Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 3. sz. (218-235. o.)

VÁRHEGYI ÉVA

Várhegyi Éva kandidátus, a Pénzügykutató Rt. tudományos fõmunkatársa.

A magyar bankpiac szerkezete - koncentráció, szegmentáltság, jövedelmi polarizáció


A magyar bankrendszer nem spontán fejlõdés során alakult ki. A korábbi monobankrendszer felszámolását célzó reformfolyamat máig sem küszöbölte ki az örökölt struktúrákból és a mesterséges piacfelosztásból fakadó torzulásokat. Ezek akadályozzák az egészséges verseny kibontakozását, és lassítják egy életképes piaci struktúra kialakulását. A cikk a magyar bankpiacon kialakult erõviszonyok megnyilvánulásait, okait és tendenciáit elemzi a koncentráció, a szegmentálódás és a jövedelmi polarizáció bemutatásán keresztül. Az eddig lezajlott folyamatok alapján vázolja föl a bankpiac spontán fejlõdésének középtávon várható tendenciáit.*

A bankpiac koncentrációja

A magyar bankpiac állapotára még ma is hatást gyakorolnak azok az örökségek, amelyek egyrészt a kétszintû bankrendszer kialakításából, másrészt a központosított gazdaság jellegzetességeibõl származnak. Bár 1987 óta megduplázódott a takarékszövetkezeti rendszeren kívüli pénzintézetek száma, a magyar bankpiacot még ma is a korábbi monobanki struktúrából kialakított pénzintézetek dominálják. Az egyesített mérlegfõösszeggel mért bankpiac kétharmadát az az öt nagybank uralja, amelyik ügyfélkörét nagyrészt a monobankrendszerbõl örökölte, annak összes elõnyével és problémájával együtt. A Magyar Nemzeti Bankból leválasztott három kereskedelmi bankot, a Magyar Hitel Bankot (MHB), az akkori nevén Országos Kereskedelmi és Hitelbankot (OKHB) és a Budapest Bankot (BB) az örökölt hitelállomány kockázatához viszonyítva eleve elégtelen tõkével hozták létre. Az elsõ években azonban a számvitel és a hitelminõsítési szabályok puhasága, valamint 1989-1991 között a kockázati céltartalékot ráfordításként el nem ismerõ adótörvény miatt a bankok a valóságos tõkeerejüktõl függetlenül növelhették aktivitásukat. Ennek is betudható, hogy a hagyományos "nagyok" közé máig egyedül a Postabank tudott betörni: dinamikus növekedése révén 1993­ra 6,4 százalékos piaci részesedéssel az ötödik helyre küzdötte fel magát.

A monobankrendszerbõl átörökített öt nagybank és a piaci térnyerését szintén elsõsorban állami monopóliumra (a postai hálózatra) építõ Postabank mellett eddig egyetlen bank sem tudta mérlegfõösszegét a piac 5 százalékát elérõ 130 milliárd forintra növelni.1

A viszonylag spontán piaci fejlõdés során teret nyert pénzintézetek közül eddig egyik sem tudott a piac 1,5 százalékát meghaladó részesedést szerezni, jóllehet némelyikük tõkeereje a jelenleginél nagyobb üzleti volument is lehetõvé tenne. Ez a bankpiacra újonnan belépett pénzintézeteknél indokolt is, a régóta piacon lévõknél azonban valószínûleg piacszerzési problémákat tükröz.2 A pénzintézetek több mint fele a piac 1 százalékát sem birtokolja: közöttük ugyanolyan arányban találhatók több (akár tíz) éve mûködõ bankok, mint néhány éve alakultak.

A magyar bankpiac koncentrációja más természetû, mint ami a fejlett országokban az utóbbi években végbement. Ott a nagybankok elsõsorban nemzeti és nemzetközi fúziókkal és beolvasztásokkal növelték és növelik piaci részarányukat a pénz- és tõkepiac banki és nem banki szereplõi által támasztott verseny hatására. A piaci versenybõl kinövõ koncentrációs folyamatot az Európai Unió (EU) és a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) szigorú normái, mindenekelõtt a 8 százalékos tõkemegfelelési mutató elõírása is felgyorsította. A koncentrációs folyamatban ezért a piaci térnyerés mellett a megfelelõ tõkeerõre alapuló biztonsági követelmények is szerepet kapnak. Ennek következtében a banki szolgáltatások fogyasztói a bankkoncentrációs folyamatnak nemcsak hátrányát (a verseny gyengülését, kartellesedést és ennek nyomán a szolgáltatások magasabb árait) szenvedik el, hanem elõnyeit (a betétek és banki befektetések biztonságának növekedését) is élvezik.

A magyar bankpiac viszonylag magas koncentrációját azonban nem a verseny és nem is a szigorú szabályozás hozta létre, hanem a mesterségesen teremtett monopóliumok alakították ki. Nem véletlen ezért, hogy 1987-1993 között nem erõsödött, hanem éppen hogy csökkent a koncentráció foka, részben a kismértékben utat törõ verseny hatására, részben a vállalati bankpiac kényszerû összehúzódása, a kintlévõségek leértékelõdése miatt. A kétszintû bankrendszer kialakítása után, 1987­ben az öt nagybank [az Országos Takarék Pénztár (OTP), a Magyar Hitelbank (MHB), az Országos Kereskedelmi és Hitelbank (OKHB), a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) és a Budapest Bank (BB)] a teljes piac 90 százalékát uralta, míg 1993­ban részesedésük 67 százalékra csökkent. A magas fokú koncentráció tehát nálunk olyan örökség, amit a piac eddig inkább rombolt, mintsem teremtett.

Mégsem beszélhetünk a magyar bankpiac olyan mértékû nyitottságáról, amelyben lehetõség lenne arra, hogy a piaci verseny egymaga rendezze át az örökölt struktúrát. Az eddigi tapasztalatok szerint a magyar bankpiac struktúrája igen merev, annak ellenére, hogy piacra lépés küszöbét nem szabta magasra a szabályozás. A minimális alaptõke 1991­ben - az európai szabványnál magasabb - értékben megállapított 1 milliárd forintos (illetve szakosított pénzintézetnél 500 millió forintos) szintje az azóta eltelt idõ alatt jelentõsen devalválódott. A minimális alaptõke mellett a pénzintézeti törvény csupán néhány olyan - szakmai jellegû - feltételt szab, amely viszonylag könnyen teljesíthetõ akkor, ha a létrehozott bank valóban talál piacot magának. A piacra való belépés nagyfokú szabadsága eredményeként rövid idõ alatt viszonylag sok pénzintézet alakult meg a hazai piac méretéhez képest, döntõen külföldi bankok közremûködésével.

Magyarországon tehát nem a belépés nehéz a bankpiacra, hanem a piac meghódítása, a hosszabb távú rentabilitást és versenyképességet biztosító üzleti volumen megszerzése. Ennek részben a korábban létrejött monopolhelyzetek és a késõbbiek során juttatott állami kedvezmények alapján kialakult szegmentáció, részben a belföldi piac gyenge és romló jövedelemtermelõ képessége az oka, valamint az, hogy a nemzetközi piacokra való kilépés lehetõsége erõsen korlátozott. A magyarországi pénzintézetek mind forrás­, mind eszközoldalon be vannak szorítva örökölt pozíciójukból származó, illetve a szabályozás által is határolt szegmenseikbe.

A bankpiac szegmentáltsága

A kétszintû bankrendszer kialakítása óta sok tekintetben oldódott a piac szegmentáltsága - részben az egyes pénzintézeti típusok közötti merev tevékenységi falak lebomlása, részben a tõkeáramlási csatornák bõvülése és mindezek hatására a verseny erõsödése hatására.

Az egyszintû bankrendszerbõl örökölt bankpiaci szegmentáció oldása a lakossági piac integrálódása révén indult meg 1989­tõl. Ezzel egyidejûleg a lakossági pénzintézetek megkapták a kereskedelmi banki jogosítványt. A szabályozás megváltozásával a bankok elsõsorban forrásgyûjtési szándékkal léptek be erre a piacra (különféle banki papírok kibocsátásával, devizaszámla­vezetéssel). A nyolcvanas évek végén megszerzett jövedelmeket azonban a bankok inkább extenzív fejlesztésre (fiókhálózat­bõvítésre) használták fel anélkül, hogy egyúttal a kiskereskedelmi banktevékenység korszerû technikai alapjait, a tömeges számlavezetés feltételeit megteremtõ beruházásokat, készpénzkímélõ eszközöket és szervezeti korszerûsítéseket végrehajtották volna.3 Csak a vállalati ügyfélkör drámai összeomlásakor, a kilencvenes évek elején nõtt a bankok késztetése arra, hogy a szolgáltatások teljesebb spektrumával forduljanak a lakossági és a kisvállalkozói ügyfélkör felé. Ekkorra azonban olyan mértékben lecsökkentek a banki nyereségek, hogy csak radikális üzletpolitikai és szervezeti változásokkal.lehetett volna követni ezt - a nemzetközi gyakorlatban bevált - banki stratégiát.

A kilencvenes években több lépésben sor került a devizagazdálkodás korábbi monopóliumának oldására is: a bankok egyre nagyobb lehetõséget kaptak kereskedelemmel kapcsolatos devizamûveletek végzésére. 1990­ben a pénzintézeteknek már több mint a felének volt felhatalmazása a külkereskedelemmel kapcsolatos devizaforgalmi ügyletek lebonyolítására. A számlavezetési jogosítvánnyal rendelkezõ kereskedelmi banki státus megszerzéséhez szükséges viszonylag alacsony küszöb felállításával a bankfelügyelet elõsegítette, hogy a szakosított pénzintézetek kiterjeszthessék tevékenységüket. A versenyt növelték a nagybankok által alapított speciális (elsõsorban befektetõi) üzletágakra szakosodott leánybankok, valamint a piacra újonnan belépõ külföldi tulajdonú és vegyes bankok is.4

A bankpiac kezdeti szegmentáltságának oldódása ellenére azonban továbbra is fennmaradtak, illetve újratermelõdtek olyan pozícióbeli különbségek, amelyek nem magyarázhatók pusztán az egészséges piaci verseny hatásaival. A pénzintézetek gyorsan növekvõ száma ellenére a versenyt továbbra is sok - részben az induló helyzetbõl, részben az idõközben szerzett elõnyökbõl fakadó - piactorzító tényezõ akadályozza. Az új szereplõk megjelenésével és a szabályozás liberalizálódásával a verseny továbbra is inkább az egyes piaci szegmenseken belül erõsödött. A bankpiac fontosabb szegmensei ma elsõsorban az ügyfélkör összetétele, a banki források megszerzésének lehetõsége és az eszközök struktúrája mentén rajzolódnak ki. A továbbiakban részletesebben elemezzük a szegmentáció fõbb megnyilvánulási területeit.

Ügyfélkör szerinti szegmentáció

Bár a pénzintézetek szabályozásának változása megnyitotta a zsilipeket a különbözõ indíttatású bankok között, az induló piaci pozíciók máig is meghatározóak. A legélesebb választóvonalat ma is a lakossági­kisvállalkozói, illetve (nagy)vállalati ügyfélkörök jelentik, amelyek mentén a bankok tevékenysége és ügyfélbázisa elhatárolható. A hagyományosan lakossági pénzintézetekként indított bankok, az OTP, a takarékszövetkezetek és a Postabank még ma is uralják a lakossági (és szélesebb értelemben: kiskereskedelmi) üzletág döntõ részét. Ezt a pozíciót stabillá teszi, hogy az örökségek folytán - még ha a nagy fiókhálózattal, de kis piaci részesedéssel bíró takarékszövetkezeteket figyelmen kívül hagyjuk is - a banki fiókok fele ezekhez a bankokhoz tartozik.

További választóvonalat jelent az ügyfél mérete és az egyes ügyletek volumene. Ez összefüggésben áll a magas koncentráció fennmaradásával, ami akadályozta a különbözõ méretû pénzintézetek közötti versenyt. A nagybanki csoportba tartozó bankok számára szinte a mai napig csak az a néhány gyorsan növekvõ külföldi és vegyes bank támasztott komoly versenyt, amelyek a hetvenes­nyolcvanas években állami indíttatással és jelentõs adókedvezményekkel támogatva kezdték meg mûködésüket.

Az ügyfélkör szempontjából még ma is választóvonalat jelent, hogy milyen valutanemben köttetnek az üzletek. A számottevõ részben devizaforrásokra építõ külföldi és vegyes bankok árfolyamkockázat-vállalása nélkül nyújthatnak devizahitelt, ami lehetõvé teszi, hogy a rentábilis exportõröket­importõröket, valamint a Magyarországon is tevékenykedõ külföldi cégeket ügyfélkörükbe vonzzák. 1993­ban a számottevõ külföldi tõkével alapított bankok csoportjában a devizaforrások és ­eszközök aránya meghaladta az 50 százalékot, miközben a döntõen magyar tulajdonú nagybankoknál ez az arány 22-23 százalék, míg a magyar kisbanki csoportban 14 százalék volt.

Forráspiaci szegmentáció

A magyar bankrendszer forráspiaci szegmentáltsága összefügg az ügyfélköri szegmentációval. A papírforma (jogosítványok) szerint teljes felhatalmazású kereskedelmi bankok forrásszerkezetük alapján eltérõ csoportokat alkotnak, amelyek a bankpiaci forrástípusokhoz való hozzájutás lehetõsége mentén alakultak ki. A megtakarítások szokásos struktúrája miatt önálló betétesi bázissal elsõsorban a lakossági ügyfélkörrel rendelkezõ bankok rendelkeznek, míg a döntõen vállalati ügyfélkörre épülõ bankok jelentõs mértékben rászorulnak a bankközi pénzpiacra, illetve a magyar viszonyok között a jegybankra. Sajátos csoportot jelentenek a viszonylag magas sajáttõke­hányadú bankok.

A forráspiaci szegmentáció néhány fontosabb banki forrástípus eltérõ arányában érhetõ tetten. A jelentõsebb (10 milliárd forint feletti mérlegfõösszegû) bankok forrásszerkezetében a legnagyobb eltérés a pénzintézeti tartozások arányában mutatkozik meg: itt - a Takarékbank és a takarékszövetkezetek nélkül, amelyek között éppen a sajátos munkamegosztásuk miatt százszoros a különbség - tízszeres eltéréseket is találunk. A másik jelentõs szegmentációs vonal a saját tõke arányában rajzolódik ki: a negatív saját tõkéjû bankokat leszámítva is hat­hétszeres különbségeket találunk. Végül a harmadik elkülönülési szempontok az ügyfelektõl származó források súlya adja: itt két­háromszoros eltérések figyelhetõk meg.

A 2. táblázatban a bankok három, forráspiaci helyzetük alapján leginkább elkülönülõ csoportját mutatjuk be. Az önálló betétesi bázissal rendelkezõ bankok csoportjába, amelyeknél az ügyfelektõl származó források meghaladják a bankszektor átlagát, a 60 százalékot, a lakossági bankok (Takarékszövetkezetek, OTP, IBUSZ Bank) élmezõnye mellett három külföldi, illetve vegyes bank [Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB), Creditanstalt (CA), Unicbank] és két magyar vállalatfinanszírozó középbank (Agrobank, Corvinbank) található. Az erõs sajáttõke­bázissal rendelkezõ bankok csoportjában, ahol a saját tõke aránya az összes forráson belül 10 százalék fölött van (a bankszektor átlaga 5,5 százalék), két sajátos helyzetû magyar pénzintézet (az ipari tárcához tartozó szakosított pénzintézet, a Corvinbank és a BB nemrég alapított lakossági leánybankja, a Reálbank), továbbá az Inter­Európa Bank vezeti a mezõnyt. Ezeket három, döntõen külföldi tulajdonú bank követi.

E két csoportba tartozó pénzintézetek a forráspiac legkedvezõbb szegmenseit foglalják el, hiszen az erõs ügyfélbázis viszonylag alacsony forrásköltséget eredményez, a saját tõke magas hányada pedig nagyfokú stabilitást és a piaci térnyerés tõkeoldali lehetõségét nyújtja. Lényegesen kedvezõtlenebb forráspiaci helyzetben van a harmadik elkülönülõ bankcsoport, a pénzpiacnak kitett bankok köre. A bankszektor átlagában a források 20 százalékát teszik ki a pénzintézetekkel - beleértve az MNB­t is - szemben fennálló tartozások. A továbbiakban ezt a forráspiaci szegmensét nevezzük "pénzpiacnak", és az ide beszorult pénzintézeteket pénzpiacnak kitett bankoknak.5

A forrásai 25 százalékát errõl a piacról beszerzõ bankok a vizsgált jelentõsebb pénzintézet csaknem felét teszik ki. A mezõnyt a Takarékbank vezeti, a csoport azon egyedüli tagja, amely "önként" van ezen a piacon, hiszen alapításának egyik lényeges oka volt, hogy a takarékszövetkezetek által összegyûjtött források jelentõs részét központosítsa és kihelyezze. A többi bank többsége azonban nem önként, hanem kényszerûségbõl használja ilyen jelentõs arányban a pénzpiaci forrásokat.

A bankok forrásstruktúrájában meglévõ különbségek az alapjai az eltérõ nettó pénzpiaci pozícióknak. Ezen az egyes bankok pénzintézeti követeléseinek és tartozásainak egyenlegét értjük. A pénzpiaci pozíciókat bemutató 3. táblázatból látható, hogy viszonylag élesen elkülönülnek a pénzpiac kínálati és keresleti oldalán megjelenõ pénzintézeti csoportok.6 Több év távlatában azonban megfigyelhetõ a pénzpiac átrendezõdése, kiegyensúlyozódása. Ebben több tényezõ játszott szerepet. Egyrészt az elmúlt években néhány bank kiterjesztette betéti bázisát a lakossági piacokon. Másrészt a repohitelezés 1993. évi megjelenésével párhuzamosan visszaszorult az addig nagy befolyású OTP a bankközi pénzpiac kínálati oldaláról, és a jegybank vette át a likviditáshiányok feloldásának szerepét. A repohitelezés súlyát a bankkonszolidációk nyomán a banki portfóliókba került konszolidációs államkötvények nagy aránya is növelte, hiszen ezek a papírok nem piacképesek, csupán az MNB fogadja el "jegybankképes" papíroknak. És végül az is szerepet játszott a bankközi pénzpiac összezsugorodásában, hogy a kincstárjegyek növekvõ hozama miatt az addig a bankközi pénzpiacon megjelenõ kínálat jelentõs része az állampapírok piacára terelõdött át.

A bankok pénzpiaci szegmentációjának bizonyos mértékû oldódása ellenére továbbra is fennmaradt a néhány betételhelyezõ csoport mentén megmutatkozó elkülönülés a bankok között.

- A legélesebb határvonalat az önkormányzatok betétei jelentik, mivel annak 96 százalékával még ma is a korábban számukra kijelölt, ma már azonban szabadon választott OTP rendelkezik. (Ez 1993­ban 51 milliárd forint forrást jelentett.)

- Jóllehet a lakossági betéteknek csökkenõ hányada felett diszponál az OTP, még ma is mintegy háromnegyedével rendelkezik. (1993 végén a lakosság 695 milliárd forint összegû teljes betétállományából az OTP 533 milliárd forintot birtokolt.)

- És végül újra utalnunk kell a devizaforrások igénybevétele mentén történõ szegmentáltságra: arra, hogy a külföldi és vegyes bankok átlagosan 2,5­szer nagyobb arányban támaszkodhatnák erre, mint a magyar pénzintézetek.

A banki forrásstruktúra a magyar bankrendszerben egyúttal a versenypozíciónak is alapvetõ meghatározója. Ennek egyik oka, hogy a pénzpiac árait, a kamatokat gyakorlatilag a kínálati oldal domináns szereplõje, az MNB alakítja, még akkor is, ha a jegybanki kamatokat ma végsõ soron az állampapírok kínálata határozza meg. A jegybanki, illetve általában a pénzpiaci forrásoktól való függõség rontja a bankok jövedelmezõségét, mivel ezek ma nálunk a legdrágább források közé tartoznak.7

A forrásstruktúra mindenekelõtt a kamatjövedelmeken és jutalékbevételeken keresztül befolyásolja a bankok jövedelmezõségét. Viszonylag magas kamatrés elsõsorban a lakossági bankoknál jöhetett létre, mivel azok az átlagosnál alacsonyabb fajlagos forrásköltség mellett átlagosnál magasabb fajlagos kamatbevételt értek el.

A külföldi tulajdonú és vegyes bankok eredményessége azonban nem feltétlenül a magasabb kamatrésben, hanem az összes kamatfizetésre jutó kamatbevételben mutatkozott meg. Ez azt tükrözi, hogy a hitelek forrásai közé nagyobb arányban vonhattak be a kamatozó betéteknél olcsóbb pénzforrásokat. A külföldi és vegyes bankok jobb tõkeellátottsága (magasabb saját tõke/összes forrás aránya), valamint a jutalékbevételek nagyobb aránya is lehetõvé tette, hogy e bankok hasonló kamatrés mellett is nagyobb üzemi eredményt érjenek el, mint a többségükben alultõkésített magyar nagy és közepes méretû bankok.

Szegmentáció a banki kihelyezések piacán

A bankpiac szegmentáltságában sokáig jelentõs szerepet játszott a rossz portfóliók örökségével terhelt (a korábbi MNB­bõl mesterségesen leválasztott) nagybankok és a kisebb terheket hordozó - elsõsorban a külföldi vagy vegyes tulajdonú - bankok között kialakult "tökéletlen verseny". A "tiszta lappal induló" bankok - érthetõ módon - a kisebb kockázatot és nagyobb nyereséget biztosító piacokon növelték piaci részesedésüket, kihasználva az örökölt ügyfélkör hiányából fakadó nagyobb mozgásszabadságukat. Ilyen piacokat elsõsorban a bankközi kihelyezések, a rövid lejáratú vállalati hitelezés, valamint a devizamûveletek kínáltak (lásd ÁBEL-SZÉKELY [1994]). Ez a piacfelosztás azonban nemcsak az erõsödõ versenyt tükrözte, hanem a bankszektor rossz örökségeit, kedvezõtlen tulajdonosi struktúráját, valamint a gazdaságpolitika és az állami szabályozás hibáit is.

Míg kezdetben a forrásszerzés oldaláról természetes volt, hogy a jegybanki refinanszírozási forrásokkal rendelkezõ nagybankok uralták a vállalati kihelyezések (és azon belül is elsõsorban a közép- és hosszú lejáratú hitelek) piacát, a jegybanki források apadásával ez a piacfelosztás a nagybankok számára egyre hátrányosabbá vált. Mivel ezek a bankok a meghatározó állami és állami vállalati tulajdonosaik elvárásai, ettõl nem függetlenül a menedzsment rossz hiteldöntései, majd késõbb a hitelek növekvõ részének befagyása miatt nehezen tudtak kivonulni errõl a kockázatos és kevéssé jövedelmezõ területrõl, bentragadtak egy olyan piaci szegmensben, amelyen lehetetlenné vált a rentábilis bankmûködés.

Ebben a "bentragadásban" az is komoly szerepet játszott, hogy a bankári szerepüket éppen csak tanuló menedzsmenteket a nagybankok tulajdonosai (az állam és az állami vállalatok) sokáig eleve bankszerûtlen magatartásra ösztönözték: arra hogy minden áron õrizzék meg piaci részesedésüket a vállalatfinanszírozásban. Mivel a szabályozórendszer (számvitel, adótörvény) ésszerûtlensége miatt a be nem folyt bevételt is jövedelemként könyvelhették el a gazdálkodók, a bankok is tetemes fiktív jövedelmekre tehettek szert. A hibás bankpolitikákat tehát a pénzügyi rendszer is jutalmazta.

A vállalatfinanszírozásban a verseny erõsödését a külföldi és vegyes bankok megjelenése sem hozta automatikusan magával. Bár e bankok megerõsödését adókedvezmények is támogatták, és ehhez sokuk esetében a külföldi anyabanktól származó viszonylag olcsó források elõnye, valamint - a szaporodó vegyes és külföldi leányvállalatok jóvoltából - kevésbé kockázatos kihelyezési lehetõség is társult, többségük egy ideig nem is próbált benyomulni a magyar kereskedelmi bankok hagyományos vállalatfinanszírozási piacaira. Elõnyösebb induló pozíciójukat, a kapott kedvezményt és (részben a jobb tulajdonosaik miatt)jobb szakmai felkészültséget felhasználva a kisebb kockázatú üzletágak kiépítésére (például devizamûveletek, bankközi kihelyezések, külkereskedelem finanszírozása) törekedtek, míg általános vállalatfinanszírozóként csak a legjobb hitelképességû vállalatokkal, közöttük is leginkább azokkal a vegyes vállalatokkal vették fel a kapcsolatot, amelyek külföldi tulajdonosa a bank anyabankjához kötõdött.

A vállalati kihelyezések piacán kialakult verseny "tökéletlenségét" tükrözte ugyanakkor, hogy az alacsonyabb költségû forrásokkal rendelkezõ és kisebb kockázatot vállaló pénzintézetek nem szorították le a hitelkamatokat.8 A vegyes bankok jövedelemtermelõ képessége 1992-1993­ban elsõsorban nem a - kamatozó eszközök kamatbevétele és a kamatozó források kamatkiadása közötti különbségbõl számított - kamatrésben mutatkozott meg, hanem a kamatfizetésekre vetített kamatbevételek nagyobb arányában.

A vállalati hitelek piacán a bankok számának növekedése miatt megnövekedett verseny tehát nem a hitelkamatszint csökkenésén keresztül szorította ki a piacról a magas költségekkel mûködõ bankokat. A hagyományos vállalatfinanszírozó bankok piacvesztése elsõsorban nem magas kamatszintjük miatt elveszített ügyfeleik hatására következett be, hanem a korábbi hiteleket visszafizetni nem képes ügyfelek adósságainak a hitel­ és bankkonszolidációk keretében történõ kiemelése, illetve államkötvényre cseréje következtében. Persze az is igaz, hogy az így lecsökkent hitelállomány pótlására sokszor éppen azért nincs lehetõségük e bankoknak, mert nem tudják felvenni a versenyt a hitelkamatok piacán.

A viszonylag olcsó betétesi bázissal rendelkezõ lakossági bankok, mint az OTP és a Postabank, az átlagosnál magasabb kamatrést tudtak elérni. Kamatjövedelmezõségük általában mégis elmaradt a nagyobb sajáttõke-bázisú vegyes bankokétól, mivel kamatozó forrásaik aránya nagyobb volt, mint a másik csoportban.

A bankok eszközstruktúrájában az örökölt pozíciók, a rossz hiteldöntések, a - sok tekintetben tökéletlen - verseny, valamint a bankkonszolidációs intézkedések következtében végbement változások hatására a következõ eszközelemek aránya mentén szegmentálódik ma a piac:

- pénzintézetekkel szemben fennálló követelések: bankközi hitelek, valamint önként elhelyezett MNB­betétek. Az aktív pénzpiaci pozíció összefügg egy bank forráspiaci helyzetével. A jó forrásellátottságú pénzintézetek a hazai piacon kisebb kockázattal és nem sokkal kisebb jövedelmezõséggel helyezhetik ki pénzfeleslegeiket a bankközi pénzpiacon. Megfigyelhetõ, hogy nemcsak a lakossági forrásokat gyûjtõ pénzintézetek, hanem a jelentõs devizaforrásokkal rendelkezõ bankok is nagy arányban helyeznek ki hiteleket;

- állammal szembeni követelések: állampapírok, beleértve a konszolidációs kötvényeket. 1993­ban az MHB, a Kereskedelmi Bank (K&H) és az OTP kihelyezéseiben ért el az államkötvények súlya 20 százalék feletti értéket. Az elsõ két bank esetében ebben a nagy volumenû konszolidációs kötvényállomány játszik szerepet. Minthogy a banki mérlegekben nem különülnek el az államkötvények, ennek mértékét az éven túli kötvények állományával mértük. Ez annyiban ad elfogadható becslést, hogy az éven túli lejáratú kötvények zöme államkötvény, bár így a kincstárjegyektõl kénytelenek voltunk eltekinteni;

- államilag garantált hitelek. Bár errõl nincsenek publikus információk, vélelmezhetõ, hogy a különbözõ pénzintézetek eltérõ mértékben juthatnak állami garanciákhoz hitelezési tevékenységük során.

Az ügyfelekhez kihelyezett hitelek tekintetében általában nincs jelentõs eltérés a különbözõ adottságú pénzintézetek között. Az 52 százalékos átlagarány mögött a bankok többsége eszközeinek 40-60 százalékát helyezi ki ügyfeleihez. 65 százalék feletti arányt az Agrobank, a Takarékbank, a BB és az Unicbank, 40 százalék alatti arányt pedig az IBUSZ Bank, a CA, az ÁÉB, a Konzumbank és az OTP mérlegei mutatnak.

Ugyanakkor az ügyfélkihelyezéseken belül jelentõs minõségû különbségek találhatók az egyes bankok között, ami elsõsorban a kétes és rossz követelések arányaiban mutatkozik meg, és a céltartalékképzés mértékében is tükrözõdik. A Bankfelügyelet által az egyes pénzintézeti csoportokra számított céltartalék­mutatók rendkívül nagy eltéréseket jeleznek: 1993 végén a minõsíttetésre került eszközökre vetített céltartalék­állománya a külföldi és vegyes bankok csoportjában 2,9 százalék, a nagybankok csoportjában 16,4 százalék, a kis­ és közepes méretû magyar bankok csoportjában pedig 24 százalék volt. (Vö. ÁLLAMI BANKFELÜGYELET [1994].)

Ebben jelentõs szerepet játszanak az ügyfélkör minõsége és az ügylet jellege szerinti eltérések. A korábban a vállalatok finanszírozására létrehozott bankok (mindenekelõtt az MNB­bõl leválasztott nagybankok, valamint a nyolcvanas években speciális ágazati finanszírozási céllal létrehozott pénzalapokból felnövekedett középbankok) bekerültek és bentragadtak a leginkább kockázatos, és a hazai forráspiac megváltozott viszonyai mellett ellehetetlenülõ üzletágban: a tartós vállalati tõkehiányok finanszírozásának, a tõkepótló hitelek nyújtásának zsákutcájában. Az eleve gyenge tõkeerõvel létrehozott bankoknak olyan vállalati ügyfélkört kellett hitelekkel kiszolgálniuk, amelyek maguk is tõkehiányosak voltak. Amíg a jegybank refinanszírozási hitellel állt az ilyen ügyletek mögé, a probléma - látszólag - megoldódott. A kilencvenes években azonban az új hitelek többsége mögött már nem áll refinanszírozás, miközben a vállalatok tõkehelyzete tovább romlott, a finanszírozó bankok nagy részének forrásstruktúrája és kockázatviselõ képessége nem javult.

*

A magyar bankszektor fentiekben bemutatott szegmentálódásának néhány eleme bizonyára a fejlettebb bankpiacokon is fellelhetõ. A fõ probléma inkább az, hogy nálunk a szegmentáció jelentõs részben a kormányzati eszközökkel létrehozott struktúra maradványa, illetve a szabályozórendszer teremtménye. Ezért erõteljesebben akadályozza az egészséges versenyt, mint azok az erõfölények, oligopóliumok vagy kartellesedések, amelyek a piaci erõviszonyok alapján alakulnak ki, és amelyek a fejlõdés elkerülhetetlen velejárói. A másutt is szokásos piactorzító erõfölények Magyarországon részben a mesterségesen létrehozott pozíciók alapján alakultak ki, így kevésbé tükrözik a tényleges képességeket, mint ott, ahol valóságos versenyben jöttek létre.

Jövedelmezõségi polarizáció

Az elõzõ piaci szegmensektõl nem függetlenül polarizálódtak a bankok jövedelmezõségük alapján. A skála egyik végén a rentábilis, stabil és magas jövedelmezõségû, míg a másik végén a veszteséges, illetve megfelelõ jövedelmezõség elérésére jelenlegi struktúrájukban nem képes pénzintézetek állnak.

A banki szolgáltatások fejlõdését ma már nemcsak a verseny torzulásai gátolják, hanem a bankszektor romló jövedelmi pozíciója is. A bankpiac egyharmadát elfoglaló csoport 1993­ban veszteséges volt (közülük 8 már 1992­ben is az volt). A teljes bankszektor egyesített vesztesége 153 milliárd forintot tett ki 1993­ban, ami meghaladta saját tõkéjét (147 milliárd forint). A bankszektor összesített vagyonvesztése mögött jelentõsen eltérõ jövedelmi és vagyoni pozíciójú bankok állnak. A bankpiac 35 százalékát birtokló 13 bank 166 milliárd forint veszteséget könyvelt el 1993 végén, míg a nyereséges pénzintézetekre 15 milliárd forint adózás utáni eredmény jutott.

Az 1993. évi mérlegekben az eredménytartalék (saját tõke) terhére elkönyvelt horribilis veszteségek nem a bankok az évi folyó tevékenységét tükrözték, hanem a korábban felhalmozott rossz követelések miatt szükségessé vált céltartalékok mértékét.9 Az 1993. évi mérlegek tehát csak a jéghegy csúcsát mutatják. A banki jövedelmek zsugorodása és egyidejûleg polarizálódása 1991­ben kezdõdött, és az azt követõ két évben erõsödött fel látványosan. Az 1990­ben mûködõ 33 pénzintézet mindegyike nyereséges volt,1991­ben négy bank vált veszteségessé, és a bankrendszer összesített eredménye nullára zsugorodott. 1992­ben már kilenc bank vált veszteségessé; együtt 12 milliárd forint veszteséget hoztak létre a többi pénzintézet 14 milliárd forint nyereségével szemben. 1992­ben csupán kilenc pénzintézet növelte adózott eredményét, míg 16 eredményességében jelentõs romlás ment végbe, közülük hat abban az évben vált elõször veszteségessé.

1993­ban tovább polarizálódtak a banki jövedelmek: öt bank (mindegyikük vegyes, illetve külföldi tulajdonú) jelentõsen - az inflációs rátát meghaladó mértékben - növelte eredményét, miközben a pénzintézetek nagy része tetemes veszteséget hozott létre. A veszteséges bankok közül kilenc esetében a veszteség mértéke meghaladta saját tõkéjük nagyságát; e bankok mindegyike többségi állami tulajdonú magyar bank, közöttük három nagybankot, négy középméretû és két kisbankot találunk.

A veszteségek mögött döntõ részben a rohamosan megnövekedett céltartalék­képzési szükséglet állt, ami részben a pénzintézeti, a számviteli és a csõdtörvény miatt felszínre került korábbi latens veszteségek manifesztálódásának, részben a piaci helyzet tényleges romlásának és ezzel együtt a banki alkalmazkodási stratégiák hiányának tudható be. A veszteséges oldalon döntõen a hagyományos magyar vállalati kört finanszírozó bankok, míg a nyereséges oldalon döntõen a válogatott ügyfélkörrel rendelkezõ vegyes bankok állnak. A súlyos válsággal küszködõ ipar és mezõgazdaság legfõbb finanszírozó bankjai, az MHB, a K&H és a BB a szektor összes veszteségének 60 százalékát hozta létre 1992­ben és 80 százalékát 1993­ban.

A jövedelmi polarizálódást jól mutatja, hogy a minden évben nyereséges bankok élcsapata (a Citibank, a CIB­csoport és az Unicbank) az 1991-1993 közötti recessziós és csõdhullámos idõszakban is látványosan növelni tudta nyereségét, miközben a még 1991­ben is legnagyobb nyereségtömeget realizáló két nagybank (az MHB és a K&H) az idõközben több tízmilliárd forinttal feltõkésített vagyona zömét is elvesztette.

Az 1992­es hitelkonszolidáció sem javította érdemben a bankok jövedelmezõségét. A hitelkonszolidációba bevont 16 pénzintézet döntõ többségének jövedelmezõsége jelentõsen romlott 1993­ban. Bár nem is ez volt a célja az 1992­es hitelkonszolidációnak, a tetemes költségvetési pénzeket felemésztõ akció eredményességét az is minõsíti, hogy nem sikerült megállítania az érintett bankok vagyonvesztését. Az 1993. évi bankkonszolidáció kifejezetten rontotta a tõkével megsegített nyolc pénzintézet folyó jövedelmezõségét, mivel az akcióban részt vevõ bankoknak teljes mértékben meg kellett képezniük a hiányzó céltartalékokat.

A bankok jövedelmezõségi polarizálódásában jelentõs szerepet játszik a létszám és a fiókhálózat kihasználtsága. A magyar tulajdonú nagy- és középbankoknál az alkalmazott létszám kihasználtsága (60-150 millió forint eszköz/fõ) lényegesen alacsonyabb, mint a vegyes bankoké (200-500 millió forint eszköz/ fõ). Az alacsony létszámhatékonyság a magas fajlagos költségszinten keresztül egyúttal a versenyképesség korlátját is tükrözi. A fiókok kihasználtsága és jövedelmezõsége is igen alacsony a jelentõsebb fiókhálózatú bankokban.

A bankszektor további fejlõdése szempontjából a legfontosabb kérdés az, hogy az elmúlt években a banki jövedelmezõségben és ezzel párhuzamosan tõkeerõben végbement polarizálódás tovább folytatódik­e, vagy a konszolidációk hatására megáll ez a folyamat, illetve a pénzintézetek egy része kihullik­e a versenybõl. Ha az 1991-1993 között lezajlott folyamatok alapján prognosztizáljuk a jövõt, akkor nem kérdéses, hogy a jelenlegi struktúrában (beleértve a bankok tulajdonosi, irányítási, szervezeti és egyéb adottságait) a polarizáció nemcsak hogy folytatódik, hanem végletekig erõsödhet. A konszolidációval inkább csak idõlegesen kisegített, mintsem tartósan feljavított nagybankok mellett egyre több talaját (piacát és/vagy forrásbázisát) vesztett kis és közepes bank jövõje bizonytalanodik el, miközben a nagyobb méretû vegyes bankok a relatíve megerõsödött sajáttõke­bázisukon jelentõs piaci térnyerést érhetnek el.

Bár 1994­re az állami konszolidáció keretében feltõkésített bankok csekély mértékben újra nyereségessé váltak, a hazai forrás­ és eszközpiacra beszorult-beszorított pénzintézetek lehetõsége a jövedelmezõség javítására a hitel­ és bankkonszolidáció után sem adott. A költségvetés tovább növekvõ finanszírozási igénye mellett nem lehet számítani a banki forrásköltségek jelentõsebb csökkenésére. A továbbra is nagyarányú drága források leépítésére a magas költséghányadú bankoknak csak akkor lenne módjuk, ha felgyorsíthatnák a már kihelyezett hitelek visszafizetését, amire az teremt lehetõséget, ha az adósok kamatfizetõ képessége javul. Ez viszont a gazdaság általános konjunktúrájának, valamint a fiskális politikának a függvénye. A banki jövedelmezõség növelését a magyar tõkepiac féloldalú nyitottsága is akadályozza. Még a viszonylag olcsó forrásokkal rendelkezõ pénzintézetek elé is jövedelmezõségi korlátot állít az, hogy kihelyezéseikkel szinte kizárólag csak a belsõ piac szereplõihez fordulhatnak. A tõkekivitel adminisztratív korlátozása beszûkíti a bankok kihelyezési piacát, korlátozza a versenyt, és akadályozza a bankszektor rentábilis mûködését.

A kilencvenes években felerõsödött jövedelmezõségi szegmentálódás mérséklõdésére tehát rövid idõn belül nem lehet számítani. A konszolidációs államkötvényekkel "kistafírozott" bankok csak eszköz­ és forrásszerkezetük radikális átalakításával és fajlagos költségeik erõteljes csökkentésével tudnak kikerülni abból az ördögi körbõl, amelybe a hitelezési és befektetési kockázatokkal nem számoló korábbi expanziós politikájuk révén jutottak. A bankpiac adott versenyhelyzetében azonban erre csak azok a bankok képesek, amelyek olyan belsõ értékekkel (piaci kapcsolatokkal, "testre szabott" szolgáltatásokkal, innovációs készséggel és képességgel, speciális szakismerettel stb.) rendelkeznek, aminek alapján van mód az átalakulást finanszírozó és menedzselõ szakmai befektetõk megnyerésére.

A bankpiac várható átrendezõdése

A nagybankok

Piaci pozíciójuk megõrzése szempontjából a hagyományos nagy kereskedelmi bankok (mindenekelõtt az MHB, a K&H és a BB) kettõs szorításban vannak. Az eszközök oldaláról egyrészt az szorítja õket, hogy - miközben a hagyományos nagyvállalati ügyfélkör összeomlik - a jó ügyfeleket elcsábítják a kedvezõbb hitelkondíciókat és magasabb színvonalú szolgáltatást nyújtó vegyes bankok. Ugyanakkor a perspektivikus kitörési lehetõséget jelentõ lakossági üzletág fejlesztésére nincsenek meg az anyagi eszközeik.

A nagy kereskedelmi bankok forrásoldalról is csökkenõ piacra szorultak be. A vállalati betétek állományának növekedése az elmúlt két évben alatta maradt a GDP nominális bõvülésének. A lakossági források bõvítését viszont jelentõsebb beruházások nélkül csak magas forrásköltséggel tudják biztosítani, ami a banki jövedelmezõség romlásához vezet. Az önálló betétesi bázissal csak korlátozottan rendelkezõ pénzintézetek forrásszerzését a bankközi pénzpiac fejletlensége és monopolizáltsága, valamint a jó kondíciójú állampapírok növekvõ kínálata is nehezíti.

A nagy, kereskedelmi bankok relatív piacvesztését az is erõsíti, hogy nem képesek kiszolgálni a gomba módra szaporodó kisvállalkozói réteget. A számlavezetés bõvítésének korlátai a viszonylag olcsó forrásoktól fosztja meg ezeket a bankokat, és a drágább lakossági források felé tereli õket. Ugyanakkor sem a lakossági, sem az önkormányzati ügyfélre irányuló piacszerzési törekvéseik nem bizonyultak eddig sikeresnek. ·

A konszolidáció hatása a bankok életképessége szempontjából fontos kamatversenyre nem egyértelmû. Hiába csökken ugyanis hosszabb távon a céltartalék-képzési szükséglet, ha a konszolidált bankok portfóliójában nagy arányban lesznek nem megfelelõ hozamú államkötvények. Emiatt az ügyfelekkel szemben alkalmazott (a vegyes bankokhoz képest ma is magas) kamatrést nem tudják elégséges mértékben csökkenteni. Ez tovább fogja erõsíteni a piaci kiszorulás tendenciáját.

A piaci részesedés megõrzésére irányuló törekvések eddigi kudarcai, valamint rossz tõke- és jövedelmezõségi helyzetük azt valószínûsíti, hogy a nagybankok - legalábbis önerõbõl - a közeljövõben sem lesznek képesek kitörni kedvezõtlen ügyfélkörük fogságából. Ez viszont szükségszerûen azzal jár, hogy gyorsuló ütemben szorulnak vissza a piacon.10.

A magyar forráspiacnak kitett kis­ és középbankok

A jelenlegi fejlõdési tendenciák és a prognosztizálható piaci viszonyok alapján a magyar forráspiacnak kitett kis­ és középbankok körében is jelentõs visszaszorulás várható. E bankcsoport helyzete az alábbiakkal jellemezhetõ.

- Piaci részesedésük - a mérlegfõösszeg alapján - 1993­ban együttesen 6,3 százalék volt. Ennek megoszlása az egyes bankok között rendkívül differenciált: a csoport legnagyobb mérlegfõösszegû tagjának (Takarékbank) piaci részesedése tízszerese a legkisebbének (Investbank).

- A piaci aktivitásban már eddig is differenciálódás figyelhetõ meg. A bankcsoport néhány tagjánál 1992-1993­ban jelentõs piacvesztés következett be. Az Ipar bankház és a Konzumbank mérlegfõösszege egyharmadával csökkent. Ugyanakkor néhány kisbank (Corvinbank, Investbank, Agrobank, Dunabank) az összbanki átlagnál is jobban növelte mérlegfõösszegét.

- A csoport jövedelmezõségi helyzete igen rossz. Többségük 1993­ban veszteséges volt, de sokuk (a Mezõbank, a Dunabank, az Agrobank és az Iparbankház) már 1992­ben is. A portfóliók romlása miatt a céltartalékképzés e bankok esetében felemésztette az üzemi eredményt, sõt sokuknál tetemes negatív eredménytartalék jött létre. A csoport legeredményesebb tagjai az IBUSZ Bank, a Reálbank a Kvantumbank és a Merkantil Bank.

- A kis­ és középbanki csoportban igen rossz az alkalmazott létszám és a fiókok kihasználtsága. A túléléshez ezért a csoport több tagjánál létszámleépítésre és fiókbezárásokra/eladásokra lesz szükség.

- A negatív eredménytartalékok létrejötte egyúttal azzal jár, hogy a piaci versenyképesség javítása érdekében szükséges fejlesztésekre és új termékek bevezetésére a magyar kis­ és középbankok többségének nem lesz elegendõ pénze. Mivel ez a csoport számíthat a legkevésbé tõkeemelést biztosító befektetésekre (inkább az állami tulajdonrész kivásárlására van esély), többségük számára a mérlegfõösszeg csökkentése még akkor is elkerülhetetlen a bankfelügyeleti elõírások betartása érdekében, ha egyébként nem szûkül a piacuk.

- A kis­ és középbankok többsége nettó hitelfelvevõje a bankközi pénzpiacnak. A különleges helyzetben lévõ Takarékbankon kívül is van néhány olyan bank (a Mezõbank, az Agrobank és a Konzumbank), amelyek összes forrásuk 20~40 százalékát errõl a piacról szerzik be, ami igen erõs pénzpiaci (itt elsõsorban jegybanki) kiszolgáltatottságot jelent.

Sajátos ellentmondást jelent, hogy miközben a piac igényei - a kis gazdasági szervezetek szaporodása miatt - megkívánnák a kis­ és középbankok jelenlétét, a gazdaság rossz helyzetében ennek az igénynek a kielégítése komoly üzemgazdasági korlátokba ütközik. A hagyományos állami nagyvállalati ügyfélkörhöz hozzászokott nagy, kereskedelmi bankoknál elvileg jobb kapcsolat kialakítására lennének alkalmasak a kisebb bankok ebben az ügyfélkörben. Mégis kétséges, hogy önálló bankként helyt tudjanak állni a nagyokkal és a jobb állapotban lévõ vegyes bankokkal folyó versenyben.

Várható változások a bankszektor méretében és szerkezetében

Az elõzõekben prognosztizált piacvesztések más bankok, bankcsoportok térnyerésével fognak együtt járni. Hogy a piaci átrendezõdést milyen mértékû leépülések kísérik, nemcsak a versenytársaktól függ, hanem attól is, hogy összességében milyen üzleti volument bír el a magyar bankpiac középtávon.

A magyar bankpiac egyaránt mutatja a telítettség és a hiány jeleit. A fejlett országok fogyasztói igényei felõl nézve, a banki szolgáltatások messze nem kielégítõek, sem mennyiségi, sem minõségi tekintetben. A magyar bankpiacot azonban keresleti oldalról korlátozza mind a bankszektorba áramló megtakarítások volumene, mind a vállalatok hitelképessége és a fogyasztói hitelek iránti alacsony kereslet. Így középtávon nem várható, hogy a pénzintézeti szektor piaca számottevõen bõvülni fog. A bankszektor mérlegfõösszege feltehetõen nem fogja meghaladni a GDP 80-90 százalékát,11 a pénzállomány pedig a GDP 50 százaléka körüli (mai) szintjén stabilizálódik. A háztartások nettó megtakarítói pozíciója - reálértékben - nem nõ számottevõen, mivel a megtakarítások esetleges bõvülését a háztartások hitelállományának növekedése felszívja. Középtávon várhatóan nem nõ a vállalati szektor nettó banki adósságállománya, szerkezete azonban megváltozik: a mainál nagyobb számú adós és kisebb adósságkoncentráció jellemzi majd.12 A prudens hitelezõi tevékenységre kényszerülõ bankok is kénytelenek lesznek felülbírálni korábbi magatartásukat, és - a lehetõség szerint - visszavonni tõkepótló hiteleiket.

A magyar bankpiac üzleti volumene középtávon tehát várhatóan nem bõvül. A stagnáló piacon nem hatékony szervezeti struktúrák - mint például a viszonylag kiterjedt fiókhálózatú középbankok vagy a versenyképes speciális termékkel nem rendelkezõ kis szakosított pénzintézetek - nem maradhatnak fenn jelenlegi formájukban. Ezért szükségszerûen olyan koncentrációs folyamat indul meg, amelynek eredményeképpen az önálló bankszervezetek száma csökken. Ez végbemehet fájdalmasan, bankcsõdökön keresztül, vagy kevésbé fájdalmasan, beolvadások, egyesülések útján. A koncentrációs folyamat eredményeként az elsõ idõszakban a mai magyar tulajdonú nagybankok, a piaci részesedésüket növelõ külföldi és vegyes tulajdonú középbankok (amelyek közül néhány nagybankká nõhet), valamint a kis külföldi leánybankok mellett csak igen kevés önálló közepes bank marad mûködõképes. Önálló szakosított pénzintézet várhatóan nem lesz képes talpon maradni a magyar bankpiacon.

A jelenlegi tendenciák tükrében az valószínûsíthetõ, hogy a piac öt százalékát meghaladó részesedésû fél tucat bank mellett legfeljebb egy tucat, a fejlõdési potenciál tekintetében igen heterogén közepes méretû pénzintézet fogja meghatározni a magyar bankpiac struktúráját. Mellettük egy­két tucat speciális tulajdonosi és forráshátterû, szakmailag, esetleg területileg körülhatárolt ügyfélkörû, illetve specializált tevékenységû pénzintézet mûködhet még. E speciális bankok jövõje azonban meglehetõsen bizonytalan, jelentõs részük sorsa inkább kormányzati döntések révén, mint a piacon dõl el.

A spontán piaci fejlõdés középtávon a jelenlegi bankstruktúrát méretében kiegyenlítettebbé teszi: az OTP­tõl eltekintve az ún. nagybankok zsugorodása, valamint a legdinamikusabb külföldi és vegyes bankok térnyerése következtében a mai nagy­ és középbanki csoportok közeledése várható a piaci aktivitás alapján. Hosszabb távon, a nemzetközi verseny erõsödésével azonban már a nagybankokra is kiterjedõ koncentrációs folyamat várható.13

A spontán piaci erõviszonyok alapján kirajzolódó trend alapján a magyar bankrendszer középtávon várható struktúrája az alábbiakkal jellemezhetõ.

l. A magyar bankpiac - mérlegfõösszegben mért - terjedelme középtávon reálértékben stagnál, mivel a portfóliótisztítások miatt szükségképpen bekövetkezõ (10 százalékra becsülhetõ) csökkenést és a vállalati bankhitelkereslet stagnálását legjobb esetben ellentételezi a piac más szegmenseinek bõvülése.

2. A magyar bankpiac koncentrációs foka csökken, a mainál több, a magyar piac méretéhez viszonyítva nagynak tekinthetõ bank fog mûködni. A piaci koncentráció foka a hasonló kis országok alsó­közép mezõnyébe fog tartozni, mivel a legnagyobb három bank együttes piaci részesedése - fõleg az OTP miatt - várhatóan eléri majd a 45-50 százalékot, a legnagyobb öté pedig meghaladja a 60 százalékot.

3. Ha spontán kezdeményezésre létre is jönnek fúziók vagy lazább együttmûködési kapcsolatok, várhatóan azok sem eredményeznek a magyar piac 15 százalékát meghaladó részesedésû szervezeteket. Ez azt jelenti, hogy az OTP mellett nem jön létre további, európai mértékkel is viszonylag nagynak számító pénzintézet.

4. A bankpiac kisebb méretû szereplõinek száma csökken - részben a fejlõdõképes pénzintézetek növekedése, részben a fejlõdésképtelenek kihullása miatt.

Hivatkozások

ÁBEL ISTVÁN - SZÉKELY ISTVÁN [1994]: Market Structure and Competition in the Hungarian Banking System. Megjelent: The Development and reform of Financial Systems in Central and Eastern Europe. (Szerk.: Bonin, J.-Székely I.) Edward Elgar Publishing Ltd.

Az Állami Bankfelügyelet tevékenysége 1993­ban. Állami Bankfelügyelet,1994.

KIRÁLY JÚLIA [1993]: A pénzügyi szektor fejlõdése 1993-2005. Kézirat.


* A cikk a szerzõ egy nagyobb tanulmányának (A magyar bankpiac állapota és fejlõdése. Kézirat. Pénzügykutató Rt.) erõsen rövidített és csonkított változata. Az itt bemutatott elemzés forrásául a bankok publikus mérlegei, a Bank &Tõzsde közgyûlési beszámolói, valamint az Állami Bankfelügyelet éves jelentései szolgáltak.

1 A 2,9 százalékos piacrészesedéssel a hetedik helyen álló CIB szintén speciális monopóliummal, off shore státusával, továbbá a tulajdonos MNB­hez kapcsolódó üzleti elõnyökkel tûnik ki a bankok sorából. A belföldi státusú CIB Hungáriával együtt egyedülálló szimbiózist alkotó CIB­csoport piaci részesedése 1993 végén már megközelítette az 5 százalékot.

2 Az Inter­Európa Bank például a bankrendszer saját tõkéjének 4,3 százalékát birtokolja, mérlegfõösszegének azonban csak 1,5 százalékát. Hasonló "aránytalanságot" találunk az Unicbank, valamint a Corvinbank esetében is.

3 Ennek árát a forrásokért folyó verseny felerõsödése idején - 1991-1992­ben - a kibocsátott banki papírok, majd a bankközi pénzpiac banküzemi szempontból elviselhetetlenül magas kamataival fizették meg.

4 Az 1987­ben mûködõ húsz pénzintézet száma az azóta eltelt idõ alatt megduplázódott. A vállalati szektor döntõ részét finanszírozó négy legnagyobb kereskedelmi bank (az MHB, az OKHB, az MKB és a BB) piaci részesedése 1987-1993 között 58 százalékról 39 százalékra esett vissza, miközben a középbankok csoportjának (itt most a Postabankot is beleértve) piaci részesedése 5­rõl 24 százalékra nõtt.

5 A kitettség kifejezést az indokolja, hogy e piac jelentõs része, a bankközi pénzpiac, valamint a jegybanki repopiac a legdrágább forrásokat nyújtja, ezért ezekre a piacokra a jelenlegi hazai kamatviszonyok mellett csak kényszerûségbõl, végszükséglet esetén megy ki egy pénzintézet.

6 1992­ben még erõsebb volt ez a fajta szegmentálódás, mint 1993­ban. A takarékszövetkezetek által begyûjtött betétekre alapított Takarékbanktól eltekintve, a "vevõk" között elsõsorban a vállalatfinanszírozást megöröklõ nagy és közepes méretû bankok (MHB, K&H, BB, Konzumbank, Mezõbank, Agrobank, Dunabank) álltak, míg az "eladói" oldalt a lakossági pénzintézetek alkották, de jelentõs eladói pozícióra tett szert néhány vegyes bank is. 1993 végére kiegyenlítettebbé vált a helyzet: a bankok nettó pénzpiaci pozíciója mind az eladói, mind a vevõi oldalon kisebb abszolút értéket mutatott, mint az elõzõ évben. Figyelemre méltó az OTP nettó hitelezõi pozíciójának eltûnése, ami kisebb részben a bank kereskedelmi banki üzletága megerõsödésével, nagyobb részben állampapír­vásárlások növekvõ volumenével magyarázható.

7 Kivételt ez alól az éven túli refinanszírozási hitelek jelentenek, amelyeket preferált kamatok jellemeznek. A gazdaságpolitikai célokhoz kapcsolt kedvezményes hitelkonstrukciók mellett ide tartoznak a korábbi monobankrendszerbõl örökölt beruházási hitelek forrásául szolgáló - csökkenõ értékû - refinanszírozási hitelek is.

8 ÁBEL - SZÉKELY [1994] az 1988-1991 közötti kamatrések alapján bemutatja, hogy a kisebb kockázatú hitelportfólióval rendelkezõ középbankok (köztük a vegyes bankok) kamatrésüket arra a szintre növelték, mint amekkorát a nagy volumenû kétes állománnyal rendelkezõ nagybankok alakítottak ki.

9 Mivel a bankkonszolidáció (az 1993. decemberi tõkeinjekció) feltétele volt, hogy az érintett bankok teljes mértékben megképezzék kockázati céltartalékaikat, arra az évre a korábbiaknál is nagyobb teher koncentrálódott a konszolidált bankok üzemi eredményére.

10 A nagy kereskedelmi bankok várható piacvesztése részben virtuális. A mérlegfõösszegükkel jellemzett jelenlegi piaci részesedésük mintegy negyede (150-200 milliárd forint) ugyanis befagyott kihelyezéseknek köszönhetõ, a portfóliók megtisztítása ezektõl a mérlegtételektõl elõbb­utóbb elkerülhetetlen lesz.

11 A bankszektor mérlegfõösszegének a GDP­hez mért aránya 1992­ben 94 százalék, 1993­ban már csak 82 százalék volt, míg a kétszintû bankrendszer felállításának évében, 1987­ben 81 százalékot tett ki. KIRÁLY [1993] tanulmánya 2005­re a bankok mérlegfõösszegét a GDP százalékában 87 százalékra, a bankok tõkéjét pedig 12 százalékra prognosztizálja. Megítélése szerint a bankok száma 30 körülire csökken.

12 A vállalatok banki adósságának bõvülése ellen ható tényezõk hatásai már ma is megfigyelhetõk. A pénzügyi közvetítés jelenlegi magas költségei mellett a vállalatok bankhitel­felvétele nem fog növekedni, sõt alternatív forrásbevonási lehetõségek megnyílásával inkább a bankhitel­kereslet csökkenése várható.

13 A nemzetközi versenyre való felkészülés jegyében a ma még sok bankban tulajdonos államnak módja van fúziókkal felgyorsítani a koncentráció folyamatát. Ennek célszerûsége azonban megkérdõjelezhetõ. Nem valószínû ugyanis, hogy az állami tulajdonos valóban ésszerû, a piaci igényekhez illeszkedõ folyamatot tudjon levezényelni. Szerencsésebb, ha ezt az üzleti érdekekkel inkább bíró új tulajdonosok menedzselik, amennyiben a létrejövõ tõkeemeléses privatizációk után ennek szükségét látják.