EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 5. sz.
 
 
 
 

KÁNTÁS BALÁZS 

 

Megverselt üdvözülés
Kiss Judit Ágnes: Üdvtörténeti lexikon


Kiss Judit Ágnes harmadik kötete egy viszonylag későn és erősen induló, érett költői pálya folytatása. Az Üdvtörténeti lexikon verseit olvasva az az érzésünk támadhat, ezek a szövegek sem maradnak el az Irgalmasvérnő és a Nincs új üzenet című korábbi Kiss Judit Ágnes-kötetek színvonalától – s valóban, a költőnő ugyanolyan fanyar iróniával és öniróniával, néhol pesszimizmussal vegyített életigenléssel ír életről, halálról, szerelemről, hitről, öregedésről, mint korábbi köteteiben.
    Úgy vélem, külön figyelmet érdemel a kötet kompozíciós technikája. A költőnő nem ciklusokba, témák szerint rendezi el az utóbbi három év során írt verseit, hanem egyszerűen ábécésorrendben, a versek címe vagy kezdősora alapján. Külön érdekes, mondhatni frappáns vonása a könyvnek, hogy oldalszámokat sem tartalmaz, csak minden lap oldalán betűjelzéseket, a kötet címéhez híven, akár egy lexikonban. A versek lexikonszócikkekké lesznek, melyek az emberi üdvtörténet egy-egy állomását, pillanatát hivatottak dokumentálni. E pillanatnyi szócikkekből áll össze az a vallomásos női líra, mely a kötetet egységbe foglalja. Habár Kiss Judit Ágnes egyáltalán nem hermetikus, ezoterikus költő, versszövegei még kevésbé nevezhetőek avantgárdnak – lírája meglehetősen közérthető, személyes, az olvasót közvetlenül megszólítani vágyó költészet –, az Üdvtörténeti lexikon szokatlan szócikkekbe rendeződő kompozíciójával részben mintha mégis az avantgárd hagyományt látszana megidézni, ugyanakkor felmerülhet a kérdés, vajon mennyire hathat ma időszerűnek ez az avantgárd gesztus?
    Néhány igazán kiemelkedő vers is található a kötet egyébként stabil színvonalon megszólaló anyagában, ilyenek például a Kölcsönlakás, a York napsütése vagy a Q. e. d. című költemény, melyből úgy gondolom, mindenképpen érdemes egy részletet idézni, hiszen e vers zárósorai talán a kötet legjobbjai közül valók:

                   Nincs versengés és nem jöhet bukás sem,
                   s nem lesz többé, ki tetszelegni lásson,
                   egy vagy két nap túlélés úgysem számít,
                   mint sorstársak heverünk egy rakáson. 

                   Rég olvasatlan, sárgult lapjainkon
                   a részvét párája cseppekbe gyűl még,
                   s a szavakat értelmetlenné mossa,
                   mielőtt végleg szemétre kerülnénk. 

A kötet felsorolt erényei mellett persze nem feledkezhetünk el annak esetleges hibáiról sem. E hibák természetesen nem azt jelentik, hogy Kiss Judit kevésbé lenne jó költő, mint korábbi köteteiben, véleményem szerint inkább csak arra utalnak, hogy a szerző mintha tematikusan nem tudott volna megújulni. A remek formaérzékkel megkomponált szövegek némelyikének vége helyenként mintha a banalitásba futna ki, még azt is megkockáztatnám, hogy a költőnő érettségéhez és tehetségéhez mérten olcsó poétikai megoldásokra ragadtatja magát. Ilyenek például az Apage című vers zárlata („Isten jókat röhög rajtunk.”), a Búcsúlevél-rap utolsó sorai („és legyek akár áldott, akár megátkozott, / az imélcímem mától megváltozott.”), a címadó vers kulcssora („Minden perceden át írja magát a nagy / üdvtörténeti lexikon.”), vagy a Boldog békeidők első részének utolsó strófája:

                   És mára csönddé lettem,
                   A nagy csatáknak vége,
                   Vesztettem, elvéreztem,
                   De ki vádolhat érte?

Emellett helyenként öncélúnak, poétikailag indokolatlannak ható, az adott versek alaphangütésétől radikálisan elütő szleng és trágár kifejezések tűnnek fel néhány szövegben (például a Rabnők ostoba dala című költeményben), melyeket talán nem minden esetben indokol a sorok között hullámzó elkeseredés vagy indulat. További gyenge pontja lehet a kötetnek a tematikai szűkösség – az olvasó lényegében ugyanazt kapja, mint az Irgalmasvérnőben és a Nincs új üzenetben – ízig-vérig női verseket öregedésről, szerelmi csalódásról, halálról, kételyekről, habár helyenként megjelenik a kötetben az istenkeresés, a profánból a szakralitásba való átlépés igénye is, például a kötet utolsó, Zaj című versében:

                   A szerelemnek hívott tévelygések,
                   a kín horga, min vágy volt a csali,
                   és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
                   vagy zaj van. Az Istent nem hallani.

 Nem történik meg azonban az a tematikus megújulás, újat mondás, amit két erős kötet után az olvasó talán joggal várhatna egy érett költőnő harmadik kötetétől, ez viszont igencsak aláássa az esetleges olvasói elvárásokat. Megítélésem szerint az Üdvtörténeti lexikon remek, adott esetben nagyszabású költői produktum lehetne első vagy második kötetként – ismerve azonban Kiss Judit Ágnes korábbi líráját egyszerűen lehetetlen nem figyelembe venni a szerző korábbi költői teljesítményeit, harmadik kötetként az életműbe illesztve semmiképp sem illik bele.
    Felmerülhet persze a kérdés, vajon van-e jogunk tematikai értelemben való megújulást, radikálisan új dolgok poétikai megfogalmazását várni egy immár a kortárs középnemzedék élvonalához tartozó, saját költői hangját, kulcstémáit és eszköztárát teljes mértékben megtalált alkotótól? Elvárható-e a kísérletezés egy olyan érett költőtől, aki a pályakezdők merészségét és kísérletező kedvét talán feladta egy stabil, vérprofi módon megszólaló, ugyanakkor valamennyire kiszámítható eszköztárral és tematikával dolgozó líra kedvéért? Habár a kérdésre adható válasz nyilvánvalóan csak szubjektív lehet, úgy gondolom, a megújulás és a lírai kísérletezés adott esetben még a középnemzedék kanonizált szerzőitől is elvárható lenne – az új témák régi lendülettel való megverselése mindenképpen pozitívan járulhat hozzá egy hangjára talált alkotó lírájának színvonalához és megítéléséhez is. Az Üdvtörténeti lexikon talán tekinthető egyfajta megpihenésnek, egy pályakorszakot összegző állomásnak az életművön belül, mely a szerző következő kötetében (köteteiben?) való esetleges tematikai megújulásnak nyithat teret. (Európa Kiadó, Bp. 2009)