SZEMLE

Perjés Géza

Seregszemle

Hadtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok

<Back to contents>

(Balassi Kiadó - Zrínyi Kiadó. Budapest, 1999. 332 o.)

Perjés Géza pályája jellegzetes XX. századi magyar életút: katonának tanult, részt is vett a keleti front harcaiban (erről nemrég jelent meg visszaemlékezése a Hadtörténelmi Közlemények 1997. évfolyamában) - de az ország fordulatokban oly gazdag sorsa az ő számára is más irányt szabott: 1945 után nem lett "miles militans", hanem, igaz kitérőkkel (a magyar tudomány nagy szerencséjére): "miles doctus." R. Várkonyi Ágnes szép bevezetője felvázolja azt az utat, amelyen Perjés Géza végighaladva a magyar hadtörténetírás élvonalába küzdötte fel magát.

Noha megjelenésükkor már az 1960-as évektől rögtön igyekeztem tanulmányait meg­ismerni, most mégis, a Seregszemle átolvasásakor meglepődtem, hogy milyen gazdag termésből válogathatott a szerző a könyv összeállításakor (a közölt bibliográfia mintegy 80 tudományos publikációját tartalmazza). Ez az újraolvasás egyben az újrafelfedezés szellemi élményét is nyújtotta számomra.

Munkáinak két módszertani alappillére figyelhető meg a kötetben: az európai hadtörténeti kutatások eredményeihez való messzeme­nő kapcsolódás, valamint az interdiszcipli­nitás. Perjés Gézának elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az 1960-as évektől az addig meglehetősen izolált magyar hadtörténeti kutatások ismét egyre több szállal kapcsolódhattak (kölcsönösen) a nyugat-európai országokban folyó tudományos tevékenységhez.

A Seregszemlébe felvett tanulmányai, valamint a bibliográfiában szereplő munkái arról győzik meg az olvasót, hogy Perjés Géza Zrínyi Miklóst, a katonát, politikust, hadtudományi gondolkodót, költőt tartja a XVI-XVII. századi Magyarország legkiemelkedőbb tehetségének. Nem véletlen, hogy könyvének legszebb és legizgalmasabb lapjai Zrínyiről szólnak, és számtalan kitűnő megállapítást nyújtanak a költőről (a katona szemével) és a katonáról, a hadtudományi íróról, a katonalélek megfigyelőjéről és ábrázolójáról, a politikusról. Ugyancsak élményszámba megy elolvasni a metodizmus kérdését és a Zrínyi-Mon­tecuccoli vitát tisztázó tanulmányát, amelyben kimutatja, hogy köztük nem hadtudományi, hanem politikai alapú ellentét volt, amely az ország helyzetéből és az udvar politikájából következett. A tehetségosztó "sors bona" ugyanis Zrínyinek csak egyet nem adott meg: biztos társadalmi hátteret, független, erős országot - helyette adott egy töredék országrészt, amely a Habsburg-birodalom alárendelt határvédelmi területe volt. A Zrínyi-Monte­cuccoli ellentétet és vitát tisztázó tanulmánya egyben példamutató a reális nemzeti önismeret alakítására is, amelyben a történeti tényeknek kell a döntő érveket adni, elkerülve a nemzeti öndicséretet és önmentegetést. A reális nemzeti önismeretet nekünk magunknak kell kialakítanunk, mellőzve mindenféle torzulást és torzítást. Perjés Géza munkáiban ez az elv következetesen jelen van.

Hogy a katona és hadtörténész, ha nem zárkózik be szakmájának sokszor maga emel­te korlátai közé, az irodalomtörténésznek is tud újat mondani vagy új érveket szolgáltatni, azt Perjésnek a Szigeti veszedelemről nyújtott elemzése és a kuruc álballadák vitájáról kifejtett véleménye mutatja. Az Esztergom megvételéről katonai szempontú elemzése nemcsak megcáfolhatatlanul bizonyítja Thaly szerzőségét, hanem egyúttal az interdiszciplináris módszer világos bizonyítéka. És ez fordítva is igaz: a Szigeti veszedelem katonai szempontú elemzése a hadtörténet számára is használható anyagot ad az esztétikai és nyelvi szépségek mellett és által.

169


A Rákóczi-szabadságharc jelentős helyet kap a kötetben (és a bibliográfiában felsorolt művek között), most itt csak a Mezőgazdasági termelés, népesség, hadsereg-élelmezés és stratégia a XVII. század második felében (1650-1715) 1963-ban megjelent könyvét említjük meg; a Seregszemlébe ennek első négy elvi jellegű fejezetét vette fel. A könyv tipikusan interdiszciplináris témát dolgoz fel, amelyben összefonódik hadtörténet, hadtudomány, gazdaságtörténet, mezőgazdaság-történet, történeti statisztika, demográfia, táp­lálkozástudomány stb. Az állandó hadseregek kialakulásával egyre fontosabb, gyakran hadjáratok, háborúk kimenetelét eldöntő tényezővé vált a hadellátás, az azzal összefüggő gazdasági és szervezési tevékenység. Általános érvényű megállapításait a török elleni felszabadító háború, valamint a Rákóczi-szabad­ságharc lefolyására konkretizálja, ezzel mintegy magasabb szintre emelve a szabadságharc hadtörténeti kutatását, túllépve a pusztán harci cselekmények bemutatásán, szélesebb dimenzióba helyezve a háború (háborúk) lefolyásának vizsgálatát. Vagy: noha a kurucok 1703. évi felvidéki hadjáratát Markó Árpád már feldolgozta, Perjés Géza e témában is tudott újat hozni, Bercsényi Miklós hadvezetési tevékenységének a Thaly-féle illúzióktól megtisztított, reális bemutatását.

Végezetül ismertetésemet egy ajánlással és egy kívánsággal fejezem be. Ajánlom a Seregszemlét nemcsak a korral foglalkozó kutatóknak, főleg a fiataloknak - számukra a könyv tanulmányozása egyszerűen nélkülözhetetlen -, hanem a nemzeti múlt iránt érdeklődők népes táborának is. Nemcsak kitűnő stílusban, élvezetesen megírt könyv által nyújtott intellektuális örömben lesz részük, de példát és utat kapnak a reális nemzeti önismeretre, a haza igazi szeretetére, múltunk "vérzivataros századainak" (ahogy Kölcsey Ferenc a Hymnusban nevezte a kort) objektív felmérésére.

Ugyanakkor a magam és kutatótársaim ne­vében kívánom, hogy a "miles doctus" tarsolyából még sok ilyen magas színvonalú tudományos munka vonuljon fel seregszemlére.

 

Bánkúti Imre

 


 

 

Nicolas de Kun

Onze Siecles de Relations Belgo-Hongroises
et Luxembourgo-Hongroises

(Brüsszel, 1999. 384 o.)

A Brüsszeli Magyar Ház kirakatában a saját kiadású művek közt folióméretű kötet hívja fel magára a figyelmet, amelynek az első külső borítóján Théo van Rysselberghe "Magyarország millenniuma" című, 1896-os színes plakátja szerepel. A 24 táblázattal, 20 térképpel, vázlattal és 46 egyéb illusztrációval gazdagon szemléltetett mű, amelyhez imponáló apparátus is csatlakozik, a szülőföldjétől évtizedek óta távolélő, de hazájától soha el nem szakadt nemes Kun Miklós (Nicolas Kun de Kozma) sokéves munkájának felbecsülhetetlen értékű eredménye. A Belgiumban élő szerző igyekezett, hogy feltárjon minden apró adatot, amely a mai Belgium és Luxem-

170


burg lakosságát, valamint a magyarságot ezer esztendőn át valamilyen formában összekapcsolta. Mottójául jogosan választotta a Luxemburgi Nagyhercegség Tanácsának 1784-es határozatából: "Magyarország nem idegen ország." Ebben a szellemben a legkülönbözőbb belgiumi, luxemburgi, magyarországi és ausztriai forrásegyüttesekben az előző szakirodalom alapján végzett meghatározó kiegészítő kutatások után született meg a tizenhat fejezetre tagolt, francia nyelvű mű. Ennek rendkívüli gazdagságát csak felvillantani tud­ja a recenzens, miközben főleg a hadtörténelmi vonatkozásokra hívja fel a figyelmet.

Az első fejezet a kezdetektől a XV. századig terjedő időt mutatja be, utalva e két terület őskori, hun- és germánkori sorsbéli hasonlóságaira, majd felidézve a végleges magyar honfoglalásra és a mai Belgium és Luxemburg területével kapcsolatos nyugati hadjáratokra vonatkozó, fennmaradt forrásokat. Ezt követően a magyar területeken átvonult, Flandriából, Brabantból, Hainaut-ból, Luxem­burgból, Bruggéből, Namurból, Ypernből és más kisebb területekről hadrakelt keresztesekről szól a szerző. Ehhez csatlakozva rendkívül érdekfeszítő rész következik arról, a XIII. században miként bukkantak rá flamand utazók is a Magna Hungaria-beli, valamint más töredékmagyarokra, továbbá miként települtek a Magyar Királyság területére, mégpedig főleg Kárpátaljára, a Szepességbe, az erdélyi szász székekbe, Baranyába e korai időben vallonok és flamandok, miközben egyes magyarok Lüttichben bukkantak fel. Utóbbiak közül a szerző Magyarországi (Árpád-házi) Szent Erzsébetet emeli ki, akinek leányát, Thüringiai Zsófiát, II. Henrik brabanti herceg vette feleségül. A további uralkodóházbeli, művészeti és egyéb kapcsolatok zárják ezt a részt.

A következő két fejezet a XVI-XVII. században egyre szélesedő rokoni, anyagi, tudományos és művészeti összefonódásokat részletezi, amelyeket a protestantizmus terjedése még tovább erősített. Ezek közül itt is kiemelendő Oláh Miklós és Rotterdami Erasmus baráti kapcsolatának részletes felidézése és a magyar tudósok németalföldi publikációinak sorravétele.

Egyértelműen a hadtörténelmi vonatkozások kerülnek előtérbe a következőkben. A negyedik fejezet a császári szolgálatba állt és így magyar földre került németalföldi hadvezérek és zsoldosok XVI-XVIII. századi működését idézi fel, köztük Karl von Mannsfelt, Johann von Tilly, Giorgio Basta és társaik szerepét a tizenötéves háborúban, Alexandre de Bournonville, Bucquoy grófja, valamint Charles de Rouroy és vallonjaik harmincéves háborúbeli harcait. A továbbiakban a szerző az oszmánellenes felszabadító háborúban bevetett, Hainaut-ból, Luxemburgból, Namur­ból, Flandriából, Brabantból, Lüttichből érkezett harcosokról szól, kiemelve Landolin Bucquoi, Longueval grófja, továbbá Arenberg két hercege: Alexandre-Joseph és Philipp-Charles,  valamint Charles-Eugene, Croy hercege, főleg pedig Ferdinand-Gobert de Lyn­den, Aspremont grófja szerepét. Legutóbbi vette feleségül II. Rákóczi Ferenc herceg húgát, Júliannát.

Áttérve Mária Terézia korára, a szerző az Argenteau, a Meerbeek, a Wignacourt, az Ayasa, az Ursel, a Clerfayt, a de Ligne és más családok kiemelkedő, magyar királyi szolgálatban állt katonaegyéniségeit idézi fel. Ezt követően, visszanyúlva a harmincéves háborúig, részletezi a mai Belgium és Luxemburg területén a császári hadseregben bevetett magyarok, főleg a huszárkötelékek szerepét. Az egykori Spanyol-, majd Osztrák-Németalföld birtoklásáért folyt harcok közül különösen bő terjedelemben idézi fel a spanyol és az osztrák örökösödési háború ideje alatt vívottakat. Ezt követően a Batthyány-, a Pálffy-, a Teleki-, és a Széchényi-család e területhez fűződő kapcsolódásait mutatja be Kun Miklós. E blokk zárásaként röviden felidézi, mely magyar egységeket vetette be II. József a brabanti forradalmi mozgolódás ellen, és ezek miként viselkedtek.

A hatodik fejezet ugyancsak erőteljesen hadtörténelmi jellegű, ez ugyanis a francia forradalmi és napóleoni háborúk korát idézi fel. A huszárok háborús szerepvállalása mellett a szerző a magyar gránátosokat is erőteljesen kiemeli, miközben Jomini kortárs dicséretét idézi: "Magyarország adta azokat az ezredeket, amelyek, a vallonokkal együtt, a császári csapatok elitjét alkották." A belgiumi térségben bevetett hat huszár- és tizenkét gyalogezredbeli magyarok harctéri helytállásának részletezése után külön, egyenként mutatja be ez a rész három tucat magyar királyságbeli császári-királyi tábornok kimagasló teljesítményét, rövid pályafutásuk egészét is ismertetve.

A korszak egyéb kapcsolattörténetét tárgyaló következő fejezet bevezetőként még visszautal a volt Temesi Bánság korábbi, még XVIII. század közepi, betelepítésére és gazdasági fejlesztésére, illetve az abban játszott dél-németalföldi szerepre. Ezután az egyházi kapcsolatok részletezése következik, majd szó esik a császári-királyi hadseregben magyar felségterületen szolgált flamand, vallon és luxemburgi katonák reformkori sorsáról. Ezt követően a belgáknak Kossuth Lajoshoz fűződő, valóban páratlan kapcsolataival foglalkozik a szerző. A nyolcadik fejezet az 1848/49-es magyar menekültek belgiumi sorsát idézi fel érdekfeszítő részletességgel.

A következő fejezetben a szerző visszatér a dinasztikus kapcsolatokhoz, Rudolf trónörökös Stephanie belga hercegnővel kötött házasságát a középpontba állítva, valamint a magyar Habsburgoknak és Coburgoknak a

171


Nassaui, valamint a Szász-Coburg-dinasztiá­hoz kötődő kapcsolatait részletezve. Ezután szól a szerző a megözvegyült Stephanie hercegnőnek Lónyay Elemér gróffal formálódó és házassággal végződött kapcsolatáról, valamint a további magyarországi és belgiumi személyi vonatkozásokról.  Ezt követi a IV. Károly király két hazatérési kísérletével és a Habsburgok emigrációjával kapcsolatos belga kormányálláspont bemutatása. A tizedik fejezetet az utolsó másfél évszázad gazdasági  kapcsolatainak, a következőt a sokkal régebbi eredetű szépművészetieknek, a tizenkettediket a zeneművészet terén jelentkezetteknek, az ezt követőt a szépirodalombelieknek szenteli a szerző.

A tizennegyedik fejezet foglalkozik a diplomáciai kapcsolatoknak a dualista osztrák-magyar állam megszületésétől Csonka-Magyarország második világháborús német megszállásáig terjedő időben történt alakulásával. E tekintetben bizonyára ugyanúgy figyelmet kelthet az 1919-es magyarországi belga gazdasági misszióról írt alfejezet, mint a belga szocialisták és a flamand nacionalisták magyar ügyben mutatkozó nézetkülönbségeiről szóló, vagy a kis-antant országainak kisebbségi politikájával kapcsolatos belga kormánynézeteket bemutató. Hasonlóan jelentős a Belgium második világháborús lerohanása után menekültek magyarországi befogadását bemutató záró alfejezet. A következő fejezet a második világháború utáni állami és lakossági kapcsolatokkal folytatja a megkezdett témát. A tizenhatodik, a zárófejezet, a hazájukat elhagyni kényszerült magyarok belgiumi befogadását idézi fel a sorsfordító események kronológiájában.

Ez a rövid ismertetés is világossá teszi, mennyire igaz Kun Miklósnak az utószóban megfogalmazott gondolata, hogy a jelentős földrajzi távolság ellenére ezer esztendős, Luxemburgi Zsigmond magyar királysága óta pedig eleven kapcsolatrendszer él e két földrajzi térség lakossága között. A recenzens a maga részéről, a hazai további kutatások ösztönzésére is, elsődlegesen a hadtörténelmi vonatkozásokat emelte ki, mivel ezek is magukért beszélnek, gazdagon igazolva a szerzőt. Aki kezébe tudja venni ezt a művet, amelynek magyar kiadása igen üdvös lenne, számos új ismerettel lesz gazdagabb, és sok távoli eseményt világosabban megért. Köszönet érte a belgiumi magyar szerzőnek.

 

Zachar József

 

 

 

Jürg Stüssi-Lauterburg - Hans Luginbühl - Richard Munday - Ueli Stamp

Weltgeschichte im Hochgebirge

Entscheidung an der Grimsel, 14. August 1799

(Verlag Merker im Ettingerhof, Baden, Schweiz, 1999. 243 o.)

 

A "Forradalom és ellenforradalom Svájcban" hosszútávú kutatási program során, a "Kutatások és források 1789-1815" című kiadványsorozatban az 1802-es svájci felkelésről már 1994-ben megjelent figyelemreméltó mű után végre az érdeklődő hadtörténész kézbe veheti a második kiadványt. Ezt is az előző kötet szerzőjének, az egyik legjelesebb svájci kutatónak, Jürg Stüssi-Lauterburgnak és munkatársainak a neve fémjelzi, akik sajátos módon mutatják be, miként kísérelték meg Európa hatalmasai 1799-ben, hogy a svájci magashegyvidéken folyt fegyveres küzdelemben szerezzék meg az uralkodó befolyást a szembenállók ellenében. Ugyanakkor azonban, amikor napról-napra követik a három világhírű hadvezér: egyrészt André Masséna francia, másrészt Károly főherceg császári-királyi és Alexander Szuvorov orosz harcosainak sikereit és kudarcait, párhuzamosan mindenkor kitérnek a polgárháborús vonulatra is. Minden mozzanatnál kellő súllyal ábrázolják a francia bábállam, a "Helvét Köztársaság" szolgálatában álló, de annak semlegessé-

172


gére törekvő Frédéric César de La Harpe vezette és az emigrációból hazatérő, a Helvét  Konföderáció helyreállításán fáradozó, de a franciaellenes koalíció függőségébe került Nikolaus Friedrich von Steiger követőiből álló hadak összecsapásait. Ehhez csatlakozva, a háború sújtotta lakosság mérhetetlen szenvedései és az idegenbeli hadakozásra rákény­szerített, különböző birodalombeli katonaság addig elképzelhetetlen megpróbáltatásainak ábrázolásáról sem feledkeznek meg a szerzők. Ennek jegyében a Grimsel-szakadékon átívelő, "Ördöghídnak" nevezett, egyetlen átkelési lehetőségért vívott 1799. augusztus 14-i csatát állítják tárgyalásuk középpontjába, amely valóban döntőnek bizonyult, ezért is került a "Világtörténelem a magashegységben" főcím mellé alcímnek e dátumhoz kötve: "Döntés a Grimselnél".

Nemcsak a tartalmi hármasság miatt nevezhető sajátosnak jelen tudományos feldolgozás. Miközben a szerzők negyedfélszáz hivatkozással igazolják megállapításaikat, s mi­ként a főszövegben, ezekben is meghatározó a kortárs források megszólaltatása, nem a szokásos fejezettagolással tárgyalják mondanivalójukat. Bevezetésként a beköszöntő 1799-es esztendő európai állapotának felvillantása szolgál, majd alapos összefoglaló nemzetközi áttekintés, mi előzte ezt meg az első koalíciós háború eredményeként, a második előkészületeként, és hogyan élte meg mindezt Svájc. E részt az 1799-es hadiesemények vázlatos bemutatása és a következményekre való kitekintés követi. Ezután egy újabb önálló egységben a nagyhatalmi igények oldaláról és svájci szempontból veyetik fel a témát. Ma és magyar szempontból is tanulságos e rész meghatározó alcímeinek a puszta felsorolása: "Franciaország diktálja a helvét alkotmányt", "Francia tartománytologatás", "Francia terror", "Figyelemre méltatott helvét ellenállás", "A svájci ellenállás bátorítja Franciaország ellenségeit", "Gyűlölt francia megszállóhatalom", "A helvét direktórium példátlan megtorló intézkedései", "A máskéntgondolkodók hivatalosan megparancsolt besúgása, feljelentése", "Drákói törvényhozás", "Hivatalosan megparancsolt barátság", "Törvényes formába öltöztetett terrorisztikus döntések", "Halálos ítéletek". A polgárháborús helyzetre és a külső háború svájci eseményeire áttérve, a szerzők mindkét félnek az erőszakra való hajlandóságát és a harcok kegyetlenségét állítják középpontba. A harmadik önálló tartalmi egység immár harmadszor, ezúttal a hadműveleteket sorra véve, tárgyalja a feldol­gozandó témát. Az 1799-es svájci eseményeket a császári-királyi hadrakelési döntéshozatalból és a francia ellenhaditervből kiindulva, Masséna graubündeni és Károly főherceg schaffhauseni sikerén, valamint Szuvorov itá­liai helyzetnyerésén át a harcok súlypontjának a Sankt Gotthard-hágóhoz való május végi áthelyeződéséig követik.

A továbbiakban, június elejétől szeptember végéig részletezve, a kötet érdemi részét a valóságnak megfelelően az első és második zürichi csata közti időszaknak a Svájci Központi Alpokban vívott magashegyi küzdelmei képezik. Ez magyar szempontból is figyelemre méltó, hiszen az itt kiemelt Erdődy-huszá­rok, a varasd-szentgyörgyi és a horvát báni határőrök, valamint más magyarországi egységek is Hadik Károly gróf altábornagy tizenkétezer fős hadtestében, főleg Jellasics Ferenc báró vezérőrnagy dandárába beosztva, e megpróbáltatások részesei voltak. A Glarus, Schwyz és Uri területéről kindulva a Grimsel-hegységért vívott, valóban sorsfordító küzdelemben derekasan helyt álltak, miként az e kötetben is név szerint említett vásáros-naményi Eötvös Károly őrnagy. E véres harcok során egyébként a franciákat egy hegyi lakos a gleccseren átvezető egyetlen hegyi ösvényen a császári-királyiak hátába vezette, így kerülhetett sor a Simbschen József Antal báró vezérőrnagy vezényelte, a lerombolt "Ördöghidat" védő - részben magyar - kötelékeken való váratlan irányú rajtaütésre, utóbbiak kényszerű visszavonulására, a franciák számára a Sankt Gotthard-hágón való átkelés lehetőségének a megnyílására.

A kötet zárófejezete a svájci hadjárat következményeit érinti röviden, az orosz-oszt­rák szövetség felbomlását, Napóleon első konzulságának megszületését, majd a további fejleményeket. A kitekintés, az 1799-es esztendő tanulságainak a levonásával, a Szent Gotthard-hágó történelmi szerepének bemutatását egészen napjainkig követi. A szerzők befejezésül azt hangsúlyozzák, mennyire fon­tos a svájci semlegesség és annak őrzése.

Az ismertetett alapvető szakmunka gazdag bibliográfiával zárul, a jegyzetek a teljes forrásanyagra való utalásokat tartalmaznak. Végül kiemelendő, hogy a szöveget gazdag illusztráció kíséri: térképek, vázlatok, tábláza­

173


tok, a fontosabb szereplők portréi, a források különböző típusainak fakszimiléi. A legfontosabb illusztráció azonban mégis a gazdag forrásidézet a főszöveg oldalain ugyanúgy, mint a hivatkozásokban. A Napóleon-kor iránt érdeklődő minden magyar szakember akár a feltárás, akár a feldolgozás tekintetében, vagy akár a következtetések vonatkozásában rendkívül hasznos művet forgathat Jürg Stüssi-Lauterburg és munkatársai jóvoltából.

 

Zachar József

 

 

 

Hermann Róbert

A csornai ütközet története és okmánytára
1849. június 13.

(Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárának kiadványa, Sopron, 1999. 308 o.)

 

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulója kiváló lehetőséget biztosított a korszak kutatóinak, hogy számos könyvet, tanulmányt, forráskiadást jelentessenek meg. A visszaemlékezések, egy-egy személyhez kötött iratanyagok publikálása mellett több tematikus forrásközlés is készült, mint amilyen a most ismertetésre kerülő mű is.

Hermann Róbert a szabadságharc egyik talán legbriliánsabban kivitelezett csatájának iratanyagát gyűjtötte össze e kötetben. A könyv tartalmazza a Kmety-hadosztály és a Wyss-dandár felvonulására vonatkozó valamennyi jelentést, illetve a vezérkarok ezzel kapcsolatos utasításait. Megtalálhatjuk az ütközetre vonatkozó valamennyi ismert hadijelentést, valamint a kitüntetési előterjesztéseket és a veszteséglistákat. Válogatást ad a csata utóéletével és a polgári lakosság elleni osztrák büntetőintézkedésekkel összefüggő kútfőkből. A százkilencven tételből álló okmánytár valójában kétszáz fölötti iratot tartalmaz. Nagyon kevés újraközlés, amelyeknek többsége az első megjelenések javított, nem kivonatos publikálása. Az osztrák levéltári anyagok nagy száma a kötet értékét külön emeli.

Az ütközetre vonatkozó, a közvetlen szemtanúk által írt naplók és visszaemlékezések zöme magyar résztvevőktől származik. A szerző több érdekes, eddig nyomtatásban meg nem jelent emlékiratot közöl, melyek közül kiemelkedik Kmety-hadosztály működéséről szóló 3. és 4. számú forrás.

A kötet elején megtalálható tanulmány historiográfiai áttekintéssel nyit, majd felvázolja a Buda bevétele utáni magyar hadműveleti terveket. A Kmety-hadosztály lett az egyetlen komoly haderő a Duna jobb partján, amelynek feladata a VII. hadtest biztosítása, illetve a nyugat-dunántúli osztrák erők megfigyelése. A hadosztály feletti rendelkezés miatt Klapka György, Görgei Artúr és Bayer József között hatásköri vita alakult ki.

A magyar haderők felvonulásának ismertetése után nyomon követhetjük az osztrák csapatok útját, elhelyezkedését. A megújuló ellenséges aktivitás a magyarországi cs. kir. hadak frissen kinevezett főparancsnokának, Haynaunak volt köszönhető, aki először igyekezett a Rába vonaláig kiterjeszteni védelmi vonalait. Átszervezte hadseregét, amely érintette a Wyss-dandárt is. Ez a csapatátirányítások miatt átmenetileg meggyengült, vezénylése is nehézkessé vált, mivel az előrenyomulás során közelebb került a III. hadtestparancsnoksághoz, mint a sajátjához. A csornai diszlokáció felkínálta a nagy területen elhelyezkedő dandár kettévágását, amelyet Wyss is észlelt és jelentett feljebbvalói felé. A kedvezőtlen helyzet még Heinrich Hess altábornagynak, az itáliai hadsereg vezérkari főnökének is feltűnt, s Haynau június 11-én keltezett, hozzájuk eljuttatott jelentéséhez írt megjegyzéseiben bírálta a dandár elhelyezkedését.

A szembenálló felek ismertetésekor a szerző nemcsak az erőviszonyokat taglalja, hanem a csapatok rövid története mellett a parancsnokok kivonatos életrajzát is megadja. Példaértékű az osztrák parancsnok bemutatása, mivel szakirodalmunkban ez ritkán történik meg. Kmety György esetében azonban szükséges némi korrekciót tenni. Bár az emig-

174


rációs irodalomban számos helyen szerepel áttérése a muszlim vallásra, hátralévő élete során többször is hangoztatta, hogy ez nem történt meg. Esetében is a török kormány által ajánlott névleges renegálásról lehetett csak szó. Guyon pedig valóban az anatóliai hadsereg vezérkari főnöke volt és részt vett Karsz erődítési munkáiban, azonban az ostrom alatt nem tartózkodott ott. A vár feladását megelőző este, kurd katonák segítségével - az orosz megtorlástól való félelem miatt -, a szintén ‘48-as emigráns Josef Kohlmann szökött ki Kmetyvel az erődből. Miután Kmety egyik kémétől értesült a Wyss-dandár elhelyezkedéséről, anélkül, hogy bárkit is beavatott volna tervébe, elhatározta a rajtaütést, s ezt június 12-én este, a marcaltői pihenőnél tudatta csak levélben Klapkával. Erőltetett menetben vonult Csornára, ahová 13-án a hajnali órákban érkezett meg. Egyik dandára elvágta a Kapuvár felé történő visszavonulás útját, s a települést több oldalról támadva, a császári csapatok szívós küzdelme ellenére három óra alatt elfoglalta. Az osztrák erőket a Hanság mocsarai felé szorították, ahol azonban néhány nappal korábban - a magyar felderítés tudta nélkül - helyreállították a hidakat. Ellenkező esetben megsemmisítésük, fogságba esésük elkerülhetetlen lett volna. Wyss vezérőrnagy tisztázatlan körülmények között elesett az ütközetben. Kmetyt június 16-án hőstettéért tábornokká nevezték ki.

A tanulmány végén a csata problémás kérdéseit veszi górcső alá a szerző. Foglalkozik Wyss halálával, elemzi a kapuvári fél­dandár illetve a Szerdahelyen állomásozó Collery-dandár passzivitását. A csornai támadás nagy zavart okozott a császári vezetésben; magyarok számát 25-30 000-re tették, s ennek fényében hajtották végre csapatmozgásaikat. Hermann Róbert végül megvizsgálja a csornai lakosok ütközet alatti magatartását, s a települést ért osztrák atrocitásokat.

Csornánál mind a magyar, mind az osztrák csapatok komoly teljesítményt nyújtottak. Kmety ragyogó tervének meghiúsulása csak a hansági hidak helyreállítása miatt következett be, de így is emlékezetes győzelmet aratott. Hadmozdulatának szerepe lehetett abban, hogy a cs. kir. csapatok Győr megtámadásáig csak csekély aktivitást mutattak a Duna jobb partján.

A tanulmányt glosszárium zárja le, ahol a német katonai műszavak fordítása található.

A kötet végén mintegy kéttucatnyi illusztráció kapott helyet az események főszereplőiről, illetve a csapatokról, azonban sajnálatos módon pont egy Kmety Györgyöt ábrázoló kép hiányzik közülük. Az események könnyebb megértését jól szolgálta volna egy térképvázlat, s a mű használatát megkönnyítő névmutatót is szívesen láttunk volna.

Hermann Róbert nem először (s reméljük nem utoljára) tett az olvasóközönség elé egy értelemzavaró nyomdahibáktól mentes, mintaszerű, jól gondozott forráskiadást, amely méltó emléket állít az ütközetnek s mindkét fél katonáinak.

 

Csorba György

 

 

 

Hajdu Tibor

Tisztikar és középosztály

Ferenc József magyar tisztjei

(História Könyvtár Monográfiák 10., MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1999., 342 o., 9 térk.)


"Aki elszánja magát a következő fejezetek elolvasására, gondolkodóba eshet: mit is olvas tulajdonképpen? Se nem hadtörténet, se nem szakszerű szociológia, a szokványos politika­történet-íráshoz sem hasonlít, még az egyes fejezetek is eltérő jellegűek; ahhoz képest, hogy nem kerek monográfia, talán hosszú, túllépi a címben ígért időbeli határokat, tematikus határai sokszor bizonytalanok." Ezekkel a szavakkal kezdi Hajdu Tibor legújabb kötetének bevezetését. Az olvasó, ha e sorok írójával egyetemben szintén ahhoz a titkos

175


szektához tartozik, melynek tagjai a kezük ügyébe kerülő könyveket nem a bevezetés átugrásával, hanem elolvasásával kezdik tanulmányozni, valóban gondolkodóba eshet: miért, hogy a szerző eleve szükségét érzi a mentegetőzésnek. Léteznek persze másféle szekták is, így például azoké, akik következetesen a kötet elolvasása után lapoznak vissza az előszóhoz, nos, ők minden bizonnyal indokoltnak fogják érezni a szerző magamentségének előzetes biztosítását. Hajdu diagnózisa meglehetősen pontos: könyve valóban produkálja a felsorolt szimptómákat. Mindazon­által nyilvánvaló, hogy őt sem a lebeszélés szándéka vezeti, amikor előre figyelmezteti jövendőbeli olvasóját: nem holmi jólfésült, lekerekített opuszt, egy hosszú kutatási folyamat zárókövét (ez a képzavar a sajátom, nem az övé!) tartja a kezében. Lehetne ez a munka valamiféle zárókő, megkoronázása annak a legalább másfél évtizedes kutatómunkának, amelyet a szerző köztudomásúlag a Ferenc József-i kor tisztikarának tanulmányozására fordított. Lehetne, de nyilvánvalóan nem az. Ahogy Hajdu - szintén még az előszóban - megfogalmazza: "A magyar történeti irodalom nagy múltú és impozáns terjedelmű, mégis hiányzik sok fontos téma kidolgozása. Ezért egy új könyv szerzője választás elé kerülhet: jól komponált, kerek monográfiát ad az olvasó kezébe, (...) vagy pedig az eddig ki nem fejtett összefüggések, publikálatlan források közzétételére törekszik, s csak annyira ismétli meg az ismert tényeket, amennyire az összefüggések érzékeltetése megköveteli." Bármennyire adat- és gondolatgazdag ez a munka, bármennyit is profitálhatnak belőle különféle rendű és rangú jövendőbeli olvasói, mégsem lezárás, hanem inkább fontos állomás, "előretolt helyőrség" a sivatagban, mintha a szerző azt mondaná vele: íme, én (egyelőre) eddig jutottam, ebből már ki lehet indulni.

A téma mondhatni örökzöld. Ha a hadtörténetírásban vannak par excellence örökzöld témák, akkor az egyik bizonyosan a hadsereg és a társadalom viszonya. (A másik pedig valószínűleg a hadsereg és a politika kapcsolatrendszere.) A szerző eredeti szándéka szerint a dualizmuskori középosztályt vette célba, s a nem könnyen becserkészhető vad elejtésére 'civil' történész létére hadtörténeti forrásanyagot: tiszti személyi lapokat, katonai statisztikákat etc. kívánt felhasználni. Ez az eljárás nyilván teljességgel érthető, ha valaki a tisztikar mibenlétére kíváncsi. Azonban a nem hadtörténészek viszonylag ritkán folyamodnak efféle forrásbázishoz. Ahogy Deák István írja: "A hadsereg társadalmi intézményként és érdekcsoportként kétségtelenül döntő szerephez jutott a modern történelemben; ezt a szerepet mindeddig nem eléggé vizsgálták meg, részint mert a történészek és általában az értelmiségiek nem szívesen foglalkoznak egy szerintük nemigen vonzó, faragatlan tuskókból álló csoporttal. (...) Csupán a legutóbbi években kezdik elismerni a hadtörténészek munkáját tiszteletre méltó tudománynak (...)." Deák bizonyára túloz, de a jelenség mégis csak létezik. Hajdu Tibor (kevés pályatársával együtt) kétségtelenül úttörőmunkára vállalkozott a hadtörténelem ered­ményeinek 'civil' kiaknázásával. Kutatásai során hatalmas ismeretanyagra tett szert a dualizmuskori tisztikarra, had- és hadseregügyre vonatkozóan, olyan hatalmasra, hogy erről a korszakról sok vonatkozásban többet tud a hadtörténészeknél. Ő maga azonban következetesen elhárítja magától, hogy valaha is hadtörténésznek tekintsék, pedig legalább a tiszteletbeli titulust bízvást elfogadhatná.

A téma azonban nem csupán örökzöld, de jellegét tekintve befogadói szempontból kétség kívül nehezen emészthető. Ezért aztán a reménybeli olvasó ne számítson könnyed nyáresti szórakozásra. A szerző, aki pontosan tisztában van a statisztikai tabellák elemzéseiből fakadó figyelemlanyhulás állandó veszélyeivel, a maga részéről igyekszik mindent elkövetni az olvasói érdeklődés ébrentartására. Biztos arányérzékkel lavírozik a tényszerűen precíz, ám meglehetősen száraz analízis Szküllája és a zsurnalizmusba hajló anekdotázás Kharübdisze között. (Az irodalmi részletek alkalmazása kitűnő illusztrációként szolgál egy-egy jelenség érzékletes bemutatásánál, noha természetesen bizonyító erejük csak korlátozott lehet.) Az ily módon "megkönnyített dolgú olvasó" végül - ha túljut a tíz fejezeten - bizonyosan nem érzi feleslegesnek az erőfeszítéseket: sokat fog addigra megtudni a dualizmusról, a tisztikarról, a középosztályról, de ami ennél is fontosabb, sok továbbgondolásra érdemes ötlettel is gazdagabb lesz.

A kötet szerkezete sajátosan elegyíti a tör­téneti és a tematikus elemző fejezeteket. A szerző - ahogy már tudjuk - az előszóban felhívja erre a figyelmet. Talán lesz olvasó, aki a

176


munka elolvasása után úgy gondolja, hogy lehetett volna ennél egységesebb struktúrát létrehozni. Ha azonban jobban utánagondol, tökéletesen megérti a történész alapvető problé­máját: a történeti és a logikai szempontot tulajdonképpen minden tárgyalt tematikus egység esetében egyidejűleg kell(ene) érvényesíteni.

Külön kell még szólni a könyvet gazdagító mintegy kéttucat korabeli (jól összeválogatott) fényképről, valamint a tíz szép és jól használható térképről. Ez utóbbiakért elismerés illeti mind a szerzőt, mind a kötet szerkesztőit és elkészítőit.

Pollmann Ferenc

 

 

 

 

Józsa Béla

Tigrisek az Ardennekben, 1944. december

a II. világháború utolsó nagy páncélosütközetének története

(Történelmi Hagyományőrző és Hadisírgondozó Alapítvány, Budapest, é. n. 336 o.)

 

A szerző legalább akkora fába vágta azt a bizonyos fejszéjét, amikor elhatározta az 1944. decemberi ardenneki német offenzíva történetének magyar nyelven való megírását, mint a német hadvezetés, amely kivitelezni próbálta azt. A könyvet életre hívó szándék - emléket állítani az eseményekben részt vett valamennyi náció katonáinak és az áldozatul esett polgári személyeknek - igen nemes és üdvözlendő. A valóban igényes, kézbevételre csábító külsővel megjelentetett könyv azonban arányt tévesztett. Sajnos a kötet a hadtörténeti eseményeket feldolgozni szándékozó monográfia egyetlen valódi ismérvével sem rendelkezik; az egyébként igen színvonalas fényképanyag publikálására pedig talán egy kicsit eltúlzott ez az olvasók számára részletes, adatgazdag feldolgozást sejtető forma és címválasztás.

Noha a szerző a kötet legelején kijelenti, hogy munkája "nem is a szigorú értelemben vett hadtörténeti szempontok alapján lett összeállítva" (lehet-e például Tiger B nehéz­harckocsikról igényesen másképp is írni), azért a legalapvetőbb publikációs elvárásoknak megfelelhetett volna. Ha a jegyzetapparátus hasznáaláról le is mondott a szerző, legalább a törzsszövegben jelölnie kellett volna a fontosabb tények, megállapítások vagy idézetek származási helyét. Ennek hiánya azért is meglepő, mert a szerző nevével fémjelzett Militaria magazinban szintén alkalmaznak jegyzeteket. A szakirodalomban egy kicsit is jártas olvasó úgyis sok helyen ismerős részekbe ütközik, no de akkor is... Sok helyen pedig magyarázat szükségeltetett volna némely katonai fogalom, fegyver vagy személy esetében (közel sem biztos, hogy minden olvasó kapásból tudja például, hogy a "Wirbel­wind" egy önjáró páncélozott légvédelmi gépágyú).

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a kötet végén lévő irodalomjegyzék úgy, ahogy ott található, teljességgel használhatatlan. Nem csak a legalapvetőbb könyvészeti adatok hiányoznak (kiadás helye és ideje, esetleg terjedelem), de még a kiadás nyelve sem mindenhol stimmel. Kíváncsi vagyok, ki találkozott már Kurt (Panzer)Meyer Grenadiere című könyvének magyar nyelvű kiadásával? Ez azért is sajnálatos, mert az olvasókban a téma iránt felébresztett érdeklődés veszendőbe mehet, ha már a további olvasmányok pontos adatait is valaki mástól kell megkérdezni.

A formai kifogások sorába kívánkozik az is, hogy a könyvben nincs feltüntetve a fotóanyag forrása, jóllehet valószínűleg sok érdeklődő (esetleg makettező vagy militária-gyűjtő) örömmel vette volna, ha a szerző az eredeti fotók származási helyét megjelölte volna. Így nem csak az esetleges áhított másolatokat lenne könnyebb megrendelni, de a fotókat rendelkezésre bocsátó intézmények is megérdemeltek volna ennyi figyelmességet.

Szerencsére dicsérni való is van a munka külső megjelenésén. Igen ötletes a fejezetek sorszámainak "keretbe" foglalása. Erre a célra valóban egy Tiger B nézeti rajza a legstíluso-

177


sabb. Ugyancsak tetszetős az oldalak formája: szöveggel nem telezsúfoltak, a betűtípus és betűméret könnyen olvasható. A papírminőség imponáló.

Tartalmi szempontból a munka még akkor is számtalan helyen erősen kifogásolható, ha figyelembe vesszük a szerző fentebb már idézett megjegyzését a szakszerűségről. Nem kell ahhoz kandidátusi mércével mérni, hogy egy a szakirodalmat több-kevesebb rendszerességgel forgató olvasónak szemet szúrjanak az olyan terminológiai pontatlanságok és következetlenségek, mint például "Pz. V-ös Párduc", német páncéloshadosztály esetében "felderítő zászlóalj" és "harckocsizászlóalj" (páncélos-felderítőosztály és páncélososztály helyett), "fajlagos túlnyomás" fajlagos talajnyomás helyett, a "tüzérzászlóalj" és a "tüzérosztály" sűrű cserélgetése ugyanazon alakulat, a "páncélautó" és "lövészpáncélos" vál­togatása ugyanazon harcjármű esetében vagy a "harci műszaki század" megnevezés a páncélos-utászszázad helyett. Ezek nagyon ritkán szinonimák...

Az sem a legszerencsésebb, ha a harckocsik toronyszámát vagy a csapatok nemzetiségét idegen nyelven szokásos formában jelöljük. Nem a Párduc "211"-est lőtték ki, ha­nem a "211"-es toronyszámú Párduc harckocsit, és a "99. USA gyalogoshadosztály" analógiájára talán jelölhetjük például a szovjet 180. lövészhadosztályt 180. CCCP lövészhadosztálynak? Apropó, Arndt Fischer SS-Untersturmführer nem az 1. "Leibstandarte SS Adolf Hitler" SS-páncéloshadosztály adjutánsa (helyesen segédtisztje) volt, hanem az 1. SS-páncélosezred I. páncélososztályáé. A sort hosszan lehetne még folytatni. Megjegyzem, nehezen érthető, a szerző miért Rudolf Lehmann munkáját (de melyiket?) használta a több kötetnyi Leibstandarte-történetből, amikor az ardenneki harcokkal foglalkozó IV/2. kötetet Ralf Tiemann írta.

A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor a szöveges rész végére értem. A cím sugalmazása ellenére kis túlzással több fotót találtam a "csíkos lánctalpasokról", mint mondatot a német Tiger nehézharckocsik Ardennek-beli harctevékenységéről. Hovatovább arra sem kaptam választ, hogy végülis körülbelül hány darab Tiger araszolgatott a behavazott erdők lombjai alatt? A könyv 7. oldalán elejtett megjegyzéssel ("tömegesen vetet­ték be... a 70 tonnás Tigris II tankokat") szemben tudomásom szerint csupán az 1. SS-páncélosezredbe beosztott 501. SS-nehézpán­célos-osztály (s. SS Pz. Abt. 501) keretében harcolt belőlük kezdetben 45 db Tiger B, illetve a német szárazföldi hadsereg (Heer) Bastogne környékén harcoló 506. nehézpáncélos-osztálya (s. Pz. Abt. 506) rendelkezett velük. Egy 1944. december 25-i adat szerint az osztály 48 db nehézharckocsit számlált, de ebben a számban az osztályhoz 4. századként csatolt, korábban "Hummel" nehézpáncélos-század néven harcoló alakulat 8 db Tiger E-je is benne foglaltatik. A kötet 182. oldalán felül látható képen ezen alakulat Tiger E-je szerepel, s nem a 301. nehéz SS-páncéloszászlóalj harckocsija (már csak azért sem, mert utóbbi alakulat sohasem létezett). Ezen kívül a Heer 301. (távirányítható) páncélososztálya rendelkezett december 15-én 27 db Tiger E-vel és kb. 60 db BIV típusú robbanóanyag-hordozó páncélossal, amelyeket a távirányító eszközökkel felszerelt Tigerekből irányítottak. 1944. december 15-én összesen 79 db Tiger-változat volt bevethető állapotban a nyugati fronton. (Jentz, Thomas L.: Germany's Tiger Tanks. Tiger I and Tiger II: Combat Tactics. Atglen, é. n. 112. o.) Ezzel az értékkel a Tiger-változatok éppen a negyedik (utolsó) helyen vannak az offenzívában bevetett német páncélosok darabszám szerinti listáján, hiszen megelőzi őket 598 rohamlöveg (ebből bevethető 410), 503 Pz.IV (bevethető 391) és 471 Pz.V Panther (bevethető 336), 1944. december 15-i állapot szerint. (Erről lásd Jentz, Thomas L.: Die deutsche Panzertruppe 1943-1945. Band 2. Wölfersheim-Berstadt, 1999.)

Belegondolva nem is meglepő, ha a szerző ilyen kevés konkrétumot tudott a Tigerek tevékenységéről összegyűjteni. A felhasznált irodalomból ugyanis hiányzik Egon Kleine és Volkmar Kühn apróbb hiányosságok ellenére is e témában alapműnek számító munkája (Tiger. Die Geschichte einer legendären Waffe 1942-45. Stuttgart, 1976.) csakúgy, mint a Leibstandarte nehézharckocsijainak történetét páratlan alapossággal feldolgozó Patrick Agte-féle monográfia (Michael Witt­mann und die Tiger der Leibstandarte SS Adolf Hitler. Rosenheim, 1995.) Ha ezen utóbbi munkát legalább egyszer átlapozza a szerző, megtudhatta volna, hogy az 501. SS-nehézpáncélos-osztályban "003"-as toronyszámú nehézharckocsi (71. és 76. o.) sohasem volt. A kérdéses harckocsi az osztály törzs-

178


századában lévő "008"-as toronyszámú Tiger B, amelynek parancsnoka, Eduard Kali­nowsky SS-Untersturmführer egyben az alakulat segédtisztje is volt. Megértem, hogy a fényképről történő beazonosításokba időnként hiba csúszhat. Ezért jobbak az írott források (egykorú dokumentumok, vagy azok feldolgozásával készült könyvek, tanulmányok).

A könyv egyáltalán nem a címben megjelölt hadművelet története, hiszen a felvázolt események döntő többségében - és aránytalanul bő terjedelemben - a Joachim Peiper SS-Obersturmbannführer vezette harccsoport (he­lyesen páncélozott csoport, németül Gepan­zerte Gruppe) tevékenységével kapcsolatosak. Az olvasó a 6. (SS-) páncéloshadsereg többi hadosztályának tevékenységéről nem tudhat meg négy-öt mondatnál többet, és a támadás során sokkal messzebbre előrenyomult 5. páncéloshadsereg tevékenységének elnagyolt, de mégis egy fejezetbe  "zanzásított" története sem sokkal beszédesebb. Nem is beszélve a német 7. hadseregről és a szemben álló amerikai és brit erőkről. Talán megért volna egy félmondatot az is, hogy a legmesszebb jutott, Celles kocsmája előtt kilőtt német harckocsi a német 2. páncéloshadosztály harcjárműve volt.

Egyébként a Peiper-harccsoport részletes hadrendjébe (38-39. o.) is csúszott néhány hiba. Először is a harccsoport nem csupán az 1. SS-páncélosezredből állt, mint ahogy a jegyzék fejléce sugallja, hanem az ezred parancsnokának alárendelt egyéb megerősítő erők közösen alkották a Peiper-féle páncélozott csoportot. Másodszor: a páncélosezred I. osztályát az utánpótlásként beérkezett, de két előírás szerint feltöltött páncélososztályhoz kevés harckocsi miatt vegyes szervezetűvé alakították, így a rendszeresített homogén felszerelés helyett két század Pz. V Panther (Párduc) harckocsi (1. és 2. század) és két század Pz. IV (6. és 7. század) tartozott állományába. Éppen emiatt lehetetlen, hogy a Malmedy közelében lezajlott mészárlás színhelyén "731"-es és "732"-es toronyszámmal Pz. IV harckocsik helyett Pz. V Pantherek lettek volna jelen. Harmadszor: a 2. SS-páncélgránátos-ezred 12. és 13. százada nem "egyszerű" (egyébként páncélozott, vagyis lövészpáncélosokkal felszerelt) páncélgránátos-század volt, hanem a 12. páncélozott nehézfegyverszázad, a 13. pedig ezredközvetlen alakulat volt önjáró gyalogsági ágyúkkal felszerelve. Negyedszer: a harccsoportba nem az 1. SS-páncélos-tüzérezred II. (gépvontatású) osztályát osztották be, hanem annak I. (páncélozott, önjáró lövegekkel felszerelt) osztályát.

Ha már a kötet nagy része a Peiper-harccsoport tevékenységével foglalkozik, jól mutatott volna valamiféle statisztikai összegzés a csoportosítás harctevékenységének eredményéről. Mint ahogy az a Wilhelm Mohnke SS-Oberführer, az 1. SS-páncélos­hadosztály akkori parancsnoka által 1944. december 27-én aláírt kitüntetési javaslatból kiderül, a harccsoport a harcok alatt kilőtt 21 db ellenséges harckocsit (további 6 db harckocsit közelharcban tett harcképtelenné), megsemmisített 50 db páncéltörő ágyút és 12 db légvédelmi löveget, lelőtt 2 db vadászbombázót, valamint zsákmányolt és elpusztított 12 db egyéb repülőgépet. Zsákmányolt, illetve megsemmisített továbbá 15 db páncélozott felderítő harcjárművet, 35 db lövészpáncélost és mintegy 180 db egyéb gépjárművet. A harccsoport katonái harcban megöltek 300 amerikai katonát és elfogtak 450 főt, köztük 4 főtisztet. (Közli Jens Westemeier: Joachim Peiper [1915-1976] SS-Standartenführer. Eine Bio­graphie. Osnabrück, 1996. 249-253. o. A továbbiakban: Westemeier.)

Az események jobb megértését véleményem szerint az is gátolja, hogy a Peiper-harccsoport útját felvázoló térképen kívül egyéb térkép nincs a kötetben. Pedig egy-két áttekintő térképvázlat és a legalább hadosztályszintig teljes hadrendek a szerzőt is segíthették volna. Akkor talán nem "fejleszti fel" önkényesen az 560. népi gránátoshadosztályt páncélgránátos-hadosztállyá, az 58. népi grá­nátoshadosztályt pedig páncéloshadosztállyá!

Ugyancsak a meglepetés erejével hatott, hogy a szerző az események felvázolása előtt, a 7. oldalon levonja a maga következtetését, miszerint az ardenneki német offenzíva "tulajdonképpen egyetlen dolgon (kiemelés tőlem - Sz. N.), a harckocsik üzemanyag utánpótlásának hiányán bukott meg".

Ez azért is érdekes - túl a felhozott érvek hiányán - mert a páncéloshadviseléshez valamicskét értő Joachim Peiper maga nyolc pontban foglalta össze az ardenneki német támadás kudarcának okait. Szerinte gyorsabb üzemanyag-ellátást kellett volna biztosítani, el kellett volna hagyni a tüzérségi előkészítést és a vontatott tüzérséget nem szabadott volna az utakra engedni, a harccsoportoknak és a páncélosokkal támogatott gyalogságnak egy idő-

179


ben kellett volna támadnia, csökkenteni kellett volna a menetoszlopok hosszát, nagyobb létszámú kísérőgyalogságot kellett volna bevetni a páncélosokon, minden harccsoportba hídépítő alaku­latokat kellett volna beosztani, minden harccsoportot teljesen önállóvá kellett volna tenni, és végül minden útkereszteződésbe egy tábornokot kellett volna állítani, hogy ők vesződjenek az áttekinthetetlen forgalom irányításával. (Idézi Westemeier 98. o.)

A szerző azon megállapítása, miszerint " a (Budapesten - Sz. N.) bekerített csapatok felmentésére a német hadvezetésnek a keleti front közelében nem voltak nélkülözhető erői, ezért az ardenneki harcokból fokozatosan kivonták, és egy vasúti berakási körzetbe irányították a 6. SS-páncéloshadosztályt (sic!), hogy átszállítsák a szovjet-német arcvonalra", igencsak furcsa.

Azt talán hagyjuk is, hogy a Modlin körzetéből a német hadsereg két igen kiváló páncéloshadosztályát, a 3. "Totenkopf" SS-pán­céloshadosztályt és az 5. "Wiking" SS-páncé­loshadosztályt összefogó IV. SS-páncélos­hadtestet éppen a keleti front egyik arcvonalszakaszáról csoportosították át Magyarországra és "csak" három felmentési kísérletben vett részt. Az, hogy a Waffen-SS egyik hegyi­hadosztályát (6. "Nord" SS-hegyihadosztály; 6. SS-Gebirgsdivision "Nord") páncéloshadosztállyá fejleszti a szerző, az előzőek alapján már nem olyan meglepő, de hogy a hadosztályt Magyarországra is vezényli... Persze tíz olvasóból kilenc biztosan kitalálja, hogy a 6. (SS-)páncéloshadseregről van szó.

Összességében elmondható, hogy a könyvet csupán a korabeli, valóban gazdag és sok részletet feltáró képanyag teszi érdekessé. Magáról a hadműveletről az érdeklődő olvasó - akár magyar nyelven - szakszerűbb és jegyzetelt, visszakereshető forrásokból dolgozó irodalmat is talál.

Hadd zárjam soraim egy kérdéssel. Vajon mitől volt az ardenneki német offenzíva a második világháború utolsó nagy páncélos-ütközete? Hiszen a terepviszonyok, az időjárás és az óvatos angolszász páncélosharcászat miatt igazi, nagyobb páncéloskötelékek közötti találkozóharcok alig zajlottak le, és a hadműveletben német részről alkalmazott páncéloserők (4 SS- és 4 Heer páncéloshadosztály, egy páncélgránátos-hadosztály, 2 páncélosdandár és 2 nehézpáncélos-osztály) nagysága is elmaradt az 1945. március 6-án a Dunántúlon megindított német offenzíva ("Tavaszi ébredés") keretében bevetett (6 SS- és 4 Heer páncéloshadosztály, 2 páncélosokkal is ellátott lovashadosztály, 2 nehézpáncélos-osztály és egy önállóan alkalmazott Pz. V Panther-osztály) páncélos-csoportosítása mögött.

 

Számvéber Norbert

 

 

 

Dupka György - Alekszej Korszun

A "malenykij robot" dokumentumokban

(Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1997. 163 o.)

 

Végre feltárulnak a kárpátaljai magyar és német polgári lakosság 1944 végi és 1945 eleji elhurcolásával kapcsolatos szovjet dokumentumok - gondolja az olvasó. És valóban számos megdöbbentő erejű és újszerű összefüggésekre is vezető, eddig még nem publikált irattal találkozhatunk e könyvben. Mindazonáltal előre kell bocsátanunk a tisztelt olvasónak, hogy ne egy hagyományos szerkezetű forrásgyűjteményt várjon, mert akkor csalódni fog. A szerzők e munkájukban tulajdonképpen a már korábban előkerült egy-két, de javarészt az újabban feltárt dokumentumok tükrében vizsgálják, elemzik a korabeli eseményeket, majd ezek utóéletét.

Dupka György legújabb - Alekszej Kor­szun társszerzővel közösen írt - munkája szerves folytatása annak a tényfeltáró munkának, amelynek első állomása a szerzőnek a kárpátaljai Évgyűrűk '88 c. évkönyvben megjelent írása volt. Ezt követték a Kárpátaljai Magyar Könyvek c. sorozatban - melynek 83. kötete jelen könyvünk - megjelent gyűjteményes munkák, amelyekben már Alekszej Korszun, a

180


KGB kényszernyugdíjazott ezredesének, a Kárpátaljai Területi Rehabilitációs Bizottság tagjának kutatatási eredményei is megtalálhatók.

Jelen könyv a szerzőknek az utóbbi két évben folytatott - nehézségektől sem mentes - kutató-feltáró munkájának az eredményeit tárja az olvasók elé az NKVD szolyvai gyűjtőtáborának és a központi levéltáraknak szigorúan titkos dokumentumai alapján, kiegészítve újabb személyes visszaemlékezésekkel.

A kötet első, legterjedelmesebb és egyben legértékesebb része, amint címe is jelzi "A félévszázadig elhallgatott tragédiá"-ról szól. A szerzők a tragikus eseményeket az új és a már korábban feltárt dokumentumok és visszaemlékezések tükrében követik myomon, vizsgálják és elemzik. Meglepő e fejezet szűkítő alcíme: "A szolyvai gyűjtőtábor történetéből (1944 november - 1945 február)", annál is inkább, mivel az egész fejezet messze túlmutat pusztán a szolyvai gyűjtőtábor történetén, gazdag dokumentációval mutatva be az egész, tragikus kárpátaljai eseménysort, ame­lyet szervesen beillesztenek a kelet-közép- és délkelet-európai régióban végrehajtott szovjet deportálási akciókba.

A szűkítő alcím minden bizonnyal abból adódhat, hogy az elhurcoltak közül e táborba kerültek, s haltak meg a legtöbben. Ezért is nevezték a helybeliek "újkori Golgotá"-nak. Ebből adódott, hogy e könyvet életrehívó feltáró, kutató munka egyik elsődleges célja: emlékmű, illetve emlékpark létrehozása volt a táborba elhurcoltak és az ott elhunytak emlékére. (Ezzel a későbbi rövid fejezetek foglalkoznak.)

Rövid bevezető után részletet olvashatunk abból a - már korában ismertté vált - hírhedt, a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának 1944. november 13-i 0036. sz. rendeletéből, amely elrendelte "a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna" területén élő "18-50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek" mozgósítását és "külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt" történő hadifogoly-gyűjtőhelyekre irányítását. A fejezet végén először olvashatjuk csaknem teljes egészében e határozatot. Kár, hogy nem a teljes dokumentumot, s sajnáljuk, hogy nincs legalább utalás a kimaradt részek tartalmára!

A későbbiekben betekintést nyerhetünk a 4.Ukrán Front mögöttes területén létrehozott lágerrendszer hierarchiájába, amelynek központja Szamborban, a Kárpátokon túl volt. Ehhez tartoztak a különböző hadifogoly átvevőhelyek (szbornije punkt) és gyűjtőtáborok.

Szintén új adalék az eddig ismertekhez, hogy Iván Turjanica, (aki a moszkvai emigrációból, a Vörös Hadsereg oldalán harcoló csehszlovák hadtest politikai biztosaként érkezett Kárpátaljára) a területi pártszervezet vezetője, majd később a Kárpátontúli-Ukrajna Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára, s 1944.november 26-a után Zakar­patszka Ukrajna Néptanácsának elnöke 1944. november 11-én elrendelte "a kárpátaljai nép bizalmát nem élvező személyek ideiglenes izolálásá"-t. A szerzőkben is felmerül a kérdés, hogy ez csupán egyéni, esetleg helyi kezdeményezés vagy pedig egy felsőbb szinten kidolgozott terv része volt? Erre - sajnos - a vonatkozó dokumentumok hiányában még nincs bizonyos válasz. Bár, mint ahogy Dupka kifejti hipotézisében, az eddig előkerült dokumentumok azt valószinűsítik, hogy mindezekről legfelsőbb szinten döntöttek.

Nem véletlen, hogy 1944. november 19-én, vagyis az izolálásra kijelölt férfi lakosság legnagyobb részének letartóztatását követő napon tartotta Munkácson alakuló ülését a Kárpátontúli-Ukrajna Kommunista Pártja, amelyen határozatban mondták ki, hogy Kárpátalja csak Szovjet-Ukrajnához csatlakozhat. A szerző feltevését azzal a Szovjetunióban, és általában a szovjet típusú rendszerekben bevált gyakorlattal is alátámasztja, miszerint a fontosabb évfordulók, ünnepek, illetve események (pl. pártkongresszusok) előtt "minden gyanús személyt szigorú megfigyelés alá helyeztek, sőt szükség esetén őrizetbe vettek".

A történtek okait és céjait illetően ismét új dokumentummal, s ezzel együtt az események egy nagyobb történelmi perspektívába helyezésével ismerkedhetünk meg, amely már messze túlmutat a kárpátaljai eseményeken.

Az új feltevés szerint, a kárpátaljai eseménysor csak előjátéka, csak főpróbája volt annak az átfogó akciónak, amelynek során a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front főparancsnoksága és az NKVD alakulatok irányításával a megszállt területeken élő, munkaképes korú németség internálását véghezvitték. Ezt támasztja alá az a könyvünkben idézett, az NKVD és az Állambiztonsági Bizottság által 1944. december 16-án hozott határozat, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével. A határozat elrendeli, hogy az összes munkaképes 17 és 45 év közötti férfit és 18 és 30 év közötti német nőt, "...akik a Vörös Hadsereg ál-

181


tal felszabadított Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia területén tartózkodnak... mozgósítani és szovjetunióbeli munkára kell irányítani", azaz deportálni. A határozat a "mozgósítás irányításával az NKVD-t, ezen belül pedig Berija elvtársat" bízta meg. A parancs több egyébb útmutatás között kitér a frontparancsnokok és a melléjük beosztott NKVD-s parancsnokok teendőire is.

A "főpróba" feltevést látszik igazolni a határozat azon része, amely a "mozgósított" németeknek engedélyezi meleg ruhanemű, egy váltás fehérnemű, ágynemű, edény és élelem maximum 200 kilogramm összsúlyig való magukkal vitelét. Logikusan feltételezik a szerzők, hogy a kárpátaljai akció tapasztalatai miatt került a határozatba ez a passzus, hiszen az "izolálási" akció első részében elhurcolt civilek november 18-án, másodszor abban a hiszemben jelentek meg az NKVD által kijelölt helyeken, hogy végre írásos igazolást kapnak, amivel immár szabadon, félelem nélkül közlekedhetnek a Vörös Hadsereg által megszállt területeken. Így teljesen felkészületlenül érte őket (megfelelő ruházat, élelem, edény hiányában) az a keserves, meghurcoltatásokkal teli, hosszú út, ami várt rájuk. Ez a felkészületlenség jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a mostoha körülmények közt tömegesen haltak meg az elhurcoltak, ami a szovjet vezetésnek sem volt közömbös. A Szovjetuniónak kellett a külföldi, ingyen munkaerő az ország helyreállításához, tekintettel arra, hogy hatalmas emberveszteségei voltak, s ugyanakkor a világ legnagyobb hadseregét tartotta fegyverben.

A Szovjetunióba hurcoltak közötti magas halálozási arány ugyan - az utóbbi évtizedben egyre szaporodó visszaemlékezésekből - már tulajdonképpen "köztudott". Mégis még mindig sokan vannak - főként az egykori Szovjetunió területén, de hazánkban is -, akik úgy vélik, hogy ezen visszaemlékezések erősen túloznak, s íróik nem tudnak felülemelkedni azon emocionális hatásokon, amelyek érték őket.

Mindezekre a téves gondolatokra ad e munka - az előkerült NKVD-n belüli jelentések fényében kemény cáfolatot. Csak egy példát hadd ragadjak ki, amely eklatánsan bizonyítja a borzalmas viszonyokat és a hatalmas halálozási arányt. Mocsalov állambiztonsági örnagy 1945. január 4-i jelentésében a következőkről számol be: "A 45-ös számú vasúti brigádtól 704 fős szakasz érkezett. Köztük 350 ember különböző méretű fagyási sérülésekkel, 63 bélhurutos, 36 egyéb betegségben szenvedő, 71 disztrófiás. Ezen belül 34 fő agonizál(t), akik közül 12-en a vagonokból történő kiszállást követően meghaltak, 13-an pedig az első napokban, még mielőtt a láger átvette volna őket."

Az okokra is rávilágít az NKVD-s örnagy: "A parancsnokoknak a foglyokkal szembeni felelőtlen magatartása, nem gondoskodtak a megfelelő körülményekről, (rendszerint ...a szabad ég alatt tartották őket vagy fűtetlen helyiségben); nem nyújtottak orvosi segítséget, jóllehet a katonai alakulatok számára ezekre a célokra kiutaltak gyógyszereket; a hadifoglyokat nehéz munkára használták".

A következő dokumentummal arra az értelmezési zavarra mutatnak rá a szerzők, hogy kit tekintettek, ki tekintendő hadifogolynak, és ki internáltnak. Ezt a zavart a Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának a hadifoglyokról szóló 1941. július 1-jén kiadott szabályzata okozta, amelyben arról rendelkeznek, hogy "hadifogolynak számítanak azok a külföldi állampolgárok is, akiket a Szovjetunióba internáltak (sic!)". Sajnos zavart keltő, s ugyanakkor igen lényeges, hogy a múlt idő csak elírás vagy valóban így szólt a határozat. Mindenesetre a dokumentumokból úgy tűnik, hogy 1941 után sem volt egyértelmű a hadifogoly státus.

A felkutatott dokumentumokból világossá válik, hogy a fogvatartottak státusa nem az ő valóságos, eredeti helyzetüktől, hanem a Moszkvában vagy a frontokon kiadott egyik-másik határozattól, illetve parancstól függött (hadifogoly, internált vagy egyszerűen csak letartóztatott).

Az elhurcoltak létszámára, lágerbeli elhelyezésükre, összetételükre vonatkozóan is részletes statisztikai jellegű dokumentumokat találhatunk. Miután az "izolációs" akció már elérte alapvető célját - vagyis a magyar és német férfi lakosság "izolálását" követően Munkácson, november 26-án kimondták a Kárpátontúli - Ukrajna "újraegyesülését" Szovjet-Ukrajnával - úgy tűnt, hogy az NKVD-s osztagok túllőttek a célon. Mehlisz vezérezredes elrendelte a "jogtalanul letartóztatott" és fogvatartott "kárpátontúli-ukraj­nai polgárok"-nak a frontmelléki hadifogolytáborból (Szolyva) és más gyűjtőhelyekről való szabadon bocsátását. Tételes felsorolásokat találunk a több lépcsőben elbocsátottakra

182


vonatkozóan. Ezen adatok a parancsból adódóan a szláv nemzetiségüekre, a zsidókra, a kommunistákra, a 45 évesnél idősebb, illetve a rokkant magyarokra és egyes kárpátaljai iparvállalatok szakembereire vonatkoznak.

Nemcsak Kárpátalja egykori gyűjtőtáborainak, illetve gyűjtőhelyeinek halálozási arányaira, egészségügyi helyzetükre és ellátásukra találunk levéltári forrásokat, hanem a Szovjet­unióbeli táborokba való szállításra és az ottani táborokra vonatkozóan is. Ezekből ismét visszaigazolódnak a visszaemlékezésekben már leírtak. Azaz, hogy a Szovjetunióbeli táborokban sem volt sokkal jobb kezdetben a helyzet, és még a legerősebb emberek fizikai és lelki állóképességét is az idő múlásával egyre jobban kikezdték az embertelen körülmények. Csak egy mondatot hadd idézzek a Novij Boriszovi lágerparancsnok 1945. április 23-i jelentéséből: "A negyedév alatt összesen 3547 fő érkezett, 169 fő távozott, 2262 ember halt meg."

Megdöbbentő utalást olvashatunk arra vonatkozóan, hogy elsődleges feladat volt a tervszámok teljesítése, mindegy, hogy milyen áron: a magas halálozás miatt "a negyedév folyamán a terv szerinti 52 500 normanap(!) helyett 35 864-et teljesítettek... az összkiter­melés mégis megközelíti a tervezettet..."

E fejezet utolsó, bő 20 oldala tartalmazza, magyar nyelven a többnyire teljes terjedelmükben közölt, hivatkozott levéltári dokumentumokat, illetve sajnos ezeknek csak egy részét. A felkutatott dokumentumok az Orosz Állami Levéltár, valamint a Történelmi-dokumentációs Kollekciók Központi Levéltárában és az Orosz Állami Hadtörténeti Levéltárban találhatók.

Csak sajnálhatjuk, hogy nem az összes idézett, hivatkozott dokumentumnak jutott hely. Növelhette volna e munka értékét, ha az iratokat az eredeti nyelven is, azok pontos fellelhetőségi helyével együtt közlik, azaz a fond- és állagmegjelölésekkel, annál is inkább, mivel a már korábbi munkákban is idézett iratok magyar fordításai között apróbb, de nem lényegtelen eltérések fedezhetők fel. Igaz e munka nem elsősorban a történész szakma számára készült. Alapvető célja, a hazai és a külföldi társadalom, de legfőképpen az ukrajnai hivatalos körök számára dokumentumokkal igazolni az eddig csak többnyire visszaemlékezésekből ismert eseményeket és ezzel elérni, az ezeket a borzalmakat végigjárt és túlélt emberek, illetve meghalt társaik számára a rehabilitációt és legalább az erkölcsi kárpótlást. Erről tanúskodnak a "Szolyvai emlékpark" felállításának ügyével foglalkozió következő fejezetek. Ezek elején - a kegyeleti hely kiemelkedő jelentőségét hangsúlyozandó - korabeli lágerversekkel és visszaemlékezésekkel idézik fel a kárpátaljai magyarság "újkori Golgotájának" borzalmait. Majd arról olvashatunk, hogy ez a hely az elnyomatás idősza­kában zarándokhely, "a kárpátaljai magyarság 301-es parcellája" volt, amelyet különféle építkezésekkel igyekeztek eltüntetni, illetve hozzáférhetetlenné tenni.

A továbbiakban az emlékpark megépítéséhez vezető kitartó kutató-feltáró és szervező tevékenységet követhetjük kronologikusan nyomon, amelyet a központi és a helyi szervekkel szemben kellett folytatni főként a rendszerváltás előtti és az azt közvetlenül követő időszakban, illetve az emlékpark megépítésének anyagi nehézségeinek leküzdéséért.

A kötetet függelék zárja, amely e szomorú események 50. évfordulóján megtartott konferencián, valamint az emlékpark avatáson elhangzott megemlékezéseket tartalmazza. Czur­

Jánosnak, a kárpátaljai megyei tanács alel

nökének beszédéből kiderül, hogy a legfelsőbb ukrán vezetés számára e téma még mindig kényes kérdés és ezen "izolálási" akció áldozatait nem lehet kollektíven rehabilitálni, mivel szerintük nem politikai és nem is etnikai alapon történt a munka-, illetve hadifogolytáborokba való elhurcolásuk.

E kötet több mint dokumentumgyűjtemény. Megdöbbentő és megrendítő olvasmány is egyben, amely nemcsak az 1944/45-ös események eddig nem ismert részleteiről rántja le a leplet, a korábban még hozzáférhetetlen, de még ma is nehezen hozzáférhető - az egykori Szovjetunió területén lévő levéltárak - dokumentumai alapján, hanem betekintést nyújt abba a küzdelembe is, amelyet a szerzők, s a kárpátaljai magyar szervezetek és a lakosság folytatott a tragikus események feltárásáért és halottaik, valamint a meghurcoltatásokat túlélők rehabilitásáért a szovjet, illetve az ukrán hivatalos szervekkel.

Csak tiszteletünket fejezhetjük ki annak a

kutató, tényfeltáró munkának, amelyet -, ha nem is teljes történészi precizitással, de teljes odaadással - a két szerző egy évtizede folytat, hogy Kárpátalja e gyászos időszakáról mind teljesebb és hitelesebb képet alkothassunk.

183

<Back to contents>

Bognár Zalán