Közgazdasági Szemle, XLII. évf.,1995. l. sz. (104-115. o.)

ARTNER ANNAMÁRIA

Artner Annamária kandidátus, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének tudományos főmunkatársa.

Vállalati együttműködés a mai világgazdaságban


A termelőerők fejlődésének következtében korunk világgazdasága előtt az integrálódás parancsa és lehetősége áll. A vállalati keretekbe szerveződő termelés miatt azonban a gazdálkodás alapja a vállalatok és a nemzetgazdaságok elszigeteltsége és az ebből következő anarchia. A termelési viszonyok eme immanens korlátja miatt a világgazdasági integrálódás csak felemásan, torzul, egyszóval nem kielégítően halad előre. Ez az ellentmondás jelenik meg a vállalati együttműködésekben is.

Az integrálódás szükségszerűség, de ez a vállalat számára az életben maradásának (versenyképességének) a követelményeként jelenik meg. A vállalati együttműködés tehát nem a konkurencia tagadása, hanem éppen annak egyik megjelenési formája.*


Új jelenség korunk világgazdaságában: a vállalati együttműködés1 megnövekedett szerepe

Napjaink két, egymással szorosan összefüggő világgazdasági fejleménye a technológiai fejlődés (váltás) és a világméretű (nem konjunkturális) válság. E két tényezőből következően elesik még a hagyományos monopólium előnye is: ma már egyetlen vállalat sem tud olyan nagy és erős lenni, hogy egyedül megállja helyét a világpiacon. A vállalati gazdálkodás jogosultsága kérdőjeleződött meg, de mivel e keret továbbra is adott, a vállalatok a határaik "kiterjesztésével" próbálkoznak: az együttműködés gazdag eszköztárát alkalmazzák.

Ez az együttműködés lehet horizontális vagy vertikális, egyenrangú vagy alárendelt, tőke­összefonódással járó vagy azzal nem járó, iparágon belüli vagy ágazatközi, rövid vagy hosszú távú, kétoldalú vagy multilaterális, sőt vezethet leváláshoz vagy felvásárláshoz, fúzióhoz is, de soha nem jelenti a vállalati gazdálkodás mint termelési rendezőelv feladását. Sőt éppen ennek megóvása a cél. Az együttműködés sikerét végső soron mindig a profiton mérik - a "világgazdasági profit" kategóriája pedig nem létezik. Ezért torz és ellentmondásos a világgazdaság integrálódása.

Az új helyzetben a piaci helytálláshoz elengedhetetlen tehát, hogy a vállalati stratégiában különös hangsúlyt kapjon az együttműködés. Ez azonban a vállalati kereteken belüli gazdálkodással szemben is követelményeket támaszt: az integrált, koherens működés követelményét. Így érvényét veszti a (nagy­) vállalatok dezintegrációjának tana, amely például a "profitcenterek" "minőségi körök" (korábban látszólag sikeres, de ma már nem iránymutató) gyakorlatából született. A vállalati integráltság követelménye azonban a korszerű információs technológiák segítségével informális módon is biztosítható.

A hetvenes évek óta tartó világgazdasági válság nagyrészt a technológiai váltás kényszeréből fakad. Pontosabban abból, hogy e váltás az adott viszonyok között (elszigeteltség) nem hajtható végre zökkenőmentesen. E válság a verseny kiéleződésével, vállalatok bukásával és felfutásával jár, növekvő rugalmasságot, racionalizálási, innovációs készséget követelve tőlük (KIECHEL [1988]). A verseny a nemzetgazdaságok között is újult erővel lángolt fel. Forrong a világgazdaság, benne a vállalati szféra. Új versenyképességi rangsor van kialakulóban. Kutatások kimutatták (CANTWELL - SANNA RANDACCIO [1990] 1-2. o.), hogy az elmúlt két évtizedben a kisebb, korábban csak nemzeti piacokon működő vállalatok gyorsabban internacionalizálták tevékenységüket, mint a nagy multinacionális cégek. Az internacionalizálódás hajtóereje a méretgazdaságosságon túl, sőt gyakran azt megelőzve, a tevékenységi kör szélesítésének igénye, mely a több lábon állás révén nagyobb biztonságot nyújt. A világpiaci versenyképesség feltétele a hetvenes évek óta ugyanis a nemzetközileg integrált termelési és kutatási hálózat létrejötte. Ebben a helyzetben a nemzetközi méretekben korábban nem tevékenykedő vállalatok az újonnan jövők előnyét élvezik a hálózatukat korábban - az akkori követelményeknek megfelelő lazább szerkezetben - kiépítő multinacionális cégekkel szemben ("utolérési hatás"). Ugyanakkor természetesen az "öregebb" transznacionális vállalatok is vívják a maguk versenyképességi harcát, melynek alapja a leányvállalatok hálózatának fokozott horizontális és vertikális integrálása (UN [1993a] 66-71. o.). (A távol­keleti - dél­koreai, japán - családi vállalatok világpiaci sikerességének egyik fő tartópillére éppen kiterjedt, diverzifikált s ugyanakkor jól összefogott szervezetük - KIM [1994]).

A vállalatközi együttműködés továbbra sem feledteti a vállalati növekedés célját. Sőt az együttműködés igénye éppen ott és akkor merül fel, ahol és amikor az önálló vállalati (piaci, technológiai, termelékenységi stb.) növekedés­fejlődés korlátokba ütközik. Ha és ameddig a jövedelmezőség megengedi, a vállalat internalizálja új (vagy korábban esetleg kívülről kielégített) szükségleteit. Így keletkeznek a vertikálisan integrált (sőt esetenként több ágazatban is tevékenykedő) óriásvállalatok. Ez a helyzet például a rendszerelektronikai vállalatok esetében, melyek ellátásbiztonsági, technológiamonopolizálási és költségszempontok miatt saját félvezetőgyártást valósítanak meg. Természetesen előfordulhat ellenkező eset is, amikor a vállalat leválaszt magáról, és alvállalkozásba ad ki funkciókat. De ezt is mindig csak a vállalati profitérdek szem előtt tartásával teszi, s csak akkor, ha ettől piaci pozíciójának javulását remélheti. (Ez még az összeomlás szélén álló vállalatok kényszerleépítésekor is így van.) A vállalatközi együttműködés tehát a profitorientált vállalati növekedési stratégiának alárendelve valósul meg.

A technológiai fejlődés kényszert és egyben lehetőséget teremt a vállalati együttműködéshez. A kényszert a technológiai váltás minél gyorsabb és olcsóbb végrehajtásának igénye jelenti, a lehetőséget pedig az új technológiák mibenléte (informatika) adja. Ez utóbbi hatás legtisztábban a kutatásintenzív iparok (illetve az egyes vállalatokon belül az ilyen funkciók) esetében figyelhető meg (KLODT [1991] 14. o.). A hetvenes évekig ugyanis a high­tech iparok (illetve a vállalati K + F­funkciók) nemzetköziesedése (kitelepítése) viszonylag kismértékű volt, mert a kifinomult termelés bonyolult, kifinomult vállalaton belüli kapcsolatokat követel: áru helyett információt kell a határon átvinni. Ez mindaddig drágának és körülményesnek bizonyult, míg az információs technológiák fejlettsége és elterjedtsége ezt az akadályt ki nem küszöbölte. Mikor ez bekövetkezett, felgyorsult a high­tech szféra internacionalizálódása, sőt egyéb ágazatok (és vállalati funkciók) nemzetköziesedése is újabb lendületet kapott. A transznacionális vállalatok még központi irányítási­igazgatási funkcióik, szolgáltatásaik egy részét is külföldre tudják telepíteni a mikroelektronika jóvoltából - anélkül, hogy ez túl költséges lenne, vagy veszélyeztetné a vállalati integritást. Mindez természetesen nagymértékben megkönnyíti a vállalatközi együttműködést is.

Azt, hogy a vállalati együttműködés szerepének növekedésében a technológiai fejlődés az egyik fő magyarázó ok, bizonyítja a nagyvállalatok K + F­jének nemzetköziesedése (PEARCE [1991]). A K + F ma már többnyire fontosabb tényezője egy vállalat jövőbeli piaci sikerének, mint a reklámkiadások vagy a bérszínvonal. Mindezek miatt a kutatásintenzív szektorok nemzetköziesedése és nemzetközi együttműködése fejlődik a leggyorsabban (KLODT [1991] 12. o.).

A vállalati együttműködést a technológia oldaláról a felhasználók integrált rendszerek iránti igénye is kikényszeríti. Amíg az információs technológiákat még csak korlátozottan, gyakorta ad hoc jelleggel vásárolták és alkalmazták, addig csak szűkebb körű ,rövid távú (például költség­) szempontok dominálták a vevők igényeit. Ma azonban más a helyzet. Ezt illusztrálja a Dai­Ichi Kangyo Bank esete, mely három világcégtől (Fujitsu, Hitachi, IBM) fokozatosan szerezte be a különböző területeken használt számítógépeket. A nyolcvanas évek végén azonban részben a gépek erkölcsi kopása, részben különbözőségük folytán, a géppark már nem elégítette ki szükségleteit. Egy fejlettebb, integrált rendszer kiépítését kérve a gyártókhoz fordult, melyek vállalták, hogy közösen módosítják a bank számítógépes rendszerét. (KOPINT-DATORG, [1987] 46-47. o.) A felhasználók igényei a standardizálás irányába, ez pedig az együttműködés felé löki a gyártókat.

Az állam szerepe a vállalati együttműködések serkentésében

A mikroszférát új helyzet elé állító globális világgazdasági válságjelenségek feltűnéséig a világgazdasági integrálódás lassabban haladt előre: a mikroszférában alapvetően a transznacionális vállalatok nemzetközi hálózata, az általuk kialakított nemzetközi vállalati hierarchia hordozta magában e tendenciát, a makroszférában pedig az előbbinek teret nyitó állami szintű fejlesztési kooperációk gyakorlata (SIITONEN [1990]).

Ez utóbbi a második világháborút követő időszak nemzetköziesedési folyamatának új formája, mely intézményes kereteket is kapott, s a hidegháborút követően gyorsan elterjedtté vált. A Bretton Woods­i intézmények - az ún. liberális világgazdaság játékszabályainak biztosítására törekedve - fontos szerepet játszottak e makroszintű kooperációban. A hetvenes években jelentkező válság azonban megváltoztatta a helyzetet. A nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásával a liberális világrend politikai bázisa rendült meg.

Ismét előtérbe került, és újult erővel hat a piacgazdaságú világrend rákfenéje: a nemzetgazdasági protekcionizmus. A világ különböző pontjain felerősödő regionális integrációs törekvések ennek nem mondanak ellent, éppúgy, ahogy a vállalati együttműködések sem azonosak a konkurencia tagadásával. A nemzetgazdasági (állami) és vállalati lét egyazon dolognak, ti. az elszigeteltségre épülő gazdálkodásnak a különböző, de egymást feltételező oldala. Mind a mikro­, mind makroszinten is áll: ma már egyetlen nemzetgazdaság sem képes önállóan, a másokkal való összefogás nélkül megállni a helyét a világpiacon.

A technológiai váltás miatt a vállalatoknak ma újra meg kell küzdeniük a versenyképességért, s ehhez szükségük van nemzeti kormányaik támogatására. Mindenekelőtt a vállalati szféra mozgásszabadságát kell növelni a versenyszabályozás (például trösztellenes törvények), a deviza­, áru­ és munkaerőmozgás stb. liberalizálásával. De ez nem elég! Aktívan segíteni kell az új, hatékonyabb termelési (így vállalati) struktúra kialakulását a növekedéshordozó ágazatok kifejlődésének, valamint a meglévőek új feltételekhez való igazodásának támogatásával. Ez konkrétan állami fejlesztési programokat, a kisvállalati szférának nyújtott kedvezményeket igényel, a vállalati kooperációs kapcsolatok segítését jelenti (természetesen a beruházási keretfeltételek - mint például munkaerő­állomány és az infrastruktúra - fejlesztése mellett).

Napjainkban a legfontosabb állami feladat e téren a vállalati szféra megerősítése: fúziók, felvásárlások és (a gyakran ezekhez vezető) együttműködések anyagi, szervezeti támogatása. Az utóbbi években például francia vállalatok dollármilliárdokat költöttek - főleg amerikai - vállalatok felvásárlására. Ezt a koncentrációt (egyébként már a hatvanas évek óta) az állam szervezte, finanszírozta - főként persze saját tulajdonú (például acélipari) vállalatainak esetében. Ám a vállalati koncentrációt a piaci verseny a magánszférában is kikényszerítette (az állam kevésbé aktív, de meglévő támogatása mellett). Ezzel szemben az elmúlt évtizedekben például az NSZK­ban a koncentrációt gátolni igyekeztek, mégis ugyanolyan, sőt esetenként nagyobb vállalatok alakultak ki, mint Franciaországban. Ez a példa is bizonyítja, hogy az állam semmi mást nem tesz, mint vállalatai (közvetett vagy közvetlen) szükségleteit szolgálja. Illetve ezt kell tennie. Hogy jól vagy rosszul ismerte fel és segíti kielégíteni e szükségleteket, az az adott kormány szubjektív felelőssége, amit természetesen objektív tényezők korlátoznak (például a világgazdaság állapota, az adott nemzetgazdaság helyzete - JETTER [1992] 21-22. o.).

A vállalati kapcsolatok jellemző formái

Mivel a vállalati stratégiákban a technológiai fejlődésváltás kiemelkedő szerepet játszik, az együttműködési formák között rendszerint azok "újak", melyek a technológiák átvételéhez, fejlesztéséhez kapcsolódnak.

A vállalati kapcsolatok különböző formáit öt nagy csoportba oszthatjuk: 1. informális kapcsolatok, 2. kis­ és nagyvállalatok kapcsolata, ezzel összefüggésben 3. alárendeltségi kapcsolatok, 4. formalizált, de tőke­összefonódással nem járó "egyenrangú" kapcsolatok, 5. tőke­összefonódást (is) jelentő kapcsolatok. Az egyes elemek besorolása esetenként vitatható, mert a gyakran viharos gyorsasággal fejlődő vállalati kapcsolatokban az egyes formák egymásra épülnek, illetve az egyik átnő a másikba. Emellett egy­egy típusban gyakran több kapcsolati elem is megtalálható.

1. Informális vállalati kapcsolatok. A kiéleződött verseny, a technológiai harc, az átalakulóban lévő vállalati szféra következtében megnövekedett a szerepe a cégek területi közelségének és (akár a kisebb cégek technológiakövető felzárkózási stratégiája, akár a nagyobbak konkurenciaharca miatt) a kiegészítő, hasonló vagy azonos termékek gyakran szintén egy helyen történő gyártásának. Ezek a jelenségek az agglomerációgazdaságosság és a clustering fogalmával írhatók le (SWANN [1985]), s hozzájuk kapcsolódik a tudományos­ipari parkok konjunktúrája, a működőtőke­áramlás új iránya (fejlődő országokból a technológiai centrumokba települő cégek), a szakemberáramlás, valamint az egyetemek (kutatóműhelyek) és az ipar kapcsolatának intenzifikálódása.

Az agglomerációgazdaságosság lényege, hogy az egyazon vagy egymást kiegészítő ágazatokban működő vállalatok infrastrukturális, marketing­ stb. beruházásai és/vagy az ilyen hálózatok fenntartásának költségei külön egyezmények nélkül, spontán módon (pusztán a földrajzi közelség miatt) megoszlanak. A termelők földrajzi közelsége és az ugyanoda települő háttér­ és kiszolgálóipar (például tanácsadó cégek, reklámügynökségek), illetve kormányügynökségek koncentrációja egymást serkentik. Így ez mind a termelővállalatok, mind a kiszolgáló szféra számára a költségeinek csökkentését, a piac növekedésének és "biztonságának", a jó profitkilátásoknak az előnyeit hordozza magában.

A clustering a vállalatok termék(ek) szerinti csoportosulása, ami nemegyszer (és tendenciájában) földrajzi csoportosulást is jelent, s így szorosan kapcsolódik az agglomerációgazdaságosság fogalmához. Mindkét jelenség a technológiai és piaci viszonyok miatt erre leginkább alkalmat adó mikroelektronikában bontakozik ki a legerősebben. Itt a clustering tendenciája olyan erős, hogy sokszor a vállalatok akarata ellenére is utat tör magának, például a szakemberáramlás révén. (Például egy tudományos­ipari parkba települő, saját fejlesztésű terméket gyártó céget elhagynak vezető beosztású alkalmazottai.)

A clusteringet akkor választják a cégek önkéntes vállalati stratégiaként, ha a piacot nem tudják egyedül uralni vagy kielégíteni, vagy ha éppen egy piacra kívánnak betörni. Ilyenkor az agglomerációgazdaságossághoz hasonló előnyöket nyerhetnek. (Például, ha A cég a B cégével lényegében azonos sétálómagnót vagy ahhoz tökéletesen illő kiegészítőt - például kazettát - gyárt, és B cég élénk reklámtevékenységet folytat, A tetemes reklámkiadásokat takaríthat meg.)

A követő pozícióban lévő cégek ezért eleve kisebbnek ítélik meg a clustering következményeként fokozódó konkurenciaharc veszélyeit az elszigetelt működés terheinél. Mindezek következtében a termékfejlesztés (és piacpolitika) irányai egybeesnek, ami a standardizálásban ölt testet, az így éleződő verseny ösztönzi a formális vállalati kapcsolatok kialakulását.

Az agglomerációgazdaságosság és clustering által kínált nemzetgazdasági előnyök (költségmegtakarítás, a potenciális vállalati együttműködések technológiafejlesztő hatása stb.) miatt a kormányok erőteljesen támogatják e törekvéseket. Ennek jele az ipari és/vagy tudományos parkok, szabad kereskedelmi zónák létrehozása és fejlesztése.

A tudományos és/vagy ipari parkok az említett előnyök miatt mind a fejlett, mind a fejlődő országokban a vállalatok tucatjait vonzzák. A korábban elsősorban az exportorientációt és az ezt szolgáló működőtőke­importot támogató szabad kereskedelmi zónákat is az új technológiai követelményekhez igyekeznek igazítani (csúcstechnológiai fejlesztés ottani ösztönzésével, kutatóhelyek odatelepítésével), így e kétféle formális agglomeráció közti határok lassan elmosódnak.

Ehhez kapcsolódik a működőtőke­áramlás új iránya: a fejlődő országok (követő) cégeinek a fejlett országok technológiai központjaiba való települése.

A földrajzi közelség, az összezártság lehetőséget nyújt a szakemberáramlás révén megvalósuló informális vállalati kapcsolatok kialakulásának. (Ennek nemcsak a csúcstechnológiákban, és ezért nem is csupán újabban van jelentősége. A textil­ és ruhaiparban például a technológiatranszfer egyik fő formája a vállalkozók és technikusok migrációja (BLAHÓ [1989] 23. o.).

A vállalatok informális kapcsolatainak esetei közé tartozik az egyetemekkel folytatott együttműködés, mivel az egyetem (kutatóműhely) több vállalattal is kapcsolatban állva, hidat képezve a vállalatok közt, azok közvetlen együttműködése nélkül is hozzájárul (technológiai) közeledésükhöz. A legjobb példája ennek az együttműködésnek a szilíciumvölgyi Berkeley Egyetemen a vezető elektronikai vállalatok kezdeményezésére létrehozott mikroelektronikai innovációs és számítógép­kutatási szervezet (MICRO), mellyel a vállalatok a szakember­utánpótlásukat kívánják biztosítani. (Az alapítás évében, 1981­ben Kalifornia állam 3,6 milliárd dollárral támogatta az intézetet, pontosabban a beruházásokat fedező iparvállalatokat - RÜGEMER [1987] 107. o.)

Mind az egyetemek szeretik megőrizni szervezeti, tudományos önállóságukat, mind a vállalatok ódzkodnak "kiszolgáltatni" magukat (technológiájukat) a kutatóműhelyeknek - éppen ez utóbbiak említett látens vállalati kapcsolatteremtő szerepe miatt.

A brit Cambridge University például megőrizte szervezeti függetlenségét, a többi brit egyetemtől eltérően nem vesz részt a kormány által irányított egyetem­vállalati kapcsolatrendszerben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne ismerte volna föl e kapcsolatok jelentőségét; csupán a formális, intézményes eszközök helyett a teljesen liberális szabályokat alkalmazza: tág teret ad alkalmazottainak a vállalati szférával való kapcsolatok fenntartására, de mint egyetem nem vállal felelősséget e kapcsolatokért. Az, hogy az egyetem maximálisan lebontja az akadályokat alkalmazottai szaktudásának kommercializálása előtt (sőt egyedi alapon még támogatja is ezt), sikeresnek bizonyult: egy működő, hasznot hajtó "kultúrát" teremtett meg az ipar és az egyetem kapcsolatai számára (THE CAMBRIDGE... [1985] 77-80. o.).

Az eddig tárgyalt informális kapcsolatok témánk szempontjából legfontosabb közös jellemzője, hogy alapjai, előzményei (lehetnek) a szorosabb, formalizált vállalati kapcsolatoknak. Ez utóbbiak lehetnek (többé­kevésbé) egyenrangúak vagy alá­fölérendeltségi kapcsolatok. Természetesen az alárendeltségi együttműködésnek is kölcsönösen előnyösnek kell lennie, ami a kisvállalatok és a nagyvállalatok ma - az ismert világgazdasági változások, mindenekelőtt az új technológiák és a kiéleződő verseny miatt - újszerű (bár lényegét tekintve régi keletű) kapcsolatának elemzésével világítható meg.

2. A kis­ és a nagyvállalatok kapcsolata. Az útkeresést, váltást kikényszerítő új világgazdasági helyzetben megnövekedett a szerepe a kisvállalati szférának. A jelenséget sokan a nagyszervezetek korának leáldozásaként, a kis­ (családi) és közepes vállalkozások világának beköszönteként értékelik. Érvelésük szerint az új technológiai, piaci követelmények közepette a rugalmasság, az alkalmazkodás, az innováció a versenyképesség fő meghatározói, míg a méretgazdaságosság, a termelékenység, a piaci hatalom jelentősége csökken. Mivel pedig az előbbiek inkább a kisvállalatok, az utóbbiak inkább a nagyvállalatok jellemző sajátosságai, a nagyvállalati forma "leértékelődött" (BAGÓ [1991] 917. o.).

A vállalati tulajdonságok ilyetén felosztása és rangsorolása azonban inkább megmarad a látszat szintjén. Mert:

- éppen az új technológiák révén lehet nagyvállalati keretben is rugalmasan, innovatívan válaszolni a piaci igényekre;
- a rugalmasság, az innováció csak addig versenyelőny, amíg eredménye monopoltermék. Versenyhelyzetben már előtérbe kerülnek a költségszempontok (termelékenység, méretgazdaságosság stb.). Ez alól csak újabb (monopolterméket eredményező) innovációval lehet kibújni - a folyamatos innováció azonban korunk technológiai követelményei mellett kisvállalati keretben nem finanszírozható (OAKEY [1984]);
- a kisvállalati innováció a nagyvállalati szférában megszületett technológiai eredmények kiegészítésére, továbbfejlesztésére épül, azok speciális (kispiacú) variációját jelenti, s háttere a nagyvállalati szférában előállított technika;
- ugyanez vonatkozik a rugalmasságra: a gyorsan változó piaci igényeket is a nagyvállalati szféra fejlesztései indukálják, vagy közvetlenül a nagyvállalati (felhasználói) szféra támasztja.

A kisvállalatok (látszólagos) térnyerése a világgazdasági válság (technológiaváltás, a tőke új vállalati rendben való újjászerveződése) következménye. Maguk a kisvállalatok nem maradandók, sokuk tiszavirág életű, csak mint a kisvállalati szféra alkotóelemei játszanak fontos, de korántsem meghatározó szerepet. Továbbra is a nagyvállalatok járnak ugyanis a technológiai­gazdasági fejlődés élvonalában. A kisvállalatok tőlük elválaszthatatlanul, velük szimbiotikus viszonyban, de végső soron nekik alárendelten működnek. Fontos látnunk, hogy a kisvállalatok nem egymással, hanem a nagyobbakkal működnek együtt. A vállalati kapcsolatok kiterjedtsége, hatóköre és formagazdagsága annál nagyobb, minél feljebb haladunk a szervezeti méretek szerinti vállalati szférák piramisán.

Természetesen a nagyvállalatoknak is van mit tanulniuk a kisebbektől (egyes technológiai újítások, szakemberek tudása), s a kisvállalatok egyes vállalati funkciók "átvételével", a nagyvállalati tevékenység kiegészítésével, ad hoc feladatok ellátásával jótékonyan segítenek a válságperiódusok átvészelésében, a technológia­szervezeti váltások sikeres véghezvitelében. Ez utóbbi pufferszerep viszont éppen a kisvállalati szféra kiszolgáltatottságának bizonyítéka (BAGÓ [1991] 918. o.).

3. Alárendeltségi kapcsolatok. Az alárendeltségi viszony lényege, hogy a kapcsolat létrejöttében és/vagy fenntartásában az egyik félnek meghatározó szerepe van. Legtöbbször különböző méretű (eltérő piaci súlycsoportba tartozó) vállalatok együttműködésére jellemző. Bár a függés bizonyos mértékig kölcsönös, meghatározó jellegzetessége, hogy az alárendelt fél számára nem enged bepillantást a domináns partner ügyeibe.

Az alárendeltségi kapcsolatok tehát legtöbbször kis(ebb) és nagy(obb) vállalatok közt jönnek létre, bár a határok gyakran elmosódnak. Vannak olyan kapcsolati formák is, amelyek kezdetben alárendeltségi viszonyt jelentettek, és többnyire jelentenek ma is (például licencátadás esetében), de napjainkban gyakorta a vállalatok kapcsolata egyenrangúbb (például kölcsönös licencátadás).

Az alárendeltségi kapcsolat a determináns fél oldaláról nézve többnyire vevő jellegű, de lehet eladó jellegű is, attól függően, hogy a kapcsolat tárgyát képező tőke, áru, technológia vagy szolgáltatás áramlásának mi az iránya.

Vevő jellegű kapcsolatok. Itt legelőször a jól ismert, régi keletű vertikális bedolgozási rendszert, a kisebb vállalatok nagyobbaknak történő beszállítását kell megemlítenünk. Ez öltheti az önálló alvállalkozás, bérmunka vagy folyamatos beszállítási szerződés formáját.

Alvállalkozási szerződések kötésére a nagyvállalatok leginkább az eladási, szolgáltatási területen hajlanak, tehát itt a kapcsolat horizontális jellegű (önálló funkciók leadása). A gyáriparban az alvállalkozás főként egyedi nagyberuházások esetén ad hoc együttműködésként jön létre, és mint ilyen, többnyire vertikális kapcsolódást jelent (részfunkciók kiadása). A bérmunka­ és beszállítási szerződések huzamosabb idejű, vertikális kooperációk.

A nagyvállalat esetenként a más vállalatokkal való kapcsolatteremtés (technológiatranszfer) közvetítőjeként használja a beszállító kisebb vállalatot: a Daimler-Benz például kiköti, hogy beszállítóinak forgalma kétharmad részben más vállalatokkal bonyolódjon (BAGÓ [1991] 919. o.).

A beszállításhoz hagyományosan csekély mértékben kötődött technológiaátadás, ma azonban a vállalatoknak erős érdekük fűződik beszállítóik műszaki fejlődéséhez, így újabban önálló fejlesztési munkát is megkövetelnek tőlük. (Például a japán autóipar beszállítóinak alkatrészei és gyártási eljárásai általában saját fejlesztésűek.) '

Az újszerű bedolgozói kapcsolatok egyik jó példája a mikroelektronikában a silicon foundry (szilíciumöntöde). Érdekességét az adja, hogy e vertikális beszállítói kapcsolatban a technológia egyik lényeges fázisa van a beszállító kezében, így ez utóbbi pozíciója a szokásosnál jóval erősebb, a partnerek függősége kölcsönös. A szilíciumöntöde a hetvenes évek végén beindult üzletág, amely a félvezetőgyártók wafermegmunkáló2 kapacitásának bérmunka céljára való felhasználását jelenti. A felhasználó (rendszergyártó) vállalat csak IC­tervező kapacitást épít ki, s az általa elkészített IC­maszkokat kiadja a szilíciumöntödének, amely azok alapján nagy sorozatban elkészíti az IC­ket. A szilíciumöntöde jó példa a vállalati integráció és dezintegráció, a verseny és együttműködés, a monopolizáció törvényszerűségének és a kooperáció szükségességének kölcsönös viszonyára: a szilíciumöntödék ugyanis azért jöhettek létre, mert az elektronikai rendszergyártók éppen a függetlenedés igénye miatt saját félvezetőgyártásba fogtak, de a teljes félvezetővertikum kiépítésére csak kevesen képesek.

A kutatási­fejlesztési együttműködésnek az alárendeltség­egyenrangúság szempontjából határesete a kisvállalatok által - többnyire a nagyvállalati felszerelés segítségével - bérmunkában végzett kutatás­fejlesztés. Ide kapcsolódnak azok az együttműködési formák is, amelyek keretében a nagyvállalat kisvállalatok kutatásait bevonó programokat indít be, vagy átveszi a nagyvállalati szervezetben jobban hasznosítható (esetenként nagyvállalati segítséggel létrejött) kisvállalati fejlesztés eredményét.

Végezetül megemlítendők a nagyvállalatok piacszerzési erőfeszítéseit szolgáló különböző kereskedelmi, képviseleti szerződések, amelyek formájukat tekintve régóta ismertek, de a kiéleződött versenyben megnövekedett a jelentőségük. A piaci pozíció erősítésére például az autóipari transznacionális cégek vezérképviseleteket alakítottak, és importőri szerződések sorát kötötték Kelet­Európában (ÚJ... [1994]).

Eladó jellegű kapcsolatok. Az átszervezések, racionalizálások következményeként a nagyvállalatok egyes tevékenységeket leválasztva gyakran maguk alapítanak kisvállalatokat (dezintegráció). De a kisvállalatokkal fenntartott kapcsolatokból nyerhető előnyök miatt nemcsak ilyen esetekben, hanem (kormánysegédlettel és részben annak ösztönzésére) egyébként is aktív segítői­szervezői lehetnek a kisvállalati szférának: vállalkozói tőkével, beruházási hozzájárulással vagy projektek keretében anyagilag támogatják az induló vállalkozásokat, a tudományos­ipari parkok létrehozását, a kisvállalatok egyes fejlesztéseit. Ilyenkor a különböző szolgáltatás jellegű szerződések sora születik meg (például műszaki, szervezeti, vezetési tanácsadás). Ha azonban a szolgáltatást nyújtó vállalat tevékenysége kulcsfunkciót érint, a "vevő" függése abszolút méretet ölthet (például vezetési szerződések esetében).

A technikai segélymegállapodások a közszolgáltatások mellett különösen az infrastruktúra területén terjedtek el, a franchizing és vezetési szerződések elsősorban a szállodaiparban, a légi közlekedésben és a hajózásban jellemzőek, a szervezésre, marketingre, átstrukturálásra stb. kötött tanácsadási szerződések pedig az egész versenyszférában, különösen az újonnan induló vagy bukás előtt álló vállalkozások körében gyakoriak (BLAHÓ [1989) 20-21. o.)

4. Egyenrangú, tőke­összefonódással nem járó kapcsolatok.

A valamilyen intézményes (szerződéses) formát öltő vállalati kapcsolatok többnyire az l. informális kapcsolat, 2. tőke­összefonódással nem járó (non­equity) kapcsolat, 3. tőke­összefonódással járó kapcsolat lépcsőfokait bejárva jönnek létre. Ezek közül most azokat a tőke­összefonódással nem járó kapcsolatokat tekintjük át, melyekben a partnerek többé­kevésbé egyenrangú félként vesznek részt. (Itt is megjegyezve, hogy a formák képlékenysége és dinamizmusa miatt a besorolás nem lehet egyértelmű.)

Kézenfekvő, hogy legelsőként a licenc­ és know­how­szerződést említsük meg, mely hagyományosan a technológiavezetők monopolhelyzetét jelenítette meg, újabban azonban a vezető cégek egymás közti kapcsolatában is jellemző. E szférában az újabb - nem az extraprofitot termelő legújabb, de nem is a világpiaci versenyből már "kiesett" - technológiák forognak. A technológia átadásától tehát - az elavult technológiák eladásától eltérően - nem egyszerű árbevételt, hanem lényegesebb versenyképességi előnyöket várnak. Ezért a technológiáért cserébe piacra jutást, a piaci részesedés növelését, valamint (és egyre gyakrabban) technológiát kérnek. Ezt az együttműködési formát hívják licencért licencet szerződésnek (cross­licensing).

A licencet licencért szerződések sokszor olyan nemzetgazdaságok vállalatai között jönnek létre, melyek közül az egyik a másiktól vásárolt licencekre épülő fejlesztések eredményeként vált a korábbi technológiaátadóval egyenrangúvá. Ez a fajta kapcsolat mindenekelőtt az Egyesült Államok és Japán vállalataira jellemző.

A licencet licencért szerződések minden olyan iparágban előtérbe kerültek, ahol a technológia központi helyet foglal el (így az elektronikán túl például az elektromos erőgépeknél vagy a gyógyszeriparban - BLAHÓ [1989] 23., 26. o.). A licenceknek (know­howknak) ez a kétirányú vagy piacért, tőkerészesedésért cserébe történő, "egyenragú(bb)" partnereket feltételező áramlása nem jelenti azt, hogy a licencátadással járó kötöttségek enyhültek volna. A kölcsönösség miatt azonban súlypontjaik bizonyos mértékig megváltoztak (például kevésbé írnak elő vásárlási kötelezettséget az átvevőnek, és inkább a technológia terjedését korlátozzák), valamint az előírások egységesülnek (BLAHÓ [1989] 45-46. o.).

A licencforgalomhoz és a már tárgyalt licencet licencért szerződésekhez is kapcsolódik a second sourcing ("másodforrás") gyakorlat (KOPINT-DATORG [1987] 17-19. o.), ami különösen gyakori a mikroelektronikában. Lényege, hogy egy cég a másik által kifejlesztett terméket az eredeti néven gyártja. Ezt teheti jogszerűen (például licencátadási szerződéssel vagy szabadalomkiterjesztéssel hitelesítve), és nem jogszerűen (a gyártó egyszerűen lemásolja, ellopja a terméket). A kettő közötti határt időnként hallgatólagos megegyezés mossa el.

A "meglopott" cégek egy része akár a törvény erejével is fellép a gyakorlat ellen, ha komoly versenytársra tudja rábizonyítani. A tervező cégek nemcsak utólagos retorziókkal, hanem megelőzéssel is igyekeznek védekezni: már a kutatásfejlesztés során is törekednek arra, hogy a termék ne (illetve nehezen) legyen másolható (például az IC­k szétszedése - a csomagolás eltávolítása - csak tönkretételük árán lehetséges).

A "másodforrás" gyakorlata azonban kedvező is lehet az elsődleges gyártók számára, ezért gyakran beleegyeznek, hogy terméküket egy másik cég az eredeti márkanéven gyártsa. Ebből az a haszna, hogy vevői és/vagy (ha rendszergyártásról van szó) saját igényeit folyamatosan, a konjunktúra változásakor is mindig ki tudja elégíteni, termelését tehát függetleníteni tudja a keresletingadozásoktól, így gazdaságosabban tud bánni gyártókapacitásaival, valamint, hogy pótlólagos tőkebefektetés nélkül is piacot teremthet magának. (A tőkeberuházásra akkor kerülhet sor, ha a helyi kereslet a másodlagos felhasználókon keresztül már felfutott.) Ezért az eredeti licenctulajdonosok gyakran technikai segítséget is nyújtanak a licenc másodlagos felhasználójának a termék megbízhatóságának növelése céljából. A másodtermelő haszna pedig az, hogy már kipróbált, piacon lévő terméket forgalmazhat, amivel kapcsolatban nem voltak K + F­kiadásai. A világpiac élenjáró vállalatainak termékeit szintén csak a (leg)fejlettebbek közé sorolható cégek képesek tökéletesen "másolni", illetve reprodukálni, így a second sourcing (különösen "nem hivatalos" formája) már az oligopólium viszonyai közötti harcnak, a nagyvállalatok piacokért folytatott versenyének egyik megjelenési módja.

A technológiai verseny és az emiatt egyre dráguló kutatás­fejlesztés a licencforgalmon túlmutató együttműködések felé hajtja a vállalatokat. Ezek nagyobb része csak egyes kutatási­fejlesztési feladatok közös megoldására korlátozódik, s tőke­összefonódás nem jön létre a vállalatok között (non­equity K + F). Az effajta kooperáció nem jár elosztható üzleti eredménnyel.

A tőke­összefonódással nem járó és az azt is magában foglaló kooperációs formák határesetének tekinthetők a kockázatmegosztási szerződések. Ezek nem foglalnak magukban közös értékalkotó tevékenységet, de - a szerződött arányban - egyaránt érintik (kockáztatják) a felek tőkéjét. Ilyen megállapodások a kereskedelem és szolgáltatások bizonyos területein (például nukleáris erőművek esetében) fordulnak elő, és átnyúlnak a bankszférába is (lásd például a refinanszírozások gyakorlatát).

Végezetül meg kell említeni a különböző (nemzeti, nemzetközi) információs tömörüléseket (kutatásokra, projektekre, termékekre stb. vonatkozó adatbankokat), amelyeket általában több vállalat különféle kormányhivatalokkal vagy nemzetközi szervezetekkel közösen hoz létre és tart fenn.

5. Tőke­összefonódással járó kapcsolatok. E kategóriában a legújabbnak számító együttműködési forma vállalkozói (kockázati) tőke (venture capital) néven közismert. Ez az egyenként kicsiny, de összességükben ütőképes vállalati tőkéket egyesítő kooperációs módszer azért alakult ki, mert a technológiai követelmények miatt a versenyben maradáshoz szükséges nagy és folyamatos (K + F­, technológiai, marketing­ stb.) beruházásokra éppen a profitfaló verseny miatt nem elég a vállalati nyereség. A finanszírozás kérdése különösen égető a kisvállalatok, új vállalkozások számára.

A vállalkozói tőkealapok elsősorban vállalati tőkét koncentrálnak (az Egyesült Államokban ezek aránya 70 százalék), a fennmaradó részt bankok, különböző kormányszervek adják. A kockázati tőke által finanszírozott vállalkozások kétötöde megbukik, csak fele eredményez piacképes terméket, s mindössze egytizede bővül saját lábán megállni képes vállalattá. A nagy bukásarány miatt nem meglepő, hogy a kockázati tőke extra nagy (legalább 20-30 százalékos) profitra törekszik, tehát elsősorban az ún. technológiaintenzív ágazatokban (elektronika, távközlés, biotechnológia, robotika) működik (KEMENES [1988] 8-9. o.).

Az e téren is élenjáró Egyesült Államokban az ilyen tőkék két alapvető szerveződési formája alakult ki. Az egyik az ún. beruházási társaság, mely a már legalább a prototípus fázisába jutott termékek piacra jutását finanszírozza. A másik a korlátolt felelősségű K+ F­cég (Research and Development Limited Partnership, RDLP), amely új termék kifejlesztését célozza.

A kockázati tőke nem ágazat­, hanem profitcentrikus. Vagyis annyiban kötődik a csúcstechnológiai iparokhoz, amennyiben ott (a különösen gyors fejlődés, éles verseny miatt) egy­egy új termék kihozatala extraprofittal kecsegtet; ha azonban a profitszempontok más területen kedvezőbbek, nem kétséges, hogy oda áramlik.

A nyolcvanas évek közepén az Egyesült Királyságban például csaknem száz olyan tőkealap létezett a magánszférában, melyek kimondottan vállalkozói tőkét kínáltak. Ugyanakkor alig egy tucat volt igazán érdekelt kis high­tech cégek elindításában. Az ilyen alapok ugyanis saját munkájukat is befektetik az induló vállalkozások felvirágoztatásába, s így nem érdekeltek abban, hogy egyszerre sok kis céggel dolgozzanak. Sosem fektetnek be kevesebbet 200 ezer fontnál, de ez a korlát a nagyobb alapok esetében 500-750 ezer font között mozog (THE CAMBRIDGE... [1985] 69. o.).

A két (esetleg több) vállalat közös, elosztható üzleti eredménnyel járó vállalatalapítása, vállalkozása (joint venture) különösen olyan szektorokban népszerű, ahol magasak a K + F­költségek. Így ez a forma vagy a lincencszerződésekhez hasonló indíttatású, de annál szorosabb kapcsolatot (eredményesebb technológiatranszfert) alkotó technológiaszerzési együttműködésként jön létre, vagy a K + F­költségek megosztását célozza, s esetenként teljes körű vállalkozási együttműködést is takarhat.

A nyolcvanas években a közös technológiafejlesztést célzó "stratégiai szövetségek" a csúcstechnológiák (információs technológiák, biotechnológia, új anyagok) területén különösen elszaporodtak, s jellemző módon több mint 95 százalékban a fejlett régiók (Egyesült Államok, Japán, Nyugat­Európa) vállalatai közt jönnek létre (UN [1992] 155-156. o.).

Az állami szabályozásnak a vállalati együttműködési formákra gyakorolt hatása a szándékoktól jócskán eltérő (adott esetben ellentétes) is lehet. Erre példa a magyar fantom közös vállalatok esete. Ezek csak formailag külföldi részvételű közös vállalkozások, valójában azonban egy tulajdonos üzletei. Létalapjuk a külföldi beruházásoknak juttatott pénzügyi kedvezmények. A belföldi vállalkozó e kedvezményeket célba véve, külföldi valutát vásárol, és egy külföldi partnert (rokont) formális szerepvállalásra kér, lényegében azonban egymaga hoz létre "külföldi" tőkét bevonó közös vállalkozást (CSÁKI [1992] 136-137. o.).

A vállalati kapcsolatoknak régi formája a részvényvásárlás. Újszerűsége csak abban van, hogy a nyolcvanas években a hagyományos ágazatokban is mindinkább előtérbe került a vállalatalapításokkal szemben (például termelésmegosztási szerződések formájában elsősorban a kőolaj­kitermelésben, a bányászatban), s ezáltal a tőke világszintű újraszerveződésének folyamatában a felvásárlások, fúziók mellett (ezek - gyakran fokozatos - megvalósítójaként) kiemelkedő szerepet játszik. (Lásd például a Ford és a Mazda összefonódását (UN [1993b] 148-153. o.).

A (részleges) részvényvásárlások, vállalatfelvásárlások, fúziók számára új területek nyíltak meg az - erre nagyon is rászoruló - transznacionális vállalatok, valamint a fejlett országok közepes vállalatai előtt, így a piacok (termelési tényezők) megszerzésének tradicionálisan legegyszerűbb módja a gyengébb vállalatok feletti irányítás megkaparintása.

A tőke új szerkezetben való koncentrálódását (a koncentráció formaváltását) illusztrálják a következők:

- a nemzetközi vállalatfelvásárlások és fúziók a nyolcvanas évek közepén tetőztek. Értékük 1991­ben (nem függetlenül az Öböl­háborútól) 55 százalékkal csökkent ugyan, de még így is 51,9 milliárd dollárt tett ki. Emögött 1793 tranzakció húzódik meg, szemben az 1990. évi 2725­tel. Az adatokból az is kiolvasható, hogy csökkent a vásárlások, fúziók átlagos nagysága (HAGGER [1992] 68. o.);

- a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején e tárgyban az érdeklődés egyrészt az egységesülő (nyugat­) európai régió (UN [1993b] 98. o.), másrészt Latin­Amerika és az átalakuló kelet­európai országok irányába tolódott el;

- az élenjáró országok pozícióharcában is kedvelt eszköz a felvásárlás, mely az erőviszonyok eltolódását jelentheti: míg 1984­ben csak 200 millió dollárt, addig 1989­ben már 14,7 milliárd dollárt költöttek a japán cégek külföldi (több mint fele részben amerikai) érdekeltségek felvásárlására. A nemzetközi tendenciákkal összhangban a megfelelő érték 1991­ben számottevően csökkent, "csupán" 3,9 milliárd dollárt ért el (OROSZLÁNOK... [1992] 15. o.);

- Európában a nyolcvanas évek közepe óta különösen elszaporodtak a fúzióig terjedő vállalati együttműködések, s a különböző formák egymásra épülése is jó1 megfigyelhető. Például 1986­ban a francia Thomson felvásárolta az amerikai Mosteket, ugyanabban az évben az olasz SGS és a Thomson közös (elektronikai) fejlesztési projektet indított el, 1987­ben pedig egyesültek. 1989­ben az egyesülésből született új vállalat felvásárolta a brit Inmos céget. 1988 és 1995 között a korábban már közös projekten dolgozó német Siemens és holland Philips a JESSI­program keretében együttműködik az SGS/Thomsonnal és a brit Plesseyvel. Ez utóbbi 1988­ban felvásárolta az olasz Ferranti Semiconductorst, egy évre rá viszont a brit GEC olvasztotta be a Plessey Semiconductorst (AZ EURÓPAI ELEKTRONIKAI... [1992] 53-54. o.). Az ilyen és hasonló tőkemozgások révén egyre több, az amerikai és japán versennyel talán hatásosabban megbirkózó nagy "európai" vállalat jön létre.

A részvényvásárlások, vállalatalapítások révén zajló tőkekoncentráció és ­centralizáció a transznacionális vállalatok "többsoros" (multi­tier) tulajdonlási rendszerét hozta létre: az anyavállalat olyan (esetenként külföldi tőkét is tartalmazó) leányvállalatokat birtokol, melyek maguk is további cégek anyavállalatai. Egy felmérés szerint 1991­ben az Egyesült Államokban a feldolgozóipari TNC­k átlagosan 2,4 "sor" leányvállalattal rendelkeztek, s 46 százalékuk három vagy több külföldi leányvállalatot birtokolt (UN [1993b] 141. o.).

*

A felvásárlások, fúziók 1991. évi visszaesése arra utalhat, hogy a tőke reorganizációja túl van a nehezén, a verseny tehát - legalábbis egy ideig - az újonnan kialakult vállalati keretek között, azokat alapvetően nem módosítva, folyik majd tovább a vállalati kapcsolatok részletesen vázolt sokszínű formáin keresztül (is). Ezek a különböző szintű és mélységű kapcsolatok, a világgazdaság megoldatlan és immanens válságjegyeivel együtt azonban előkészítik a talajt egy - talán nem is oly soká bekövetkező - újabb felvásárlási­fuzionálási (és csőd)hullám számára.

Hivatkozások

ARTNER ANNAMÁRIA [1989]: A nem szocialista világ mikroelektronikai ipara. Kandidátusi értekezés. Budapest.

BAGÓ ESZTER [1991]: A nagy­ és kisvállalatok kapcsolata az iparban. (Nemzetközi és hazai tendenciák) Közgazdasági Szemle, 9. sz.

BLAHÓ ANDRÁS [1989]: A transznacionális vállalatok és a technológiatranszfer. Technológiatranszfer, tőkeáramlás, világpiaci viszonyok. (OTKA­program). Műhelytanulmányok. MSZMP Politikai Főiskola Világgazdaságtan Tanszék, Budapest.

THE CAMBRIGE... [1985]: The Cambridge Phenomenon. The Growth of High Technology Industry in a University Town. Segal Qunice Wicksteed, London.

CANTWELL, J. - SANNA RANDACCIO, F. [1990]: Tlie Growth of Multinationals and the Catching Up Effect. Economic Notes No. 1.

CSÁKI GYÖRGY [1992]: East­West Corporate Joint Ventures: Promises and Disappointments. Megjelent: European reunification in the age of global networks. (Szerk.: Bressand, A. -Csáki Gy.) IWE and Promethee.

AZ EURÓPAI ELEKTRONIKAI.. [1992]: Az európai elektronikai ipar. Műszaki és szerkezeti változások. Beruházás, Fejlesztés, Innováció,15-16. sz.

HAGGER, E. [1992]: An Uphill Struggle. Mergers and acquisitions. Euromoney, február.

HAZEWINDUS, N - TOOKER, J. [1982]: The US Microelectronics Industry. Pergamon Press, New York.

HOBDAY, M. [1985]: The Brazilian Telecommunication Industry: Accumulation of microelectronic technology in the manufacturing and service sector. UNIDO, január 25.

JETTER, K. [1992]: A francia fúziópolitika kudarca. Gazdasági cikkek a nemzetközi sajtóból. 23. sz.

KEMENES EGON [1988]: A transznacionális vállalatok szerepe a nemzetközi technológiaáramlásban. Kézirat, MTA Világgazdasági Kutató Intézet.

KIECHEL, W. [1988]: Corporate Strategy for the l990s. Fortune, 5. sz.

KIM, W. [1994]: The Political Economy of Growth: Chaebals and Korean Economic Growth. Korea Observer, Vol. XXV., No. l., Tavasz.

KLODT, H. [1991]: Strategic Trade Policy and Multinational Enterprises. Kiel Working Papers No. 492.

KOPINT-DATORG [1987]: Transznacionális vállalatok. Műszaki fejlesztés­technológiatranszfer. Kopint Multinf.

OAKEY, R. P. [1984]: Innovation and Regional Growth in Small High Technology Firms. Regional Studies, 3. sz.

OROSZLÁNOK... [1992]: Napi gazdaság, 1992. október 13., 15. o.

PEARE, R. D. [1991]: The globalization of R & D by TNCs. The CTC Report, 31. sz.

RÜGEMER, W. [1987]: A Sziliciumvölgy. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

SIITONEN, L. [1990]: Political Theories of Development Cooperation - A Study of Theories of International Cooperation. WIDER Working Papers.

SWANN, G. M. P. (1985]: Product competition in microprocessors. The Journal of Industrial Economics, szeptember.

TANZER, A. [1983]: Cashing in on chips. Far Eastern Economic Review, 29. sz.

ÚJ... [1994]: Új BMW­képviselet. Népszabadság,1994. január 20.

UN [1992]: World Investment Report 1992. Transnational Corporations as Engineers of Growth. Transnational Corporations and Management Division Department of Economic and Social Development, New York.

UN [1993a]: From the Common Market to EC 92. Regional Economic Integration it the European Community and Transnational Corporations. New York.

UN [1993b]: World Investment Report 1993. Transnational Corporations and Integrated International Production. United Nations Conference on Trade and Development Programme on Transnational Corporations. New York.


* A tanulmány A transznacionális munkamegosztás kihívása, strukturális, szervezeti és gazdaságpolitikai váltás a világgazdaságban c., Simai Mihály vezette OTKA­program keretében készült.

1 "A kooperáció csak a konfliktus pozitív oldala, a harc kifinomultabb formája" (SIITONEN [1990] 5. o.).

2 Néhány száz azonos felépítésű integrált áramkört tartalmazó félvezető lapocska.