Kőzgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 4. sz. (387-398. o.)

MEYER DIETMAR

Meyer Dietmar a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Makroökonómia tanszékének vezetője.

Az új növekedéselmélet

Vázlatos áttekintés


Az elmúlt néhány évben jelentősen bővült a gazdasági növekedéssel kapcsolatos irodalom. Az első pillanatban úgy tűnik, mintha ezen "új növekedéselméletként" jellemzett irányzatok szakítottak volna az 1960­as években nagy népszerűségnek örvendő, alapvetően neoklasszikus, az állam gazdasági beavatkozását visszautasító növekedési tanokkal. Erre utalt többek között a mikroökonómiai megközelítésmód, a felvetett problémák újszerűsége, a technikai haladás endogenizálása stb. Tüzetesebb vizsgálat után azonban kiderül, hogy túlzás lenne szakításról beszélni: sokkal inkább arról van szó, hogy az új növekedéselmélet az elmúlt néhány évtized fejleményeire reagálva időszerű problémákat vizsgál meg új módszertani apparátus segítségével, de nagyrészt a hagyományos szemléletmód megtartásával. Tekintettel arra, hogy a modern növekedéselmélet eredményei, nemcsak a fejlett világ számára fontosak, hanem a válságjelénségekkel küzdő kelet­európai országok számára is tanulságosak lehetnek, hasznosnak látszik a szóban forgó elméletek megismertetése.
A nyolcvanas évek közepe óta megint azt tapasztalhatjuk, hogy a gazdasági növekedéssel kapcsolatos irodalom gyorsan bővül. A hatvanas évekhez, a növekedéselmélet fénykorához hasonlóan most is állandóan új eredményekről számolnak be kutatók a különböző, nemzetközileg jegyzett szaklapokban. Úgy tűnik tehát, hogy a hosszú távú szemlélet fontosságát hangsúlyozó növekedési elmélet megint a figyelem középpontjába került (erről lást LIGETI [1994]). Véleményem szerint ezt nem lehet egyszerűen a tudományban sem ismeretlen divatjelenségnek tartani, mert igen lényeges különbségek léteznek a harminc évvel ezelőtt és a napjainkban felvetett kérdések, javasolt megoldások között, ami nem utolsósorban a megváltozott politikai és gazdasági körülményeknek tudható be.

Századunk hatodik évtizedében talán csak néhány közgazdász fejében merült fel az azóta egyre szélesebb körben érzékelhető és egyre nyomasztóbbá vált problémáknak akár csak a puszta lehetősége. Akkoriban ugyanis a természeti erőforrások még olcsók voltak; a környezetszennyeződés sem éreztette a napjainkra már megsokszorozódott káros hatásait; az államok eladósodása ugyan ismert - de semmiképpen sem világméretű - probléma volt; a világgazdaság működőképesnek tűnt, a fejlett ipari államok és a fejlődő országok viszonyára sem az Észak­Dél konfliktus fogalmával utaltak. A világ politikai helyzete szintén stabilnak látszott - a világpolitika és a világgazdaság szempontjából jelentős régiók (akármilyen irányú) "transzformációja" az álmok világába tartozott. Így azután - utólag - nem kell csodálkozni, hogy a szóban forgó időszakban a változatlan keretfeltételek között optimalizáló neoklasszikus, illetve inkább az elosztás kérdéseit előtérbe helyező keynesiánus vagy posztkeynesiánus növekedési modellek a főbb vonásaiban harmonikusan fejlődő gazdaság leírására törekedtek.

A hetvenes és nyolcvanas évek azonban tönkretették a korábbi megközelítés alkalmazásának alapfeltételeit. Nyilván erre vezethető vissza az ingadozások tarkította folyamatokat elemző konjunktúrakutatás térnyerése is ezekben az években. A gazdasági feltételekben napjainkra sem fedezhetők fel a harmonikus növekedés visszatérésének nyomai, sőt amennyiben számottevő változás kimutatható a hetvenes és nyolcvanas évekhez képest, akkor ez inkább romlás, mintsem javulás.

A modern növekedéselmélet éppen ezekre az új kihívásokra szeretne választ adni. Mivel szinte kizárólag az iparilag fejlett országok közgazdászai dolgoztak ezen, elsősorban saját országaik perspektíváit kutatják. Ezzel együtt az "új" növekedéselmélet által napirendre tűzött kérdések a piacgazdasághoz vezető fejlődési pályát kereső országok számára is legalább olyan fontosak, mint az Egyesült Államok, Németország vagy Japán számára. Érdemes tehát velük megismerkedni és mondanivalójukat végiggondolni.

Miért vált szükségessé a növekedési elmélet továbbfejlesztése?

A - főleg Solow úttörő cikkeire visszamenő - hagyományos növekedéselmélet1 a jövedelemváltozást különböző termelési tényezőkkel (munka és tőke, ritkábban vonták be a technika szintjét, illetve a földet) magyarázta. Közülük a népességnövekedés konstansnak tekintett üteméhez igazodó tőke különösen fontos szerepet játszott: ez - és többnyire csakis ez - biztosította a modellek dinamikáját. Ezzel a feltevéssel a modellek2 logikai struktúrája a következő volt. A mindenkori jövedelem egy részét fogyasztási célokra költötték, a fennmaradó megtakarítás jelentette a magánberuházás alapját, amely viszont a tőkeállomány növekedéséhez vezetett. A magasabb tőkeállomány és az általában exogén módon, egyenletesen növekvőnek feltételezett munkaráfordítás nagyobb jövedelemszintet produkál. Itt bezárul a kör, a leírt folyamat újrakezdődik. A gazdasági növekedés motorja tehát a beruházás, minél magasabb a tőkeállomány, annál nagyobb lesz a jövedelemszint.

Mivel a technikai haladástól egyelőre eltekintettünk, változatlan termelési függvény mellett a tőkefelhalmozás és a jövedelembővülés közti kapcsolatban is érvényesül természetesen a csökkenő hozadék elve. Az egyre magasabb tőkeállomány tehát valóban növeli a jövedelmet, de csökkenő ütemben. Más szóval: a magas tőkeállománnyal rendelkező országok gazdag államoknak tekinthetők, de gazdasági növekedésük üteme csökkenni fog, alacsonyabb lesz, mint a kisebb egy főre jutó tőkeállománnyal rendelkező szegényebb országoké. Ez, a hagyományos növekedéselmélet logikájából adódó következtetés természetesen teljesen ellentmond a hetvenes és nyolcvanas években egyre súlyosbodó Észak­Dél konfliktusnak és a világgazdaság szerkezetében bekövetkezett változásoknak.3

A csökkenő hozadék elvének alkalmazásából, valamint abból, hogy az említett irányzatok általában a termelési tényezőknek határtermelékenységük alapján történő értékelését tételezték fel, azonban az is következik, hogy magasabb tőkeállomány esetében alacsonyabb kamatlábak alakulnak ki. Ennek megfelelően a fejlett országokban a kamatlábnak alacsonyabbnak kell lennie, mint a fejletlen országokban. A beruházás hatásfoka így az utóbbi gazdaságokban nagyobb, aminek eredményeként nő ott a tőkeállomány és ezen keresztül a jövedelem is. Más szóval: a solowi - elmélet alapján a fejletlen országok felzárkózására lehet következtetni. Ezért teljesen érthető a kezdeti hitetlenség és a későbbi csodálkozás, amikor az egyértelműen fejlettnek minősülő Egyesült Államok a nyolcvanas évek elején a reagani, magas kamatlábakon alapuló gazdaságpolitikával nemcsak a fizetésimérleg­pozícióján tudott javítani, hanem ideiglenesen még a növekedési ütem fokozására is képes volt.

Mivel a tapasztalatok és a hagyományos növekedéselmélet következtetései közötti ellentmondások nyilvánvalóvá váltak, tudomásul kellett venni, hogy az elmélet addigi formájában alkalmatlannak bizonyult az elmúlt évtizedekben jelentkező folyamatok értelmezésére. Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a modellek nem vettek figyelembe néhány, a gazdasági fejlődés szempontjából lényeges tényezőt, illetve szerepeltették ugyan ezeket, de nem adtak nekik kellő súlyt.

A technikai haladás endogenizálása az új növekedési elméletben

A hagyományos növekedési elmélet által mellőzött, illetve alárendeltként kezelt tényezők közül a kutatás elég gyorsan a technikai haladást4 helyezte a figyelem középpontjába (lásd például MADDISON [1979], REYNOLDS [1983]). Ez önmagában még nem lett volna különösebb újdonság, hiszen már majdnem 30 évvel korábban Abramovitz, de főleg Solow hívta fel a közgazdászok figyelmét erre a tényezőre (ABRAMOVITZ [1956], SOLOW [1957]). Solow és követői azonban kezdetben exogén, azaz kívülről adott technikai haladással számoltak, vagyis feltételezésük szerint az újítások keletkezése valamilyen sajátos, a gazdasági változókkal összefüggésben nem álló s a közgazdászok számára egyelőre nem is érdekes folyamat.

A hetvenes és nyolcvanas évek kihívásainak hatására azonban felmerült a legfontosabb termelési tényezőnek tekitett technikai haladás befolyásolásának szándéka. Ehhez viszont tudni kell, mitől függ az alakulása. Ily módon az új növekedéselmélet5 egyik fő feladatává az endogén, azaz a többi gazdasági változóval összefüggő technikai haladás modellezése vált, amelyhez Arrow, Conlisk és Uzawa munkái bizonyos szempontból kündulópontként szolgáltak (ARROW [1962], CONLISK [1967], UZAWA [1965]).

Ezek után nézzük meg az új növekedési elméletek logikáját! Ehhez az irányzatot kidolgozó és továbbfejlesztő Romer és Lucas tanulmányaira támaszkodunk (ROMER [1986a], [1990a], LUCAS [1988]). Alapvető gondolatmenetük a következő. Technikai haladásnak azon intézkedések összességét tekintik, amelyek az alkalmazott inputtényezők hatékonyabb felhasználását eredményezik. Modellezése csak hosszú időhorizont feltételezése mellett lehetséges, mivel ahhoz a folyamathoz, amit sematikusan jövedelemképződés­innováció­beruházás­magasabb jövedelem képződése formájában írhatunk le, hosszabb idő szükséges.

Ezenkívül hangsúlyozzák, hogy a technológia és a humán tőke ugyan jószágoknak tekinthetők, de tulajdonságaik jelentősen eltérnek a közönséges javakétól. Míg ugyanis az utóbbiakat a piacon adják és veszik, tehát bárki termelheti és fogyaszthatja ezeket, addig az új technológia és a kiemelkedő humán tőke olyan áru, amely termelése és későbbi hasznosítása az átlagosnál magasabb profit reményében különleges gazdasági egységekben (vállalatok kutatási részlegeiben, tudományos kutatóintézetekben stb.) történik, és ezek a többi gazdasági szereplőt - legalábbis ideiglenesen - kizárhatják a "tudástermelésben" való részvételből, illetve az ott született produktumok hasznosításából. Más szóval: a szóban forgó termékek intézményi eszközök (szerzői jogok, szabadalmak, márkanév stb.) segítségével védhetők. Sőt, az ilyen termékeket kifejlesztők szempontjából egy ideig védendők is, mert az új technológiák kidolgozásával, illetve a magasabban képzett humán tőke létrehozásával járó költségek az esetek többségében csak egyszer merülnek fel, "laza" kezelésük tehát a kívülállókat hozná előnyösebb helyzetbe a technikailag élen járó gazdasági szereplőkkel szemben.6 Az új technológia és a kiemelkedő humán tőke tehát olyan javak, amelyek általában nem szerezhetők be versenypiacokon, költségvonzatukat tekintve pedig a technikai haladást utánzó gazdasági szereplők számára extern jelleggel bírnak.

A gazdasági szereplők magatartásáról az új növekedéselmélet a neoklasszikus modellekből jól ismert racionalitást tételezi fel, vagyis minden gazdasági alany arra törekszik, hogy a hasznossági függvényét adott feltételek közepette maximalizálja. A termelési eljárást olyan termelési függvény segítségével írják le, amely a mindenkori outputszintet a hagyományos termelési tényezők mennyiségére, az egész gazdaságra jellemző aggregált; s így az egyes gazdasági szereplők számára exogén módon adott tudásszintre, valamint az egyes gazdasági szereplők által elért egyéni tudásszintre vezeti vissza. Az egyéni tudásszint két tényezőtől függ: 1. a gazdasági egység fogyasztási, illetve beruházási döntésétől - a fogyasztásról való lemondás nagyobb lehetőségeket biztosít a tudásszint növelése számára; 2. a korábban már elért tudásszinttől. A termelési függvény a hagyományos termelési tényezők és az egyéni tudásszint tekintetében csökkenő, az aggregált tudásszint, vagyis az extern termelési tényező tekintetében viszont növekvő parciális skálahozadékú. (Ez utóbbi körülményre később magyarázatot adunk.)

Az "új" növekedéselmélet mondanivalóját optimumfeladat formájában fogalmazza meg: egy több időszakot átfogó hasznossági függvény maximumát keresi (lásd a függeléket). Ennek megoldása megadja az adott keretek között optimális egyéni tudásszintet. Az adott tényezőárak mellett felhasznált hagyományos termelési tényezőkkel együtt ez determinálja - egyrészt közvetlenül, másrészt az aggregált tudásszinten keresztül közvetetten - a megtermelt outputot. Ennek realizálása során egyrészt kialakulnak az árak, amelyek alapján a következő termelési fázis ráfordításairól döntenek. A megszerzett jövedelem másrészt a megtakarítás és a beruházás forrásául is szolgál, amely a jövőbeli tudásszintre gyakorol hatást. Így a Romer-Lucas­féle modell kétségkívül sikeresen megoldotta a technikai haladás endogén leírását. Ezzel kapcsolatban azonban még egyszer hangsúlyozni kell, hogy Romer és Lucas szokásos neoklasszikus optimumfeltételt illesztett modelljébe, ezért az általuk leírt endogén technikai haladás egyben optimális is.

A technikai haladás endogenizálása és a nem konvex technológiai halmaz

A neoklasszikus szellemben készített gazdasági modellek egyik alapvető jellemzője a technológiai halmaz konvexitása (illetve ami ezzel egyenértékű: a termelési függvény konkávitása), amely az optimumhelyzetként értelmezett egyensúlyi megoldások létezésének alapvető feltétele (lásd például NIKAIDO [1968]).

A Romer-Lucas­féle növekedéselmélet ismertetéséből azonban az derül ki, hogy a technológiai halmazt definiáló termelési függvény legalábbis az egyik változóban - a társadalmilag determinált tudásszintben - konvex (az összes többi termelési tényező változatlan mennyisége mellett az aggregált tudásszint növekedése a saját mértékét meghaladó kibocsátásnövekedést eredményez). Emiatt a technológiai halmaz nem lehet többé konvex, s így az optimalizálás veszélybe kerül. Úgy tűnik tehát, hogy az új növekedéselmélet meghatározta pálya nem rendelkezhet ugyanazokkal az egyensúlyi és stabilitási tulajdonságokkal, mint a hagyományos neoklasszikus irányzat modelljei. A konvex halmazokon alapuló optimalizálási eljárások helyett tehát új módszereket kellett kifejleszteni, amelyek a nem minden változóban konkáv termelési függvények feltételezése mellett képesek az optimális megoldás megkeresésére. Ezt a feladatot Romer végezte el (ROMER [1986b]).

A termelési halmaz nem konvexitása, illetve az, hogy a termelési függvény nem minden változójában konkáv, annak a felismerésnek a következménye, hogy az egyszer már közjavakká vált technológiai ismeretek később bárki számára gyakorlatilag költségmentesen hozzáférhetők (lásd ROMER [1990b]). A hagyományos növekedéselmélet szokásos feltevései szerint ugyanis a versenypiacokon beszerzett termelési tényezők ráfordításainak a megduplázása kétszeres outputot fog eredményezni. A nem versenypiacról származó (közjószágként viselkedő) társadalmi tudásszint többszörös alkalmazása viszont többszörösen is növeli a kibocsátást, vagyis a tudásszint megduplázása ennél nagyobb mértékben változtatja meg az outputot.

Az elmondottak formalizált illusztrációja céljából vegyünk egy háromváltozós Y= F(K, L, ) termelési függvényt, amely az outputot a tőkeállomány, a munkaráfordítás és a technikai haladás szintje alapján határozza meg. A hagyományos neoklaszszikus növekedéselméletnek megfelelően ez a függvény a ban és ben első fokú homogén, tehát

Ha most a technikai haladás vagy a társadalmilag aggregált tudásszint szintén ­val növekszik, akkor a fentieknek megfelelően ennek az outputra gyakorolt hatása ­nál nagyobb, s így

Ez igen nagy különbség a technikai fejlődést endogén módon kezelő korábbi modellekhez képest, amelyek a technikai haladást - lehetőleg Cobb-Douglas­típusú - első fokú homogén termelési függvények segítségével valamely hagyományos termelési tényezővel hozták kapcsolatba (lásd például a Conlisk modelljén alapuló változatot a függelékben).

Nem konvex technológiai halmazok esetében értelemszerűen a határtermelékenységi tételek és ezzel együtt a neoklasszikus elmélet elosztási teorémái is érvényüket vesztik. A termelési tényezők hozamai és költségei többé nem egyenlőek egymással, így nem könnyű választ adni arra kérdésre, hogy miből finanszírozzák a tudásszint fejlesztését.

Az egyik elképzelhető válasz az lehetne, hogy a többi termelési tényező hozamait használták fel a technikai haladás finanszírozására. Ez elvileg indokolt is, hiszen a magasabb tudásszint a hagyományos termelési tényezők hatékonyabb alkalmazását teszi lehetővé. Csakhogy ez azt is jelentené, hogy a hagyományos termelési tényezők hozamai kisebbek lennének, mint az alkalmazásukkaljáró költségek. Ezért a technika fejlesztésében élen járó vállalatok, illetve országok veszteségeket szenvednének, ami természetesen ellenösztönzőként hatna; a technikai haladás előbb­utóbb megállna. Mivel ez a következtetés nyilván ellentmondana a tényeknek, a válaszadásnak ez a módja nem fogadható el. Ennek megfelelően az ún. új növekedéselmélet képviselői kénytelenek voltak ettől eltérő magyarázatokkal szolgálni. Többféle, ugyanakkor számos közös vonással rendelkező kísérlet figyelhető meg az irodalomban.

A technikai haladás felemás endogenizálása: extern társadalmi tudásszint, eleve adott monopolista piaci szerkezet

A közgazdaságtannak az elmúlt években tapasztalható fejlődését többek között a mikroökonómiai megközelítések térhódítása jellemzi. Sok, korábban kizárólag nemzetgazdasági szinten tárgyalt kérdés vizsgálatánál egyre inkább felhasználják a mikroszférában kimutatott összefüggéseket. Ez a növekedéselméletben is megfigyelhető, ahol a néhány évtizeddel korábban kidolgozott elméleteknél sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak a modern vállalat-, ileltve ipargazdaságtan eredményeire. Érdemes felfigyelni arra, hogy Romer szintén a mikroszintű folyamatok szerepét hangsúlyozza, hiszen az egyéni tudásszint alakulását határozza meg endogén módon (lásd a függelékben Romer mikroindíttatású modelljét). Ugyanakkor azonban a termelési függvény fentebb bemutatott sajátosságainak megfelelően az igazán kiugró jövedelememelkedést az aggregált tudásszint növekedése vonja maga után. Ahhoz tehát, hogy a gazdasági fejlődést lényegesen befolyásoló technikai haladást teljes mértékben endogenizálhassuk, megoldást kell találnunk az aggrégálás mikéntjére, vagyis meg kell mondanunk, hogyan válik a modellből levezetett egyéni technikai tudás társadalmi szintű tudássá.

Választ erre a - közgazdászok nemzedékei által kutatott - kérdésre Romertól nem kap az olvasó. Kénytelen megelégedni azzal a megjegyzéssel, hogy az aggregált tudásszint minden egyes gazdasági szeréplő számára adott, vagyis extem tényezőnek tekintendő (lásd ROMER [1986a],1015. oldal). Ehhez az extern tényezőhöz versenygazdaságban minden gazdasági szereplő azonos módon juthat hozzá, azonos mértékben hasznosíthatja a maga számára, így akár az is feltételezhető, hogy megközelítőleg azonos mértékben vesz részt kifejlesztésében (uo.). Végeredményben tehát az egyéni gazdasági szereplő egyben reprezentatív is, sőt igazából nincs is különbség két tetszőlegesen kiválasztott termelő vagy fogyasztó között. Ez lényegesen leegyszerűsíti a makroszférára felírt növekedési modellt (lásd a függelékben Romer aggregált modelljét). Ennek ellenére a modell megoldásaként adódó technikai haladás továbbra is endogén és optimális, tehát a leegyszerűsített aggregáláson alapuló modell kielégíti a vele szemben támasztott formális követelményeket. Emellett a modell egyszektoros jellege is megmaradt, vagyis a kezelhetőség szempontjából is igen kedvező tulajdonságokkal rendelkezik.

Romer és Lucas később megjelent cikkeikben feladták ez utóbbi előnyt (ROMER [1990a], LUCAS [1988]). Az általuk is túlságosan leegyszerűsítettnek érzett aggregálást megkerülvén, a modellekben szereplő piacok némelyikének monopolista jelleget tulajdonítottak. A monopolista piaci struktúra néhány gazdasági szereplő számára az átlagosnál magasabb profit realizálást teszi lehetővé, amelynek egy részét így minden hátrány nélkül új technikai ismeretek megszerzésére fordíthatják. A hatékonyabb technológia, új szervezési módszerek stb. kidolgozása érdekükben is áll: ez stabilizálja monopolhelyzetüket, s így a továbbiakban is számíthatnak a monopolprofit realizálására.

A monopolista pozícióban lévő vállalatoknak csak akkor érdemes alkalmazniuk a fenti - a Schumpeter­féle vállalkozóéra emlékeztető - stratégiát, ha az aggregált tudásszint valóban extern tényezőként viselkedik. Ha a technika fejlesztésében - mindig vagy csak bizonyos időszakokban - követő szerepkörben működő vállalatok idővel nem juthatnának az élenjáró gazdasági szereplők által kifejlesztett eljárások birtokába, akkor csak idő kérdése, míg a monopolista vállalatok pozíciójukat nem a technológia fejlesztésével védenék meg, hanem hatalmukkal való visszaéléssel. A gazdasági életben elfoglalt helyüket újabb kutatási és fejlesztési kiadások nélkül is megtarthatnák, így nyilván racionálisabb lenne számukra a monopolprofit más - gazdaságosabb - területeken történő befektetése. Ennek egyenes következménye lenne az aggregált tudásszint növekedésének lelassulása, ami végül is kedvezőtlen módon befolyásolná a gazdaság növekedési ütemét.

Mivel azonban a technikakövető vállalatok viszonylag gyorsan és főleg olcsón szerezhetik meg a fejlett technológiát, a monopolista vállalatok valósággal rákényszerülnek arra, hogy egyéni tudásszintjüket állandóan fejlesszék. Az aggregált tudásszint tehát nemcsak azért szerepel extern tényezőként az ún. új növekedéselméletben, mert az aggregálás problematikáját a mai napig nem oldotta meg a közgazdaságtan, hanem e feltételezés a modell működése szempontjából is elengedhetetlen. A technikai haladás endogenizálása tehát csak részben, nevezetesen az egyes gazdasági szereplő szintjén sikerült; a társadalmi tudásszint nemcsak az egyes gazdasági egység szempontjából számít extern tényezőnek, hanem a modellekben is exogén változóként szerepel. Ebben a tekintetben viszont az új növekedési modellek hasonlítanak Solow 1956­os modelljéhez.

Már a fenti rövid ismertetésből is kiderül, hogy a technikai haladásnak a monopolista piaci struktúrával való összefüggésbe hozása maga után vonja többszektoros növekedési modellek használatát.7 Ez a felismerés explicit módon jelenik meg az újabb növekedési modellekben.8 Elismerve az új növekedéselmélet belső konzisztenciáját és magyarázó erejét az elmúlt másfél évtized alatt tapasztalt jövedelmi folyamatok értelmezésében, mégis izgalmas lehet a monopóliumok eredetét firtatni. A monopóliumok kialakulásával kapcsolatos probléma a következő. Amennyiben a monopóliumok valamely időponttól kezdve egyszerűen csak "vannak", akkor ettől az elmélet belső logikája még nem szenved csorbát. De ha az ún. új növekedéselmélet a monopolista piaci struktúrát csak tényként fogadja el, és létrejöttét nem magyarázza, akkor mondanivalója igen szoros szellemi rokonságban áll a hagyományos neoklasszikus növekedéselmélettel. Ellenkező esetben viszont, amennyiben a technikai haladás szempontjából oly fontos piaci struktúrák eredetét is megmagyarázná, tényleg fejlődéselméletté, s ezzel valóban új utakon járó elképzeléssé válna a Romer és Lucas nyomán létrejött irányzat. Az "új" növekedéselmélet képviselői tanulmányaikban az első lehetőséget választották, azaz nem foglalkoztak a piaci szerkezet evolúciójával. Ez azt jelenti, hogy modelljeik alapvetően a solowi vagy conliski filozófia alapján készültek. Solow és követői néhány évtizeddel korábban nyíltan hirdették, hogy a technikai haladás modelljeikben exogén tényezőként szerepel. Az új növekedéselmélet képviselői rejtett formában ugyan, és némileg árnyaltabban, végül is ugyanezt tételezik fel: a technikai haladásnak az a része, amely Conlisk és Arrow elképzeléseitől eltérően nem függ a makroszintű jövedelem, illetve a megtakarítások alakulásától (Romer és Lucas modelljében a társadalmi tudásszint), vagy exogén tényezőként kerül a modellbe, vagy az eredetét tekintve meg nem magyarázott monopolista piaci szerkezet függvénye.

Jogosan merül fel a kérdés: mi is az új a Romer-Lucas­féle megközelítésben? A technikai haladás endogenizálását illetően kiderült, hogy inkább folyamatosságról kellene beszélni, mintsem a korábbi modellekkel való szakításról, vagy akár csak a tőlük való lényeges eltávolodásról. A hagyományos neoklasszikus, de az ún. új növekedéselmélettel kapcsolatos elégedetlenségét gyakran hangoztató M. Scott (lásd SCOTT [1989], [1992]) szerint a Romer-Lucas­féle megközelítés inkább csak formális különbséget tesz innováció és imitáció között, ugyanis mindkettőt a hagyományos beruházásokra vezetik vissza: az innováció az oktatásra, kutatásra fordított pénzöszszeg függvénye, az imitáció alapja pedig a "közönséges" beruházás (SCOTT [1993] 424. o.). Tekintettel arra, hogy a tárgyalt irányzat nagyon fiatal, természetesen nem fogalmazható meg végleges értékelés. Annyi azonban bizonyosra vehető, hogy az új növekedéselmélet

- a növekedési problematika mikroökonómiai indíttatású tárgyalásával,
- a humán tőke legfontosabb termelési tényezőként történő kiemelésével, valamint
- az ezzel kapcsolatos módszertani hangsúlyeltolódással (a termelési függvény nem minden változójában konkáv, vagyis a csökkenő hozadék elve nem minden termelési tényezőre alkalmazható)

igencsak különbözik a hagyományos teóriáktól. Solow szavaival élve, ezzel olyan kérdések kerültek a figyelem középpontjába, amelyek főleg a megteremtendő egységes európai piac, valamint a kelet­európai gazdaságok megreformálása, a velük folytatandó kereskedelem és az ott szükséges nyugat­európai beruházási tevékenység szempontjából lényegesek (SOLOW [1991] 5. o.).

Függelék

A Solow­modell exogén technikai haladással

Solow egyensúlyi növekedési modelljében9 a munkaráfordítás alakulása, illetve - mivel teljes foglalkoztatottság érvényesül - a népesség növekedése szerepel központi kategóriaként; a tőkeállomány fejlődése az exogén módon megadott népességnövekedési rátához igazodik, a technikai haladás pedig munkaerő hatékonyságának növekedésében jelenik meg. Legyen adva a következő, szokásos neoklasszikus tulajdonságokkal rendelkező termelési függvény

ahol K a tőkeállományt, L a munkaráfordítást, pedig a technikai haladást jelenti. Ha Solow nyomán feltételezzük, hogy a termelési függvény L­ban elsőfokú homogén, akkor

is, így az alapvető egyenlet megoldása (k*) meghatározható. Ennek birtokában, valamint a népesség alakulását leíró függvényt felhasználva számítható ki az output és a tőkeállomány alakulása.

Az exogén technikai haladást feltételező Solow-modellben a növekedési pályát meghatározó változó - az eredeti Solow-Swan­modellhez hasonlóan - a népesség növekedési üteme, hiszen a tőkeállomány alakulása most is ehhez igazodik.

Az endogén technikai haladás hagyományos neoklasszikus modellekben: Conlisk nyomán10

A hagyományos neoklasszikus modellekben úgy próbálták a technikai haladást endogenizálni, hogy ezt a Solow­féle modell valamely endogén változójától tették függővé. Conlisk például feltételezte, hogy a technikai haladás változása az egy főre jutó kibocsátásnak és a technikai haladás korábbi szintjének lineáris függvénye:

Ahogyan az előző Solow­modellben, a szokásos neoklasszikus feltételek fennállása esetén itt is könnyen meghatározható az alapvető egyenlet:

Legyen ennek megoldása k*. A technikai haladás üteme az alábbi egyenletből adódik:

Ennek a megoldása (*), a hozzá tartozó k*, valamint a munkaráfordítás időbeli alakulását leíró L(t) függvény determinálják az output és a tőkeállomány alakulását.

Ebben a modellcsaládban a technikai haladás természetesen befolyásolja azt, hogyan igazodik a tőkeállomány a népesség alakulásához, hiszen a munkaráfordítás két különböző módon hat a kibocsátásra: egyrészt közvetlenül mint felhasznált termelési tényező, másrészt pedig közvetetten, a technikai haladás növekedési ütemén keresztül..

Az endogén technikai haladást leíró optimumfeladat: az "új" nővekedéselmélet11

A mikroindíttatású modell

Legyen

az i­edik gazdasági szereplő hasznossági függvénye, ahol

a szóban forgó gazdasági szereplő fogyasztása a t­edik időszakban. Mivel aktorunk nemcsak a jelen időszakbeli hasznosságát kívánja maximalizálni, hanem ezen döntését több - akár végtelen sok - időszakot figyelembe véve hozza meg, célfüggvénye végül is a következő, gyakran használt intertemporális hasznossági függvény, amelynek értéke az idő növekedésével csökken

ahol az időpreferenciát kifejező együttható.

Gazdasági szereplőnk most e függvény maximumát keresi tekintettel arra, hogy az általa előállított és realizálható output most a korábbi hagyományos termelési tényezőkön túl még az egyéni és a társadalmi tudásszinttől is függ, azaz

Itt i az előzőeknek megfelelően az i­edik gazdasági szereplő tudásszintje, T a társadalmi tudásszint és yi a többi inputtényezőt tartalmazó vektor, vagyis a korábbi kéttényezős modell alapján

A társadalmi tudásszint az i­edik szereplő számára extern tényezőként jelenik meg, az egyéni tudásszintjét azonban beruházásokkal képes befolyásolni. Ezt fejezi ki a következő összefüggés:

Más szóval, az i­edik gazdasági szereplő döntési feladata: határozza meg

Világosan látszik, hogy az ily módon meghatározott technikai haladás nemcsak endogén, hanem egyben optimális is, hiszen alakulása az intertemporális haszonossági függvény maximumához van kötve.

Romer aggregált modellje

Ha minden gazdasági szereplő azonos mértékben fejleszti tudásszintjét, akkor az előző probléma lényegesen leegyszerűsödik:

tekintettel arra, hogy

ahol N a gazdasági szereplők száma.

Ebben az esetben az endogén és optimális technikai haladás a

Hamilton­függvény segítségével határozható meg.

Hivatkozások

ABRAMOVITZ, M. [1956]: Resource and Output Trends in the United States since 1870. American Economic Review, Papers and Proceedings of the American Economic Society, vol. 46, 5-23. o.

ARROW, K. J. [1962]: The Economic Implications of Learning by Doing. Review of Economic Studies, vol. 29,155-173. o.

CONLISK, J. [1967]: A Modified Neo­Classical Growth Model with Endogenous Technical Change. Southern Economic Journal, vol. XI, 421-432. o.

LIGETI ISTVÁN [1994]: Van­e szükség új növekedéselméletre? Közgazdasági Szemle, 4. sz.

LUCAS, R. E. [1988]: On the Mechanics of Economic Development. Journal of Monetary Economics, vol. 22, 3-42. o.

LUCAS, R. E. [1993]: Making a Miracle. Econometrica, vol. LXI, 251-272. o.

MADDISON, A. [1979]: Per Capital Output in the Long Run. Kyklos, vol. 32, 412-429. o.

MANKIW, G. N.-ROMER, D.-WEIL., D. N. [1992]: A Contribution to the Empirics of Economic Growth. The Quarterly Journal of Economics, vol. CVII, 407-437. o.

NIKAIDO, H. [1968]: Convex Structures and Economic Theory. Academic Press, London-New York.

RAMANATHAN, R. [1983]: Introduction to the Theory of Economic Growth. Springer­Verlag, Berlin­Heidelberg­New York.

REYNOLDS, L. G. [1983]: The Spread of Economic Growth in the Third World: 1850-1980. Journal of Economic Literature, vol. 21, 941-980. o.

ROMER, P. M. [1986a]: Increasing Returns and Long­Run Growth. Journal of Political Economy, vol. 94,1002-1037. o.

ROMER, P. M. [1986b]: Cake Eating, Chattering, and Jumps: Existence Results for Variational Problems. Econometrica, vol. LIV, 897-908. o.

ROMER, P. M. [1990a]: Endogenous Technical Change. Journal of Political Economy, vol. 98, 71-102. o.

ROMER, P. M. [1990b]: Are Nonconvexities Important for Understanding Growth? American Economic Review, Papers and Proceedings, vol. LXXX, 97-103. o.

SCOTT, M. [1989]: A New Theory of Economic Growth. Oxford, Clarendon Press.

SCOTT, M. [1992]: A New Theory of Endogenous Economic Growth. Oxford Review of Economic Policy, vol. 8, 29-42. o.

SCOTT, M. [1993]: Explaining Economic Growth. American Economic Review, Papers and Proceedings, vol. LXXXIII, 421-425. o.

SEGERSTROM, P. S. [1991]: Innovation, Imitation, and Economic Growth. Journal of Political Economy, vol. 99, 807-827. o.

SOLOW, R. M. [1957]: Technical Change and the Aggregate Production Function. Review of Economics and Statistics, vol. 39, 312-320. o.

SOLOW, R. M. [1991]: New Directions in Growth Theory. Megjelent: Gahlen, B. - Hesse, H. - Ramser, H.-J. (szerk.): Wachstumstheorie und Wachstumspolitik: ein neuer Anlauf. Schriftenreihe des Wirtschaftwissenschaftlichen Seminars Ottobeuren, Bd. 20, J. C. B. Mohr, Tübingen, 5-17. o.

STOCKEY, N. L. [1988]: Learning by Doing and the Introduction of New Goods. Journal of Political Economy, vol. 96, 701-717. o.

STREISSLER, E. [1980]: Models of Investment­Dependend Economic Growth Revisited. Megjelent: Matthews, R. C. O. (szerk.): Economic Growth and Resources (5th World Congress of the International Economic Association in Tokyo), Vol. 2, Trends and Factors. London, 145-163. o.

UZAWA, H. [1965]: Optimal Technical Change in an Aggregative Model of Economic Growth. International Economic Review, vol. 6,18-31. o.


1 Hagyományos növekedési teóriákon a hatvanas évekre kialakult ismereteket értem, tekintet nélkül a néha igencsak eltérő megközelítésekre vagy iskolákra. Ilyen értelemben a szóban forgó kifejezés eklektikus gyűjtőfogalom. Ezzel együtt az eredmények többsége a neoklasszikus modell alapján született, tehát a "hagyományos" növekedéselmélet kifejezést használva, elsősorban ezekre az eredményekre gondolunk.

2 Az egyszerűség kedvéért tekintsünk olyan modellt, amelyben csak a tőkeállomány és a munkaráfordítás határozza meg a jövedelemszintet. Az érvelés több termelési tényezőt szerepeltető modellek esetén is érvényes marad, hiszen ezekben a dinamikát adó tényező ugyanolyan. mechanizmuson keresztül hat; az egyetlen különbség az, hogy a megtermelt jövedelmet többfelé kell elosztani.

3 Erre a problémára először STREISSLER [1980] hívta fel a figyelmet. Újabb vizsgálati eredményeket illetően lásd MANKIW - ROMER - WEIL [1992].

4 Itt és a továbbiakban a technikai haladás, tudásszint, technológia, technikai szint, humán tőke stb. fogalmakat többnyire szinonímaként használom. A szóban forgó kategóriák közötti sokszor igen lényeges különbségekre itt nem térek ki, mivel a jelen tanulmány szempontjából csak a tudás, technológia, humán tőke stb. különböző szintjei fontosak, nem pedig az új ismeretek terjedésének olyan mechanizmusai, mint az innováció, imitáció, adaptáció. Ugyanakkor talán nem árt megjegyezni, hogy az említett kategóriákat semmiképp sem lehet egy kalap alá venni a tudás, humán tőke stb. megtestesült formáival, azaz a beruházási jószágként szolgáló technikai eszközökkel.

5 Az előzőek alapján talán már világos, hogy az új jelző nem elsősorban a korszerűségre utal, hanem egyfajta gyűjtőfogalomként olyan többszektoros növekedési modellekre vonatkozik, amelyek a gazdasági növekedés szempontjából jelentős technikai haladást a modellen belül magyarázzák.

6 Ez természtesen igen leegyszerűsített leírása mind a valóságos folyamatoknak, mind a Romer-Lucas­elméletnek, de talán mégis megengedhető, mivel a jelen tanulmány az új növekedéselmélet lényegét kívánja bemutatni. Kétségkívül léteznek termékek, amelyekre a fenti jellemzés helytálló. Ha például egy gépkocsikat gyártó cég típusait új, energiát megtakarító karosszériával látja el, akkor ezt nyilván sok, a szélcsatornában elvégzendő kísérlet, az utasok lehetőleg maximális biztonságát szolgáló töréspróba, a megfelelő kerékfelfüggesztést, fékrendszert stb. biztosító számítás előzi meg. Ha az új típus piacra kerül, akkor védelem hiányában egy konkurens cég egyszerű "lekoppintással" megtakaríthatná a fejlesztési költségek döntő részét, lényegében csak az adaptálás költségei merülnének fel nála. Valamivel más a helyzet viszont, ha a humán tőke képzését nézzük. A nyelvtanulás például a diák számára majdnem ugyanolyan költségekkel jár, mint amilyeneket a tanára kénytelen volt viselni (nyelvkönyvek vásárlása, a tanár fizetése, rezsiköltségek stb.). Később látni fogjuk azonban, hogy a humán tőke esetében is lehetnek komoly költségelőnyök, amelyek napjainkban többek között főleg a kevésbé fejlett országokban tapasztalható "tudás­, illetve tudóselszíváshoz" vezetnek.

7 Ennyiben az endogén technikai haladás szóban forgó modellezése visszatérésnek tekinthető az előzőekben már megemlített Uzawa­féle megközelítéshez.

8 Lásd például LUCAS [1988], [1993], illetve ROMER [1990a], STOCKEY [1988] és SEGERSTROM [1991]. Ez azonban visszatükröződik a Függelékben bemutatott Romer­féle modellben, valamint az ugyanott szereplő mikroindíttatású modellben is: a termelési fügvény tulajdonképpen a "közönséges" javak előállítását írja le, a tudásszint időbeli változására feltételezett összefüggés pedig a kutatás­fejlesztés szektor modellezésének tekinthető.

9 Lásd például SOLOW [1957], illetve RAMANATHAN [1982].

10 Lásd például CONLISK [1967] vagy RAMANATHAN [1982].

11 Lásd például LUCAS [1988].