EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 5. sz.
 
 
 
 

GIOVANNA RIVERO

 

Egyforma ágyak



Gyötrő szerelem. Ki ne ismerné. Gyötrő szerelem az ujjak hegyében. Elrohadtak az almák, ahogy hozzájuk értünk. Minden rohadt körülöttünk. Akkoriban üvöltött az MTV, de igazán ettől sem lett értelme semminek. Nem sokkal azelőtt mutatták be Kenneth Branagh Frankensteinjét, én pedig ezredszer is megnyomtam a rewindot, hogy újra lássam az anyátlan szörnyeteg kezében lüktető szívet. Föltépett mellkas, egy óriás háborús seb. Levettem a blúzom, és én is erre készültem: fölszakítom a mellkasom és kitépem a szívem, talán meg is eszem, és böfögök egy öblöset, csak hogy megbotránkoztassam a szüleimet. A szülőknek ebéd közben mindig hányingerük lesz a gyerekek exhibicionizmusától. Az egyik oldalon a kisfiú húzza a rút kiscsirke szerencsecsontját, a másik oldalon a kislány kíván valamit. Szeret? Nem szeret? Reccsen a csont, ennyi az egész.
   
Aztán úgy döntöttek, hogy valami nem stimmel, és valakinek rendbe kell hoznia a dolgot.
    – Amikor a kislány még élt, olyan volt a mellem, mint a tiéd – mondta a szobatársam. A fehérruhás csajok tehettek róla, hogy megszűnt a szégyenérzetünk; úgy bántak a testünkkel, mintha egy paplan volna, amit minden reggel föl kell rázniuk, hogy elriasszák az atkákat. Fura hóbort. A lelkem mélyén szerettem volna, hogy kitépjék a szívem, végül is agyonfűszerezett ételeket adtak, mert a Clonazepamtól már alig éreztük az ízeket.
    – Amikor meghalt a kislány – folytatta a szobatársam, elapadt a tejem és megereszkedett a mellem. Nézd meg, nézd csak... – mondta a nő, és fölhúzta a flanel hálóingét, ami túlságosan bő volt rá, ettől aztán úgy nézett ki, mint egy eszelős.
    A mellbimbói két hervadt virág, egy rég elvesztett csata emlékét idézték. Bánatos mellbimbók. Mindennek dacára, a kínzó szerelem dacára az én mellbimbóim vidám mellbimbók voltak. Mindig szerettem fehér pólóban járni, hogy bárki láthassa a mellbimbómat. A szüleimnek ez sem tetszett. A fiatal lányok nagylelkűségét sosem nézték jó szemmel, bajba keverednek, mondták, és az MTV valahogy nekik adott igazat. Madonnának sem volt később még egy akkora slágere, mint a Like a Virgin, szép lassan minden elrohadt. A világ bizonyos részein, egzotikus helyeken, a kukac drága csemege.
    – Lehet, hogy ma este filmvetítés lesz? – kérdezte a szobatársam. A hálóinge még mindig föl volt húzva az álláig. Egy fehérruhás csaj lépett be a délutáni koktéllal. Engem már átállítottak a sárga pirulára, a szobatársam viszont még mindig a kéket szedte, reggelente folyt a nyála, délutánra azért visszanyert valamit a méltóságából.
    – Épp azt kérdeztem Giótól – mondta a fehérruhás csajnak –, hogy lesz-e filmvetítés az este. – Az „estét” szörcsögve ejtette ki, meg sem próbálta leküzdeni a gyógyszerek idiotizmusát.
    – Engedd le a hálóinged! – parancsolt rá a fehérruhás csaj. – Úgy nézel ki, mint egy bolond.
    A szobatársam engedelmeskedett, aztán kinyújtotta a nyelvét a kék pirulákért. Vizet nem kért, azt mondta, a folyadék eszébe juttatja az alkoholt, és összefut a nyál a szájában. A fehérruhás csaj ráparancsolt, hogy nyissa ki újra a száját, és mondja, hogy ááá, aztán ellenőrizte, hogy lenyelte-e a kapszulát.
    – Most te jössz – fordult felém, majd fénysebesen végigmért. – Mi az? Valami buli van? Gombold be a blúzod! – parancsolta, és a kezembe adott két szabályos korongot. Kacsaszínük volt, kindertojásos kacsaszínük.
    A sárgák levándoroltak a nyelőcsövemen. Nem volt visszaút.
    Mielőtt elment volna – ő meg a makulátlan fehérsége –, elmondta, hogy igen, lesz filmvetítés az este, de csak a film első részét adják, a második felét majd másnap, mert vannak, akik nem bírják a gyógyszerek hatását, és korán ágyba kell bújniuk. Irány az ágyikó. Szép álmokat. Szép álmokat, szenvedő lelkek. Szép álmokat, ne gondoljatok a kínzó szerelemre!
    – A Frankensteint! – esedeztem.
    – Kicsodát? Micsodát? – a fehérruhás csaj fölvonta a szemöldökét. A fehérruhás csajok könnyen begurultak, többek között így tartottak rendet, így érték el, hogy mindenki szó nélkül bevegye az orvosságát, és kinyújtsa szederjes karját a tűszúrásért.
    – Kérem, kölcsönözzék ki a Frankensteint, az összefércelt ember történetét! – könyörögtem.
    A fehérruhás csaj azt mondta, hogy vígjátékot fognak vetíteni, talán te nem akarsz nevetni? Verd ki a fejedből az összefércelt embereket, itt mindenki nagyon beteg.
    Végül elment, és a szobatársam nyála elkezdett folyni. Aznap délután nem érkezett meg az a bizonyos méltóság. Levettem a blúzom, fölemeltem a karom, és ellenőriztem a hónom alját. A gesztenyebarna szőrszálak már túl hosszúak voltak. A jobb kezemmel végigsimítottam a bal hónaljamon, nagyon finom volt a szőrzet, de még így is elfogadhatatlan. Erre még mindig adtam. A kínzó szerelem ellenére még mindig illedelmes volt a hónaljam.
    – Már nem szoptattam a kislányt, amúgy is elapadt a tejem – mondta a nő, aki hagyta meghalni a lányát. Van, aki hagyja meghalni a gyerekeit, szanatóriumba zárja őket, ahol kinyújtott kezükbe tonnaszám döntik a Haloperidolt, aztán bámulják az elmosódott a plafont, csípőjük nekiütközik a falaknak, vérömlenyeket rajzolnak a csuklójukra, mert egy láthatatlan szadista azt mondta neked, hogy nem szeret. Vérzik az ínyed, mert a fehérruhás csajok soha nem segítenek megmosni a fogad. Ez a nő hagyta meghalni a lányát.
    – Epilálni akarok – mondtam. Semmi mást nem akartam jobban a világon, mint szőrteleníteni a hónom alját. Egy darab abból a bizonyos méltóságból.
    Van egy hely, ahova nem akarok elutazni. Franciaország biztosan szörnyű, mindenki olyan büdös. Kislánykoromban arról álmodoztam, hogy egyszer elmegyünk Disneylandbe, valószínűleg a szobatársam halott kislánya is álmodozott arról, hogy elmennek Disneylandbe. A Disney-ben – azt mondják – fölülsz a hullámvasútra, és égnek emeled a kezed, hogy jobban tudj sikítani. Én úgy szeretnék sikítani, ahogy a reklámokban, ne mondja nekem senki, hogy: figyelj, szőrös a hónaljad!
    – Picsába, nem akarok semmi mást, csak epilálni – mondtam megint.
    Reggelente reszketve ébredtem. Izzadtam, de a hideg szél fölszárította a lepedők alól az izzadtságot. Nem jutott eszembe, hol van a kezem, nem tudtam magamra húzni a paplant. A fehérruhás csajok mindig kulcsra zárták az ajtókat, hogy a szenvedő lelkek ne próbáljanak megszökni. A rémálmok takaros halmokban gyűltek össze a szobákban.
    Valamelyik este azt álmodtam, hogy Frankenstein a vőlegényem. Ő volt a láthatatlan szadista, ő biztosított arról, hogy nem szeret. Szeress, szerelmem, szeress, legalább egy kicsikét. Frankie bűntudat nélkül mosolygott. Frankie kölcsönvett egy lelket, de nem tudtam, kiét. Frankie nem tudta eldönteni, hogy szeressen-e, vagy szimplán megkúrjon a beültetett farkával, amit egy másik láthatatlan szadistától kapott. Üvöltve ébredtem. Addig üvöltöttem, amíg az ínyem megint vérezni kezdett. Jöttek a fehérruhás csajok az injekciós tűikkel meg a példamutató fegyelmükkel. Két napig aludtam. A rémálmok ismét halmokba gyűltek valahol a lelkem egy távoli zugában.
    – Epilálni vagy borotválkozni? – kérdezte a szobatársam. Szeretett precízen fogalmazni. Így vagy úgy, az egyforma ágyakban mindig volt elég elvesztegetni való időnk. Ha valaki nem szeret, képes vagy úgy fújni a másodperceket, mint a szappanbuborékot, és életed végéig lövöldözhetsz a buborékokra. Nem eshet semmi bajod, a buborékok nem okoznak sérülést, kipukkadnak némán, szinte nyomot sem hagynak a tárgyakon.
    – Van egy csipeszed? – kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy a szobatársamnak nincs csipesze. Ez a nő negyven éves volt, és az anyám lehetett volna. Az anyáknál sosincsenek ott azok a dolgok, amelyekre a lányoknak igazán szüksége lenne. Például egy csipeszre.
    – Nincs, de talán egy körömcsipesz is megteszi. Holnap lesz körömvágás. – Szörcsögve mondta ki, hogy „körömvágás”. Ismét kifogott rajta a nyála. – De jobb lenne egy penge, nem? – kérdezte. Délutánra mindig vontatottá vált a méltóság, megnyúltak a szavak.
    – Igen, jobb lenne egy penge. Van egy pengéd? – kérdeztem. Buborékok pukkantak ki a plafonon. Aki kulcsra zárva alszik, annak nem lehet borotvája. Az élet elveszi tőled ezeket az apró örömöket. Aztán néha visszaadja. A folyosó végén egy tizenhárom éves srác halottakat látott, a légkondicionáló rácsai mögül figyelték, és pofákat vágtak. Ha valaki pofákat vág rád, viszonozd! Áthelyezték egy tetőventilátoros szobába, erre elkezdett forogni, mint a ringlispíl.
    – Nincsen, de figyelj, Gio, kössünk üzletet! – El kell ismernem, amikor üzletet kötöttem vele, az mindig működött. Ez a nő elkérte tőlem az alkoholos vattapamacsokat, amiket a fehérruhás csajok hagytak nálunk a tűszúrások után. Ez a nő aztán úgy szopogatta a vattapamacsokat, mintha cukorkák lettek volna. Cserébe néha szerzett nekem egy pirulát a kékből, amitől elég volt csak lehunynom a szemem, és máris szerethettem Frankensteint.
    Messziről, az egyik szobából sírás hallatszott. Rohama volt valamelyikünknek. Mindjárt jönnek a fehérruhás csajok – mind figyelmes, előzékeny, már-már undorítóan fegyelmezett –, és telenyomják a vénáját Haloperidollal.
    – Üzletet? Nem is tudom – feleltem. Közben arra gondoltam, hogy képregényt csinálhatnék a szeméremszőrzetemből. Frankie-nek biztosan tetszene.
    – Megszerzem a pengét. Hallottam, hogy ki fogják engedni a srácot az ötösből, azt mondják, kigyógyult az álmatlanságból, már úgy alszik, mint a kisangyal. A srác az ötösből a barátom – vontatottan mondta, hogy „ötösből”, azzal a szörcsögéssel, amely beárnyékolta kettőnk barátságát, vagyis azt, amit barátságnak lehet hívni, ezeket a hörgő köszönéseket: „jó reggelt, Gio, ma is az összefércelt emberrel álmodtál?”, „jó éjszakát, asszonyom, ne a kislánnyal álmodjon, ő pont olyan, mint Freddy Krueger, minden szörnyeteg egyforma, ne a kislánnyal álmodjon!” Ebből állt a barátságunk. – A srác az ötösből megígérte, hogy búcsúzóul ad nekem valamit. Elhozom a pengét. Örülni fogsz a pengének – mondta.
    – Cserébe pedig néhány hópihét akarsz... – mosolyogtam. Elkezdett zsibbadni a bal karom, eszembe jutott, hogy le kéne engednem. A gesztenyebarna szőrszálak tovább nőhettek másnapig.
    – Nem, csak egy szívességet szeretnék kérni tőled – mondta vontatottan. A szemei úgy csillogtak, mint a konyha és az étkező között félúton rajtakapott egér szemei.
    – Egy szívességet...
    – Hadd érintsem meg a mellbimbódat – könnyedén ki tudta mondani, hogy „érintsem”. Az idiótaság lassan fölengedett, a buborékok ott pislogtak az egyforma ágyakon.
    A távoli szobában a sírásból lassan nyöszörgés lett. A fehérruhás csajok már elvégezték a dolgukat.
    – Holnap pedig megkapod a pengét – mondta a szobatársam –, megígérem.
    – Ez a penge nem rossz ötlet – feleltem. – Egy penge megmentheti az életed.
    – És kihúzhat ebből a pokolból, nem kell többet ezeknek az átkozott ribancoknak a piruláit nyelned – mondta a szörcsögő elmebajt leküzdve, és kinyújtotta felém a kiéhezett kezeit, mint egy barátságos kísértet, aki csak jót akar. De tényleg, csakis csak jót.
    A sárga dózis megtette szokásos hatását: kellemes szédülés, belenyugvás a dolgokba, az elmúlásba. Közelebb léptem, és fölemeltem mindkét karom, pontosan úgy, ahogy Madonnától láttam, ahogy Frankie csinálta, ahogy Freddy csinálta, amikor már veszve volt minden.
    Csillogtak az egérszemei. Egy lépés, két lépés. Három lépés az egyforma ágyak között!
    Én pedig semmi mást nem akartam jobban a világon, mint szőrteleníteni a hónom alját.
   

                                                   (Kertes Gábor fordítása)