EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 5. sz.
 
 
 
 

EVA-STINA BYGGMÄSTAR


Nyugtalan álmok
adják hírül a folyók fényét.
A tűz szája szavak nélkül beszél,
fáradtság teszi tisztává a szívet és
hűvé önmagához,
álmokkal tölti meg...
A hold az otthonom, a holdév
szerint élek; egy év és egy nap, tizenhárom hónap.
Kis állat voltam csupán, virágevő,
eltévedtem a liliomok között.
Miért lett egyszerre minden ilyen csendes, a nyugtalanság
hullámai...ütődnek és ütődnek...fáradhatatlanul, de ritmikusan
a fehér parti szikláknak ezen a ragyogó éjszakán.
Ilyenkor láthatunk álmokat,
pillanthatunk be a másik világba,
behunyt szemmel.

*

Keskeny álmok csónakot ringatnak.
Ki pihen a hullámokon?
Csikóhalak és harcsák!
A hold ajtó saját
bensőnkbe, lépj be rajta –
én belépek rajta.
Hattyúk állnak a part
vörösréz szikláin, a
zöld hasadékokban pihennek.
Valaki énekel,
a mélyből...száll fel a dal...
hallod...te...magad vagy,
aki énekel. 

Hová is akartál
menni... elfelejtetted a célt,
de emlékeztél az útra.
Senki csónakja alszik
fáradtan az ismeretlen parton.
Az éjszaka csendes órái a
vándoré –
a vándorló fáké
és köveké.



Látod,
beesteledett,
a nádasok és a mezők felett...A hold ideje,
a hold órái...elhagyjuk a testünket
és nem jövünk vissza hajnal előtt...
Most a fűre gondolok és arra a kicsi
gyíkra, ami az ölemben pihen, ezüstbőrű
gyermekem, és a vadkutyák
hangjára, ami a holdnak oly kedves.
Valaha erdők, folyók és tenger
borították a holdat, még mindig ott vannak –
a halál az a tű, ami
felnyitja a szemet, hogy végre
lássa a fényt,
amiben valaha éltünk. 



                                                                        (Pusztai-Varga Ildikó fordításai)