meg kellett büntetnem, akik részegen tántorogtak az állomásokon. Hét le is maradt a századomból. Hiába volt minden szigorítás, minden felügyelet, a gyáva megtalálja a módját, hogy "véletlenül" lemaradjon. 25-én reggel Malomréten kiszálltunk, onnan gyalog folytattuk utunkat s délben Fenyvesvölgyön ebédeltünk; ott kezdődött a kárpáti "Kálvária". Ebéd után folytattuk a menetelést, s roppant nehéz úton úgyszólván "átmásztunk" az Erdős-Kárpátok határhegységén. Próbáltam lovon menni, de az egészen meredek helyeken mégis csak le kellett szállnom, mert ott a ló egymaga is alig bírt felkúszni. Este hétkor értünk a hegy tetejére és léptük át a magyar határt. Fenyvesvölgyön, mondhatni, tavaszi idő uralkodott, Galíciában teljes telet, nagy havat, erős hideget találtunk. Kb. fél óráig tartott még menetelésünk, erősen völgynek, míg egy Wolosate nevű községbe értünk. [18] Piszkos rutén fészek, füstös szobában,

151


földre szórt szalmán feküdtem. 26-án az a megtiszteltetés ért, hogy vendégül láthattam Heisseg [19] ezredest, az ezredparancsnokunkat. igen kellemes, derék ember volt, bár Gross kapitány miatt kellemetlenségeim támadtak vele, mert az március havi fizetését egyszerűen előlegezte magának a századpénzből.

27-én Usztrzyki Grn-ig mentünk; még piszkosabb hely, mint a megelőző. Egészen kis szobában aludtunk: 10 lakó, 4 tiszt, 6 baka. Förtelmes levegő, tetű bőven. 28-án a nagy helyszűke miatt földlakásokat ástunk. Március 1-én irtó hózivatar. Román zászlós beteget jelentett. Már a vasúton azzal fenyegetett, ha "büdös" lesz a helyzet, "akkor a golyómmal, amelyik a lábamban van még, operációra jelentkezem". Vele elküldöttem pénzem utolsó maradványát, a Kárpátokban úgysem használhatom. 2-án folytatjuk menetelésünket. Két eltévedt lovat találtak a bakák, egy kis szénával megetették, aztán szán elé fogták s húzatták velük az egész század kályháit. Ez azonban vesztünkre

152


történt. A szán a század után ment, a lovak rosszul húztak és fokozatosan lemaradtak. Végre felbukott mind a kettő s ott maradt a szán a kályhákkal együtt. A kályhavivőket már nem lehetett visszaküldeni, hisz azt a rettenetes utat egyszer megtenni is emberfölötti munka volt. Szerencsére másnap tudtunk egy pár kályhát szerezni, hogy szükség esetén a század ne álljon fűtés nélkül. éjjel Wetlina községben háltunk. 3-án reggel 7 órakor hófúvás mellett indultunk el. Nagy hegymászás, igen fárasztó út után délután kettőre Čisnára értünk, mely zsúfolva volt katonasággal. A legénységet rögtönzött fabarakkokba helyeztük, én tizenketted magammal egy ócska szobában emeletes "Pritschen" találtam pihenőt. Úgy volt, hogy néhány napot maradunk, de a Čisnán átvonuló dandárparancsnok egy csomó berúgott bakát látott. Amikor megtudta, hogy 32-esek, riadóztatta az ezredet és délután 5 órakor elindítottak Jablonki felé. Ott annyira túlzsúfoltak voltak a szállások, hogy a templomot kellett lakosztályul felhasználni. Én egy viskóba fúródtam be, ahol a földet ellepte ugyan a sok fekvő baka, de egy kis rést sikerült találnom s bele is feküdtem rögtön. Förtelmes bűz volt ugyan a szobában, de mégis meleg.

Ötödikén a Za Balanda nevű hegyre vitték két zászlóaljunkat. [20] Ott hallottam az első kárpáti golyót a fejem fölött elsüvíteni. Kezdődik hát a mulatság! Fenyőfából kis viskót csaptunk össze. Abban akartunk aludni ketten a legényemmel, de a tíz fokos hideg ellen nem védett a kis fedezék. Reggelre félig dermedten bújtam ki a szabadba. Sokan megsebesültek, egynehány el is esett az éjszakai harcok golyóitól, egy párat pedig annyira megviselt az első szabadban töltött éjszaka, hogy beteget jelentett. [21] Még este kiadták a parancsot a Manilova hegy elfoglalására. Ezt közöltem is a legénységgel és bátorságra buzdítottam őket.

6-án hajnalban aztán el is indultunk a rohamra. A meredek hegynek fölértünk a háromnegyed részéig, de onnan minden lépés tömérdek veszteségbe került. Ismételt biztatásra vagy harminc lépésre meg tudtuk közelíteni az orosz állást, de előbbre menni már képtelenség volt. A rengeteg veszteség teljesen elcsüggesztette a legénységet. Hozzá az oroszok robbanó golyókkal lőttek. Akit fejbe találtak, annak a golyó szétvitte a koponyáját. Rettenetesen eltorzított arcok, aránylag sok halott, kevés sebesült. Tüzérségünk ígért támogatása teljesen elmaradt, támadásunk holtpontra jutott. Közben állandóan estek el az emberek. Az est beálltával lehúzódtunk a hegy lábához, ott töltöttük az éjszakát, kemény hidegben. Hetedikén más oldalról kíséreltük meg a támadást, akkor az ellenséges tüzérség hiúsította meg támadásunkat, s úgy szétlőtte a két zászlóaljat, hogy estig alig tudtuk az embereket összeszedni. Este felvittek a Za Balandára, ahol összeolvadtunk a 10.

153


századdal. [22] Így is alig került ki egy századnak megfelelő létszám. Este 9 órakor Jablonkiba rendeltek, ahova éjféltájban értünk. A legénység szabad sátrakban, jobban mondva a szabad ég alatt hált. Egy ócska viskót sikerült keríteni, ott vagy tizenöten laktunk. Az események oly nagy hatással voltak rám, a menetelések, harcok, hegymászások annyira kimerítettek, hogy ledűltem és öt perc múlva mélyen aludtam, dacára annak, hogy lefekvés közben néhány tetűt láttam a szalmán. Három napig pihenhettünk, mely alatt teljesen rendbe hoztam magamat s erősebbnek és frissebbnek éreztem magam, mint akár odahaza. A legénységet is sikerült tető alá hoznom, mert azoknak még nagyobb szükségük volt pihenőre, mind nekem.

Március 11-én délben 1 órakor Čisnán át Zubracebe vittek, ahol megháltunk. Az út igen rossz és fárasztó volt. 12-én Maniow községen át Wola Michovába értünk, ahol a XIX. hadtest tartalékát képeztük. [23] Ott tudtuk meg, hogy előző két nap az oroszok erősen támadtak, s mieinket vagy öt kilométerre visszaszorították. Este a 9. és 11. századot arcvonalba tették. Mi következő nap este kerültünk állásba, a 94. gyalogezredet váltottuk le egy hegyen Smolnik előtt. Állásunk meglehetősen kellemetlen volt, mert az oroszok oldalt is erősen lőttek bennünket. Amellett a helyzettel nem is voltam teljesen tisztában. Koromsötét volt, mikor a váltás történt; nappal képtelenség is lett volna, mert 50 lépésre álltak tőlünk az oroszok. Annyit észlelhettem csak, hogy elölről erősen jönnek a golyók, oldalról gépfegyver szórja állásunkat, folyton, de nagyobb távolságról. Ez tartott este 10-ig. Akkor hirtelen csend támadt, de csak öt percig. Aztán tíz lépésre fölbukkantak az oroszok és rohamoztak.

A rohamot megállítottuk. Irtózatos lárma és zaj támadt, különösen a negyedik szakasznál, sorainkban pedig nagy nyugtalanság: a negyedik szakasznál már biztosan behatoltak az oroszok. De továbbhaladni nem mertek, mert a teljes sötétségben ők is bizonytalanok voltak. A csoportparancsnoknak mindenesetre telefonáltam, hogy az állás tarthatatlan. Parancsot kaptam a kitartásra, ameddig emberileg lehetséges. Tüzérségünk közben egynehány rövidre fogott srapnellel belénk is talált. Egyébként igen szépen lőttek. Jobbra tőlünk, a negyvennégyeseknél szintén behatolt az orosz: ha tovább is állásban maradok, bekerítenek és menthetetlen vagyok. Egyébként is igen sok halottunk és sebesültünk volt már. Jelentettem, hogy vissza kell vonulnunk. Még félórás kitartásra kaptam parancsot, mely alatt mögöttünk ötszáz lépésre új vonalat foglalnak el. Éjfél után egy fél órával elhagytuk az állást. Az oroszok észrevettek, egy darabig nyomon követtek, de a sötétben sikerült eltűnnünk. Az elszéledt legénységet összetereltem: 290-ből megmaradt 56 egészséges emberem, [24] akik azonban felszerelésüket az éjjeli harcban részben elvesztették. Ezt másnap teljesen kipótoltattam. Tekintve alacsony létszámunkat a század konyhából jól megmenázsiztunk.

Éppen jelenteni akartam a zászlóaljparancsnoknak, hogy ötvenhat fegyverrel várom parancsait, mikor a házba, ahol megszálltunk, bevágott egymás után két gránát s két-három perc alatt lángba borította a viskót. Megint egy csomó sebesült. A megmenekültek ismét felszerelés nélkül álltak. Azt kipótolva 15-én az akkor érkezett menetszázadhoz osztottak be, ott találkoztam

154


Macskásy Lajossal. [25] Közös fedezéket készítettünk, ahol aztán barátságos tűz mellett elmélkedtünk az otthonról. A gránátok ugyan megzavartak időnkint, de alapjában véve eléggé nyugodt három napunk volt. 18-án este leváltott minket a 22. gyalogezred s bennünket, mint hadtest-tartalékot, beszállásoltak W. Michovában. Nyugtunk azonban ott sem volt, mert a gránátok egész napon át szórták a községet. A menetszázadot felosztották a zászlóaljban. Lajostól elváltam, ő más századot kapott. A zászlóalj századonként 170 fegyver erős.

20-án, mint dandártartalék, a templom mellett háltunk. Március 21-én gyönyörű tavaszi idő volt. Hihetetlen, hogy a szép idő mily kellemes hatással van az emberre. Este leváltottuk a 94. gyalogezredet. elrendeztem az arcvonalat: őrszemek felállítva, teljes a nyugalom. Ez mindig gyanús, éjjel többször is megvizsgáltam az állásokat. hárman [tisztek] közvetlenül az állás mögött levő házban laktunk, kártyáztunk, hogy el ne aludjunk. A hold kb. éjfélig sütött, nyugtával az őrszemek közeledő alakokat fedeztek fel. Tartalékszakaszomat rögtön rajvonalba vetettem. Épp akkor kezdődött az oroszok rohama. Gyilkos tüzet küldtünk rájuk, fél óráig tartott. Az oroszok jajveszékeléséből kivehettük, hogy meg akarják adni magukat. A tüzet beszüntettük, 141-en adták meg magukat, a többi a sötétség leple alatt visszavonult. 28 sebesültet szedtünk össze és 42 orosz halottat temettünk másnap. A távolabb fekvő holttesteket persze nem bántottuk. Tőlünk egy ember halt meg. [26]

napközben főleg tüzérségi harc folyt. Verőfényes, szép tavaszi idő volt, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján azonban már borússá vált az ég. Aznap különben csoportparancsnok lettem két fél század és 2 gépfegyver fölött. egy deszkabódéban laktam az arcvonal mögött. Száraz hely volt, de igen szellős. 26-án rossz idő, eső, hó, szél. 28-án hajnalban leváltott bennünket a 99. gyalogezred. Én ismét átvettem a 10. század parancsnokságát [27] és rémesen sáros úton az arcvonal mögött 2 km-re megjelölt helyre vezettem a századot. Még meg sem pihenhettünk, máris parancsot kaptunk, hogy meneteljünk a ®ebrák-nyeregre. A nyeregre felérve megpihentünk és megebédeltünk. Ott vágtam pofon az egyetlen embert az össz katonáskodásom alatt. Krent, a legjobb szakaszvezetőmet vágta pofon a szomszéd század őrmestere. Jobban nem büntethettem meg, mint hogy Kren előtt visszaadtam neki a nyaklevest. Hadd tudja meg, mily megszégyenítés az ilyen büntetés.

Közben megeredt az eső és bőrig áztunk. Délután 3 órakor a 630-as magaslatra irányítottak, mert ott állítólag baj volt. Tényleg, út közben találkoztunk visszaszaladó 23-asokkal, akiket az oroszok kivertek állásukból. [28] Rögtön ellentámadásra kaptunk parancsot. A feneketlen hóban

155


csak óriási fáradsággal tudtunk előrehaladni. Egyszerre csak balról avizót kaptam a támadás beszüntetésére és az eredeti helyig történő visszavonulására. Ma sem tudom, honnét jött az értesítés, de tény, hogy mikor a csoportparancsnoknál jelentkeztem, az a parancsról nem tudott. A dolog fölöttébb kellemetlen volt a számomra. Annyi hasznom azonban lett, hogy a második támadásra jobb utat választottam. Mire száz lépésre megközelítettük az oroszokat, beesteledett, s parancsot kaptam az állás megerősítésére, az oroszok esetleges előnyomulását megakadályozandó. Éjszaka hirtelen hidegre fordult az idő. Az átázott ruha csontkeményre fagyott a testünkön. Rettenetesen fáztunk. Az eső alatt sokan a fejükre borították a sátorlapot. Az szintén megfagyott s olyan volt, mint valami megmerevedett marhabőr. Erdőben, gallyak közt szinte képtelenség volt mozogni velük. reggelre valahogyan összehajtották a sátorlapokat, de úgy is akkora csomagot képeztek, hogy a legtöbben elhajították. Pozíciónkat feladtuk és még reggel az 1001-es magaslatra vonultunk vissza. Két méteres hó borította a hegyet. Csikorgó hideg volt, hóban ástunk lövészárkot és fedezéket. Alvásról persze a nagy hidegben szó sem lehetett.

Már a harmadik éjszakát töltöttem úgyszólván álmatlanul. [29] Következő nap, 30-án reggel legényem beteget jelentett, elfagyott a lába, de majdnem az egész század jelentkezett lefagyott kézzel

156


A III. osztályú katonai érdemkereszt adományozó levele

és lábbal. Enyhébb eseteket nem vehettem tekintetbe; bejódoztattam [a sérüléseket] és visszaküldtem őket arcvonalba, de harmincat haza kellett engednem, mert náluk már feketedett az elfagyott rész. [30] kitartásra bíztattam az embereket: majd leváltanak bennünket, aztán a hideg sem tart örökké! Lesz még tavasz! És hazánkért küzdünk. Védjük mieinket az orosz beözönléstől.

Késő délután parancsot kapott a zászlóalj, hogy este pont kilenckor hagyja el az állást, vonuljon vissza a mögöttünk levő magaslatra. Éppen készülődtünk az elvonulásra, mikor az oroszok megrohamozták állásunkat. Amúgy is el voltunk keseredve, hát rettenetesen összelőttük a muszkát. Már rég megadták volna magukat, de mi csak ontottuk a halált feléjük. Az idő azonban közben elmúlt, s már fél tizet mutatott az órám. Tüzet szüntettünk, háromszáznál több oroszt foglyul ejtettünk és siettünk az állás kiürítésével. [31] Visszavonulásunk alatt a foglyok sürgettek a legjobban, úgy mondták, nagy orosz erők közelednek.

Az 1070 m magas Wolosan hegyet szálltuk meg, ott töltöttük március 31-ét és április 1-jét. [32] A hideg a tetőpontját érte. hóvihar dühöngött, hóba ásott lyukakban védtük magunkat a rettenetes idő elől. Minden tartalék élelmiszerünk elfogyott. Egy darab fagyott főtt húst kapott mindenki, ugyancsak fagyott kenyérrel. Nekem, különös kegyképpen, felhoztak egy kis csomagot száraz fánkkal, jó mamámtól. Jaj de jó volt! Egy ülésre megettem az egészet, rögtön jobban éreztem magam. Az anyai szeretet annyira fölmelegített, hogy már dacolhattam minden idővel. De szükség is volt rá, hiszen tiszt már csak magam voltam a századnál. Azonkívül naponkint legalább 30-35 embert kellett visszaküldenem elfagyott tagokkal. 15 fok hideget még nappal is mutatott a hőmérő. Egymás után fagytak meg az emberek. Egy kis lázálom, megmerevedés és már nem fáj többé semmi. Embereket földörzsölni, vagy visszavinni nincs idő. Az egyik baka a családja köré-

157


ben volt, simogatta feleségét egyik kezével, ringatta kis lányát a másikkal. "Itt vagyok köztetek, nem foglak már többé elhagyni. Milyen jó itt köztetek. Itt már nem fázom." Ráztuk, karját dörzsölgettük, de csak elaludt.

Közben persze irtó puskaharc. [33] Az oroszok folyton támadnak. Kren szakaszvezető a századom erőssége. Szakaszával úgy szedi a muszkákat, hogy öröm nézni. Három muszka kúszott fel a hóban. Egy fa mellett gépfegyvert akartak felállítani - leszedték mind a hármat. Még vagy öt-hat kísérletezett, mindannyian holtan buktak fel. Harminc lépésnél közelebbre nem jutottak. Közben persze közülünk is sokan sebesültek. A hóba ásott fedezék a golyó ellen nemigen véd. Fedezékben láblövés! Milyen furcsa...

Április 1-jén este kitisztult az idő, de még hidegebb lett. Úgy éjfél után valamivel elhagytuk állásunkat s irtózatos rossz úton úgyszólván lecsúsztunk a hegyről. Gyönyörű holdvilágos, csillagos éjszakánk volt. A magas erdőben a hó ezerszeresen visszacsillogtatta a fényt. Nagypéntek hajnalán a völgyben fekvő Zubrace községbe értünk. [34] Szabad tüzeket raktunk és teát készítettünk. A tűz mellett azonban hamar elnyomott az álom. Nem kellett sem ennivaló, sem tea, csak aludni. Sajnos alig húsz perc letelte után egyiket sem lehetett. A muszkák a nyomunkban voltak. A falu délkeleti oldalán húzódó hegyet szálltuk meg. Az ellenség ott szerencsére nem zavart. Délig elkészültünk a fedezékekkel és lövészárkokkal. Kevés hideg elemózsia is került. Délután még sütkérezhettünk is, annyira kellemes lett az idő, a megfagyott ruhákat is szárítgattuk. Egy csomó tetűt távolítottam el fehérneműmből. Tisztát, sajnos, nem húzhattam, mert szennyesemet nem volt alkalmunk sem kicserélni, sem kimosni. Éjszaka az oroszok tőlünk jobbra elfoglaltak egy magaslatot, mire nekünk, a biztos bekerítést elkerülendő, ismét vissza kellett vonulnunk. 3-án hajnalban el is hagytuk állásunkat. Macskásy, aki századával a hátvédet alkotta, már nem tudott ugyanazon a hídon áthaladni. Mikor mi átkeltünk egynehány golyó sivított el fölöttünk, de nemsokára egy gépfegyver vette a hidat tűz alá s ő kénytelen volt más utat választani a visszavonulásra. Úgy látszik rossz helyre tévedt, mert többé nem láttuk viszont. [35]

Zubracén át Solinka községbe értünk. Rövid reggeli után folytattuk visszavonulásunkat, mert az oroszok a nyomunkban voltak. Délelőtt 10 órakor átléptük a magyar határt, melyet friss csapatok tartottak megszállva. Mi végre tartalékba kerültünk. Igazán ideje volt, hogy egy kissé kipihenjük magunkat. Zellő községbe értünk. [36] Egy rossz viskót sikerült kerítenem, ahol jól kipihentem magam. Április 4-én, húsvét vasárnapján reggel Szedreske községig mentünk. Ledűltem egy fa alá és sütkéreztem az égető napon. az őrmester ötpercenként hozott egy-egy lapot, melyeket akkor válogatott; jó húsvéti ebéddel is bíztattak. Ily jól már rég nem éreztem magam. Mégis csak megünnepelhetjük e szent napot.

Azonban ember tervez, Isten végez. Fél tizenkettőkor riadó: a határvonali állást áttörték az oroszok. Otthagytunk ebédet, postát és gyors menetben vissza Zellő felé. A Zellőtől nyugatra levő 857-es Skura vrh. magaslatot szálltuk meg. Igen rossz hely volt, a talajvíz miatt alig lehetett fedezéket ásni. Kren szakaszát egészen a hegy lábához kellett tennem, közénk más ezredet helyeztek el, csak azért, mert az az ezred nem akarta feladni jó helyét. A lövészárkokban víz és sár, amúgy is holtfáradt legénységemben alig lehetett lelket tartani. [37] Az első nap teljes nyugalomban telt el, de nemsokára ott volt az orosz tüzérség és kezdte puhítani az állásunkat. Két gyalogsági

158


támadást is kaptunk, de mindkettőt visszavertük. A harmadik támadásnál azonban a tőlünk jobbra levő Land­wehreket áttörték, negyedik szakaszom egy részét, a hegylábnál elfogták. Csak húsz embert hozott vissza még Kren. Állásunk meglehetősen kellemetlen alakulatot vett fel. Harmadik és negyedik szakaszunkat az orosz tüzérség oldalról lőtte, a másik két szakasz gyalogsági és gépfegyvertüzet kapott, ugyancsak oldalról.

Állásunk annyiban kedvező lett volna, hogy mi a hegyen voltunk, az oroszok a völgyben, de a sűrű erdőben, különösen éjszaka, egészen közel férhettek állásunkhoz. Világító patronokkal többször felfedeztük őket. Alapos puskatüzet kaptak olyankor, mire eltűntek.

Az időjárás is, sajnos, rosszra fordult. 7-én már borongós volt, 8-án esett az eső. Az amúgy is vizes, rossz hely még tűrhetetlenebb lett. Naponként jelentkezett egy csomó ember, hogy nem bírják már tovább. Láttam rajtuk, hogy igazat mondanak, de nem engedhettem el őket. Százötven emberből állt már csak egy század és az egész ezrednek két százada volt. Küldtek föl ugyan tiszti szállítmányt, de nekünk harcos kellett volna, nem parancsoló. Az ezredesnél többször kértem leváltásunkat, mert felelősséget az állás tartásáért már nem vállalhattam. Jön a váltás nemsokára, bíztattak, de addig kitartás. 9-én egész nap 12 cm-es gránátokkal lőttek bennünket, azt különben már naponként megkaptuk. Éjjel nem alhattunk, mert az oroszok folyton az állásunkig jöttek, nappal a tüzérség gondoskodott róla, hogy ne pihenjünk. Így aztán nem csoda, hogy én is teljesen összetörtem, pedig óriási akaraterő volt bennem. Az egyedüli tiszt voltam már csak ezrednél, aki a téli hadjáratot végigküzdötte.

12-én jobb kosztot kaptunk, jó disznópörköltet. Gyomrom azonban nem bírta, egész nap rosszul voltam, többször hánytam. Annyira elgyöngültem, hogy már reszketett a lábam. Beteget azonban nem akartam jelenteni, annál is kevésbe, mert már nagyon komolyan ígérték a leváltást. Ezredesünk (Heisseg) beteget jelentett. 13-án valamelyest javult az idő, olyannyira, hogy fehérne­műmet is átvizsgálhattam és megszaporodott vendégeimet jócskán pusztíthattam. 14-én újra esett az eső, este havazott, majd erős köd ereszkedett alá. Több új tiszt érkezett az arcvonalba, hogy az ott levőket leváltsák. Az én helyettesemet, azaz utódomat csak másnapra vártam. Én ugyan újólag jelentettem most már új ezredparancsnokunknak, Franz kapitánynak, [38] hogy ne engem váltsanak le, hisz' én bírom még, hanem a legénységet, azok már betegek egytől-egyig, de szerinte én már szintén nagyon összetörtem, s föltétlen pihenőre van szükségem. Egyébként a legénység leváltása is csak egy-két napot fog késni. A két századnál levő régebbi tiszttársaim: Bokros, Forster hadnagyok és Raab zászlós 14-én este Juhosd községbe mentek.

Az éjszaka a köd miatt borzalmasan sötét volt. Világító patronjaink mit sem használtak, mert a ködben nem láttunk két-három lépésnél tovább. Április 15-én hajnali négy órakor a figyelő őrszemeket meglepték az oroszok. Azoknak sikerült még a lövészárokba visszakerülniük, de mire a legénység álmából és ijedségéből magához tért, az oroszok már átvágták az egysoros drótkerítést és rohamoztak. Erős tűz alá vettük őket és úgy látszott, visszaverésük sikerül is, de sajnos nem így történt. A harmadik szakasznál, éppen a legkényesebb pontnál, az oroszok behatoltak az állásunkba. A szakasz egy része az éj leple alatt vissza tudott szaladni. A futókat összeszedtem s körülbelül a második szakasz közepe magasságában vártuk a további támadást. Lőnünk bajos volt, mert nem tudtuk, hogy a lövészárokban mi van a mieinkkel; ott ugyanis föltűnő csend uralkodott. Százötven-kétszáz embernyi tartalékkal ellenrohamot intézhettünk volna, de az agyoncsigázott, összetört húsz emberrel teljes képtelenség volt. A zaj újra kezdődött, az oroszok újabb rohama következett. A negyedik szakaszt hátba kapták, a második szakaszt oldalba. Egyedüli menekvés már csak az lehetett, ha az első szakaszt kiveszem a lövészárokból és a második század jobb szárnyára derékszögben foglalok állást.

Sajnos ez nem ment. Az oroszok azon a vonalon is oly erősen támadtak, hogy mire oda érkeztem, az a szakasz is ingadozott. A jobbról előrenyomuló oroszok elfogták a második szakaszt és már az elsőt is hátulról lőtték. A harmadik szakasz rajonjában is előretörtek, már a fedezékem magasságában voltak; erős iramban balra húzódtak. Nyilván megkerülő mozdulat - immár a visszavonulás sem volt lehetséges. Talán menekülni tudok még, gondoltam. A fedezékem három hatalmas fa között volt, a bokrok három oldalról teljesen elrejtették. Beugrottam, ha az oroszok

159


pillanatnyilag nem veszik észre, mialatt nyugat felé előnyomulnak, nekem sikerülhet a honvédek felé megszöknöm. Úgy látszott sikerül is. A zaj után ítélve már a szomszédos századnál is betört a muszka, a menekülők a megkerülő oroszok kezébe estek.

Eltelt egy negyedóra és még mindig nem vettek észre, de végül, akik összeszedték az első szakasz foglyait, fölfedeztek. Három csövet irányítottak egyszerre a fedezékembe. Ha oroszul tudtam volna, megmondom, hogy megadom magamat, így azonban némán ültem s sorsomra bíztam magamat. Valamit kiabáltak, de miután nem értettem, mozdulatlanul ültem tovább. Erre ismét rám szegezték fegyverüket. Ebből aztán kivettem, hogy bizonyára ki kell jönnöm a fedezékemből. Nos hát kibújtam. Leszakították a revolveremet, elvették a távcsövemet. Fogoly voltam. Fél hatot mutatott az órám, amikor elvittek Oroszország felé.

A hegy lábánál gyűjtötték a foglyokat. Századomból, mely 146 emberből állott, 67-et fogtak el, a többi elvérzett, vagy sikerült megmenekülnie. [39] Ott láttam csak igazában, mily állapotban volt a legénység. Teljesen összetörve. Fülig sárosan. A legtöbb alig tudott menni. Magam is igen rossz állapotban voltam, a kiállott fáradalmak, a betegség, de különösen az aznap átélt izgalmak miatt reszketett a kezem, lábam; szívdobogásom oly erős volt, hogy alig tudtam menni.

Talán két kilométert meneteltünk, mikor az orosz katonák fölismerték, hogy tiszt vagyok és elvették az órámat. Egyéb holmim sajnos nem volt - vagy talán szerencse, mert azt is elvették volna. Hátizsákomat a legényem még a harc kezdetén visszavitte a mögöttünk húzódó erdőbe. Összes készpénzem 5 korona 40 fillér volt. Szolinka községbe értünk először, ahol elszedték az irataimat és a térképeimet, Zubraceben kihallgattak. Ott találkoztam Keľán kapitánnyal, kitől megtudtam, hogy az oroszok bekerítő mozdulata kb. két kilométeres vonalon sikerült. Hatszáz emberen felül fogtak el.

Utunkat folytatva rettenetes sárban Cisnán, Habkovcén, Jablonkin és Bystrén át Baligrodba értünk. Kis pihenőkkel, étkezés nélkül egész nap meneteltünk. Negyvenkét kilométert tettünk meg! Nagyon sokan összeroskadtak az úton. Este fél 9 órakor érkeztünk meg. Egy üres szobába rakták a tiszteket. A kimerültségtől leroskadtam a padlóra s azonmód elaludtam. Egy óra múlva hozták a vacsorát, az első rabkosztot; alig tudtak felkelteni hozzá! Káposztaleves egy darab hússal; hozzá karaj kenyér. Később hoztak egy kevés szénát, azt a padlóra szórtuk s úgy aludtunk reggel 4-ig.

Elég rosszul aludtam, mert a tagjaim roppant fájtak s minduntalan felébredtem. Öt órakor reggel már útban voltunk Lisko felé. Útközben ebédet kaptunk hosszabb pihenővel. 22 km-t tettünk meg aznap és Liskóba este 9-kor értünk. Egy öreg, nagyzási hóbortban szenvedő ezredes hallgatott itt ki bennünket. Nagyon el volt telve az orosz dicsőséggel, félig-meddig már Budapesten érezte magát. Ott kaptuk az első fél rubelt a napi ellátás fejében, amíg rendes fizetést nem

160


adhatnak, onnan írtam az első lapot haza. Megírtam a szomorú hírt, hogy rab vagyok. Talán jobb lett volna, ha az utolsó harcban megkapom az örök pihenőt, nem kellett volna, a hosszú rab életet végig szenvednem, de a sors így akarta. Talán lesznek még szép napjaim, lesz még idő, amikor mosollyal gondolok vissza a sok szenvedésre, megaláztatásra, mely a fogolyélettel jár.

Másnap, 17-én már reggel 4 órakor felzavartak és csodálkozásunkra kocsin vittek ki a közeli állomásra. Ott teáztunk és egy zsidó családnál süteményt vettünk. Délben érkezett egy tehervonat, amivel tovább vittek. Marhakocsiba helyeztek el, mely teljesen üres volt. Samborban szálltunk ki este és beszállásoltak minket a volt leánypolgáriba. Egy közeli vendéglőben vacsorálhattunk. 18-án délután 5 órakor, miután egy magyarul tudó generális kihallgatott bennünket, Lembergig utaztunk, ahová este negyed 10 kor értünk. Kaszárnyában háltunk, 19-én délután 4-kor utaztunk tovább és 20-án hajnalban Brodyban szálltunk ki. Ott végre tetőtől talpig megmosdhattam, vendégeimet is alaposan megritkítottam. Egy zsidó családnál aránylag olcsón vehettünk tejet, vajat, sőt ebédet is. Délután 4 órakor utaztunk tovább. Végre megszabadultunk a marhakocsiktól s II. osztályú kocsin mehettünk. 21-én este Kijevbe érkeztünk. Egy sebesültszállító kocsiban aludtunk, keményen bár, de jól. 22-én Kijev várába vittek, ahol tetőtől talpig átvizsgáltak bennünket és sok holmit elszedtek, különösen kincstári dolgokat. Tőlem természetesen nem vehettek el semmit, mert nem volt mit. 27-éig tartottak ott bennünket gyalázatos koszton, melynek ellenében nem adták ki a napi másfél rubelt. Egy egyén, aki főhadnagynak és bárónak adta ki magát, közénk furakodott, túlságos beszédességével azonban hamarosan elárulta magát és kitettük a szűrét.

27-én este végre tovább utaztunk. Kurszk, Voronyezs, Grjazi, Kozlov, Tambov városokon keresztül öt nap alatt Penzába értünk. Úgy volt, hogy ott kiszállítanak és valami európai városba helyeznek el végleg, sorsunk azonban Szibéria lett. Május 2-án már vittek is. Áthaladtunk a Volgán. Igazán hatalmas folyó, a túlsó partját csak homályosan láthattuk. Május 4-én a hatalmas Szamara városon mentünk át. Utána Ufát érintettük és beértünk az Ural hegységbe. Nagyon szép vidék. Május 8-án délután fél 3-kor Urzsunko és Chrebit állomások közt átmentünk az Európa-Ázsia határvonalon. Kellemetlen érzés volt. Cseljabinszkba vasárnap reggel értünk, másnap, 10-én reggel már Petropavlovszkban voltunk, rá 24 órára pedig Omszkban. Félnapi várakozás után Tyumen felé mentünk, ahova áldozócsütörtök napján, 13-án délután 5-kor értünk. Kiszálltunk s az állomás egyik helyiségében meguzsonnáztunk.

Egy németül tudó porucsik (hadnagy) volt a parancsnokunk. Bevitt a városba s egy rozoga faépületbe helyezett el. Huszonnyolcan voltunk összesen: egy porosz, három török, tíz magyar és tizennégy osztrák. Az én szobámban heten laktunk magyarok. Életünk korlátozott volt: a városba csak engedéllyel és egy szuronyos kozákkal mehettünk. Az udvaron is két órát sétálhattunk naponkint, reggel 8-tól 9-ig, este szintén 8-tól 9-ig. Rozoga ágyakon feküdtünk, szalma nélkül, míg annyi pénzünk nem lett, hogy szalmazsákot és pokrócot vehettünk. A poloskák annyira elleptek, hogy aludni képtelenség volt. Így aztán rendszerint egész éjjel beszélgettünk, sakkoztunk, vagy kártyáztunk. Az éjszaka különben igen rövid, fél 10-kor nyugszik a nap és fél 3-kor már kel. Az esthajnali pír egész éjjel nem tűnik el. Annyira sötét sohasem lett, hogy ne láthattuk volna hány óra van. A csillagok közül csak a nagyobbak látszottak.

Reggel 8-kor keltünk. Reggeli: csája, tojás, vaj. Ebédet egy asszony készített 60 kopekért, elég rosszat, később vendéglőből kosztolunk, az még rosszabb volt. Vacsora ismét tojás, vaj, csája. A csája (tea, vagy tejes tea) különben Oroszország egyik főétele. Ha pénzünk és engedélyünk volt, a szükséges holmink bevásárlására a városba mentünk. Fizetésünk ötven rubel volt, melyet 20-án folyósítottak.

Pünkösd szomorú csendben telt el. Úrnapját itt nem ülik meg. Időnként gőzfürdőbe mentünk. Érintkezésünk az oroszokkal igen nehézkes volt, mert oroszul egyikünk se tudott. Akik valami szláv nyelvet tudtak, még valahogy eligazodtak, de mi teljes holtpontra jutottunk, ha valamit kérni akartunk. Az egyik fürdőzés alkalmával egyikünk még a closetre is alig tudott kikéredzkedni. Egyébként szabad időnkben az oroszt böngésztük, de én inkább franciával foglalkoztam. szorgalmasan írtuk haza a lapokat, választ sajnos még nem kaphattunk. Az orosz újságokból silabizáltuk a híreket, melyek hála Istennek [számunkra] elég kedvezőnek hangzottak.

Május 25-én és 26-án igen hűvös idő volt, különben szép meleg napok jártak. Az olasz beavatkozást 27-én tudtuk meg. Nagyon lehangolt bennünket, de azért bízunk! Június 4-én összeál-

161


lítottunk egy közös étkezdét, mely igen jól bevált. Mondhatom, elsőrangú kosztot ettünk napi 45 kopekért. Reggelihez ugyan csak csáját ittunk, de ebédre mindig három fogást kaptunk s vacsora is kiadós volt. Június 6-án leszedették rólunk a tiszti jelvényeket. Június 16-án óriási hőség volt, árnyékban 27 fok, napon 42 oR! [40] A harctérről nap nap után kedvező hírek érkeztek. Az oroszok óriási veszteségéről sokat beszéltek. Persze az újságokban csak visszavonulásról volt szó, akárcsak nálunk!

Június 22-én tudtuk meg Lemberg visszafoglalását. Ezek a hírek természetesen bosszantották az oroszokat, különösen mikor látták a mi örömünket; tehát ahol csak lehetett, kellemetlenkedtek. Megtiltották az újságolvasást, nem engedték az ablakot kinyitni, őreink folyton gorombáskodtak. Június 23-án eltiltottak az uszodától. Igaz, hogy annak mi voltunk az oka, mert bekukucskáltunk a női kabinokba és rajtacsíptek. Egyébként unatkoztunk, a társaság nagy része veszekedett. Alig volt ember, aki még ne veszett volna össze valakivel. Persze affaire is akadt egy csomó, melyek mindegyikében mint segéd szerepeltem. Még a vonaton volt az első lovagias ügy Sikos és Venrath között. Itt a Philipp - Dietschler, Sikos - Freiszler és Sikos - Fischer ügyeket kellett elintéznem.

De nem mindenki veszekedett, adódtak idillek is. Emeletünkkel szemben lakott egy jobb módú zsidó család, két leánnyal és valami távoli rokonukkal, egy rigai német nővel. Germánunk természetesen egy-kettőre megismerkedett vele, ám majdnem pórul járt. A gazda előbb jött haza, mint számították, és rögtön észrevette, hogy hiányzik a leány. A szakácsné hosszas faggatás után kivallotta a ház urának a leány hollétét. Rárontottak hát a kertünk mellett lévő mosókonyhában pásztorórázó germánra, aki kiugrott ugyan az ablakon, de a sarkantyúja a muszka kezében maradt. Felrohant a szállásra, s kért mindenkit, hogy rögtön feküdjön le. Egy perc múlva sötét volt, mindenki aludt. Rövidre rá megérkezett az őrparancsnok, ám látva, hogy mindenki odahaza van és alszik, tudtára adta a lenn várakozó orosznak, hogy a találkán rajtacsípett egyén nem az ő foglyaiból került ki. Keresse máshol.

Az átjutás a szomszédba egyébként igen körülményes volt. Egy óvatlan pillanatban lefeszítettünk két deszkát a kerítésről és szépen visszaillesztettük őket a helyükre. Este aztán bevártuk, míg az őröknél teljes lett a csönd. A kapuőr az udvarban volt, a mi oldalunkkal keveset törődött. Amikor tehát a helyzet megérett, összecsomózott lepedőkön leeresztettük a gavallérokat. Visszafelé jövet már a lépcsőt használták, mert az udvarról könnyen kileshették az őrt. No aztán a pásztoróra végét mégsem lehetett mindig bevárni, mert néha nagyon hosszúra nyúlt. Később már igen merészek lettek a leánykák. Megvárták, míg a szülők a szomszédos szobában elalszanak s gyufagyújtással jelezték, hogy szabad az út. Egyszer igen ravasz eset fordult elő: a szülők vidékre utaztak, szabad volt a vásár. Az egyik kislány szobájába bekopogtatott a szakácsné gavallérja és 2 rubelt kért ottlevő fogolytársától, mert a szakácsné az egy rubelt kevesellte. Szerencsére németül kérte, így a lányka nem érthette, miről volt szó.

A törököknek sajátságos szokásaik voltak. Egész nap guggoló helyzetben ültek az ágyon, valami éneket dalolva. Beretválták a hónuk alját és a szeméremrészt. Lavórban nem mosakodtak, toilettepapirost nem használtak, hanem egy palackban vizet vittek magukkal. Ezek után óvakodtunk is a törökökkel kezet fogni.

Augusztus 1-jén elrendelték, hogy reggel nyolckor már rendnek kell lennie a szobában. A kórházban levőknek nem adtak fizetést, erre persze minden beteg egészséges lett. Július végén pár napig beteg voltam. Erős lázam volt hidegleléssel és torokfájással. Szerencsére nem volt komoly. Augusztus 1-jén az étkezdét, melyet július 1. óta Ziemlich osztrák hadnaggyal együtt vezettem, magam vettem át. Egy páran távirati értesítést kaptak hazulról: de boldogak is voltak! Augusztus 2-án tudtuk meg Lublin elfoglalását. Óriási zivatarok, vagy hőség. Már beletörődtünk ócska lakásunkba, be is rendezkedtünk valahogy, meg is szoktuk a helyet, az étkezdénk jól működött, így hát nem szívesen hallottuk a parancsot, hogy más helyre visznek. A lovagok különösen fájlalták, hogy a helyet itt kell hagyniok. Összecsomagoltuk tehát megszaporodott holminkat

162


s ki az állomásra. A város egyéb helyein lakó tisztekkel vagy százra növekedett számunk. Augusztus 6-án délután 3 órakor elhagyta vonatunk Tyumen állomását. Az úton felszámoltam a konyhát, visszafizettem a fennmaradó pénzeket. Augusztus 7-én délután Omszkban hosszas tologatás után egy külső állomáson kiszállítottak. Ott tudtuk meg Varsó elestét. A németek állítólag felajánlották az oroszoknak a békét, de Oroszország visszautasította. Ócska fiakkerekben másfél rubelért egy kaszárnyába, ún. "Krepost"-ba vittek. Úgy még kocsi össze nem rázott. Rossz kövezeten oly őrületes iramban hajtanak, hogy az ember lelke majd kiugrik.

Ami a mozgalmas életet és társaságot illeti, Omszk messze fölötte állt Tyumennek, de az elhelyezés sokkal rosszabb volt. Emeletes priccsek - nekünk természetesen az emelet jutott. Ott, különösen nyáron, oly fülledt, rossz a levegő, hogy képtelenségnek tartottam kibírni. Végeredményben azonban beletörődik az ember mindenbe. Rengeteg bolha, nem kevesebb poloska. Nappal még hozzá tömérdek légy. Egyelőre pokrócon feküdtem, köpeny a párnám, a tyumeni szalmazsákhuzat a takaróm, amit középen bevarrtam, fölül kibontottam s úgy bújtam bele: a poloskák csak a fejemet és karomat támadhatták.

Közös konyha alakult, 75 kopek napi ellátásért. Egy rubel volt a belépő, amiért járt a reggelihez kávé süteménnyel, ebéd három tál étel, vacsora egy tál. Az ebédhez azon kívül fekete, a vacsorához tea. Nem rossz, de azért a tyumeni koszt sokkal ízletesebb volt - no és tetemesen olcsóbb. De azért sok előny akadt Tyumennel szemben, naponként mehettünk az Irtiszbe fürödni, azonkívül a football-mozgalom. Volt egy budapesti, egy Budapest-környéki, egy bécsi és két szláv csapat. A szlávokkal különben, gyalázatos russzofil viselkedésük miatt, nem játszottak a magyarok és osztrákok. Augusztus 8-án a Budapest-Bécs mérkőzés 20:1 volt a magyarok javára. A magyar csapatban játszott ti. Késmárky és egynehány másodosztályú játékos. Különben is csak hetes csapat játszott a kis udvar miatt. Egy kapus, két hátvéd, egy fedezet, három csatár.

A budakeszi búcsú napja. [41] De jól szoktam ez nap mindig mulatni, s most itt kell Szibériában unatkoznom és várnom. Vajon milyen lesz a jövő évi? 12-én rosszul lettem. Hideglelés erős lázzal. 14-én újra előfogott a betegség. 40,6 fokos lázam volt 120-as szívveréssel. Megijedtem, de az or-

163


A krasznojarszki hadifogolytábor, Martin Ferenc vázlata

vos megnyugtatott, hogy nem lesz különösebb bajom. Másnap tényleg jobban voltam, de a következő nap ismét 40,4 volt a lázam. Erre kórházba küldtek. A kórház irodájában rosszul lettem. Kivezettek a levegőre. Végre a tífuszbarakkba raktak, mert a jelek, úgy látszik, tífuszt sejttettek. A poloskák és bolhák jól megkínoztak. Étkezésem: reggeli tea, ebéd vacsora egy-egy bögre tej, egész napra egy karaj fehér kenyér. De nem is kívántam többet, mert éhes egyáltalán nem voltam. A lázam szerencsére elmaradt úgy, hogy három nap múlva áttettek a tiszti pavilonba. Az már nagyszerű hely, hárman feküdtünk egy nagy szobában. végre tisztaság! Poloska és bolha nélkül. Miután már éhes is voltam, teljes kosztot kaptam. Reggeli: tea, 6 kockacukorral. Ebéd káposztaleves marhahússal (tipikus orosz étel), sült hús burgonyával, vagy rizzsel, vacsorára fasírozott, vagy, ahogy az oroszok nevezik: "kotlet". Egész napra két font kenyér járt. Főleg regényolvasással töltöttem az időt. A táborból vett hírek szerint ott augusztus 18-án ünnepi ebéd volt, a salátához azonban rossz olajat adhattak, mert az egész társaság nagy hasmenést kapott. A kisszámú closetok ellen oly rohamot intéztek, hogy a szó szoros értelmében lehúzták egymást.

Augusztus 29-én az orvos teljesen egészségesnek talált és visszaküldött a "Krepost"-ba. A régi helyemre feküdtem, a régi életet folytattam ismét. Foglalkoztam a francia nyelvvel, sakkoztunk, alsóztunk, tarokk járta, néztük a football-játékokat. Izgatottan vártuk a Krepost című újságot, mely orosz újsághíreket közölt magyar fordításban. Szeptember 2-án tudtuk meg Breszt-Litovszk elestét. Grodno kiürítését. Békehírek folyton. Szeptember 6-án elvittek 70 magyart Uszty-kameno­gorszkba, Szemipalatyinszktól délre, (Omszktól kb. 400 km déli irányban). Emeletes helyemről leköltözhettem egy megürült helyre. Valamivel kellemesebb volt. Vasárnaponkint katolikus istentiszteletre mehettünk egy városi templomba. Gőzfürdőbe is mentünk időnkint. A dinnyeszezon is megkezdődött. Annyi dinnyét még odahaza sem ettem. 15-20 kopekért hatalmas görögdinnyét vehettünk. Néha footballoztam, de igen fárasztott. Késmárky néhány jobb játékossal elment a legutolsó transzporttal, ennek következményeképpen a szeptember 26-i magyar-osztrák mérkőzés a magyarok vereségével végződött (3:4). Zivolenskytől kaptam kétszáz korona kölcsönt, amit hozzátartozói részére szülőim által táviratilag kifizettettem. Soknak érkezett már lapja, sajnos nekem még nem, pedig de szeretnék legalább egyet, vajon tudják-e, hogy hadifogoly vagyok?

Szeptember 29-én feloszlatták a tábort. Egyik részét Tobolszkba vitték, másik részét Krasznojarszkba. Engem 135-öd magammal a krasznojarszki csoporthoz osztottak be. Még aznap összecsomagoltam holmimat s útra készen vártam az indulási parancsot. Következő nap délben indultunk el szitáló esőben. Igen hűvös volt az idő. Marhakocsikba raktak s elindítottak Kelet felé. A teljesen sík vidéken sok volt az erdő, de ritka; főleg nyírfa. Megművelt föld kevés, a termés a mieinkhez képest igen gyönge. Október 1-jén gyöngén havazott. (A krasznojarszki hadifogolytábor alaprajza, a szerző vázlata, a 162. oldalon.) [42]

1915. október 3-án értünk Krasznojarszkba. Szép vidék, az altáj-hegység nyúlványai övezik. A Jenyiszej hatalmas folyó, Novo Nyikolajevszknél egyébként az Obon is átmentünk. Amikor a hidakon áthaladtunk, a kocsikat teljesen lezárták s még az ablakot is szigorúan tilos volt kinyitni. Krasznojarszk állomásán négy óra hosszat vártunk teljes bizonytalanságban. Úgy volt, hogy tovább visznek, a Bajkálon túl. A hirtelen megjelenő kocsik azonban véget vetettek a találgatásnak, poggyászunkat felraktuk és nekivágtunk a tábornak. A tábor öt kilométerre esett a várostól egy

164


fennsíkon. Útközben elhaladtunk a fogolytemető mellett. 1500-on fölül találták itt meg örök pihenőjüket. Kiütéses tífusz és skorbut pusztított különösen a legénység között. A táborba délután értünk. e tábort egy hadtest részére készítették. Sok épület még befejezetlen volt, javarészt csak simítási munkák maradtak még hátra, amin erősen dolgoztak, mert úgy mondták sok hadifoglyot fognak e télen itt összpontosítani. A táborban hétszáz tiszt s vagy 3 000 közember tartózkodott már régebb óta. Az őszi összpontosításnak mi voltunk az első szállítmánya. Egyelőre a "Isolier" barakkba tettek s nem engedtek senkivel érintkezni. A terem igen hideg volt, próbáltuk befűteni a hatalmas, téglával bélelt vaskályhákat, de csak reggel felé adták ki a meleget. Vaságyakat kaptunk, de a deszkát hozzá már lopnunk kellett. Híre kelt, hogy tovább visznek, de később lefújták.

A megfigyelés alól október 10-én felmentettek, de egyelőre ugyanazon teremben maradtunk. Kapitányok és törzstisztek azonban kis szobákat kaptak. Amikor újabb szállítmányok jöttek, a zászlósokat és lefelé a nagy barakkokba tették át, hozzánk főtiszteket osztottak be. Október 11-én tudtuk meg Belgrád elestét; ugyanaznap a bolgárok hadüzenetét.

Harmincöt rubeles bundát vettem, ezzel a pénzem ismét elfogyott. Közben ugyanis étkezésre is hét rubelt kellett fizetnem. No aztán mindig éhes voltam. A koszt igen gyönge volt: vettem külön császárhúst, ami itt roppantul kedvelt étel. A lavkákban jóformán más sincsen. sürgönyöztem a Kereskedelmi Banknak: "Sendet fünfzig rubel Krasnojarsk, avisieret budai fiók und Eltern". Kellett a pénz, az élet drága volt és még mindig rossz bőrben voltam. Az időjárás fokozatosan hűvösödött. A hó már nem tudott elolvadni, mert minduntalan havazott. Október 6-án már teljesen befagytak a külső ablakok, 8 fok hideg volt. Majdnem állandóan fújt a szél, főleg a nyugati. Október 14-én óriási hófúvás volt. A Makurov-féle étkezdében abonáltattam magam havi 19 rubelért.

Október 17. nagy esemény napja: sürgönyt kaptam otthonról. Állítólag: "alle gesund." Lehetséges, hogy az összes fivéreim egészségesek? Akkor a jó Isten igazán szerethet bennünket. November 12-én kaptam az első lapot József bátyámtól, aki értesített, hogy Tóni Pescsankán van Csita mellett. Ennek módfelett megörültem, mert bár már odahaza kaptunk felőle ilyesfajta hírt, de azért aggódtam, hátha nem ő az. Csak találkozhatnék vele, mennyivel könnyebb volna kettesben a hadifogságot átszenvedni. Egy aggasztó hírt is kaptam: Mátyás eltűnt. Vajon mi van vele? - Reméltem előkerül ő is.

November 25-én Frankhauser Józsi lapja örvendeztetett meg. A harctéri hírek jók voltak, békehírek is folyton keringtek. Főleg azt hangsúlyozták az oroszok, hogy mi (Németország és a Monarchia) akarjuk a békét, de ők a végleges győzelemig fognak harcolni. Hetenkint írhattunk egy lapot, ezen kívül összesen négy karácsonyi és újévi lapot, azokon persze csak szerencsekívánat lehetett. November 9-én 24 fok [43] hideg lett. Kályháink szerencsére jól fűtöttek. Persze a fölvételezett fát saját pénzünkön vett fával kellett kipótolnunk. A szobahőmérséklet 11-13 foknál nem ment magasabbra. Időm javarészét francia tanulással töltöttem, azon kívül négy osztrákot tanítottam magyarra. Jó eset fordult elő a harmadik leckét követő reggelen. Azon a leckén a helyhatározó ragokat magyaráztam. Oktatásom eredményeképpen az egyik tanítványom reggel, mikor fölnéztem az ágyból, rám kiáltott: "ra-re"! Nem tudtam, mit akar vele mondani. Végre rájöttem, hogy az "auf"! szót akarta így megmagyarítani, vagyis, hogy keljek fel.

Vasárnap délelőtt 9 órakor szentmisére mehettünk. Egy fabarakkban tartották, magyar és német dalárda énekelt felváltva. Ki hitte volna, hogy a rettenetes Szibéria közepén, ahol más sem volt, mint hó, irtózatos hideg és szél, akad egy csendes szoba, ahol magyar, osztrák és német hadifoglyok imába merülve misét hallgatnak. Talán meghallgatja a jó Isten kérésünket s mielőbbi békét ad, hogy visszatérhessünk e halálmezőről békés otthonunkba, drága hazánkba.

Hetenként kétszer, este fél 8-tól fél 10-ig zenénk is volt, egy "sramli" és egy cigánybanda. A cigány azonban oly gyatrán muzsikált, hogy sokat kellett szégyenkeznünk az osztrákok előtt; a legtöbb ti. ebből vett példát a cigányzenéről. A tábor körül egyelőre nem volt kerítés. De fenyegettek vele. A tábor teljes körletén kívül őrszemek állottak: azokon túl menni tilos volt. A városba csak engedéllyel és konvojjal (őr) lehetett menni. A sportélet már nem nyújthatott sokat, mert

165


befagyott. Szebb napokon még footballoztak, sajnos azonban már igen kevés szép napunk volt. Novembertől aztán megszűnt minden szabad testedzés, előkerültek a bundák; akiknek nem volt, azok még a sétától is óvakodtak.

November 25-én a svéd vöröskereszt két hölgyből és négy férfiból álló bizottsága érkezett táborunkba. Lerongyolódott legénységünk részére pokrócot, trikót, papucsot, harisnyát és szappant hoztak. Rendkívül jól esett, hogy szegény honfitársaim szomorú helyzetét enyhíteni láttam. Mi, tisztek nem igen segíthettünk rajtuk, hisz saját magunkat is alig tudtuk a télnek megfelelően felszerelni. 28-án a bizottság tiszteletére bankett volt, melyen a magyar és német dalárda felváltva énekelt. Simonyi-féle kabaré alakult. Sok humoros, nevettető dolgot adtak elő: ismét egy kis gondolatelterelő. Akkortájban Tiencsinből kölcsönt lehetett felvenni különösebb szükség esetén. A formaságra a katonaság mindig sokat ad, s aki nem állította ki rendesen a kérvényt, az visszakapta. Ezt a kabaré a következő verssel gúnyolta ki:

Írom levelemet a kínai banknak,

A kínai bank igazgatóságának:

Sem szűröm, sem subám, egy ingem, egy gatyám,

Azt a harminc rubelt jaj de használhatnám,

Küldjék hát szaporán.

Most fordítsunk egyet a tábori lapon,

Felül jár a kelet, kérded melyik napon,

Az alá meg rondírással írva:

Mikor voltál utoljára újra oltva,

Volt-e foganatja.

Édes kedves pajtás, nem jó az az írás,

A parancsban erre más az utasítás.

Te civilben is írásszakértő volnál,

Gyere, olvassuk el, tán eligazodnál,

Tán eligazodnál.

Hogyha ez is megvan, akkor részletezed,

Hogy ezen összegre miért van szükséged,

Végre leadod a postán ezt a lapot,

De három hét után újra visszakapod:

Nem jók az adatok.

Azt mondja, hogy jobbra írd a csapattestet,

Bal sarokba pedig a saját nevedet,

Az alá meg a családfádat,

A keresztanyádat, a keresztapádat,

A keresztkomádat.

...Künn a temetőben egy szomorú fejfa,

Rá van írva: itt nyugszik egy fogoly baka,

Nem járványbetegség tört az életére,

Megőrült szegény a sok kölcsönkérésbe,

Nyugodjék békében!

Levelek már rendszeresen jöttek, szülőimtől, Lenkétől, [44] komámtól. Oly jól esett hírt kapni hazulról, hogy mindenkinek hálás leszek, aki ezzel is elviselhetőbbé tette keserű sorsomat. A születés- és névnapom [45] szomorú hangulatban telt el. Milyen lesz vajon a jövő évi? Az időjárás csodálatosan megenyhült. A mi decembereink sokszor ridegebbek. Napközben majdnem mindig zéróra szállt fel a hőmérő.

A Kereskedelmi Banktól december 15-én ötven rubelt kaptam. December 21-én a magyar vöröskereszt-bizottság érkezett táborunkba. Hozzánk csak báró Rostyné szül. Forgács grófnő jött egy dán ezredes kíséretében, a bizottság többi tagja más táborokba ment. A báróné megnézte lakóhelyeinket, a legénységnek hozott egy kis karácsonyi ajándékot. Meghallgatta panaszainkat, melyeken persze úgysem segíthetett.

A karácsonykor nyomott hangulatban telt el. Szobanegyedünknek szépen feldíszített karácsonyfája volt, német internált családok gyermekei karácsonyi dalokat énekeltek. Mikor kigyulladtak a gyertyák és az ének megszólalt, szem nem maradt szárazon. Elfogott a honvágy: viszontlátni téged ismét drága szülőföldünk, ahol annyi boldog órát, annyi szép napot éltem át örömben, megelégedettségben. Viszontlátom-e mindazokat, akik örömem megosztói voltak? Szo-

166


ros társaságban - Katona, Horvát, Mellinger, Mungyer, Porzsolt, Bőhm és Folkmann - elbeszélgettünk, hogy is volt tavaly ilyenkor s hogy is lesz jövő ilyenkorra? Karácsony napján zérón állt a hőmérő! Hol itt a szibériai hideg? Vagy annyira kegyeltjei volnánk a jó Istennek, hogy megóv bennünket a szörnyű időtől legalább e napon?

Az éjszakák borzalmasan hosszúak. Fél 10-kor kel a nap, fél 3-kor már nyugszik, alig jön fel az égbolt negyedére. A szilvesztert Zalán, Barta, Koperna, Katona, Mellinger társaságában töltöttem. A Mellingertől karácsonyi ajándékképpen kapott üveg bort megittuk az otthoniak üdvére, a győzelmes békére! Újév napja szibériai hideggel köszönt be. Már az óév utolsó napjaiban is foga volt az időnek, de újév reggelén -34 fok R-t [46] mutatott a hőmérő. Január 1-től a lengyel lavkában étkeztünk. Jobban főzött és az adagok is kielégítőbbek voltak. 21 rubelt fizettünk ebédre-vacsorára. A privát konyhákat mind betiltották, ebből nyilvánvaló, hogy a muszka parancsnokság a két nagy étkezőtől sápot húzott.

1916. január 3-án 37 fok [47] hideg volt. A legtöbb hadifogoly semmittevése hamarosan megbosszulta magát. Az emberek búskomorak lettnek, hihetetlenül idegesek, veszekedtek. Az összes vénasszonyokat és a legkisebb zugfalut is megszégyenítő pletykák keringtek. Olyan híreket találtak ki, hogy csoda, hogy volt, aki terjesztette. Pl.: egy hét múlva hazaküldenek, majd: besoroznak az orosz hadseregbe s harcolnunk kell a saját hazánk ellen stb. Mindig megbízható forrásokra hivatkoztak. Egyszer azt a hírt terjesztették, hogy nálunk agyonlőttek orosz tiszteket, miért is parancs érkezett Petrográdból, hogy Krasznojarszkban 30 tiszt kivégzendő. A hírt komolyan vették: hivatkoztak olyanokra, kik olvasták a parancsot. És voltak olyanok, akik sírógörcsöt kaptak, akik éjszakákon át nem tudtak aludni. Ez már tényleg betegség, ha hosszú lesz a hadifogság, ezek nem látják viszont hazájukat.

Házi sakkversenyt rendeztünk 27 résztvevővel. A versenyben hatodik lettem. Január 15-től 17-ig feküdtem. Erős légcsőhurutom volt, alig tudtam beszélni. A legénység a földbarakkokban rettenetesen szenvedett. Oly kevés fát kaptak, hogy két-három foknál sohasem tudták jobban a helyiséget fölfűteni. Nagy gyűjtést rendeztünk a részükre. Február 13-án itt járt az amerikai "Keresztény Ifjak Egyesülete" (YMCA) és a szorult helyzetben levő tiszteknek 25 rubel kölcsönt adott. A legénység 10 rubelt kapott fejenként. Február 18-tól 20-ig térdízületi csúzban feküdtem. A hideg, mely úgy látszott, hogy enged, ismét túlhaladta a harminc fokot. A március még szintén igen hideg volt, de szép derült napok jártak s nappal egészen kellemes lett az idő. Szomorú napom volt március 23-án. Szülőim értesítettek, hogy Mátyás öcsém elesett. Már régen nyugtalankodtam miatta, s most ím a szomorú való. Úgy látszik, ő is érezte végzetét. Ő volt az egyedüli közülünk, aki sírt a háború kitörésekor s ő húzódozott egyedül, hogy betegsége után visszamenjen a frontra. A végzet őt szemelte ki közülünk elsőnek. Ki lesz vajon a követője? Vagy megelégednék a sors egy áldozattal, s nem kívánna tőlünk többet? - Béke poraira!

A jó öreg jegyző bácsi is meghalt. Hiába, a halál a rendes aratásait is végzi, számára a háború csak ráadás. Március 25-én megáldoztam. Talán megtisztultan előbb hallgatja meg a Mindenható fohászomat a mielőbbi győzelmes béke elérésére. - A harctéri híreket izgatottan vártuk, Verdun elestét epedve lestük.

Március 28-án az "Isolier" barakkból átköltöztem a IV. barakk I. emeletére, ahol tizenketten laktunk, csupa magyar, egy saját magunk készítette deszkafallal elválasztott szobában. Az egész emeletnegyed tulajdonképpen egyetlen szoba volt, de a hadifoglyok deszkafalakkal húsz kis szobára osztották. Áprilisban az időjárás már annyira javult, hogy megindult a sportélet. Kétezer tisztből igen sok jó erő került ki. Öt egyesület alakult, melyek mindegyikének külön pályája volt: MAC (Magyar Atlétikai Klub), AFC (Atlétikai Football Klub), "33" FC (33 Football Klub), German FC és Körner FC (osztrák). Jómagam az AFC-nek voltam tagja, s ott az ún. "old boy"csapatban játszottam. Főleg footballoztam, atlétikára keveset treníroztam. Természetesen a sportolással kapcsolatban felhagytam a francia tanulással. Első a testedzés, hogy a hadifogságot egészségesen túléljük.

167


Április 16-án Gruber Jani értesített, hogy "szintén zenész," s mint ilyen, Orenburgban várja a "békét". Arról értesített, hogy megkaptam a katonai érdemkeresztet. Az elismerés rendkívül jól esett. Igaz, hogy amit tettem kötelességem volt, a hazámért tettem és elismerés nélkül is szívesen tettem, de az már az ember hiú természetéből fakad, hogy szereti, ha megveregetik a vállát.

Május 3-án értesített Tóni bátyám, hogy a számára küldött pár rubelt megkapta, s hogy munkára megy. Szívesen mentem volna vele, hátha Európába kerül s onnan valahogy meg lehetne szökni. Különben az ember a felszaporodott holmijának rabszolgája: szökni csak poggyász nélkül lehet. A sok összevásárolt holmit nem akarja elhagyni, mert a roppant kis esélyű siker miatt minden odaveszhet! Ha valakit elcsípnek, még hozzá minden pénzét is elveszik, s akkor kezdheti elölről a bevásárlást, ami most már sokkal nehezebben megy a nagy drágulás miatt. Az eddig szökötteket mind elcsípték. Szerencsére még Krasznojarszk közelében fogták el őket s ide is hozták vissza, így legalább a holmijukat visszakapták. A legnagyobb baj az, hogy az idegenszerű orosz kiejtés miatt mindjárt leleplezik a foglyokat; hiába öltözködnek muszkának. Ha a nép közé engednének, akkor talán megtanulnánk annyira oroszul, hogy szökésünk sikerrel járna. Persze passzust is nehéz szerezni, de annak mégis megvan a módja. Ismétlem, poggyász nélkül sokkal több hadifogoly próbálkozott volna a szökéssel s talán a sok közül egynehánynak csak sikerült volna. Igaz viszont ismét, hogy bajtársi szempontból szintén nem szabadna megszökni. Az oroszok minden szökés után valamilyen szigorítást mérnek a táborra s már teljes bekerítéssel fenyegetőznek.

Új tarokkparti alakult, egy szórakozással ismét több. óriási érdeklődés mellett május 21-én volt az AFC - "33" FC football mérkőzése. Majdnem az egész tábor jelen volt a mérkőzésen. Eredmény 6:6. Május 25-én volt az első atlétikai verseny. A rossz időjárás elrontotta a szépnek ígérkezett versenyt. Az eredmények is igen gyengék lettek. Május végén a távoli pavilonokból beköltöztették a tiszteket a barakkokba. A tábort körülkerítették, de egyelőre még nem zárták le. Offenzívánkat az olaszok ellen izgatottan olvastuk. Sajnos igen gyors véget ért.

Június 7-én örömmel értesültünk Kitchener és kísérete pusztulásáról. [48] Csak sorban pusztulnának el mindazok, akik kerékkötői a békének. - Szomorú hírek jöttek az orosz frontról, ahonnét a foglyok százezreiről adtak jelentést. - A pünkösd vasárnapján lejátszott football mérkőzés, mely 2:0-ra végződött a "33" javára, összeveszéssel fejeződött be. A klubszenvedély itt is ugyanolyan, akárcsak Budapesten. Július 15-én temettük el Ambrózy tiszttársunkat. Lépfenében hunyt el. A tanítók énekkara gyönyörűen énekelt.

A magyarokat jellemző örökös vitatkozás már tűrhetetlenné tette a [tizenkét személyes] szobában a viszonyokat, miért is mi, a vitákat mindig kerülő hatok elhatároztuk, hogy deszkafallal szétválasztjuk a szobát, hadd öljék egymást [a többiek] reggeltől estig. Lakótársaim, Porzsolt, Widder, Rév, Kertész és Folkmann mind az öten zsidók voltak, minek következtében engem is folyton annak tartottak, de nem törődtem vele, fő az, hogy mind az öt csendes természetű volt, akik főleg szellemi foglalkozással töltötték az idejüket. - Az új lakás első kedvességeképpen szülőimtől egy pünkösdről kelt lapot kaptam, melyben végre anyámtól is kaptam két üdvözlő sort.

Július 28-án végleg elzárták a tábort. Négy méter magas, vastag deszkából készült kerítés vette körül, felül tüskés dróthuzallal. Tizennégy őrtornyot is állítottak, éjjel folyton járőrök cir-

168


káltak, nem bontja-e valaki a kerítést. Augusztus 10-én megkezdődtek az "olimpiai" mérkőzések. Bevezető szenzációnak az AFC megverte a "33" FC-t 6:1-re. - Szép tornaszámok. - Az atlétikai eredmények persze alatta maradtak a budapestieknek, de azért, a fogoly-viszonyokat tekintve, kielégítők voltak: 100 m-es síkfutás 11 3/5 mp, 200 m-es 24 3/5 mp, 400 m-es 55 mp, 800 m-es 2 p 21 mp, 1500 m 4 p 47 mp, 3000 m 12 p 4 mp, súlydobás 11,07 m, diszkoszvetés 43 m, magyar gerelyvetés 39,65 m, távolugrás 6,69 m, magasugrás 1,65 m, rúdugrás 3,20 m. Kár, hogy a sok eső akadályozta a verseny rendes lefolyását.

Szomorú hírt kaptunk augusztus 29-én: Románia hadat üzent nekünk. Egy ellenséggel több, s a háború még tovább fog húzódni. Vajon így is megnyerjük-e a háborút?

Makarov étkezdést szemtelen viselkedése miatt bojkottáltuk. Ő azonban kifogott a helyzeten: kitúrta a lengyel lavkást s ő vette át mindkét étkezőt. Szóval a bojkottal mit sem értünk. Egyébként Makarov is megígérte, a jövőben mindent megtesz, ami tőle telik. Szeptember 2-án kitapétáztuk a szobánkat. Barátságosabbá tettük ezzel lakóhelyünket, azonkívül a deszkafal réseit leragasztva megszüntettük az örökös huzatot és tompábbá tettük a szomszédos szobák lármáját.

Szeptember 20-án gyönyörű őszi időben két tisztet temettünk. A tiszti zenekar gyászindulót játszott, a tiszti énekkar énekelt. A legénységi énekkar már nem szerepelhetett, mivel a legénység a kerítésen kívülre került. Szeptember 30-án az oroszok nagy kutatást rendeztek. Mindennemű harcszerű dolgot elszedtek. Táskát, hátizsákot, kenyérzsákot, szíjat. Egynél fényképezőgépet találtak, persze lefoglalták. Nekem a termoszomat vették el. Megígérték ugyan, hogy az árát megfizetik, de leshettem. A napi megszámlálás helyett naponkint egy könyvet kellett aláírnunk, reggel és este. Egy őr hozta a szobába a könyvet, sokszor tiszt kíséretében, s előtte kellett a nevünket aláírnunk. Az esti és reggeli aláírás közt a barakkot többé nem volt szabad elhagyni.

Október 4-én szállingóztak az első hópelyhek. Megkezdődött hát a második tél. Soknak persze már harmadik. Előjött ismét a francia, a regényolvasás, a sakkozás. Este tarokkparti, vagy énekelés. Egyik szomszédos szobába, ahol tarokkoztam, gyakran ellátogatott Gyóni Géza. Nemes, jólelkű ember volt, társasága mindenkire jó hatást gyakorolt. Két legutóbbi versét itt közlöm. Ezeket a költő szíves engedélyével az eredetiről lemásoltam.

Magyar foglyok imája

Nyitódjatok ki rácsos ablakok

Isten szemei csak ti lássatok.

Isten szemei fényes csillagok:

Rabságos éjben, bús térdeplésben

Lássátok szegény esdeklő rabot.

Kárpátok sziklái égig álljanak,

Tokaj vesszői vassá váljanak,

Tépjétek széjjel erdei vadak,

Ki gyűlölt kézzel rombolna széjjel

Ezer esztendős szent oltárokat.

Magyar tanyákon zúg a fergeteg,

Magyar határon dúl a vad sereg;

Isten szemei ébren legyetek

S kit ver az átok, ti virrasszátok,

Ti virrasszátok árva népemet.

Kunság mezőin, ami mag terem

Ölő fegyverben álommá legyen!

Magyarád mustja méreggé legyen

Tiszai tájon kunyhó se álljon,

Kunyhó se álljon soha védtelen.

Csukódjatok be rácsos ablakok,

Erdők szálfái mind őrt álljatok,

Isten szemei fényes csillagok:

Rabságos éjben, bús térdeplésben

így imádkoznak a magyar rabok.

 

*

Hegyeken át a hír szalad,

Nem hős halott, csak szürke rab.

A szívverésed elakad,

Nem hős halott, csak szürke rab.

Nem gyászruha, nem temetés,

Csak új várás, új epedés.

Nem új, halálos fájdalom,

Csak új várás, új unalom.

Nem ráz meg őrjítő sírás,

Egy hadifogoly, semmi más.

Nem hős halott, csak szürke rab.

Örülsz, vagy fáj a gondolat?

169


Szegény Gyónit később szomorú sors érte. Öccse meghalt: ettől teljesen elborult az elméje. Búskomor lett. Nemsokára követte őt, költői lelke nem bírta elviselni, hogy hőn szeretett fivére egyedül nyugodjon a Krasznojarszki temetőben. Odakívánkozott melléje. Ott pihennek, a rideg temetőben, másfélezer hadifogoly között, egymás mellett. A temetőben egyébként emlékoszlopot építtettünk elhunyt bajtársainkért.

*

Hazulról is halálhíreket kaptam, többek között szegény Valter barátom haláláról értesítettek. A legragaszkodóbb és legőszintébb barátot vesztettem el benne. Szegény Juliska, mit fog vajon most csinálni? November 12-én gr. Huszárné, vöröskeresztes nővér jött hozzánk. Mily jól esett friss hazai nyelvet, csengő nővérhangot hallani. Napokig elhallgattam volna, sajnos azonban csak rövid ideig maradhatott közöttünk. Őfelsége kívánságát tolmácsolta: senki ne szökjék meg, mert ezzel csak a sok itt maradt bajtársnak ártunk. Várjon mindenki türelmesen. El fog érkezni az idő, megkötjük a békét, s akkor mi ismét visszajöhetünk szeretteink közé. Ötven rubelt is kapott mindegyikünk - kölcsönképpen. A legénység ingyen fehérneműt kapott és három rubelt.

November 21-én tudtuk meg királyunk halálát. elrendelték az általános gyászt. November 23-án a germánokat az orosz hadifoglyokkal szemben állítólag Németországban gyakorolt túlságos szigorúság megbosszulásképpen földbarakkokba vitték. Fizetést sem kaptak, csak legénységi ellátást. December 8-án kaptuk a hírt Bukarest elestéről. Óriási volt az öröm.

December 14-én tudtuk meg a központi hatalmak békejegyzékének átadását. Aggódó reménnyel vártuk az eredményt. A kilátások mind rosszabbak lettek, végül is füstbe ment az egész. Istenem, mikor szabadulunk meg innen?! Ennek eredményeképpen igen szomorú volt a karácsonyunk. A sírás ült mindenkinek a száján, elkeseredésünkben még karácsonyfánk sem volt. Hozzájárult ehhez még a rémes hideg. December 11 óta 20 fok alatt volt a hőmérő, december 21-én már 31 fokot mutatott. Az épületben levő closetok befagytak, így a szabad égre voltunk utalva. Számítsuk még most azt, hogy a 30 fokos hideg gyakran orkánnal járt, hogy akkor micsoda gondot jelentett a napi szükséglet elvégzése. A hideg még hozzá fokozódott. December 30-án már -36 fok volt, [49] az élelmezés pedig tovább romlott. Vacsora rendesen üres leves, vagy üres főzelék. A IV. barakkból a Makarovhoz menni elég tekintélyes az út, s ha a nagy hideghez szél járult, a legtöbben nem is mentek el vacsorálni. Én azonban sosem engedtem el. Igaz, hogy nagyszerű bundám volt. A nélkül talán ki sem bírtam volna a szibériai hideget. Amúgy is gyöngén voltam táplálva. Gyakori szédüléseim vérszegénységemet bizonyították.

Szerencsére Krasznojarszkban egy nagy gondtól megszabadultunk. Mosodát építettek s egy pár kopekért szépen kimosathattuk ruhánkat. Az üzem elég nagy volt. Érdekes a két hónap alatt kimosott fehérneműek száma (1916. XII. 9 - 1917. II. 9-ig):

ing

23 480

szalvéta

507

sapka

5

téli ing

7 686

gallér

1 290

függöny

6

alsónadrág

13 331

nyakkendő

254

kötény

16

rövid alsónadrág

2 151

szvetter

210

nadrágtartó

1

téli alsónadrág

6 571

asztalterítő

70

hálózsák

7

törülköző

16 199

haskötő

140

keménygallér

78

zsebkendő

49 437

sál

38

szoknya

1

harisnya

1 839

ágytakaró

14

paplanhuzat

5

rövid harisnya

18 717

blúz

191

köpenybélés

2

lepedő

4 637

nadrág

194

hósapka

11

vánkoshuzat

2 767

rubaska

37

kesztyű

10

kapca

1 790

köpeny

13

suspensor

8

törlőrongy

1 010

mellény

32

térdmelegítő

12

171


Kellemes berendezése volt még a tábornak a fürdő. Az egyik helyiségben csapokból lavórokba vehettünk vizet, és tetőtől talpig megmosdhattunk. A szomszédos helyiségben gőzkamra működött. Voltak aztán még zuhanyok és 10 kopekért még a masszőr is rendelkezésre állt. - A műhelyekben asztalosok, szabók, cipészek, fehérneművarrók és műtárgykészítők dolgoztak. Volt aztán a tábor­nak nagyszerű könyvtára is, sajnos igen kevés magyar könyvvel. A franciában szerencsére annyira vittem, hogy regényeket olvashattam: mégis csak egészen más az, jobb írók műveit eredetiben olvasni. Egyébként a télen már az angollal is foglalkoztam, annyit legalább elértem, hogy az otthon tanult és már elfelejtett dolgokat újra elsajátítottam. Talán még egy telet itt kell töltenem, s akkor majd ezt is annyira viszem, mint a franciát.

A tenisz nyáron, a korcsolyázás ugyanazon a helyen télen igen szép nívójú sportot nyújtott. Több elsőrangú erőnk volt. Teniszben a magyarok vitték el az első díjat. A korcsolyaversenynél a pálya kicsisége miatt csak műkorcsolyázásról lehetett szó. Az egyik magyar műkorcsolyázó azonban annyira fölötte állt a többinek, hogy versenyt nem is tartottak.

A postahivatal nagyszerűen működött. A beérkezett lapokat, csomagokat és pénzeket a legrövidebb időn belül kiszolgáltatták. Egy csomag nekem is jutott. Több dolgot ugyan kiszedtek belőle, többek közt Lenkétől a csomagomba tett édességeknek is lába kelt. Kaptam azonban egy nagyszerű szvettert és meleg harisnyákat. A lapok is szépen jöttek. Az összes leányösmerőseim és jó barátaim írtak már. Egyetlen, igazán kellemes része a hadifogságnak, lapot kapni. Különösen jól estek a mindenhonnan érkező megnyugtató és bíztató sorok. Pénzt is gyakran kaptam, hol szülőimtől, hol pedig a banktól. Volt a tábornak börtöne is: akik szabálytalanságot követtek el, azokat rögtön lecsukták, a legtöbbet főleg azért, mert az esti aláírásnál nem voltak jelen.

A templomterem egyúttal zeneterem is. A nagyszerűen játszó tiszti zenekar szokott ott hangversenyezni. Az énekkar is jó formában volt, nyilvános föllépésükkor nagy sikert értek el. A vasárnapi szentmisén külön énekkar szokott énekelni, egyik héten magyar, másikon osztrák. A germán papot hazavitték, helyébe osztrák papot kaptunk, de valamit már tanult ő is magyarul; a magyar misén pl. magyarul imádkozott a végén, s az evangéliumot is magyarul olvasta föl. Az iskolateremben rendszeres előadásokat tartottak. Nyelveket. magasabb matematikát, mérnöki és egyéb szakdolgokat tanítottak. Az orvosok egészségügyi előadásokat tartottak. Egy délsarki utazó élményeit olvasta fel.

Örömteljes napom volt 1917. január 26-dika. Rendelet érkezett, hogy a tüdőcsúcshurutosok, vérszegények, gyomorbajosok, szívbajosok, gyógyítást igénylő rokkantak (bénulások, merevedések stb.) - mindezek Moszkvába küldendők, ahonnét gyógykezelésre Dániába küldetnek. Nos én is jelentkeztem vérszegénységemmel, s el is fogadtak. Csak adná az Isten, hogy elkerüljek e rémes országból.

Elszállításunk időpontja egyelőre még bizonytalan volt. Addig is nagy események játszódtak le Oroszországban. A cárt elkergették, megszűnt az abszolutizmus. Az orosz nép boldog volt, a legtöbb persze maga sem tudta, miért. Politikai éretlenségüket egy elég intelligensnek nevezhető altiszt árulta el, aki a reggeli és esti aláíratásokat végeztette. "titkos választójog lesz most Oroszországban" - mondtuk neki. "- Nem! -tiltakozott. - titkos dolog már nem fog több történni, ezentúl Oroszországban minden nyílt lesz!"

A hazakerülésre semmi kilátás nem lévén, több tiszt nagy szökési tervet készített elő. A VI. barakk északi oldalán levő kis szobából négy méter mélységben lyukat fúrtak a szemközt fekvő üres kőépületig, ahová szerencsésen ki is jutottak. Három hónapig dolgoztak az átjárón. A munka legnehezebb része a föld elhelyezése volt, hogy az föltűnést ne keltsen. Emiatt igen szűkre ásták az alagutat; roppant nehézkes is volt úgy dolgozni. Kést használtak és a tíz körmüket. Március végén, miután minden elő volt készítve, nyélbe ütötték a szökést. Tízen voltak összesen. A harmadik ember azonban, szerencsétlenségre, lábbal előre bújt az alagútba, s mikor átért a kb. húsz méterre fekvő kőépülethez, nem bírt fölmászni. A négy méter mély lyukban a lábát fölülről nem foghatták meg, kötél pedig nem állt rendelkezésükre. Hosszas küszködés után elhatározták, hogy az egésznek vissza kell mennie, s a következő nap szöknek. Akkorra ti. már hajnalodott, s reggel várhatták az aláírót. A szökési tervet azonban megtudta a tábor és így az oroszok is megtudták. Annyi volt a besúgó, hogy az oroszok mindenről értesültek, ami a táborban történt. Délben már ott voltak az alag­utas szobában és a szoba lakóit bebörtönözték.

Közben a "Dánosok" közt nagy volt az öröm. Hosszas huzavona után végre fixen közölték, hogy április 1-jén útra kelünk. Előzőleg még kikaptuk fizetésünket, úgy hogy kétszáz rubellel kelhettem útra. Átvettem bajtársaimtól hazai címüket, átadtak fényképeket is, melyeket majd Dániából juttatok rendeltetési helyükre. A szobatársaim még búcsúestélyt is rendeztek tiszteletemre. Kiválóan mulattunk. Igaz, hogy szesz nem volt, de a jó kedély mégis magasra hágott. A tábor kijáratánál az óriási búcsúzkodásra az egész tisztikar megjelent. Végre este fél 6 órakor elhagytuk a Vojne Gorodokot. Sok jó és rossz napot töltöttem el benne. Emlékezetemben feledhetetlen nyomként fog maradni. Sok jó bajtársat ösmertem meg, sok jó lelkű fogolytárssal barátkoztam össze, kikre egész életemben mindig szívesen fogok visszagondolni. A gyönge jellemek és összeférhetetlenek kevés gondot adtak: azokat kerültem, úgy hogy haragost egyet sem hagytam hátra.

Az orosz iroda elé vittek, ott háromszor is megolvastak, míg végre kihozták létszámunkat: 98 osztrák-magyar és 10 germán tiszt. Háromnegyed 9-re értünk az állomásra, ahol azonban másnap délig várakoztunk. tyepluskát (marhakocsi) kaptunk, de legalább kényelmesen utaztunk, mert csak 16 fő jutott egy kocsiba. Az úton Európához közeledve fokozatosan drágult minden. Omszkba éjjel értünk. Felzavartak és orvosi vizsgálatra kellett mennünk. Kettőnek láza volt, azokat visszatartották, minket másnap délben tovább vittek. Tyumen felé mentünk. A vasútról bár, de viszontláttam fogságom első táborát. Húsvét vasárnapját Jekatyerinburgban értük. Élelmiszer arrafelé nagyon kevés volt, az állomásokra nem engedtek be, meg kellett elégednünk az orosz kincstári koszttal, mely váltakozva káposztaleves, kása, vagy hal volt. Kínai munkásokkal utazunk egy vonaton. Hihetetlen lármás nép, amellett tolakodóan kíváncsi.

Április 9-én éjjel vonatunk kisiklott, az első tizennégy kocsi teljesen összetörött, de mi az ijedséggel megmenekültünk. Az orosz húsvétot már Moszkvához közel töltöttük, ott is ragadtunk: a mozdonyvezető az ünnep tiszteletére alaposan elázott és vonatot megállította a nyílt pályán. A helyzet annyira veszélyes volt, hogy a fűtő hátra jött a mi kocsinkba: addig, azt mondta előre nem megy, míg le nem váltják a mozdonyvezetőt. Ez aztán a következő állomásnál meg is történt.

1917. április 16-án értünk Moszkvába. Nagyszerű helyen szállásoltak el. Az utat villanyoson tettük meg. Moszkva szép, de Budapestet nem üti meg. Érdekes Moszkva kiterjedt telefonhálózata: akkor kétszázezer telefon-előfizetőt számlált. Minden valamire való ember rendelkezett telefonnal. Lakásunk szép tiszta volt, orosz tiszti üdülőhely. Azt hiszem, tévedésből utalták ki nekünk. Meg is fürödhettünk. Élelmezésünkre sem lehetett panasz. Két napig az utazás fáradalmaitól nem tudtam aludni a túl puha ágyban, de aztán igen jól éreztem magam.

Április 20-án két dán és egy orosz orvosból álló bizottság tartotta meg a fölülvizsgálatot. "Sok bajtársa - mondta a dán orvos - betegebb, mint Ön, tehát elsősorban azokat kell tekintetbe vennünk." Rettenetes csalódás! Hihetetlen érzés. Már a szabadulás küszöbén voltam, s ím ismét visszalöktek a reménytelenségbe, a kétségbeejtő kilátástalanságba. - Három napig még ott hagytak, de 23-án este a külső pályaudvar közelében fekvő Kozsukov állomásra vittek villamoson. Piszkos hely, sok bolha és poloska. Fogolyelosztó tábor volt, ahová minden piszkot és tetvet összehordtak. A rossz élelmezésért napi 1 rubel 25 kopeket fizettünk. Jellemző az oroszra, hogy nem engedte meg fekvőhelyeink felmosását. Úgy látszik, sajnálták a férgeket. Pedig sok homokot és sarat cipeltünk a helyükre, s azt söprűvel nem lehetett letisztítani. Tarokkban kerestünk vigaszt, de annyira idegesek voltunk, hogy azt is abbahagytuk. Bár sohase hagytam volna el Krasznojarszkot! Ottani viszonylag tiszta, kényelmes helyemet ily rondasággal cseréltem fel. Legjobb volna, ha visszavinnének oda, akkor ez az egész rossz álomnak tűnne, és legalább a már megszokott rendben élhetnék...- gondoltam.

Május 6-án végre megkezdték elszállításunkat. Közben ti. más táborokból is visszautasított betegek kerültek ide és már ötszázon fölül voltunk. Engem május 8-án vittek el egy ötvenes csoportban. Este 6-kor bevagoníroztak, de csak másnap délelőtt indultunk el, előbb a moszkvai körletben órákon át tologattak. Az úton valamelyest enyhült a drágaság. Tizedikén este egy kis állomáson kiszállítottak, ahonnan csekély 32 versztre esett a rendeltetési helyünk: "Sack." Kocsikra nem tudtunk megalkudni, miért is éjjel ott maradtunk az állomáson. Másnap előfogatokkal vit-

172


tek, ingyen. Tizenegyedikén éjjel, körülbelül félúton, egy kis községben háltunk, az előfogatok ugyanis csak egyik községtől a másikig vittek. Ott aztán annyit kellett veszekedni, míg új kocsikat szereztek, hogy első nap csak 18 versztet tudtunk megtenni. Éjjel a muszka a fejem alól kilopta a pénztárcámat húsz rubel tartalommal. Még ez is nyomorúságomban! Hiába igyekeztük kivallatni őket, az a pénz odaveszett. Szerencsére volt még száz rubel a ládámban.

Sackba május 12-én délben értünk. Nagy csalódás ért. Az állomáson fényesen berendezett táborról beszéltek, ott meg azzal fogadtak, hogy hely nincs és egyelőre egy deszkabódéba tettek. Onnan 16-án este tízünket a városban lakó 32 tiszthez osztottak be. Sűrűn laktunk, de ágyakon, éjjeli csendünket azonban a sok patkány nagyon zavarta. Élelmezésünk tűrhető volt. A tisztek közt fölismertem Futó kollégát. Pünkösd vasárnapját még ott töltöttük, hétfőn azonban visszavittek az első helyünkre, mert tovább visznek. Már örültem, hogy nemsokára postát kapok s most - új várás, új epedés! A hurcolkodásnál zsábát kaptam. Derekam oly görcsösen fájt, hogy nem tudtam se ülni, se feküdni. Következő nap, május 30-án még hozzá útra is keltünk. Kocsin ülni nem bírtam, gyalogmenésben túlságosan fáradtam. Hozzá még egy szuszra mentünk ki Nyizsnij Malcevo állomásra. Délután 5 órakor értünk oda. Szabad ég alatt éjjeleztünk. Másnap délelőtt 8 órakor tovább utaztunk. Irtó lassúsággal döcögünk, nagyobb állomásokon (Rjazany, Kozlov, Voronyezs) fél napig álltunk.

Június 4-én éjfélkor Nizsnij Gyevick állomásra értünk; a város, ahova csak másnap délben indultunk el, 16 versztre esett. [50] Addig az állomás mellett fekvő kis faluban és erdőben csatangoltunk. Az egyik tiszt légyottját egy muzsik asszony kebléből kivett két tojással jutalmazta meg. A városba este értünk. Ketten a kocsitól egy kissé elmaradtunk, s a városban, este lévén, eltévedtünk. A milícia (rendőrség) elfogott bennünket, előbb a börtönépületbe vittek, de ott megtudta lakásunk helyét és odakísért. Régi rozoga gimnáziumi épület volt, én hatodmagammal kerültem egy szobába (Cserei, Bellovits, Weszely, Prager, Skerletz). míg a nagy tűzhely el nem készült, prímuszon főztünk. Június 24-re sikerült. Engem pénztárosnak választottak. Éppen aznap Krasznojarszkból utánam küldött három lapot kaptam. Megvolt hát a posta-összeköttetés!

Nagy hőség lett, árnyékban 27 fok R. [51] Délután kirándulunk. Sokan közülünk keresték a nőös­meretségeket. Ez tilos volt ugyan, de a rubel megszelídítette az őröket. Lakásunkba érve különben az ablakra karcolva a következőt olvashattuk: "Itt élt nyolc hónapig egy szerencsétlen hadifogoly, a városban sok nő kapható." a fiatalság persze elöljárt, de azért két családos ember is megfeledkezett a hűségről. Egy kisebb csoport megkért, hogy németre tanítsam őket. Főleg tehát oktatással töltöttem az időmet. Vasárnaponkint az orosz templomba mehettünk, oda is persze főleg a nők kedvéért. Öltözködésük igen ízléses, azonban az orosz típussal én sosem tudnék megbarátkozni. A fiatalsággal sok bajunk volt. Kötelességünk volt volna őrködni felettük, parancsolási jogunk azonban nem volt. Ketten ettek egy adagot, csak hogy több pénzük maradjon virágra és egyéb csacsiságokra. Őröket vesztegetni, cukorkákat venni, mind zsebbe vágó dolog. A vége aztán az lett, hogy teljesen lesoványodtak kettő vért is köpött.

Esős délutánokon tarokkoztunk, sakkoztunk. Este a szomszédságban játszó gramofont hallgattuk. Augusztus végén hirtelen parancs érkezett, hogy csak a betegek maradhatnak, a többi Szibériába küldendő. A fiatalság mégis jól járt. Azzal vigasztaltam magam, hogy inkább megyek Szibériába egészségesen, mintsem betegen maradjak Európában. Augusztus 31-én, miután hosszas huzavona után kiadták a fizetésünket, útnak indítottak. Estére értünk ki az állomásra, a reggel háromkor érkezett tehervonatra fel is raktak. Nyitott kocsira tettek, ahol bizony eléggé fáztunk. Voronyezsben sokat veszekedtünk csukott kocsiért; utolsó pillanatban ki is utalták. Az átrakás közben elindult a vonat s a társaság felével én is lemaradtam. Az őrök igen haragudtak ránk, pár puskatus kijárt. Szerencsére a következő állomáson utolértük a többit, s minden rendben lett.

Birjucson kiszállítottak bennünket. Felfedeztünk egy gombatelepet; vettünk tojást és jót lakmároztunk. Délig sütkéreztünk az állomás melletti gyöpön. Akkor kocsikon bevitték holminkat a városba; mi magunk gyalog tettük meg a 14 versztes utat. A városban két házban fogoly cseh

173


tisztek laktak, azokhoz osztottak be egyenlő arányban. Miközben az orosz irodából lakásunkra mentünk hatalmas zápor ért utol. Bőrig áztunk, ráadásul a csehek azzal fogadtak, hogy számunkra nincsen hely, ha csak a disznóólba nem tesznek. Mást különben egy csehtől nem is vártam. Nagy nehezen mégis kiürítettek két szobát. Engem másodmagammal török tisztek közé tettek, kik előző nap délelőtt érkeztek. A csehek konyhájából kaptuk a kosztot napi egy rubelért. A második napon borjúpörköltünk volt ebédre. A törökök legénye, egy huncut bácskai sváb, amikor az ebédet behozta, nagyban röfögött, jelezni akarván, hogy disznóhúst hoz. A törökök persze halálra ijedtek. A legidősebb török megkérdezte a legényt, ugyancsak a röfögést utánozva, hogy igaz-e? Másképpen ugyanis nem értették meg egymást. A legény végül borjúbőgést utánozva nyugtatta meg őket.

Szeptember 5-én összeszedtük sátorfánkat, felraktuk kocsikra és óriási sárban kibotorkáltunk az állomásra. Este 10 órakor két tyepluskába beraktak 45 tisztet (köztük 20 török, egy germán), 13 legényt és nyolc kísérőt. Szerencsére másnap adtak még egy kocsit, úgy mégis valahogyan el tudtunk helyezkedni. Őreink hihetetlen gorombák voltak. Adtunk nekik fejenkint és naponkint ötven kopeket, de az se használt sokat. Szamarából két legény megszökött, azért aztán még több szitkot kellett elhallgatnunk. A vonatunk különben hihetetlen lassúsággal haladt, átlag öt versztet tett meg óránként. Ufában két török maradt le. Cseljabinszkban szerencsére egy "Gorkij Maxim"-hoz csatoltak (bumli vonat, mégis jobb tempóban ment). Omszkba szeptember 17-én értünk. Egy legénységi ismét lemaradt. Már egyáltalán nem engedtek leszállani, bevásárolni csak őrrel mehettünk. Krasznojarszk teljes ködben feküdt, úgy hogy nem láthattam viszont tizennyolc havi tartózkodási helyemet. Szibéria Párizsába, Irkutszkba, szeptember 22-én értünk. A várost csak az állomásról láthattuk. Sok benne a templom. Egy velünk utazott török tiszt összeszólalkozott az egyik kísérővel, aki fegyverét akarta használni, mire a török kidobta a kocsiból és utána hajigált minden elképzelhető dolgot. A kísérők erősítést kaptak, a törököt lefogták, alaposan helybenhagyták, és a városban lecsukták.

Irkutszkban utolért egy másik szállítmány, melyet Habarovszkba irányítottak. Köztük találtam régi harctéri cimborámat Raabot; tőle tudtam meg, hogy az elfogatásomat megelőző napon felváltott két másik tiszttársamat, Forstert és Bokrost is elfogták későbben. Senki sorsát ki nem kerüli. ugyancsak tőle értesültem arról, hogy aznap, mikor engem elfogtak, összesen csak harmincöt ember menekült meg. Még igen sok érdekes hazai és frontújságot hallottam Raabtól, mert őt csak 1917 júliusában fogták el.

Szeptember 23-án este Verhnyeugyinszkba értünk. Leszállítottak és bevittek a fogolytáborba az úgynevezett "Park"-ba; hét versztre fekszik a vasútállomástól. Epstein ezredtársammal találkoztam, aki rendkívül lekötelező szívességgel fogadott. Verhnyeugyinszkban végleg eldöntötték sorsunkat: Troickoszavszkot jelölték meg táborunknak. Az utat oda hajóval kell megtennünk a Sze­lenga folyón. Szeptember 25-én délelőtt behajóztak bennünket, de csak este nyolckor indultunk. Utunk rendkívül szép, hegyes vidéken át vitt, melyet még kellemesebbé tett a gyönyörű őszi idő. Egynehány helyen a folyó igen szétterpeszkedik, következésképpen igen sekély, sok homokzátonnyal. Kétszer el is akadt a hajó, de szerencsére könnyebb természetű esetek voltak, s csak annyit kellett tennünk, hogy előbb a hajó hátsó részére mentünk valamennyien, majd gyorsan előre, az orrába.

Szeptember 28-án hajnalban Usz-Kjahta állomásra értünk, ahol kiszállítottak. Négy kocsit hajtottunk fel nagy nehezen, melyek a poggyászunkat vitték; mi magunk gyalog tettük meg a 28 versztet. A Góbi-sivatag jellege igen meglátszott az egész vidéken. Estefelé értünk a táborba, tiszti pavilonba tettek. Weszelyvel és Vermessel csinos szobát kaptunk, örömünk azonban csak egy éjjel tartott. Másnap egy átjáró szobába hurcolkodtattak, melyben október 10-ig maradtunk, mikor is több szállítmány érkeztével nagy átcsoportosítást végeztek. A zászlósokat és a hadapródokat áttették a legénységi barakkba. Ugyancsak oda helyezték az összes zsidót. Én Weszelyvel ugyanazon barakkban maradtam, csak épp az emeletre kellett hurcolkodnom egy négyes szobába. Aznap különben leesett az első hó. Étkezésünk tűrhető volt.

Téli szórakozásnak az orosz nyelvet választottam. Sok kellemetlenségem volt már, hogy e nyelvet abszolút nem bírtam. Nos, szereztem egy Berlitz-könyvet és szorgalmasan neki is láttam. Egy cseh tiszt, Vojt volt a mesterem, akit cserébe magyarra tanítottam. volt egyszer egy humoros esetünk ezzel kapcsolatban. Az írott szótáramban az orosz szónak megfelelő jelentést hol magya-

174


rul írtam, hol németül: amelyik előbb eszembe jutott, vagy amelyik jobban fedte az illető szót. A kikérdezéseknél aztán Vojt sokszor zavarba jött, amikor a magyar szavakat olvasta. Egyszer azt kérdte tőlem, mit tesz a "reggel mászik". Gondolkoztam, mi lehet az, hisz oly szót nem is írtam ki. Megnéztem, hát a "regelmässig" szót olvasta "reggel mászik"-nak.

Az oroszok becsületszavunkat akarták venni, hogy nem szökünk meg, mondván, csakis így hagyhatnak tovább a tiszti pavilonban, ellenkező esetben a legénységi barakkba tesznek és ott szigorúan fognak őrizni. Hosszas vita után az oroszok indítványa elvetettetett, s november 12-én átköltöztünk két nagy kőbarakkba. Barakkonkint kétszázan laktunk. Tekintve, hogy ágyunkat is át kellett cipelnünk a kb. 250-300 méterre fekvő épületekbe, a teljes hurcolkodás befejeztéig alaposan elfáradtunk. A hátam egynehány napig fájt. Hiába! Gyöngék voltunk! A tömeglakás előnyeit és hátrányait egyaránt élveztük. Érdekes, hogy az általános lárma nagy teremben sokkal kevesebbet zavart, mint a kis szobában. Csak a füstös levegő ne lett volna!

Megkezdődtek a hangversenyek, elég jó zenekarunk volt. A városban is felléptek s igen szép sikert arattak. November 21-én kiadták a hátralékos fizetést. Ideje volt, mert a pénzből már igen kikoptunk. A kínaiak ópiumos süteményt árultak, mitől sokan elkábultak, de azért népszerű csemege maradt. November 22-én Velence elestét ünnepeltük, később sajnos kisült, hogy kacsa volt az egész.

Karácsonyra eljött Krebs dán követ egy dán pappal, kinél meggyónhattunk. Igen szép karácsonyi estünk volt, szépen feldíszített karácsonyfával. Napoleon alezredes tartotta az ünnepi beszédet, a tiszti énekkar karácsonyi énekeket dalolt. A szilveszter már sokkal unalmasabb volt. - Táborunkban felfedeztünk egy besúgót, egy Offenberg nevű, valami cseh alakot, aki hadnagyi rangot viselt. Mikor a bizonyítékaink megvoltak, egy társaság elcsípte és úgy megverte, hogy a földről kellett fölszedni. Az orosz még nevetett is hozzá.

Az újévben folytattam az oroszt, de a franciát is gyakoroltam. Megismerkedtem egy Fejér nevű battonyai tanítóval, kivel állandóan franciául társalogtunk. Ez volt az állandó esti szórakozásunk. Hallgattam aztán a szobájában alakult énekcsoport énekét, akik az ő szerzeményét dalolták. Igen kedves nóták, szövegüket itt közlöm:

Álmaimban sokszor járok jázminbokros kicsi tanyád táján

Azt beszélik a csillagok, hűtelen vagy, másnak nyugszol karján.

Fehér selyem párnáid közt másé minden csókod, ölelésed,

Orosz földön raboskodom, tépett szívem itt is imád téged.

Hogyha olykor csillag hull le a magas ég sötét homlokáról,

Gondolj még rám néha-néha, hisz búcsúzom a gonosz világtól.

Éjféltájban, hogyha álmod rémítő lesz, s ha felébredsz félve:

Hazajáró sóhajtásom téged keres, téged imád kérve.

*

 

Hallgatom a szél zúgását, futóhomok kopogását

Ablakán a börtönömnek éjjel;

Fájó szívem dobogása, beteg lelkem sóhajtása

Elrepül a madár szárnyán széjjel.

Madár repülj, vidd el innen zokogásom,

Vágyó esdeklésem:

Valahol egy hársfa alatt érettem is imádkoznak

Holdvilágos csillagfényes éjjel.

Álmaimban arra járok, üzenetet onnan várok

Itt a rémes idegenben régen.

Míg a napok leperegnek, szála vész a reménységnek

Onnan csak bús felleg kél az égen.

Sötét felhő borulj fölém, takargass be

Teríts szemfödőt rám:

Otthon ott a hársfa alatt értem már nem imádkoznak

Holdvilágos csillagfényes éjjel.


Kopár orosz mezőkre reáfeküdt a tél;

A végtelen fehér síkon visítva vág a szél.

A szörnyű téren összetört magyar fogolycsapat:

Ím egy közülök már kidőlt, erőtlen elmaradt.

Reám borul a bús halál, hideg halál,

Fagyos sóhaj kikékült ajkamról hazafelé száll.

Felettem száll a vészmadár, halálmadár,

Haló fohászom egy virágos ablak alatt jár.

A vészmadár, a vészmadár, fehér halál.

De búgva búg a fergeteg, dühöng s havat zavar;

A szürke vészben s havon forgószelet kavar.

A rongyos ember térdre hullva ég felé tekint,

Imádkozik, s a hóvihar lecsap rá megint.

Az ég veled te barna, csodaszép leány,

Az élet száll, ott túl a földön örökös magány.

A vészmadár, a csúf sötét halálmadár.

Te csodaszép... vegyél magadhoz hófehér halál.

A vészmadár, a vészmadár, fehér halál.

A földön végig arcra bukva lelke égbe száll;

A szél a holtra halmot hord, kibékül és eláll.

A gyilkos róna hangtalan miként a puszta vár;

Csak a rejtett hórakás közt az éji vad, ha jár.

Az éj leszáll s a puszta csendes, néma bár,

Halálos rém a légben búgva riadozva száll.

Halálmadár, az éhes, rémes vészmadár,

A borzalom s a rémület ver eleven tanyát.

A vészmadár, a vészmadár, fehér halál.

 

Az alanti költeményt Kálmán Jenő írta, szergácsi tartózkodása alatt. Zenéjét szintén Fejér szerzette.

A szergácsi templom tornyán

Fáradt szárnyú varjak ülnek.

A szergácsi foglyok között

Fejér hadnagy hegedülget.

Aranyhajú orosz kislány

Sírva fakad a nótákon:

Nem hallottak olyan szépet

Se Moszkvában, se Szergácson.

A szergácsi szép leányok

Arra járnak mind azóta;

Orosz kislány ne járj erre,

Nem teneked szól a nóta;

Akinek szól olyan édes

Nincsen is több e világon:

Nem szült olyat orosz anya

Se Moszkvában, se Szergácson.

A szergácsi iskolában

Mindenik szem könnybe lábad.

Fogoly tisztek üzennek a

Nótával barna lánynak.

Az a nóta még ma este

Besuhan egy ablakrácson:

Nincsen is több olyan posta

Se Moszkvában, se Szergácson.

*

Az agglegény oroszban: "holosztyák". A magyarok hamar kitalálták, hogy azért kapták itt az agglegények ezt a nevet, mert a házasságot folyton halasztják.

A tél itt is kemény, de a hó aránylag igen kevés. 1918 januárban oly szép derült napok jártak, hogy dél felé majdnem mindig olvadt a napos oldal ereszéről. A posta megindult. Pénzt is kaptam, sőt január 26-án csomag is jutott. A csomagban igen hasznos dolgok voltak. Az édességeket ismét kilopták. Egy pár kockacukrot hagytak benn, mutatványszámnak. Két magyar levél is volt benne. Az egyik rózsaszínű. Mily jól esett hosszú idő után magyar női írást olvasni. Volt a csomagban egy elrongyolódott "Pesti Hírlap". Mohón olvastuk annak minden szeletét.

Január 28-án Heid főhadnagyot temettük. Vele együtt 5 tiszt és 140 legénységi nyugszik a hegyháton, erdő közepén nyitott, gyönyörű fekvésű troickoszavszki temetőben. Bajosan fogja valaha is valaki meglátogatni őket. Ott maradnak árván a csöndes fenyvesben. Friss virág nem kerül fejfájukra, legfeljebb egy-egy szerény ibolyaszál, vagy vadvirág húzódik meg a sírdombokat ellepő gaz között.

Február 27-én éjjel ellopták a hadifoglyok tulajdonát képező két lovat. Két másikat vettünk, s éjjelenkint felváltva két-két ember őrizte az istállót. Idegzetünk roppant feszült volt, mert nagyon fontos dolgok történtek a fronton. Az oroszok visszautasították a békét s megkezdődött az élet-halálharc. Szerencsére az oroszok engedtek, s március 4-én délután fél 4 órakor megtudtuk a béke aláírását. A hírt meg kellett ünnepelnünk. Megfogadtam, hogy a békekötés napján én is iszom pálinkát (handzsát). Troickoszavszk ti. közvetlen a kínai (mandzsúriai) határon van, ahonnét őreink állandóan csempészték a kínai rizspálinkát. Meglehetősen erős, aránylag igen drága ital volt, addig nem is szántam magam rá. No de a béke oly esemény, hogy ezt a napot emlékezetessé kellett, hogy tegyem. Külön süteményeket készítettünk s vacsora után megültük a békelakomát.

176


Nyolc kupicáig jutottam. Addigra teljesen elkészültem, felfordult a gyomrom és hál' Istennek megszabadultam az italtól. Következő nap szerencsére semmi bajom nem volt. A béke megkötése után szabadon járkálhattunk. Megnézhettük a várost és környékét. Kínába is belopództunk, habár odamenni tiltva volt. A hadifoglyok immár siettek, hogy mindennemű holmijukon túladjanak, ezért a kínai boltok tele voltak hadifogoly-dolgokkal. Érdekesek voltak a karavánjáratok. A kocsikat főleg ökrök húzták, a tevéken nyargaltak, vagy azok háta is fel volt pakolva egy emeletnyire, s úgy vezették őket. A burjátok halottaikat nem temetik el, hanem kifektetik őket a temetőbe, egy követ tesznek melléjük és a többit a jó sorsra bízzák. A farkasok és a kóbor ebek aztán széthurcolják a maradványokat. A temető egész környéke emberi csontokkal van tele. Nyáron orosz parancsra egy kis földet szórnak a halottra, de azért a kutyák megtalálják.

Értesítés érkezett, hogy bennünket is elszállítanak, s rövidesen hazánkba továbbítanak. Ajánlották, hogy mindenki a minimálisra szorítsa poggyászát, hogy a szállításnál ne okozzon nehézségeket. Nos, elkezdődött az eladás, teljes dühhel. Jómagam is 110 rubelt vettem be, főleg fehérneműkért. Március 22-én megérkezett a svéd delegátus s már másnap elindult 85 tiszt és 20 közlegény, gyalog. Én csak március 29-én indultam. Nem éreztem magam egészen jól, és kocsit fogadtam egy négyes társasággal. Fejenkint 60 rubelt fizettünk. Szállásunk tűrhető volt, de rettenetesen meleg. A második napon 53 versztet mentünk és Novo-Nyikolajevszkbe értünk. Ott találkoztunk az első vörösgárdistákkal. Sok magyar szót hallottam soraikban. Troickoszavszk felé mene­teltek. Szállásunk rettenetes volt. Poloskák oly tömege jött ránk, hogy egyikünk se aludt. 57 versztes volt a harmadnapos utunk; aránylag jobban aludtam. Végre, negyednapra, 63 verszt után elértük Verhnyeugyinszkot.

Húsvét hétfő volt. A Parkba vittek, lakásunk tele piszokkal és borzalmasan hideg, az ajtók teljesen rosszak. Harmadnapra sikerült ágyat szereznem és valamivel jobb terembe is hurcolkodtam. Szerencsére az idő is tavasziasra fordult és a tábort körülvevő fenyvesnek állandó látogatói lehettünk. Csoportunk (150 tiszt) a helyi étkezdéből kapott ellátást. A pénztárosi állást reám sózták. Szerencsére nem adott sok munkát. Június 16-án Garai vörösgárdistáival kutatást tartott: jegyzőkönyvek után kutattak, melyeket állítólag ellenük vettünk fel. Nagyban reménykedtünk mindig, hogy hazaszállítanak, de helyzetünk napról napra kilátástalanabbá lett. Akiknek 5-600 rubelük volt elindultak a saját szakállukra, bár a dán delegátus, aki a hazaszállításunkat vezette, állandóan kért, hogy ne utazzunk egyenként, mert csak késleltetjük az általános szállítást. Közben aztán megkezdődtek a cseh harcok. Június elején már nem adtam volna egy vak lovat a megszabadulásunkért.

Július 3-án áthelyezték az egész táborunkat Berezovkára. Poggyászunkat kocsin vitték, mi magunk gyalog tettük meg a 14 versztes utat. Szellős fabarakkba tettek; nyáron megtette, de hogy télen hogy érezzük majd magunkat benne, azt nem tudtam. Szórakozásra sok alkalom kínálkozott. Football, atlétika, de ami legjobban érdekelt hosszú idő után: a színház. A "Tatárjárást" adták, nagyszerű női alakításokkal. A német csoport a "Frühlingsluft" és a "Puppe" című darabokat játszotta, a mieink a Csárdáskirálynővel tündököltek.

Egy csoport nagy kirándulásokat tett, meglátogatta a környék burját községeit. A papok barátságosan fogadták őket. A beszélgetés oroszul folyt. Megnézték az imaházaikat. A jobb módú burjátoknak külön imamalmuk van. A fölgöngyölt imákat beteszik az imamalomba, mely aztán lassú tempóban legöngyöli a hosszú imát. Ez ugyanannyit számít, mint ha saját maguk imádkoznának. A Dalai Láma hatáskörébe tartoznak ők is, templomaik telve bálványokkal. Egyik községben szemtanúi voltak egy bálvány megveretésnek. Hiába kértek tőle esőt; mikor már a szárazság nagy károkat okozott elhatározták, a bálvány megveretését. Egy napos dacolás után aztán ismét imádták.

Az egész parki csoport külön étkezdét tartott. Hatalmas kertet műveltek a régi berezovkai tisztek, nagyszerű öntözőkkel. Az oroszok csodájára jártak. Szépen jövedelmezett.

A vörösök július 20-án kényszersorozást tartottak a legénységünk közt. A csehek és fehérgárdisták már elfoglalták Irkutszkot és a Bajkálnál erősen szorították a vörösöket. Augusztus 20-án délután 1 órakor bevonultak a fehérgárdisták Berezovkára. Az elfogott vörösgárdistákat bezavarták a Szelenga folyóba, és ott lőtték őket agyon. A fehérek nem raboltak ugyan, viszont túl szigorúak voltak. Fát a főzéshez nem adtak, ha pedig valakit rajta csíptek, hogy deszkát vagy egyéb faanyagot "szerzett", mert végtére is főzni kellett, annak huszonötöt vertek a tisztes felére. Egy

177


hajszálon múlt nálam is egyszer. Éppen egy hatalmas "szerzett" gerendát fűrészeltünk, mikor izzadságtörlésre törülközőért mentem a barakkba: kemény munka volt ugyanis. Ezalatt hirtelen megjelent egy őr és a rám várót elvitte. Egy óra múlva már jajgatott szegény az ütlegek alatt. De azért "szereztünk" tovább is, csak jobban vigyáztunk. Az üres istállók fokozatosan eltűntek a föld színéről, az üres barakkok priccsei is szép lassan kivándoroltak. Élni kellett, hiába!

Szeptember 29-én japánok jöttek a táborba. Elmondhattuk, hogy másodszor is hadifogságba estünk. A végleges béke megkötéséig semmi kilátásunk nem volt a hazamenetelre. Hazulról mind szomorúbb hírek érkeztek. Már biztosnak látszott, hogy a háborút elveszítjük. Ezért áldoztunk hát annyi vért, ezért szenvedtünk oly sokat, hogy most még hadisarcot rójanak ránk, és nyomorba taszítsanak hosszú évekre!

Súlyos megpróbáltatásokat éltünk át. Október 6-án a japánok kilakoltattak és a tábor délebbre fekvő barakkjába tettek. Október 18-án még egyszer költöztettek. Ott már teljesen berendezkedtünk télire, hisz havazott. Meg sem melegedhettünk azonban, mert hirtelen útiparancsot kaptunk. Russzkij-Osztrov (Vlagyivosztok melletti sziget) volt az útirányunk. Persze mi Japánba való szállításra számítottunk.

November 1-jén bevagoníroztak. Utazásunk már teljes télben folyt. Hófúvás mindenfelé. Csita után Karinszk állomásnál a mandzsúriai vonalra térünk. Csailar, Bucsedu, Csicsikar állomásokon nagy volt az olcsóság. Csarbin hatalmas városát, sajnos, csak a vagonból láthattuk, mert nem engednek kiszállani. Pogranyicsnaja állomásnál ismét elhagytuk Mandzsúriát és 12-én este Nyikolszk Usszurijszkba értünk. Ott tudtunkra adták, hogy tévedésből hoztak el bennünket Berezovkáról. Csekélység! 2500 versztes utat tévedésből megtenni! Még az este kitoltak egy mellékvágányra, ahol két napig maradtunk.

November 14-én este parancsot kaptunk az azonnali kiszállásra, mi azonban, tekintve a teljes sötétséget, s hogy az éjjelt ne kelljen a szabad ég alatt tölteni, reggelig a vagonokban maradtunk. Reggel aztán ki is rakodtunk. Nyolc órakor megjelentek Kalmikov kozákjai, s mert még nem voltunk teljesen rendben, végigkorbácsoltak bennünket. Nekem szerencsére nem jutott, elég jókor a tömeg közepére menekültem. Sokan hetekig hordták a korbács nyomait, különösen az arcukon. Elhajtottak bennünket vagy 6-8 versztre és barakkokba zsúfoltak. Mielőtt a barakkokba raktak volna, az utcán táboroztunk s vártuk a parancsot. Egy megbokrosodott orosz ló közénk rohant. Fölfogtam a helyzet veszélyességét, nekiugrottam a lónak és sikerült lefognom. Két embert azonban már elgázolt, egyiknek a lába el is törött. A ló lefogásáért megéljeneztek.

Egy barakkba annyi embert zsúfoltak, hogy az emeletes priccsek dacára is csak felváltva alhattunk. A levegő oly rémes rossz volt, hogy bemenet az embert ájulás fogta el. Élelmezésünk emellett teljesen rossz volt és majdnem semmi. Ha betegség ütött volna ki köztünk, alig menekül meg valaki. Szerencsére elcsíphettünk egy amerikai vöröskeresztes bizottságot, mely megnézte lakhelyünket és meghallgatta a panaszainkat. rögtön intézkedtek az oroszoknál újabb barakkok kiutalására. Kaptunk is kettőt, úgy elhelyezésünk már valamivel emberségesebb lett. Az oroszok különben azzal védekeztek, hogy vörösgárdistáknak tekintettek bennünket, azért kezeltek addig úgy. A jövőre nézve minden tőlük telhetőt megígértek. Teljesen lerongyolódott állapotunkra való tekintettel az amerikaiak ruhasegélyt ígértek.

November 28-án Vargha Pál bajtársunkat temettük el, már egy hete a halottaskamrában feküdt. Mint minden nagyobb táborban, az ottani hatalmas temető is tele volt hadifoglyokkal. Ezren jóval fölül volt a számuk.

December elején megérkeztek az amerikai segélyek. Egészen jól berendezkedhettem télire. Kaptam egy nadrágot, takarót, meleg inget és egy pár kesztyűt. Szobahőmérsékletünk igen alacsony volt, írni alig tudunk. Öt-tíz fok között váltakozott. Az ablakok szimplák, a fűtőanyag kevés. Szerencsére élelmezésünk javult valamelyest. - Karácsonyfát nem állítottunk, nyomorúságos állapotunk miatt ünnepelni senkinek sem volt kedve. Karácsony másodnapján leégett az egyik barakk, ahol a mosodánk volt. Soknak odaégett a fehérneműje. Én szerencsére magam mostam így nem érintett a katasztrófa közvetlenül.

1919 januárban, egyik bajtársunk temetésével kapcsolatban Weszely, kivel Krasznojarszk óta állandó szomszédok voltunk, megismerkedett a helyi lengyel pappal és annak húgával. Ők a háború alatt kerültek el Lengyelországból és szintén a jó szerencsét várták, hogy hazamehessenek. Egy napon aztán Weszely, ki szerelemre lobbant, elvitt engem is a parókiára. Mégis megismer-

178


kedtem hát és szóba álltam egy nővel Oroszországban! (Aki egyébként igen kedves, jólelkű leány volt és a vasárnapi istentisztelet előtt gyakran enyhítette éhségemet jófajta tízóraival.) Weszely ismeretsége komoly jelleget öltött. Március 27-én megkérte Zsófika kezét. Március 5-én egyébként áthurcolkodtunk egy másik helyre, a "Csetinszk"-táborba. Az egész télen át lakatlan barakkok förtelmesen hidegek voltak. Az első napokban a +2 fokot érte csak el a szobahőmérséklet. A víz az ablak mellett reggelre befagyott. Nehezen tavaszodott, a tenger felől állandóan hideg szél fújt. A szibériai influenza, az úgynevezett "Csuma" erősen terjedt a hadifoglyok közt és sok áldozatot követelt. Különben sok tüdőbeteg is elpusztult a szeles tavaszon.

Április végén, látva kilátástalan helyzetünket megkezdtük a kertészkedést. A táborunkban elterülő minden talpalatnyi földet megdolgoztunk. A mi étkező csoportunk a barakkunk előtt egy kb. 200 m2 területet művelt meg. Termeltünk benne retket, hagymát, sárgarépát, uborkát, dohányt, mákot, babot, borsót, paprikát, salátát, paradicsomot, kaprot. Volt aztán igen szép virágos ágyunk is hozzá. Kertünk öntözésére egy kb. 40 hl tartalmú ciszternát ástunk, ahova a háztetőről befolyt a víz. Az állandó szelek nagyon szárították a földet, az öntözés igen szükséges volt. Szerencsére mielőtt a kút kiürült volna, mindig kaptunk akkora esőt, hogy megtelt vízzel. A hidegen is ehető dolgokat csoportunk elfogyasztotta, a többit eladtuk az étkezdének. A szebb idő kezdetével, június derekán, lementünk a Szujfun folyóhoz fürödni. Igen kellemes nyári szórakozás volt, sajnos azonban a túl erős folyású víz egynehány hadifoglyot magával ragadott. Akik annyi bajon és vészen átvágták magukat, azokat a víz rabolta el. Pedig mindenki jó úszó volt. Nem is úsztam többé át a folyót. Később különben a nagy szárazság következtében oly sekély lett a víz, hogy alig egy pár métert kellett a folyó közepén úszni, a többi helyen csak sétáltunk.

Július elején vérhas lépett fel a táborban. Megkaptam én is, be is vittek a kórházba. Lefogytam nyolc kilót. Négy hét alatt azonban rendben voltam s ismét visszatértem a táborba. Különben a kórházban nagy öröm ért. Értesítettek hazulról, hogy Tóni már otthon van. Neki hát sikerült megszöknie. Jobb is, hogy kettőnk közül őt érte a szerencse, hisz családos emberként őreá nagyobb szükség volt otthon. Egyszer majd csak rám is sor kerül, és talán még látok szép, boldog napokat.

Miután már kétségtelennek tűnt, hogy még egy telet is ott kell töltenünk, valami foglalkozás után kellett néznem. A múlt telet angol tanulással töltöttem, ezért valami olyan foglalkozást kerestem, mely a gyomrot ápolja. Sikerült is egyet találnom. Szeptember 1-jén megválasztottak az első zászlóalj lavkájának vezetőjéül, havi 90 rubel fizetéssel. Mindennemű szükségleti cikket árultunk, élelmiszereket - kolbászt, hurkát, disznósajtot, kaviárt, lazacot, szalonnát és zsírt - és egyebeket -szappant, fogport, kefét, írószereket, petróleumot, dohányt, sót, cukrot, ecetet, vikszot, cipőzsírt, szögeket. Napi átlag ezer rubel volt a forgalom. Később az árak nagyon megemelkedtek, decemberre a forgalmunk már négyezer rubel volt. Fizetésemet akkor négyszáz rubelre emelték.

1919 karácsonya ismét ünneplés nélkül folyt le, a Szilveszter ugyancsak. Legfeljebb annyi hasznom volt, hogy a szomszédos kávéházban egynehány mulató társaság zaja miatt nem alhattam. A télen különben igen sok embernek megfagyott a keze, de főleg a lába. Nekem három ujjamat csípte meg a hideg, pedig jól fel voltam szerelve, de az állandó hideg levegő és a gyönge táplálék igen kis ellenálló erőt adott. November, december, és január hónapban pl. összesen fejenként egy font húst fogyasztottunk.

1920. január 1-jén kaptunk egy szelet sült húst, a rákövetkező vasárnap fasírozottat, persze jól telítve kenyérrel. Én kivétel voltam, mert Zsófika jóvoltából többször jutott a húsból. December 3-án, Weszely névnapján, hivatalos eljegyzést tartottak, melyen Weszely részéről én voltam jelen. Heteken keresztül folyton az eljegyzési lakomáról álmodtam. Öt év után végre terített asztalnál enni s még hozzá annyit, amennyit szemem-szám kívánt! Karácsonykor újra meghívtak ebédre. Weszely később bevallotta, hogy karácsony után Zsófika - persze tréfás hangulatban - elmondotta, hogy ki akart próbálni, vajon tud-e annyit a tányéromra tenni, hogy én a végén ne bírjam megenni. Azonban kudarcot vallott, mert az összes étel elfogyott s a tányérom üres volt.

Elérkeztem ahhoz a naphoz, mikor naplóm írásához hozzáfogtam. Azóta azonban sok idő telt el, mert ma már június 8-a van. Elfoglaltságom is elég sok volt, no és egyfolytában oly sokat írni, az is hosszadalmas. A lavkában nem maradtam sokáig. A helyiségre szüksége volt a kávéháznak,

179


mert egy nemdohányzó szobát akart létesíteni. Ez főleg az osztrákok kedvéért történt, mert két magyar színtársulat alakult, melyek a kávéház termében tartották az előadásaikat. Új helyiséget a lavka részére nem kaphattunk, különben is volt a tábornak két másik lavkája, és mivel reméltük, hogy úgy sem maradunk már sokáig - tehát felszámoltunk. A megmaradt dolgokat eladtam a másik két lavkának, a forgótőkénket pedig a kávéháznak, amellyel különben is közös tőkénk volt. Az összeget a zászlóalj tisztjei fizették be, fejenkint 12 rubelt. A Lavka felszámolása után visszaköltöztem a barakkba, hogy pihenjek.

Azonban nem engedtek. Március 18-án számoltam fel s április 1-jén beléptem a sütödébe péknek. Legalább megtanulok egy iparágat. Persze itt takarékoskodni kell az anyaggal, nem úgy, mint otthon. Készítünk zsemlyét, perecet, tejes kalácsot, diós és mákos kiflit, diós és mákos tekercset, túrós karikát, lekváros táskát, lekváros és túrós lepényt. Mindezeket egyfajta kelt tésztából, a következő keverékkel: 100 font (40 kg) liszt, 1/4 liter sörélesztő, 2 liter főzőolaj, 5 g szaharin, 5 marék só, kellő mennyiségű vízzel. A kovászt délben csináljuk meg, este dagasztunk. Reggel négyre rendszerint szépen megkel a tészta s megkezdjük a feldolgozását. Három formál, kettő süt. Kisebb rendelésnél kettő formál, egy süt, a többi pihen. 1500 db kelt tésztával 9-10-re megvagyunk. Ekkor csináljuk a linzert: 20 font liszt, 8 font zsír, 3 font cukor, 5 g szaharin, 4 kanál szódabikarbóna. Tésztájából vagy karikát készítünk, vagy kiflit, áfonyás ízzel töltve. Egy-két tepsi mézeskalácsot is készítünk naponkint: 4 font liszt, 4 kanál szódabikarbóna, 2 font méz, 1/2 font cukor, 2 g szaharin, kis szegfűszeg. Víz annyi, hogy kb. olyan legyen, mint a galuskatészta. Rétest rendesen délután csinálunk. 6 font liszthez egy marék sót adunk, a tésztáját igen lágyra dagasztjuk. A kihúzott rétesre kevés olajat csöpögtetünk és mogyoró-kenyérmorzsa keveréket (3:1) teszünk reá, meg áfonyát, arra kb. 3/4 font porcukrot, végül mézes vizet. Ez az ún. áfonyás rétes. Készítünk aztán még túrós és mákos rétest is. A munkadíjat a feldolgozott anyag arányában kapjuk. Az anyagot a kávéház szerzi be, ugyancsak neki szállítjuk le a süteményt. A kávéház a süteményeket részben helyben árusítja, főleg a hadifoglyoknak, részben a városba szállítja. A munka mostanában megcsappant, úgy hogy délután szabadok vagyunk. Szép időben fürödni megyünk a folyóba.

A posta is megörvendeztet olykor-olykor. Igaz, hogy csak három helyről kapok lapot. Szülőimtől, Valter özvegyétől és Lenkétől. A többiek, úgy látszik, már elfelejtettek. Szülőimtől örvendetes családi jelentést kaptam. Tizenháromszoros nagybácsi vagyok. Már minden öcsém nős. szomorú, hogy szegény Mátyást el kellett veszítenünk. Két kis gyermeke maradt hátra, kik közül az egyik a háború alatt született.

Visszatérek a kávéházra. Az amerikaiak megajándékoztak egy mozigéppel, mellyel a kávéházban két hetenkint előadást tartanak. Gramofont is kaptunk tőlük. A legkedvesebb szórakozásunk mégis a színház. Először a szomszéd tábor tisztjei közt alakult társulat játszott, színre hozta "A cigány," "A tolvaj," a "Gül Baba," "A takarodó" és "A faun" című darabokat. Később megalakult a mi zászlóaljunk színtársulata, mely eddig két darabot játszott a "János vitéz" és "Az obsitos" című operetteket. Közben a tulsi táborban a "Limonádé ezredes"-t néztük meg. Az oroszok állandó nézők. Egyes darabok annyira megnyerték a tetszésüket, hogy azokat a városban is előadták. A "Gül Baba", a "János vitéz" és "Az obsitos" nagy sikert aratott a városi színházban. A mi társulatunk most a "Nebáncsvirág" és "A falu rossza" előadására készül. Zenekarunk igen jó.

Június 1-jén végre az első hivatalos hírt kapjuk hazaszállításunkra vonatkozólag. A távirat szerint a magyar bizottság e hó közepén ideérkezik; hazaszállításunk július-augusztus hó folyamán biztos. Az öröm óriási. Igaz, hogy a pesszimisták ezt is lerontják: ők még most is fogadást ajánlanak, hogy ebben az évben nem megyünk. Januárban ugyan én is erre fogadtam, csakhogy akkor tényleg kilátástalan volt a helyzetünk; a fogadás különben is csak egy jen volt.

Június 5-én arról kapunk hírt, hogy Magyarország elhatározta a békeszerződés aláírását. Ezért nagy a lehangoltság, különösen azok között, akik megszállott területen laknak. Igaz, hogy a végleges határvonalat csak körülbelül tudjuk. - Június 18-án végre megérkezett a magyar bizottság Vlagyivosztokba, Dell Adami százados és Dr. Kovács törzsorvos. [52]

180


Hazaszállításunkra vonatkozólag ők is csak annyit mondanak, hogy meg kell várni a Triesztből kb. május végén elindult amerikai hajókat. Teenwissen az amerikai "Keresztény ifjak egyesülete" (YMCA) papja átvette táborunk kávéházának és sütödéjének vezetését. Igen olcsó árakat állapított meg, úgy hogy havonkint kb. ezer dollárt fizet rá az üzletre. A magyar bizottság június 26-án táborunkba érkezett. Nagy ünnepséggel s óriási lelkesedéssel fogadtuk őket. Az amerikai magyarok ajándékát mutatta be: egy selyem nemzeti lobogó: "Nem! Nem! Soha!" felírással. Könnyezett minden magyar szem. Este a színházban díszelőadás volt számukra, melyen "Az obsitos"-t adták elő. Az előadás bevezetéseképpen Frey [tiszttársunk] Nagy Péter Magyar elégiáját szavalta el:

"Gondolat! Arra borongsz, hol a tett riadozva követ csak?

Állj: ne a földre borulj! Romhalom ez: haza volt.

Messzi világokon át odaérsz s nem lelsz szelíd otthont;

megrengett az a föld, tűz borította egét.

Bujdoss! Nincs hajlékod: a vár romlott, s aki védte:

bénán koldul a kar, kardja a gyilkosoké.

Vész, hadak, ellenerő, vaksors balvégzete, átok,

lázadt horda, viszály törte igába e hont.

Fejtelen a koronák fejedelme, a kincs hadi préda,

országunk: terület, címere összetörött.

Hunnia volt; szolgál a magyar; ledűlőben az oltár,

züllik a szellem, az ész, bomlik a múlt s a jövő.

Véres könny, ne omolj! Akarat gyilkold el erődet!

Éj, síri éj követé itt a világ viharát.

Már pusztába kiált a magyar szó, szikla sem érti,

megnémulva hörög; sivatagon süket éj,

vad viharéj nesze zúgja szavát, elsöpri a földről

fergetegével a holt Hunnia szent tetemét.

Jöjj, feledés! Űzz vissza e tájról! Jobb idegenben

lét koldusa gyanánt tengeni szürke napon.

Erre marassz! Elepedjen a hit, ha reménye hajótört?

Nem tűzhely lobog ott: füstöl a távoli rom.

- Villámlik nyugaton? Zajt hallok. A föld szíve dobbant?

Kürt szól. Rendül a rom? Fénybe kigyúl az orom;

Váltságunk jele: szent a kereszt azon újra. A kürt szól

s támad a sír, kél a had! Romhalom, oszlopod él!

Oszlopodon szobor áll, eleven szobor. Él a vezér még!

Árpád lelke virraszt büszke, fehér paripán.

Zászlaja int, a turul leng, csattan a kard; az oroszlán

nemzet holteleven álma osonva szűnik.

- Gyűjteni szórt fiait s erejét ma vadont, idegent jár;

harsány szózata hí: holnap, a holnap övé! [53]

Ti eljöttetek, véreink, Urak!

Honunk keres; szívéről veszte el

és nem feledhet minket, gyermekét.

Követje vagytok. - Szenvedők szavát,

szabadságfosztott ezrek jajjait,

gyűlölt igák kényén otthontalan

sínylők komor, bú torzította arcát

ne kelljen látnotok, se hallani! Öröm,

magyar öröm rivalg felétek itten

- a jeltelen sírokban lábatok,

mely értünk fáradt s elzarándokolt

a tengeren túl, miért botolna meg?

Nyugosznak ők s álmodnak szép hazáról.

Itt élet zsendül, élet üdvözöl;

ti hoztátok meg s már is itt fogad,

és véletek vidultan megy haza,

hogy ott a régi ágban éljen újan.

Mert tudjátok meg: hogyha e sivár

föld, e kietelen rabhon volna az

Édennek kertje s a paradicsom,

és istenáldott, gazdag, szép hazánk

a szenvedések pokla, gyötrelemnek

vonagló és hiába-vergődésnek

ínségtanyája is: mennénk oda

ha mindjárt csak pusztulni, veszni is!

Megyünk! Vezessetek! Mi tudjuk azt:

elosztva szép honunk boldogtalan,

kincsétől megrabolt s beteg, de gyógyulóban.-

Hívek vagyunk: megyünk ápolni őt,

csókolni véres sebhelyét, bosszulni

az orvot, árulót, ki rajt'ütött,

s majd visszavenni minden birtokát.

Mi volt gyötrelmünk, ah, mi volt ez ahhoz

ha még úgy égetett s már őrjített,

mi volt ez ahhoz, amit szenvedett

pár év alatt imádott, szent hazánk?

Panaszra nincs - s ezért nincs csak - okunk.

Vidám e nap s ti kedves honfitársak,

derüljetek hálás üdvözletünkön!

A gonddal el, - a gond órája jön még!

Megfordult a világ: nyugaton kelt hajnala nekünk!

hajnal hírnökei! Üdv riadása köszönt!

Szebb a jövő, a jelen tovatűnt - post nubila Phoebus [54] -

múlt unokái vagyunk: hív követői leszünk!

Isten áldd a magyart! Jó kedvvel, jobb ezer évvel."

A zenekar ekkor a Himnuszt kezdte játszani. A közönség felállt, a szavaló imára kulcsolta kezét, majd a Himnusz elhangzása után a színpadra mutatott:

"Hogyha honunk táját s dalait jelenítni akartuk,

számkivetés idején, ha feledni, remélni óhajtánk:

itt e szerény s tán ferde tükör mutatott, e mulatság

szerze vígabb napokat. Gondoljatok erre, ha vélünk

nézitek ezt a játékszínt: itt nyílt a virág ki,

mely ír lett sebeinkre. - Sebet ne mutasson ez ünnep,

földje helyét a kis árva virág! Kezdődik a játék."

A hatás óriási volt, a színielőadás is; látszott a szereplőkön, hogy lelkesedéssel játszanak.

182


A tábor sütödéjét a szomszédos táborban összpontosítják. Tekintve, hogy az oda átjárás alkalmatlan, különösen az étkezés miatt, kiléptem. Örültem, hogy részt vettem a munkában, legalább nyertem egy kis betekintést e szakmába, de annak is örülök, hogy kiléptem, mert a hőség tűrhetetlenül nagy. A 45 fok R-t [55] mutató hőmérő kipukkadt a hőségtől. Július 4-től tehát urizálok, csak épp vasárnaponként segítek az étkezdének a vasárnapi sült tészta elkészítéséhez.

A tábornak van napilapja és szépirodalmi lapja. Az utóbbi júliusi számának lemásolásához engem is befogtak. (Nyolc példányban jelenik meg, 36 oldalon.)

A fürdés az idei nyáron kevés szórakozást nyújt, mert állandóan hűvös, szellős idő uralkodik. Július 17-én másodszor oltottak tífusz ellen; csak a hazautazás körül nem hallatszik semmi, emiatt nagy az idegeskedés a táborban. A magyar bizottság megérkeztekor július végével bíztatott; ma még azonban semmi jel nem mutatkozik, mely közeli elszállításra utalna. A nyugtalanságot különben nem az az esetleges egy-két hónapos késés okozza, hanem az állandó rettegés: hátha közbejön valami, s mi itt rekedünk! [56]

Pihenésem nem tartott sokáig. Zászlóaljunk magyar tiszjeinek étkezőjét eddigi vezetője minden bejelentés nélkül otthagyta s Vlagyivosztokba ment. Hamarosan előráncigáltak hát engem a nyugdíjból! Július 20-án átvettem a hivatalt. Hivatalom kezdetén mindjárt baj érte az étkezdét. Augusztus 10-én éjfél után fél 3-kor orosz rablók behatoltak a disznóólba, hogy az ott lévő malacokat elvigyék. A zajra felébredtek a szakácsok és kirontottak, hogy a rablókat elcsípjék. Mikor a rablók szorult helyzetbe kerültek, bombát dobtak a szakácsok közé, egyiküket súlyosan megsebesítették, majd az éj leple alatt elillantak. A sebesültet bekötöztük, és kórházba szállítottuk. Bár tizenkét repesz érte, a sebek közül egyik sem életveszélyes. - Egyébként a rablók egy malacot elvittek, egyet megsebesítettek. A megmaradtak közül öt három hónaposat augusztus 15-én leöltünk s nagyszerű malacpörköltet csináltunk belőle. A hét kismalacot el fogjuk adni, míg a két koca a Szt. István-napi ebédet fogja biztosítani.

Teenwissen ma, augusztus 15-én ajándékokat osztott a hadifoglyok közt. Egy kis papírdobozt kapott mindenki, mely csokoládét, cukorkát, cigarettát, fogkefét és fogkrémet tartalmazott.

Október 1-jén végre megtudtuk hajónk érkezésének idejét. Ugyanekkor elment az első szállítmány a "Scharnhorst" nevű hajón kb. kétezer magyarral. A mi hajónk neve "Mainam" és október 20-ra ígérik befutását. [57]

Közben kis kellemetlenség ért. Járó hadnagy csempészüzlet közvetítéssel foglalkozott s ehhez a hadifogolytársaitól vette fel a szükséges forgótőkét. Az üzlet igen jól jövedelmezett és kb. egy évig fényesen működött. Ekkorra már minden ember teljes bizalmát megnyerte. Elutazása előtt még egy nagy üzletet akart lebonyolítani s ehhez a tábor összes rendelkezésére álló pénzeit beszedte. Az összeg kb. 14 000 yenre rúgott. Jómagam szerény tíz dollárral voltam érdekelve. A likvidálás napján Járó borús arccal jelent meg a táborban s bejelentette, hogy a csempészek megszöktek. Úgy halljuk, Járó ellen otthon bűnügyi eljárást fognak indítani s a "Scharnhorst" meg­érkezésekor rögtön letartóztatják. Azt hiszem, nyugodtan fátyolt boríthatok a pénzemre. A hajó indulásában egy kis késés állott be.

Október 24-én délután 2 órakor a Himnusz elénekelése után elhagytuk a táborunkat. Hála Neked Mindenható, hogy annyi nélkülözés, annyi megaláztatás és gyötrődés után e napot egészségben elérni engedted. A táborból díszmenetben vonultunk ki a helybeli japán parancsnokság jelenlétében. Hat órakor értünk az állomásra, ahonnan kb. két óra várakozás után elindult vona-

183


tunk. Vlagyivosztok felé félúton kisiklott egy tehervonat, ezért fél napig vesztegeltünk, s Vlagyivosztokba csak 25-én este 11 órakor értünk. Az egész út Nyikolszk és Vlagyivosztok között 100 verszt.

Vonatunk egészen a rakpartig vitt, annyira, hogy a hajó tíz lépésre állt előttünk. A beszállás sokáig húzódott, s huszonhatodika dél lett, míg a 2 056 hadifogoly, köztük 1 500 magyar, [58] elhelyezkedett a hajón. A beszállítás körül nagy rendetlenség uralkodott, mert kb. ötven jogosult utas lemaradt, míg több mint száz jogosulatlan, ún. "fekete utas" előbb furakodott fel. A bizottság csak kétezer utast olvasott le, s az úton derült ki, hogy ötvenhattal még több is van. Már a kétezres szám is felemelt létszám volt, mert eredetileg csak 1 800 utas befogadására tartották a hajót alkalmasnak. A 256 utasnyi többlet következtében minden talpalatnyi területet elfoglaltak. Közös helyen kellett volna étkeznünk, azt szintén hálónak rendezték be. Az asztalokat összetolták, s azok tetején és alján feküdtek. Az étkezést így mindenkinek a saját helyén kellett elfogyasztania, ami igen kényelmetlen, szinte lehetetlen volt. Három sor ágy egymás felett, minden ágy egy felállított deszkalappal elkülönítve. Valósággal mintha koporsóba bújtunk volna, mikor helyünkre mentünk. Én a harmadik emeleten feküdtem; az alattam levő két ágy szolgált lépcsőnek a feljutáshoz. Ennek aztán sokszor az lett a következménye, hogy kiálló lábakra, vagy éppen az ágyszéleken ülők, illetőleg gubbasztók nyakára léptem. teljes sötétség uralkodott, mivel az ágyaink a teherhajó rakterében álltak. Ablak egyáltalán nem volt, a följáratot ponyva födte, amit csak szép idő esetén és nappal vehettünk le. Éjjel a teremből felcsapó villanyfény zavarta a hajóskapitányt. Sokáig tartott, míg holminkat valahogyan el tudtuk helyezni. Mindenkinek a saját, amúgy is szűk fekvőhelyén kellett összes dolgait elraktároznia. Miután félig-meddig elhelyezkednünk, siettünk ki a fedélzetre, hogy utoljára láthassuk a földet, melynek majdnem hat évig rabjai voltunk.

1920. október 26-án délután 4 órakor felszedték a horgonyt. A hajó mozogni kezdett. Elhangzott a szózat, a szemek megteltek könnyel: "... áldjon, vagy verjen sors keze ..." igen, tudjuk, hogy küzdenünk kell otthon, nem abba a paradicsomba megyünk vissza, amit elhagytunk, de otthon leszünk.

Sok orosz nő is kijött a tengerpartra, szintén sírtak, de nem örömkönnyeket, mint mi. Hadifogoly ösmerősüket vesztették el. - Minél inkább távolodott a hajónk a kikötőből, annál inkább látszott, mily szép fekvésű Vlagyivosztok. Majdnem teljesen zárt öböl, tele erődítésekkel.

A hajónk gyöngén van megterhelve. A 2 056 hadifoglyon és kb. ötven embert számláló személyzeten kívül csak 16 000 mázsa liszt van a hajón, amit Sanghajban vettek fel s Port Saidban fognak lerakni. Hajónk így erősen kiáll a vízből és az öbölből kiérve már a kisebb hullámokat is megéreztük. Soknak máris kóvályog a gyomra. Én még egyelőre jól érzem magamat.

Következő nap, október 27-én már teljesen nyílt tengeren voltunk: csak eget és vizet láttunk. A látóhatár csodálatosan kicsi: 12 km az egész. Nem csoda hát, mikor egyik tiszt kérdte a földijét, hogy miként tetszik neki a tenger, csalódottan válaszolt: "hát bizony, főhadnagy úr, azt hittem, hogy nagyobb."

Az idő szép napos. Több ember tengeribetegségbe esett. Este szép látványban volt részünk. Gyönyörű csillagos ég mellett teljes holdfogyatkozást élvezhettünk végig. Fél tízkor kezdődött, háromnegyed tizenegykor volt teljesen sötét a korong. Egy órakor volt vége.

28-án korán keltem, hogy végigélvezhessem a napfölkeltét. Pompás látvány. E nap egy tiszt öngyilkossági kísérletet követett el. Felvágta az ereit, de idejekorán észrevették. Korea partjait jól láttuk. Hatalmas, kopár hegyek. A tenger szép csöndes.

Élelmezésünk igen kis adagokból áll, de mégis elég, mert mindegyikünknek émelyeg a gyomra és örül, ha azt a kis adagot is le tudja nyelni. A reggeli feketekávé, az ebéd babgulyás, a vacsora leves és rizses hús. A reggelihez kétszersült jár, az ebédhez-vacsorához tea; egész napra egy

184


font fehér kenyér. Az YMCA naponkint kisebb ajándékokkal lepett meg. Eddig kaptunk már ceruzát, hajpomádét, fogkefét, varróeszközt, csokoládét, dohányt. A tengerben sok bálnát láttunk, amint lövellték a vizet a levegőbe. A levegő már igen langyos.

Erősebb szelet kaptunk október 29-én: már a Sárga-tengerben úsztunk. A lépcsőkön az ételt levinni, valóságos zsonglőrmutatvány volt. Erősebb billenéseknél sok ember kiborította az ételét, bár a legtöbb különben aznap nem is evett. Inkább a halakat etették.

A Kelet-Kínai tengerre október 30-ra értünk. Tarokkparti is alakult, de jövője nem volt; a hőség mind tűrhetetlenebbé válik. Csak úgy lézengek. az aránylag csöndes idő dacára igen bágyadtnak és kimerültnek érzem magam. A kevés kosztot is csak erővel tudom lenyelni. Este nagyon rosszul éreztem magam. Október 31-én orvosi vizsgára mentem, ahol 38 fokos lázzal a kórházosztályba tettek. Erős fejfájás, hasgörcs és hányinger. November 1-jére a láz szerencsére elmúlt, de a rosszullét tovább tartott.

A tenger csendes. Ma reggel 7 órakor fel akarták költeni a fölöttem fekvő beteget, hogy megmérjék a lázát, de nem bírták felrázni. Orvosért szaladtak, aki már csak a beállott halált tudta megállapítani. Szívszélhűdést állapítottak meg. Délután 2-kor temették: vászonba göngyölték, fakoporsóba tették. A koporsóba vasdarabokat tettek, hogy rögtön lemerüljön. A zsidó szertartás után a magyar dalárda gyászdalt énekelt, majd a koporsót egy deszkalapról a hajó korlátján át a vízbe csúsztatták. A koporsó azonban, mire öt méter magasságról a vízre esett, széthullott. A vasdarabok a halotthoz voltak kötözve, így az rögtön eltűnt. A deszkák természetesen a víz felületén maradtak.

Ma egyébként Formosa és a kínai part között úszunk, de csak a kínai hegyek látszanak imitt-amott homályosan. Egy tehergőzössel is találkoztunk. Egészen közel haladt el mellettünk.

Hajónkról a hajóskapitány több részletet közölt. A hajó súlya ezer tonna, nagysága tízezer tonna, 135 m hosszú és 15 m széles. A propellertengely átmérője 42 cm. A propeller percenként 45 fordulatot tesz rendes körülmények között, baj esetén azonban kilencvenre tudják fokozni. A hajó sebessége 10 csomó (16,53 km/óra), napi szénfogyasztása 400 métermázsa. A legnagyobb oldalkilengés 30 fok, ennél nagyobb a hajó súlyelosztása miatt nem lehet. Négy kazánja van, azonban csak három működik mindig, egy tartalék. Van egy dinamó is villanyáram fejlesztésre, továbbá egy gép, mely édesvizet párol, de az csak szükség esetén működik. - Estefelé vagy húsz kínai vitorlással találkoztunk, melyek a kínai partok mellett tanyáztak. Vitorlájuk gyékényből van.

November 2-án már a Dél-Kínai tenger vizében voltunk, Hongkong magasságában. Fejfájásom és hasgörcseim elmúltak, de étvágyam még mindig nincsen. - A tenger ma igen mozgékony. Kilengés 7 fok.

November 3-án a Fülöp-szigetek magasságába kerültünk. A kórházból elbocsájtottak, tekintve, hogy igen sok a lázas beteg. Egy pár napig még diétáznom kell. Ma sok repülőhallal találkoztunk. Ötven-hatvan méterre is elrepülnek. Hasonlítanak a fecskékhez, rendesen nagyobb csoportokban mennek. A hőség már tűrhetetlen. Fekvőhelyünkön 25 fok R van, amellett fülledt és párás a levegő; alig tudunk lélegzeni. Úszónadrágban fekszünk csak, takaró nélkül, így is merő víz vagyok reggelre. Eső is esett ma, a legelső a tengeren. Csendes eső volt, szél nélkül.

November 4-én Annam partjaiban gyönyörködtünk. Szebbnél szebb tájképek. Ma már a fedélzeten is ing nélkül jártam, fel is sütötte jól a nap a bőrömet. A szomjúság sokat kínoz. Az ivóvíz, amit kapunk teljesen langyos, élvezhetetlen. Citromsavval javítjuk meg az ízét.

November 5-én befutottunk a Mekong torkolatába. Öt óra hosszat mentünk a folyón fölfelé, míg végre délután 3 órakor kikötöttünk Saigon városában. Itt kihajóztak bennünket, tekintve, hogy 60 000 mázsa rizst fognak felrakni. Bennünket francia kaszárnyákba vittek. Szellős, nyári barakkok. De ez szükséges is, mert bár itt most tél van, mégis oly nagy a meleg, mint nálunk a legforróbb nyáron. Nagyszerű mosdóhelyiség, külön épület fehérneműmosásra, külön tusolóterem. Az udvar tele van fákkal, friss fűvel. Éjjel nagyszerűen aludtam. Saját magunk főzünk, ugyanazokat az adagokat vételezzük fel, amit a francia katonaság kap. Az ebédhez egy pohár bort is kapunk.

November 7-én reggel 6 órakor istentiszteletre mehettünk. Kéttornyú, hatalmas templom, belseje igen díszes kivitelű. Bennszülött gyerekek ministráltak. Igen sok helyi járult az oltáriszentség elé; több mint európai. A városnak egyébként 250 ezer lakosa van, köztük 30 ezer európai.

185


Az egész Indokína lakossága 15 millió. Az ország északnyugati erdeiben még mindig harcok vannak a bennszülöttekkel. [59]

Mise után megtekinthettük a várost, de csak sétacsoportokban. Megnéztük a gyönyörűen parkírozott állatkertet. A négy-öt méter magas pálmafák festői képet nyújtanak. Szép példány tigriseket, egy hatalmas elefántot, majmokat, sok eredeti madarat, s többek között még két hatalmas krokodilust is láthattunk. Százhárom évesek, több mint öt méter hosszúak. A vezető bemondása szerint két év előtt az egyik elkapott egy 12 éves gyereket és pillanatok alatt ruhástól lenyelte.

Szép a városi színház, gyönyörű a kormányzói palota. Hatalmas sporttelepük van. A bennszülöttek által húzott kétkerekű kocsik alkotják a legnagyobb forgalmat. Nincs az a konflisló, amelyik jobban futna, mint a vietnamiak. Igen forgalmas, nagy vásárcsarnokuk van, de oly fülsüketítő a lárma benne, hogy örültünk, mikor kijöttünk belőle. Minden elképzelhető, élelmiszert láttunk a csarnokban. Este 8 órakor zene- és énekkarunk hangversenyt tartott a kaszárnyában, a francia katonák részére. Szépen sikerült. A megvendégelésük azonban sovány volt; csak sört kaptak. November 8-án a francia tiszti kaszinóban tartottak hangversenyt, szintén nagy sikerrel. Óriási publikum. Hangverseny után táncdarabokat kellett játszaniok reggelig.

November 9-én szabadon kijárhattunk a városba. Meg is ragadtam az alkalmat és végignéztem az üzleteket. A francia tábornok rendkívül meg van elégedve a magyarok korrekt magatartásával. Aznap a Sport Club épületében tartottak a mieink hangversenyt. Reggel ötig tartott a tánc. A franciák oly jó kedvben voltak, hogy ezer piasztert (kb. 700 dollár) ígértek, ha még egy órát játszanak. A mieink azonban tapintatosan kitértek az ajánlat elől; siettek haza, mert hat órakor már menetkészen kellett állni. Fél 8 órakor már a hajóállomáson voltunk, ahol nemsokára be is rakodtunk. Tizenegy órakor elindult a hajó. Még mielőtt beesteledett, kiértünk a szabad tengerre.

November 11-ére tükörsima lett a tenger, pedig előző éjszaka zivatarunk volt, bár szél nélkül. Sok delfint láttunk. Nagy csoportokban kísérik a hajót: folyton kiugranak a vízből. 12-én több medúzát láttam, akkorák, mint egy dézsa, zöldessárga színűek. A Saigonban vásárolt fagyasztott hús megbüdösödött, az egészet ki kellett dobni a tengerbe. Ugyancsak penészes volt az ott vásárolt keksz is, ezért Szingapúrban kikötöttünk egy kis élelmiszerpótlásra. Szingapúrban nemcsak, hogy nem engedtek kiszállni, de még vásárolni is csak lopva lehetett az odajött kínai bárkásoktól. Főleg banánt, kókuszdiót, narancsot és konzerveket árultak. Délután 4 órakor elhagytuk a kikötőt és északnyugati irányban mentünk, a Málakká-félsziget és Szumátra sziget között.

14-én reggel nagy záporra ébredtünk, mely két óra hosszat tartott. Később kiderült és igen szép, kellemes napunk volt. Délelőtt Szumátra partjait láttuk, később a Málakká-félsziget erdős hegyeiben gyönyörködtünk. Esténkint a fedélzeten hűsölünk s nézzük a tömérdek világító állatot a vízben. Mintha milliónyi gyertya égne. Az éjjeli alvással nagy bajban vagyok. A rendes helyemen képtelenség megmaradni. A födélzeten keresek minduntalan valami zugot, de mindenünnen elzavarnak. A lakosztályunk lejáratánál találtam végre helyet a földön. Ott legalább van egy kis levegő, csak kár, hogy a sok esőzés megzavar: ilyenkor aztán mégiscsak a helyemre kell menni s izzadni reggelig.

15-én Szumátrához jártunk közel; erdős vidék, lakott helyet azonban nem láttunk. Estefelé elértük a sziget felső részét és most egyenesen nyugatnak megyünk. 16-án kisebb szigeteket láttunk délre tőlünk. Szél alig van, mégis 9 és fél fokos a kilengés, úgy látszik, az előző napokban vihar lehetett. Saigon óta majdnem minden éjjel esik az eső. 17-én jóformán egész nap esett.

18-án reggel esett, szép szivárványt láttunk. Délben is láttunk szivárványt, mely a hajónál kezdődött, elment a látóhatárig s ismét a hajónknál végződött: igen eredeti látvány. November 19-én délben már tisztán láttuk Ceylont. A folytonos esőzés rendkívül kellemetlen.

20-án hajnalban befutott a hajónk Colombo kikötőjébe. Szép fekvésű, gyönyörű pálmaligetek. A vásárlókat itt is eltiltják a hajótól. Beraktak vizet, szenet, marhát (zebu) s egyéb aprócikket. Tilos volt a bennszülöttekkel szóba állani, később mégis beszélgettünk velük. Nagyon panaszkodnak az angol zsarnokság és kizsákmányolás ellen. Érdekes, hogy eddig minden kikötőben a

186


japán hajók vannak többségben. Este 6 órakor kifutottunk a kikötőből, megyünk Áden felé. Éjjel hatalmas záporunk volt, nagy széllel. Az eső 21-én délig tartott, azóta csak erős szél fúj.

22-én északra tőlünk szép zöld szigetet láttunk. Erős hullámzás: kilengés 16 fok. 23-án 18 fokos a kilengés, sokan tengeri betegek. 24-én ciklont jelzett egy svéd hajó szikratávírója, de távolsága és sebessége lehetővé tette, hogy kikerüljük. Déli irányt vettünk. A kerüléssel félnapi utat vesztettünk. A vizet azonban jól felkavarta a ciklon; a hullámok többször a fedélzetre csaptak. Kilengés 22 fok. 26-án erős északnyugati szél fújt, mégpedig elég hűvösen.

28-án befutottunk az Ádeni öbölbe, de partot még nem láttunk. A víz szép csöndes, szél is alig van. Este csodáltuk a sok világító halat: annyi van, hogy valóságos tejutat képeznek a hajó körül. - 30-án hajnalban áthaladtunk az Ádeni szoroson. Délben Mokkát láttuk kb. 10 km-ről. Hatalmas kopár szigetek merednek ki a vízből. Kopár hegység vonul végig mind az afrikai, mind az ázsiai parton. Estefelé azonban az afrikai völgyekben pálmafákat láttunk. Sok hajóval találkozunk.

a mai nappal beléptünk december hónapba ... milyen rideg, kietlen és reménytelen volt ez a hónap mindig; teljes télben voltunk már, mely legalább áprilisig tartott. Gyönge fűtőanyag, még gyöngébb élelmezés: mindig attól rettegtünk, hogy nem bírjuk ki már ezt a telet; s ím elérkeztünk ismét egy decemberhez, de ez már nem jelent ridegséget, sem reménytelenséget. Ez bár küzdelembe, nagy küzdelembe vezet, de ott van mellette a bizodalom, kilátás egy szebb jövőre. Ez a december már olajág nekünk; elértünk egy decemberhez, mely a tavasz kezdetét jelenti a számunkra. December 2. szeles, estefelé már hűvös, 3-án estefelé nyugatra több szigetet láttunk. [60] Ma különben átmentünk a ráktérítőn s ezzel ismét a mérsékelt égövbe kerültünk. Az öltözetem azonban még mindig csak egy rövid lábravalóból áll.

December 4-én délben belekerültünk a Szuezi öbölbe: rideg, sziklás hegyláncok mindkét oldalon. A levegő is igen hűvös, olyannyira, hogy este már fáztam. December 5-én Szuezbe értünk, de a csatornába csak délben mehettünk be. - A csatorna keskeny, csak egy hajó fér el benne, vannak azonban természetes kitérők, tavak. Egy ilyen tóba értünk estefelé, ahol éjjeleztünk. Rendes körülmények között éjjel is közlekednek a hajók, most azonban sztrájkolnak a villanymunkások és a hajó útját jelző bóják nincsenek kivilágítva. Ma éjjel már takaródzni is kellett a fekvőhelyemen.

Port Saidba december 6-án este értünk, szép fekvésű város. Egészen Velence benyomását kelti.

December 7-én szenet, vizet és élelmiszert vettünk fel és lisztet raktunk ki. Az idő gyönyörű, éjjel mégis hűvös van. Ma este hangverseny volt a hajó fedélzetén, a mellettünk álló japán személyhajó utasai nagy érdeklődése és tetszésnyilvánítása mellett. December 9-én délre elkészültek a liszt kirakodásával 1 600 zsák lisztet tettek ki összesen. Délután 3 órakor kifutott a hajónk. Horgonyunk összeakadt egy japán hajó horgonyával; csak nehezen tudták szétválasztani. A Földközi-tengeren metsző hideg szél fogadott bennünket. December 10-én erős hullámzásra ébredtünk. A szél annyira hideg, hogy előszedtem a bundát, s mondhatom, hogy elkelt.

December 11-én reggel már Kréta mellett haladtunk. Este még mindig alatta voltunk és szép havasokban gyönyörködtünk. A sziget déli része teljesen lakatlan. December 12-én reggel a délgörög partokat láttuk. Este Korfu magasságába értünk. A Jón-tenger igen viharos. A hajó kilengése elérte a 26 fokot. Hideg eső esik. Ebéd után megkaptam a tengeri betegséget. Azt hittem a tenger már nem fog ki rajtam, s ím a 47-dik napon megtörtént a baleset. December 13-án reggel átmentünk az Otrantói szoroson. Az idő hűvös, a tenger ellenben szép csöndes. December 14-én egész nap esett az eső és nagy szél fújt, de a tenger aránylag csöndes volt. messziről a dalmát partokat láttuk.

December 15-én reggelre értünk Triesztbe. Nagy bóra. A kikötőmunkások sztrájkolnak, így sokáig állottunk a nyílt vízen és csak délután 4 órára sikerült kikötnünk. A kiszálláshoz azonban már késő volt, így csak 16-án délelőtt 10 órakor hagytuk el a hajót. Havas eső esik, ami igen kellemetlen: minden lucskos lesz. Sokáig tartott, míg a ládákat kiraktuk és a rendelkezésre álló két vagonba raktároztuk. Dél felé indultunk csak el az állomásra, ahol két egészségügyi vonat

187


várt ránk. Este 9 órakor hagytuk el Triesztet. Udine olasz városon át Villach felé mentünk. Hatalmas havasok között haladt a vonatunk. Sok alagúton mentünk át. Erősen havazott. Tarvisio állomásra este 6-kor értünk. A város havas képe éjjel festői látványt nyújtott. Ez egyébként az utolsó olasz állomás; nyolc órakor már Villachban voltunk, ahol meg kellett várnunk vonatunk lekapcsolt élelmiszer- és szerelvény-kocsijait, mert a mozdony nem bírta az egész vonatot. Megnéztünk Villach fürdőtelepét. Ugyanitt fogolytábor van a volt Monarchia összes visszatérő hadifoglyai részére. December 18-án este végre tovább mentünk, 19-én délelőtt 8 órakor St. Michael, délelőtt 9-re Leoben, délben Bruck; este 6 órakor Grazba értünk.

December 20-án reggel 7 órakor mentünk tovább: fél 12-re Fehringbe értünk, ahol magyar mozdonyt és személyzetet kaptunk. Egy órakor elhagytuk Fehring állomását, húsz perc alatt Gyanafalván, az első magyar állomáson állt meg a vonatunk. Micsoda érzés! Magyar zászlók! Magyar őrség! Magyar szó mindenütt! 2 órakor Szentgotthárdon nagy ünnepséggel fogadtak. [61] A beszédek után nagyszerű gulyást szervíroztak a gotthárdi hölgyek. Mákos kalács! Rumos tea!!! Ezután oly ropogós csárdásba kezdett a cigány, hogy táncra perdültünk. Jómagam is eljártam egy csárdást és egy bosztont. este 8 órakor Szombathelyen katonazenével fogadtak, és gulyást adtak. Celldömölkre 21-én hajnali 3 órakor értünk. Nagyszerű tepertős pogácsa és gulyás. Reggel 8 órakor Pápa állomásán ismét hivatalos fogadtatás volt. Teát, fehér kenyeret és cigarettát kaptunk. Délben Csótra értünk. Hűvös barakkokba tettek, szalmazsákokkal a földön. Nagyszerűen aludtam.

22-én leszereltünk, kaptunk 900 korona útravalót. Délután 4 órakor már az állomáson voltunk, ahol megkaptuk az útlevelet. [62] A vonatot türelmetlenül vártuk, végre öt órakor befutott. Harsogó éljenzéssel fogadtuk. Este 6 órakor már Pápán voltunk, éjfélkor Győrött. December 23-án reggel Tatabányán álltunk hosszabb ideig. A bicskei vonalon mentünk Budapest felé ahová délben érkeztünk. Katonazenekarral fogadtak, rengeteg ember állt a katonai kordonon kívül. Az elhangzott beszédek után rakott zsemlyét és teát kaptunk. Mi azonban türelmetlenül vártuk az alkalmat, hogy kiszabadulhassunk. Ez egy félóra múlva sikerült is. S most sietek oda, ahol várnak rám, azokhoz, akiket vágyva fogok hosszú szibériai rabságom után magamhoz ölelni.

Epilógus

A hat év - ebből 68 hónap hadifogság - után 1920. december 23-án hazaérkezett Martin Ferenc ismét munkába állt a bankban és 1921 májusában megnősült. 1923-ban fiuk született.

188


A honvédséghez nem keresett kapcsolatot. Példásan tevékeny, szorgalmas emberként minden vágya egy kis családi ház volt, hogy kertjében dolgozhasson, és majdan munkával tölthesse nyugdíjas éveit. 1929-ben sikerült a családnak - felesége szüleivel együtt - a házat Kelenföldön felépítenie, mintegy 30 % - súlyos terhet jelentő - adóssággal.

Takarékos életvitellel a hitelt 15 év alatt kamatostól visszafizette, utolsó részletét 1944 októberében. Közben tündérkertet varázsolt a ház köré. Sokszor emlegette az élete mottójául szolgáló német közmondást: "Arbeit macht das Leben süss, macht es nie zu Laste"63.

1930-ban, a budakeszi hősi emlékmű avatásán - József főherceg, tábornagy jelenlé­tében - ünnepi beszédet mondott és a díszmenetben a falubeli hadviseltek szakaszát vezette.

ellenségei nem voltak. A harctéren félelmet nem ismerő ember a polgári életben minden összetűzést került, vitákba nem bocsátkozott. Segítőkészsége, jó kedélye folytán közszeretetben állt a családban, a rokonságban, a munkahelyén egyaránt. Egy kollégája - Frey Mihály - a főnököket sem kímélő bökversében így írt róla: ".Kiről most éneklek, kevés rá a sok dal, / Dolgozik napestig, hangyaszorgalommal. / Szíve, lelke jóság, csupán azt irigyli, / Hogy házát a csiga mily könnyen építi."

189


Hindy Iván levele Martin Ferenchez

Az európai politikai fejleményeket aggódva figyelte. Kevés beszédű volt. Egy barátjának, aki a harmincas évek derekán elismerőleg szólt a hitleri Németország akkori teljesítményeiről, csak annyit mondott: "Meglátod, ez az ember nekünk még sok bajt fog okozni!"

Noha a hadiékítményes III. o. katonai érdemkereszt - az I. világháború "lovagkeresztje" - hazaérkeztekor itthon várta, soha nem kérte vitézzé avatását. Csupán a frontszolgálatát bizonyító Károly-csapatkeresztért volt hajlandó 1938-ban folyamodni.64 Ehhez kért egykori utolsó zászlóaljparancsnokától, Hindy századostól - akkor már m. kir. alezredestől és a Ludovika Akadémia tanárától - levél útján igazolást és kapta a fakszimilében mellékelt választ65 is. Ezután néhanapján eljárt a 32-es veteránok találkozóira.

A háború fejleményeit egyre nagyobb aggodalommal követte nyomon. Személyes bátorsága a bombázások idején - 1944 áprilisától - a bank légoltalmi parancsnokaként tűnt ki ismét. 1944 nyarán lőgyakorlatra rendelték, ahol az éppen szemlélő magas rangúak is megcsodálták pontos találatait. Július 31-én - 1944. május 1-i ranggal címzetes tartalékos főhadnaggyá léptették elő.66 "Ez már 1915-ben úton volt!" - jegyezte meg a levél felbontása után.

1944. október 15-én - a kormányzói kiáltvány elhangzásakor - látta őt megdöbbent családja először és utoljára feldúltnak. Föl-alá sétált és csak annyit mondott: "Tudom, hogy nincs más kiút, de ti még nem ismeritek az oroszokat!"

190


A sors kegyetlen iróniája, hogy éppen Hindy október 15-i fellépése - Aggteleky altábornagy, városparancsnok letartóztatása és az az által megkönnyített nyilas hatalomátvétel - vezetett hamarosan a főváros elhúzódó ostromához és az iszonyatos pusztításhoz, - beteljesítve egyben mindkettőjük más-más végzetét is.67

A bank nyugatra telepítéséhez - akkor már cégjegyzőként, és a főpénztár helyettes vezetőjeként - nyilas fenyegetésre sem volt hajlandó csatlakozni. A szovjet csapatok délről már 1944 karácsonya után elérték a háztól kétutcányira lévő - az Összekötő-vasúti híd és a kelenföldi pályaudvar közötti - vasúti töltést, tovább azonban nem támadtak, hanem heteken át rendszeres aknatüzet zúdítottak észak felé, a néhány német által védett területre. Az akkor 59 éves férfinak családja mellett a háza volt mindene. A tartós ostromra időben felkészült, elég élelmiszerről gondoskodott, vizet azonban egy távolabbi kútról kellett hordania a ház pincéjében meghúzódó felesége, anyósa és két közeli rokon számára. Félelem nélkül közlekedett, január hetedikén még a Ferenc József téren (a mai Roose­velt téren) lévő bankba is bement, és elmesélte, hogy a Ferenc József hídon (a mai Szabadság hídon) sértetlenül élt át egy súlyos bombatámadást. Közben javítgatta az aknabecsapódásoktól rongált háztetőt, befedte a kitört ablakokat s mindezt a szokott nyugalmával, kedélyével.

Január 13-án, közben odakerült katonaszökevény unokaöccsével - akinek életét mentette meg, de nemegyszer mosolygott rajta gyávaságáért - együtt indultak vízért. Még nem volt két óra. Általában akkor kezdődött a délutáni aknatűz. A kaput zárta éppen, amikor a töltés felől az első akna a lába előtt becsapódott. Az öt méterrel arrébb, a kertkapunál hátsebbel elvágódó fiatalember látta, hogy nagybátyja még áll. aztán lehullt a kalapja és hosszúnak tűnő másodpercek után előrebukott a néhány fokos lépcsőn. Vége volt.

Hát mégis orosz tűzfegyver lett a végzete. A sors kegyes volt hozzá: nem szenvedett. Így vesztettem el azt, akinek mindent köszönhettem, s aki számomra - az elmondottak alapján talán érthetően - mindenkinél többet jelentett: az Édesapámat.

Sic fata volunt... Sorsa, halála csupán egy volt a század világháborúit megszenvedett, életüket értelmetlenül áldozott milliókéból.

191


*A "feljegyzések" közreadója e helyt is szívből köszöni dr. Bonhardt Attila alezredes úrnak az orosz hadifoglyok hazatérésével kapcsolatos értékes irodalmi tájékoztatását és dr. Stefániay Vilmos mérnök úrnak a számítógépes szövegszerkesztésben nyújtott nélkülözhetetlen segítségét. A 151. oldalon lévő térképet Csicsely János rajzolta.

Minthogy a "feljegyzések" szerzője nem volt gyakorlott prózaíró, a kézirat sajtó alá rendezése során csekély mértékben be kellett avatkoznunk az eredeti szövegbe: a központozást a mai gyakorlathoz igazítottuk, a helyenként túl rövid mondatokat a gördülékenység érdekében esetenként összevontuk, a nem mindig következetes igeidő-használatot a legutolsó rész kivételével, mely már inkább napló-jellegű, szükség szerint egységesítettük. (A szerkesztő.)

[1] Újabban a Magyar Tudományos Akadémia egy előadóestje, a Duna televízió "Megidézett történelem" sorozata, és egy Üzenet a frontról (A Monarchia nagy háborúja a levelezőlapok tükrében, 1914-18) című CD törte meg a csendes közönyt. Az utóbbi években megjelent néhány, a kor történelmét (is) tárgyaló mű közül csupán a legújabbat, Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig (Budapest, 1999.) c. munkáját említjük. (A továbbiakban: Herczegh) A kézirat lezárása után jelent meg a hézagpótló "Magyarország az első világháborúban" (Budapest, 2000.) című lexikon, Szíjj Jolán és Ravasz István szerkesztésében.

[2] Időzített gyújtós - levegőben robbanó - repeszgránát.

[3] Budakeszi a tatárjárás (1241-1242) utáni időktől különböző neveken nyomon követhető település. Magyar őslakosságát a török hódoltság, majd a XVIII. sz. eleji pestisjárvány legnagyobbrészt kipusztította. Mária Terézia uralkodása (1740-1780) alatt a mai Bajorországból származó - széltében "sváb"-nak nevezett, valójában bajuvár (nem württembergi) nyelvjárást beszélő - több hullámban érkezett bevándorlókkal népesült be. A 40 kh-on gazdálkodó Martin János 1916-tól a Takarékszövetkezet elnöke, esküdt, 3 évig községi bíró is volt. Herein Gyula: Fejezetek Budakeszi történetéből. Budakeszi, 1995. A magyarul jól beszélő szülők hazafias szellemben nevelt fiai magyar iskolába jártak.

[4] Az érettségizettek katonai szolgálatát megkülönböztetésül "önkéntes" időnek nevezték az Osztrák-Magyar Monarchiában. A tiszti várományosságot karpaszomány jelezte.

[5] Az 1912. évi 49. sz. Personal Verordnungsblatt 838. oldala szerint 1913. évi január 1-jei ranggal, 1017. rangszámmal, a volt cs. és kir. 32. gyalogezredben. (A M. Kir. Hadilevéltár Parancsnoksága Személyügyi Osztályának 16491/1939. sz., 1940. XII. 5-én kelt igazolása.)

[6] A budai családhoz "kosztos diákként" került, később oda nősült.

[7] Dáni Balázs tábornok, a 62. gyalogdandár parancsnoka kapta augusztus 11-én a parancsot, hogy a 44. gyalogezreddel keljen át a Száván és foglalja el Sabácot. Ezt a támadást támogatták a 32-esek. - Budapest volt házi ezredének, a Cs. és Kir. 32. Gyalogezrednek Története. Szerk.: Tinódi Varga Sándor ny. tbk. Kárpáthy Ákos ny. tbk. és Pilch Jenő ny. ezds. közreműködésével. Budapest, 1930. 122. o. (A továbbiakban: 32. gye.)

[8] A szerb civil terroristák (a második világháborúbeli "csetnikek") akkori neve. Padlás- és pincelyukakból lődöztek az egyes emberekre, tisztekre, törzsekre. - 32. gye. 124. o.

A szárazföldi háborúkra vonatkozó 1899-es ill. 1907-es "Hágai Konvenció" szerint azok kivégzése engedhető meg, akik hadicselekmények során fegyvereiket nem viselik nyíltan, nem állnak egységes katonai vezetés alatt, vagy nem viselnek egyenruhát. Ungvári, Krisztián: Echte Bilder - problematische Aussagen. Die Ausstellung "Vernichtungskrieg - Verbrechen der Wehrmacht 1941-1944." In: Geschichte in Wissenschaft und Unterricht, 1999. 10. sz., 584-595. o. I. h.: 587. o.

[9] A szerb tüzérség annyira elárasztotta a támadókat srapnelekkel, hogy a 69-eseknél és a 3-as bosnyákoknál zavar támadt. A 32-esek "dicséretre méltóan kitartottak." 32. gye. 143. o. "Rendkívül jól működtek a tartalékos tisztek, sok esetben pedig valóban mintaszerűen." Uo.144. o.

[10] Az ezredtörténet "Horozsanna-Vielka-i ütközet" néven részletesen beszámol az 1914. szeptember 9-i sikeres, bár veszteséges harcról. 32. gye. 148-153. o. A helyszín Lembergtől - a mai Lvovtól - D-re, mintegy 30 km-re található.

[11] Szeptember 10-én este a Piaszkitól északra fekvő magaslaton egy orosz dandár állott, három gyalogezreddel, és újabb erősítések érkeztek. A 32-esek támadása, ha nem is messzire, de mégis előrejutott. József fhg.: "Míg a küzdelem dühöngött, figyeltem a 32-es bakák előnyomulását, amit isteni hősiességgel hajtottak végre, mind messzebb előredolgozva magukat a legutálatosabb gyalogsági és tüzérségi oldaltűzben." 32. gye. 155. o.

[12] Az orosz mozgósítás a Monarchia hadvezetése által vártnál gyorsabb volt, ezért kellett a szerb frontról Galíciába átdobni a 2. hadsereget, benne a 32-eseket. (32. gye. 156. o.) Ismeretes, hogy Helmuth v. Moltke német vezérkari főnök a nyugati hadjárat kulcs-hadműveletét jelentő Schlieffen tervet módosította, nevezetesen a jobbszárnyon támadó erőket meggyengítette azzal, hogy - Elzász-Lotaringiát féltve - a támadásra készülő hét hadseregből kettőt elvont. Emiatt a német támadás az 1914. szeptember 6-9-i Marne-i csatában elakadt. Ez döntő kihatással volt nem csak a Monarchia által terv szerint a német segítség beérkeztéig egyedül tartott orosz frontra, hanem az első világháború kimenetelére is. (Jóllehet ez utóbbi azóta vita tárgya, l. pl. Galántai József: Az első világháború. Budapest, 1988. 154. o., vagy Herczegh: 46-47. o.) Közvetlen hatásként a Monarchia támadásban, majd az orosz túlerő feltartóztatásában kivérzett hadereje - az ígért német csapatok híján - szeptember 12 - október 2. között visszavonulni kényszerült Galíciából a Dunajecig, a 32-esek a Kárpátokig. (32. gye.156-157. o.)

[13] Falubeli bankkolléga.

[14] A Monarchia első stratégiai baklövésének súlyos morális hatással is járó következménye. A Balkán-hadsereg parancsnoka, Potiorek táborszernagy a történelem minden addigi (és azutáni) balkáni háborújában követett D-É, illetve É-D támadási irány helyett északról csak kisebb erőkkel, színlelve támadott. Főerőit nyugatról - a Drina felől - vetette be, s azok a nehezen átjárható, jól védhető É-D-i hegyvonulatokon a többszöri támadási kísérletekben felmorzsolódtak. Így azután a harmadik sikertelen kísérlet nyomán a már előzőleg elfoglalt Belgrád is elesett. (M. K.) - A veszteség 150 000 halott és sebesült, valamint 75 000 fogoly, ill. eltűnt volt. (Galántai: 222. o.)

[15] Dr. Forster Károly tartalékos hadnagy, 32-es tartalékostiszti-iskolai évfolyamtárs, iskolaelső. Az 1930-as, 40-es években m. kir. posta-főigazgató.

[16] A 32-esek arcvonala a Monarchia csapatainak szeptemberi visszavonulása (12. jegyzet), majd a váltakozó sikerű őszi-téli hadműveleteik után a szeptemberi Horozsanna-Vielka vonaltól (10. jegyzet) mintegy 300 km-re Ny-ÉNy-ra húzódott, Szinice és Rozeneck között, a Csarna folyócska nyugati partján. 1915. január 15-től a keleti parton, Krasznikkal és Vojcsinnal szemben - Czestochowától ÉK-re - folytattak állásharcot február második feléig. (32. gye. 203. o.)

[17] A megerősített 9. német hadsereg Mackensen tábornok parancsnokság alatt Lemberg irányába indított áttörési kísérlete 1914 novemberében elakadt és az orosz-lengyelországi arcvonal hónapokra megmerevedett. A Kárpátokban viszont fokozódott az orosz nyomás. Emiatt a hadsereg-főparancsnokság egyre több alakulatot vont ki, s az ott maradottak védelmi vonalát szélesíteni kellett. Ezért került sor február 14-én a 32-esek átcsoportosítására, majd a 2. osztrák-magyar hadsereg túlnyomó részének fokozatos visszaszállítására a Kárpátokba. A szállítások hosszú sorát a 31. hadosztály zárta, a kötelékébe tartozó 32. gyalogezredbeli zászlóaljakkal. (32. gye. 204-205. o.)

[18] A kárpáti harcok helyszínvázlata a 32. gyalogezred II., majd III. zászlóalja 10.százada mozgásával, harcainak helyszíneivel a 151. oldalon látható.

[19] Heisseg Károly ezredes még 1915. január 8-án vette ismét át az ezred parancsnokságát. (32. gye. 204. o.)

[20] A II. és III. zászlóaljat a 27. hadosztálynak rendelték alá. A 32. gyalogezred a továbbiakban zászlóaljanként más-más hadosztályok kötelékében harcolt, mindig ott, ahol erősítés, vagy különleges feladatok teljesítése céljából csapatokra szükség volt. (32. gye. 210. o.) Ez egyben a legtöbb áldozatot követelő alkalmazásokat jelentette (M. K.).

[21] "Ezredünk már a menetelések alatt is sokat szenvedett, mert legtöbbnyire a hideg dacára is a szabadban táborozott, ami kapcsolatban az igen hiányos élelmezéssel nagyon növelte a naponként betegen távozók számát. De mi volt ez a további fáradalmakhoz, nélkülözésekhez és megpróbáltatásokhoz képest, melyeknek következtében az Orosz-Lengyelországból teljes hadilétszámon elindult ezred április közepéig, bár közben kétszer is kapott pótlásokat, majdnem teljesen megszűnt, úgyhogy csupán az ezredtörzsből, 25 puskából és 2 géppuskából állott." (32. gye. 210. o.)

[22] Az orosz kézben lévő Manilova magaslat nehezítette a 27. hadosztály előrejutását, ezért kapták a 32-esek a parancsot az elfoglalására. Tüzérségi előkészítés nélkül, "halált megvető bátorsággal" indult rohamra az 5., majd a 6. és 7. század de a 8. már nem, mert addigra a roham az oroszok gyilkos puska- és géppuskatüzében összeomlott. (32. gye. 212. o.) Az értelmetlen vérveszteség azért keletkezett, mert Kosak altábornagy, a 27. hadosztály parancsnoka a 32. gyalogezred két zászlóalját nem a Schmidt altábornagy (a 43. Landwehr hadosztály parancsnoka, átmenetileg hadtestparancsnok) szándéka szerinti átkaroló támadásra használta fel, hanem arcban - a Za Balandáról Manilova felé húzódó keskeny háton - vetette be. (A világháború, 1914-1918. Különös tekintettel Magyarországra és a magyar csapatok szereplésére. 1-10. k. M. kir. Hadilevéltár, 1940., 8. k., 301. o. - Március 6. (1915 első négy havának eseményeire a továbbiakban: Világháború 8.) Mindehhez a következő napon - 7-én - más irányból kellett támadniuk, ismét súlyos veszteséggel, eredménytelenül. A két támadásban elesett 4/45 fő tiszt/legénység, megsebesült 7/200, eltűnt 0/65 fő. Emiatt a II. zászlóaljat a III.-ba olvasztották. (32. gye. 212. o.) Martin hadnagy a 7.-ből a 10. századba került parancsnokként.

[23] Világháború 8., 338. o. Hadtestparancsnok: Trollmann altábornagy.

[24] A 32. gye. 214. o. erről így emlékezik meg: "A III. zászlóalj 13-ára virradó éjjel Szmolniknál a 29. ho. egyik ezredét váltotta fel állásában. Felváltás közben az oroszok támadtak, és a csoport egy részét, köztük ezredünk 10. századát szívós ellenállása dacára visszavetették, miközben századunknak 100 embere orosz fogságba jutott."

[25] Bartáné (6. jegyzet) öccse, szintén tartalékos hadnagy.

[26] "Március 21-én éjjel egy orosz lövész-zlj támadta meg a 10. szd-ot amely a támadást nemcsak visszavetette, hanem 140 foglyot is ejtett és sok puskát zsákmányolt. Saját vesztesége egy halott volt, sebesült egy sem." (32. gye. 214. o.) Martin Ferenc századparancsnokot akkor terjesztették fel a - tartalékos hadnagy számára 1915 elején még rendkívül magasnak számító - III. osztályú katonai érdemkereszt kitüntetésre, amit 1915. május 17-ével - akkor már hadifogságban - el is nyert. (155. o.)

Poleschenszky tábornok, dandárparancsnok a 32. gyalogezred III. zászlóaljának a 29. hadosztályból történt március 28-i kiválásakor a következő táviratot küldte az ezredparancsnokságnak: "A válságos pillanatokban nekem alárendelt 32/III. zászlóalj 15 napon át volt dandárom kötelékében. A súlyos körülmények, amelyek közt harcba lépése történt, veszteségekkel jártak. De amikor az ellenség március 21-én éjjel ismét támadott, a zászlóalj fölényesen visszaverte. A 10. szd-ot támadó ellenséges lövész-zászlóalj ekkor állományának felét vesztette, 140 fogoly és gazdag hadianyagzsákmány jutott a III. zászlóalj kezére. A készenlétben álló tartalék beavatkozására nem is volt szükség. E fegyvertény után mind a 29. ho. pk-a, mind én mindjárt kifejeztük dicsérő elismerésünket a zászlóaljnak. Midőn úgy ezt, mint a zászlóaljnak különben is kiváló szolgálattételét az ezredparancsnokság tudomására hozom, még egyszer köszönetemet fejezem ki a zlj-nak és kívánom, hogy állandó hadiszerencse kísérje."(32. gye. 215-216. o.) Az idézet jól mutatja, hogy a magas kitüntetéshez nem elég a hősiesség, hanem az is kell, hogy a felsőbb parancsnokság felfigyeljen rá. (M. K.)

[27] A zászlóalj ekkor Heisseg ezredes, a 32. gyalogezred parancsnoka különítményéhez. (a 32. gyalogezred egy zászlóalja és a zombori 23. gyalogezred két zászlóalja) tartozott. (32. gye. 216. o.)

[28] A zombori 23. gyalogezred egyik zászlóalját az ellenség 18 órakor meglepte állásában, szétugrasztotta, és nagyobbrészt elfogta. A 41. honvédhadosztály parancsnoksága a Heisseg-különítmény Zebrák-nyeregre került 32-es zászlóaljával a legveszedelmesebb pontot záratta el. (Világháború 8., 545. o.)

[29] A hadsereg-főparancsnok buzdító parancsot adott ki, "tevékeny harcvezetést" követelve: "Tudatosan nyitott hézagok hagyása az arcvonalban és hátul célszerűen elhelyezett erővel (sic!) megrohanni az elg-et, ahol az betörést kísérel." Ez arra utal, hogy a hadsereg-főparancsnok figyelmen kívül hagyta "a csapatok emberfeletti szenvedéseiről, kétségbeeséséről és a teljes tartalékhiányról hozzá juttatott jelentéseket." (Világháború 8., 552. o.)

[30] "Bár az oroszok nem nézték tétlenül a visszavonulást, ez aránylag mégis csekély véres veszteségbe került, de annál jelentékenyebb volt a vértelen veszteség nagysága. Az úttalan, jéggel és helyenként 3-4 m magas hóréteggel borított terepen a rosszul táplált, félig megfagyott katonák jó része visszamaradt és vagy orosz fogságba jutott, vagy örök álomba merült. Az így visszamaradottaknak száma századonként és naponként az 50-et is elérte." (32. gye. 216. o.)

[31] "Az új, az 1070. mp. Voloszan környékén fekvő állás megszállása közben a Heisseg csoport és bal szomszédja, a 41. honv. ho. között hézag keletkezett, melybe az oroszok csakhamar kezdtek benyomulni, de ezredünknek egyik százada ismét kiverte őket és még 180 foglyot is ejtett." (32. gye. 216. o.) Ebből már nem született újabb kitüntetés. (M. K.)

[32] "A hds. csop. pság. a 32. ho. által a baligrodi úttól keletre végrehajtott ellentámadás sikertelensége folytán elrendelte az egész hds. csop-nak visszavonulását a Csiszna-magasságig, április 3-án pedig a Kárpátok gerincvonala mögé vette vissza csapatait a rendkívül heves orosz tömegtámadások elől." (32. gye. 216-217. o.)

[33] A hadseregparancsnokság április1-jei esti jelentése szerint a legfeljebb 7 000 puskával rendelkező Schmidt-hadtesttel szemben (ahova a Heisseg-csoport is tartozott) legalább 20-24 000 puska állt. (Világháború 8., 564. o.)

[34] "Március 31.-e és április 1-e folyamán a Heisseg csoport, illetve annak kötelékében ezredünk III. zlj-a számos kisebb támadást vert vissza, az utóbbi napon éjfélkor pedig Zubraczéra folytatta a visszavonulást." (32. gye., 216. o.)

[35] A visszavonulás során a III. zászlóalj 12. százada eltévedt és eltűnt, a IV. zászlóalj szintén nagy veszteségeket szenvedett. Az I. zászlóalj a Piaszki-magaslaton kitartott, majd - parancs szerint - késleltetett visszavonulása során Jablonkitól D-re megsemmisült. (32. gye., 217. o.)

[36] "Zellőnél az ezredünk megmaradt részei ismét egyesültek, de oly kis létszámmal, hogy Heisseg ezds. a két zlj-ból két szd-ot - a 10. és 15.-et alakíttatta." (32. gye., 217. o.)

[37] ".embereink kimerültsége a század.pk-ok jelentései szerint, a harcszünet dacára is oly nagyfokú volt, hogy félni kellett, hogy további harcokra már nem lesznek képesek."(32. gye., 217. o.)

[38] Franz János, a háború végén alezredes. (32. gye., 337. o.)

[39] Az ellenség - néhány napi szünet után - április14-én ismét megkezdte harci tevékenységét. Az orosz erők helyi támadásainak szívós erőszakolása nem mindig állt arányban a kitűzött korlátozott céllal. A véráldozat nem sokat számított, emberük volt bőven, a megkezdett vállalkozásokat addig táplálták új tömegekkel, míg csak a tartalékok el nem fogytak. Ilyen természetű harcok folytak április 15-től 18-ig a Skura Vrch táján.(Világháború 8., 675. o.) - Április 15-én egy ködös hajnalon ismét támadtak az oroszok, a sűrű ködben meglepték ezredünk 10. századát és részben visszavetették, részben elfogták. (32. gye., 217. o.) - Az oroszok a 857.mp. - Skura vrch. - 788.mp. közti rövid gerincet, a Zellő és Telepócz közti arcvonalrész legfontosabb szakaszát támadták, mely az Udava-völgy - Telepócz közti betörést reteszelte el kelet felé. Szerencsétlen körülmény volt, hogy az aránylag sok tartalékból semmi nem állt közvetlen rendelkezésre, mikor az orosz támadás komollyá vált. . A roham a hajnali szürkületben oly váratlan és gyors volt, hogy a hír továbbítása és a Szedreske és Cirókafalu között, valamint a Csukaházán lévő különböző alakulatok és a Vendégin lévő hadtest-tartalék felriasztása elkésett és a Skura vrch-i kulcspont az ellenség birtokába került. A hadtestparancsnokság rögtön igazoló jelentést kért, hogyan sikerülhetett az ellenségnek a betörés, amikor annyi tartalék állt a küzdővonal mögött és mikor - a hadosztályok felterjesztett vázlatai szerint - az állások erődítése kielégítő volt. A felelős parancsnokságok csak az előbbiekkel tudtak ismét mentegetődzni. (Világháború 8., 675-677. o.) - Jellegzetes példa a vezetés hibájára és az első vonalbeliek feláldozására: a leváltással, vagy legalább a megerősítéssel végzetesen késlekedtek, az igazoló jelentésben valótlanságot állítottak (egy sor drótakadály kielégítő erődítés? - M. K.). - A visszafoglalásra irányuló elkeseredett harcok a tartalékok felvonultatásával (20 000 puska, 34 géppuska) és tüzérségi támogatással az ellenséges tüzérség okozta súlyos veszteségek árán is csupán a 788-as mp. visszafoglalását eredményezték. A 814-es és 803-as magassági pontot a harcok április 21-i nyugalomba jutásáig sem sikerült újra birtokba venni. (Világháború 8., 678. o.)

[40] A cári Oroszországban alkalmazott - de a Monarchiában is ismert - francia eredetű Réaumur-skála a víz fagyás- és forráspontja közti hőmérsékleti különbséget önkényesen 80 fokra osztotta fel. Így tehát l °R 1,25 °C-nak, vagyis 27 °R 33,75 °C-nak, 42 °R pedig 52,5 °C-nak felel meg.

[41] Havas Boldogasszony napja, augusztus 5. A búcsút mindig a rá következő vasárnapon tartották.

[42] A krasznojarszki tábor - Szibéria legnagyobb és leghírhedtebb első világháborús hadifogolytábora - valósággal fogalommá vált. A legtöbb emlékirat ott, vagy onnan fogant. Csupán példaképp említjük Stessel Jenő ezds. Hadifoglyok élete Szibériában (Budapest, 1925.) c. művét, melyben az 1914. október. 4-től 1922. tavaszáig a táborban töltött idejéről számolt be, nagy alapossággal. Könyvében található J. Dzinsbirka asszony varsói kiküldött. 1917-ben Petrográdon tartott előadásának szövege a hadifoglyok helyzetéről a cári Oroszországban, valamint a csehek felkelése és a Kolcsak-féle fehér, majd a vörös uralom története is (Hadtörténelmi levéltár, Z-317.) - Merőben más Rónai Ernő Krasznojarszk c. műve (Nagyvárad, 1941). A bővérű szerző lektűrjéből sok sajátos részletet tudhat meg az olvasó Krasznojarszkról. - Nem maradhat említés nélkül Dr. Fejes István és Fejes Gyula Az orosz hadifogság képekben c. albuma, (Rákospalota, 1931.) több mint 300 kitűnő fényképpel, bőséges szövegmagyarázattal.

[43] -30 °C. A további hőmérsékleti adatok is mind a Réaumur skálára vonatkoznak.

[44] Barta Lenke, későbbi felesége, akkor 15 éves.

[45] 1915. december 3. (Xavéri Szt. Ferenc), a szerző 30. születésnapja.

[46] -42,5 °C.

[47] -46,2 °C.

[48] Herbert Kitchener, Earl of Khartoum (1850-1916) angol tábornagy foglalta el a XIX. század végén Kartumot, 1899-1902 között főparancsnok volt a búrok elleni kíméletlen háborúban és a dél-afrikai koncentrációs táborok létrehozója, 1902-1909 között indiai főparancsnok, majd Egyiptom uralkodója. 1914-ben - a háború kitörésekor éppen Londonban járván - nevezték ki hadügyminiszterré. Három-négy éves háborút jósolva sikerült bevezetnie Nagy-Britanniában - eleinte toborzás útján - az általános védkötelezettséget. A franciák háborús támogatásának buzgó híve. 1915 végén angol katonák "vérével" - újabb offenzíva árán - mentette meg Joffre francia főparancsnokot a bukástól, biztosítva ezzel a háború folytatását a francia békepár­tiakkal szemben. A Dardanellák ellen súlyos fiaskóval végződött brit kaland lelkes támogatója is volt. A sorozatos kudarcok és hatalmas vérveszteségek nyomán 1915 végén pozíciója megrendült. 1916. június 5-én oroszországi tárgyalásra küldték egy cirkálón. A hajó az Orkney-szigetek közelében aknára futott és az utasok legnagyobb része - köztük Kitchener - a vízbe fúlt. (Atlas zur Weltgeschichte. 2. k., München, 1973., 97. o., A. J. P. Taylor: Az első világháború képes krónikája. Budapest, 1988., 27-89. o.)

[49] -45 °C.

[50] 1 verszt = 1067 m.

[51] +33,75 °C.

[52] "A magyar hadifoglyok hazaszállítása az első világháború után"címmel kétrészes monográfia található a Hadtudományi Könyvtárban dr. Bonhardt Attila tollából. A munka első kötete - "A Magyarország határain túlra kiküldött fogadóbizottságok tevékenysége, 1918-1922" c. bölcsészdoktori disszertáció (HL 106.809.sz, a továbbiakban: B. A., I.) egyik fejezete foglalkozik a magyar hadifoglyok Kelet-Szibériából történő hazaszállításával (184-260. o.) Ebben két gátló körülményt emel ki: a legyőzötteket különösen sújtó pénzhiányt és azt, hogy - a győztes hatalmak határozata szerint - a Központi Hatalmak fogságba esett katonáinak hazaszállítására csak a békekötés ratifikálása után kerülhetett sor. Így először 1919 márciusában a Nemzetközi Vöröskeresztnek juttatott összeg, valamint a Dán Vöröskeresztnek, majd 1919 őszén az Amerikai Vöröskeresztnek átutalt félmillió svájci frank jelentett némi támogatást. Az amerikai és japán fennhatóság alatt kelet-Szibériában mintegy 12 000 főre becsült foglyok számára a békedelegáció a két államtól a hazaszállítási költségek megelőlegezését kérte, de ez a békekonferencia határozatába ütközött. (Magyarországnak kellett a költségeket állnia.) A misszió vezetője, Dell Adami Géza százados 1917-ig maga is a krasznojarszki tábor lakója volt, társa, dr. Kovács József orvos őrnagy, egészségügyi ellenőrzést végzett. - Az Osztrák Magyar Monarchia összes hadifoglyainak száma - különböző források szerint - mintegy 1,5 - 1,7 millió volt. Ehhez járult még 840 000 eltűnt. (Hadifogoly magyarok története. [Szerk.: Pilch Jenő.] in: B. A., I., 262. o.) A hadifogságban kb. 8 000 osztrák magyar tiszt és 470 000 legénységi katona halt meg. (Józsa Antal adata a "Hadifogoly magyarok története" c. kötetben. in. B. A., I. uo.) A Szibéria egész területén tartózkodó százezernyi magyar hadifogoly tengeri úton történő hazaszállításának költségeit - személyenként 200 dollár szállítási díj mellett - 20 millió akkori dollárra becsülték. (Kirchner Sándor: Hadifoglyok hazaszállítása. in B. A., I. 298. o.) A Bajkál-tótól keletre elhelyezettek létszáma 1920. III. 1-én 15 355 fő volt. - A magyar küldöttség a hazaszállításhoz szükséges pénzt 1920 április-májusban az Amerikai Egyesült Államokban próbálta előteremteni, ahol az Amerikai Vöröskereszt, az amerikai magyar segélyegyletek és az Izraelita Segélyegyesület összesen mintegy 650 000 dollárt hajtott fel (B. A., I. 198. o.), a Keresztény Ifjak Egyesülete (YMCA) pedig a különböző fogolytáborok segélyezését vállalta. A megvalósításhoz létrehozták az Amerikai Hazatelepítési Bizottságot. - A hazaszállítandó hadifoglyokat három táborban vonták össze. Míg a pervaja-rjecskai 1 600 és az egyik nyikolszki táborban lévő mindössze 16 magyar hadifogoly helyzete jó volt, addig a nyugati orosz tábor 2 570 magyar foglya az Orosz Tengermelléki Ideiglenes Kormány fennhatósága alatt főleg segélyekből tengődött. (B. A., I.,191. o.) - Dell Adami 1920 májusi, Amerikából feladott sürgönye július-augusztusi hazaszállítást ígért 5 hajóval, így a tábori hadifogoly irodák sorrendiséget állítottak össze fogságban töltött idő, kor, családi és egészségi állapot alapján.

[53] Vörösmarty emlékét idéző disztichonok.

[54] Felhők után napsütés.

[55] 56,2 °C.

[56] A hazaszállítás lebonyolítását pénzátutalási gondok és a politikai körülmények is nehezítették. További nehézséget jelentett a belső-szibériai táborokban szétszórt magyar hadifoglyok összegyűjtése. A cseh légionisták előnyt élvező hazaszállítása elhúzódott, miközben további pénzügyi nehézségek léptek fel. Közben a krasznojarszki és attól keletre eső táborok magyar hadifoglyait is útba indították Vlagyivosztok felé. További amerikai és német segéllyel sikerült úrrá lenni a helyzeten, noha újabb szervezési (sorrendi) gondok is jelentkeztek. Mindemellett a hajók bérleti díja sehogy sem akart összejönni. (B. A., I. 200-216. o.)

[57] Amikor - 1920 szeptemberében - a csőd már teljesnek látszott, az Amerikai Hazatelepítési Bizottság megemelte a hozzájárulást. Így sikerült két hajót, a sanghaji kikötőben álló francia tulajdonú "Scharnhorst"-ot és a teherhajóból hadifogoly magyar mérnökök tervei alapján 2 000 fő szállítására átalakított "Mainam"-ot kibérelni. (uo.)

[58] Bonhardt Attila adatai szerint az 1920. október 25-én a "Mainam" fedélzetén 1 765 (a megszállt területekre illetékesekkel együtt 1 838) magyar, 25 osztrák, 60 galíciai és 165 cseh foglalt helyet. (B. A., I. 220. o.) A munka a továbbiakban beszámol az un. népszövetségi szállítmányok, a "Steigerwald" és a "Frankfurt" indulásával kapcsolatos bonyodalmakról, majd az 1921-es hazaszállításokról is. A témában elmélyülni kívánók az idézett disszertációban bőséges irodalmi hivatkozásgyűjteményt találhatnak. Itt csupán két munkát említünk: Kirchner Sándor: Hadifoglyok hazaszállítása (Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény, 2 081. sz.) és Dell Adami Géza - Saáry Jenő: Megváltás Szibériából. Budapest, 1925.

[59] Ugyan ki gondolta akkor, hogy a harcok java a század hatvanas-hetvenes éveire esik majd, a franciák veresége után az Egyesült Államok fogja vívni és mindkét oldalról tengernyi áldozat vezet Vietnam függetlenségéhez? - M. K.

[60] A Szerző nem említi, hogy ez volt a 35. születésnapja.

[61] Dr. Bonhardt Attila e tárgykörű munkájának (l. az 54. sz. jegyzetet) második kötete, "A magyarországi hadifogoly-fogadó és -leszerelő szervek tevékenysége 1918-1923" című, 1994-ben megvédett kandidátusi disszertációja foglalkozik a címben megjelöltekkel beható részletességgel. - A Kelet-Szibériából tengeren érkező hazatérők fogadására berendezett szentgotthárdi állomás 1920 júniusától 1921 februárig működött. (B. A. II., 120-127. o.) Az ide érkezettek "...politikai ellenőrzésére és megfigyelésére ... nagy súlyt fektettek, egészségügyi szempontból viszont enyhébb elbánásban részesültek. Mivel a hosszú tengeri utat mintegy természetes vesztegzár alatt tették meg, az egyébként kötelező 14 napos vesztegzár nem volt szükséges." - Az 1920. VI. 27-én kiadott 7405/36.b.-1920. sz. miniszteri rendelet, illetve az azzal létrehívott miniszteri bizottság szerint "az ünnepélyes fogadtatást a katonai, egyházi és polgári hatóságok, valamint a társadalmi egyesületek bevonásával az országhatártól a leszerelő táborig"[úgy kell megszervezni, hogy] "a hazatérők útja oly diadalmenetté változzon, amely a mai szerény viszonyok mellett - legalábbis némileg - emlékeztessen arra a diadalmenetre, amellyel a háborúba indultak." A konkrét tervezet minden részletre (dekoráció, zenekar, üdvözlő-beszéd, nemzeti színű szalag, újságosztás, étkeztetés, szeretetadományok, résztvevő egyesületek képviselete) kitér. A leírásból látható, hogy az illetékesek a rendeletnek szívvel-lélekkel eleget tettek. A tájékozott olvasó bizonyára önkéntelenül összeveti mindezt a második világháború után a Szovjetunióból hazaérkezettek fogadásának körülményeivel.

[62] A Bonhardt-disszertáció részletesen ismerteti a csóti leszerelő tábor célkitűzéseit. (Politikai ellenőrzés, a hazatérők megnyerése a Horthy-rendszernek.) Az adminisztráció mindenesetre remekül működhetett - legalábbis e szállítmány esetében -, mert mindössze egy napig kellett a táborban tartózkodniuk.

63 A munka édesíti meg az életet, s nem teszi soha terhessé.

64 A HM 650. 073. sz., 1939. VI. 12-én kelt igazolványa szerint a Károly-csapatkereszt viselésére jogosult.

65 L. a 187. oldalon.

66 HM 49.416/eln. 8. b. 1944. sz., Honvédségi Közlöny, 1944. 31. sz., 583. o.

67 Vitéz kishindi Hindy Iván m. kir. vezérőrnagy - 1944. XI. 1-től altábornagy - nem volt nyilas érzelmű, inkább anglofil, de mint szinte minden, a keleti harctereket megjárt tiszt, irtózott az oroszoktól. Ez motiválhatta fatális fellépését. Az ostrom alatt Budapest városparancsnokává nevezték ki, tényleges lehetőségek nélkül. "Egy csicskásnak nagyobb hatalma van" - idézte a harcok vége felé elhangzott megkeseredett szavait egy fültanú. A háború után népbírósági ítélet alapján felakasztották.

<back to contents>