EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 5. sz.
 
 
 
 

HORVÁTH ZSUZSA

 

Az idegenné vált saját és a sajáttá vált idegen

Avagy a történeti narratíva és a női identitás kérdései Kaffka Margit Színek és évek című regényében



A Színek és évek a legtöbbet és a legtöbb szempontból elemzett Kaffka-regény. Az 1911-es Vasárnapi Újság-beli megjelenését követően az értelmezésekben mindvégig központi szerepet betöltő egyik kérdést most új szempontból vizsgálom. A kortársak recenzióitól kezdve a legutóbbi időkben megjelenő monográfiákig, tanulmányokig az értelmezők a regény társadalomrajza kapcsán nemcsak az ábrázolt dzsentri problémát találták újítónak, modernnek, hitelesnek, hanem annak női szempontból megírt változatát is. A mű társadalom- és alkatrajzát elsősorban a dzsentri és a nőprobléma egymást kiegészítő, egymás hatását erősítő a századforduló korára jellemző problémaként tárgyalták.1 Tanulmányomban a Színek és években elbeszélt és megjelenített (női) történetet történeti narratívaként értelmezem, melyben a női sors, a női identitás megjelenítését vizsgálom, különös tekintettel a főszereplő Pórtelky Magda sorsára. „... már az életben elváltozunk, nem csak a halálban – és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre.”2
    Pórtelky Magda kerettörténetbeli kijelentését az elbeszélő–emlékezőre vonatkoztatva a különbözőség tapasztalataként értelmezhetjük, mely a múltbeli és a jelenbeli én közti identikus folytonosság megszakítottságát hangsúlyozza. Az elbeszélő korábbi énjére úgy tud visszagondolni, mint egy idegenre.3 A női identitás és a történeti emlékezet összetett problémáját a középpontba állítva a fenti idézetben nemcsak az ’én’ jelenik meg idegenként, hanem természetesen a múlt, a női én múltja is. Vagyis Pórtelky Magda múltja nem sajátként, hanem idegenként aposztrofálódik. Ugyanakkor, még mindig a kerettörténeten belül, a jelenbeli én már sajátként – enyém –, vállalhatóként tekint élettörténetére, (női) identitására. „Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.” (Kiemelés: H. Zs.)
    A történeti narratívában értelmezett női identitás a múltnak és a jelennek, és az abban lévő identitásnak a különbségéből áll elő. Tehát Pórtelky Magda új, pozitív terminusokban elgondolt női identitása az elbeszélés folyamán születik meg. Erre az identitásbeli kettősségre is keresem a választ az alábbiakban.4
    Horváth Györgyi a női identitást a történeti emlékezetben betöltött szerepe felől úgynevezett partikuláris identitásként mutatja be, hiszen a privilegizált társadalmi csoportok történeti önmegjelenítésével azonosított emberiség történelmében más társadalmi, kulturális csoportok történeti önmegjelenítése korlátozottan, marginalizáltan jelenhet meg, vagy a történelem nélküli Másikként bélyegezve, tulajdonképpen kizárva a történeti idő teréből.5 Gondolatmenetében a női identitás is tipikus megtestesítője azon identitásformáknak, melyeket az egyetemes emberi történelem modernista narratívája vagy nem ismert el önnön sajátszerűségében, vagy pedig a történeti időn kívül helyezett el.6
    A Színek és években elbeszélt történetet történeti narratívaként értelmezve a női sors, a női élet, a női identitás úgy jelenik meg, mint olyan események sorozata, mely nem képezi részét a múltról alkotott tudásnak, vagy mert egyáltalán nem részesei a nők, a női sorsok, vagy mert negatív előjelekkel ellátott Másikként kényszerülnek benne magukra ismerni. A regényben a női lét történeti időn kívüli helyzete több ponton is megjelenik. Egyrészt az ábrázolt női sorsok hangsúlyosan a privát szférában jelennek meg, nincs szerepük, befolyásuk a történelmet reprezentáló eseményekre. A nő, autentikus helyeként kijelölt magánszféra miatt, teljességgel kívül kerül a történeti időben elhelyezett változásokon. Ez nem kedvez annak, hogy a nők a történeti reprezentáció középpontjába kerüljenek, hogy korszakos események, tettek, folyamatok szubjektumaként, a történeti időt alakító, strukturáló cselekvőkként jelenjenek meg.7 A nők autentikus helyének az otthont kijelölő társadalmi normák jelentősen befolyásolják Magda személyes élettörténetét is, hiszen az aktivitás helyett a passzivitás elvárt normaként jelenik meg előtte. A nőalakok, a szerepminták, mint közösségi szimbólumok a hagyományos értékek reprezentációjának a feladatát megörökölve jelennek meg a regényben. (Ilyen szerepminta az anya, a feleség, az engedelmes, takarékos, jó háziasszony, ezeknek megfelelő alakok például Kallós Ágnes vagy Piroska néni.) A regényben Magda oppozíciós alakjaként gyakran jelenik meg Kallós Ágnes.8 Magdát lánykorában, és később első férje mellett is a privát szférában, a háztartás gondjai közepette látjuk. Aktivitását ebben a szférában éli, élheti ki, mely hátországként, védett helyként, ugyanakkor monoton, fárasztó munkahelyként jelenik meg.9 Összehasonlítva két házasságát feltűnő, hogy míg első házasságában a háztartás munkával, de igazi felelősséggel nem jár – sőt Magda személyiségének igencsak megfelel mind a tevésvágyban, mind a külsőségekben –, addig második házasságában a háztartási gondok, az anyagiak, a gyermeknevelés napi gondjai hangsúlyosabbá válnak, mely már önállósággal és felelősségvállalással is párosul. A regény a női életet, a női szerepet történetiként mutatja meg, vagyoni és társadalmi konvenciók közé helyezve, ahol nemcsak a származásnak, hanem a hozománynak is a női életet döntően befolyásoló szerep jut. Ennek variációs bemutatását célozza a Magda sorsát ellenpontként kiegészítő többi női sors is.10 Magda a dzsentri identitással jelzett patriarchális viszonyok között addig sajátként éli meg identitását, nőszerepét, amíg az ideális körülmények, feltételek adottak, de azok első férje öngyilkosságával megszűnnek. Pórtelky Magdának a regény világában készen kínált szerepek állnak rendelkezésére, melyet a kultúra, a társadalmi berendezkedés, a személyes és kulturális identitásának megfelelő dzsentri környezet biztosít, ilyen a lány, a feleség és az anya szereplehetősége.11 E szerepek megformálása, elsajátítása nem igényel reflexív önértelmezést, pusztán mintakövetést. A személyes ambíció kiélésére a férfi mellett jelölte ki a nő helyét a társadalom. Pórtelky Magda, ebben az esetben, a hagyományban elhelyezhető történeti tudattal rendelkező szubjektumként jelenik meg. A közösségi terek, helyszínek (bálok, vendégségek) ugyan fontos szerepet töltenek be Magda életében, de szerepük a (jól) férjhezmenésben merül ki, míg férjes asszonyként pusztán a férfi mellett, a férj karrierje szempontjából kapnak korlátozott szerepet. A nőknek külön társas összejövetelek vannak fenntartva, mint a teaestély, a nőegylet és a tenisz.12 A történelmi eseményeket a trónörökös látogatása reprezentálja, valamint a megyei élet eseményei, a tisztújítás, és a választási bonyodalmak. Ezekben Magda mint kívülálló vehet, vesz részt, illetve reprezentatív, jótékonykodó szerepet tölthet be.13 A megyei életben részvétele korlátozott, tulajdonképpen csak férje betöltött funkciója és saját dzsentri származása, családi háttere révén kaphat szerepet. „Bizony, Jenő, csak az ér valamit. A vármegye, hiába [...] – Istenem, uracskám, ha én azt elérhetném egyszer! Hogy ott lehetnék asszony! Az volna már minden, az életem legteteje, akkor nem kívánnék egyebet azután!”
    „Minden, amit a magam emberi erejével próbáltam, összedőlt, sikertelen volt. Lehet, hogy az én hibámból jószerint; úgy látszik, nem voltam küzdésre és függetlenségre alkalmas! De más révén, egy férfi révén tudtam akarni erősen, mindig. Igen, a feleségévé kell lennem; újra férjes asszonnyá, úrnővé; eltartott, védett élethez jutni, magam háztartását vezetni, és itt, itthon, Szinyéren megint. Szinte a régi életem visszatérését vártam ebben.”
    A dzsentri, a család belakható szerepeket, biztonságot kínál és jelent, olyan keretet, melyet csupán ki kell tölteni, melyre szintén felkészíti a neveléssel a résztvevőket, így Magdát is.14 A regényben ábrázolt dzsentri életforma, történetisége folytán, egy átmeneti korban megjelenve már idejétmúltnak mutatkozik, így nem biztosít(hat) végig szilárd alapot Magdának. A társadalmi és a történelmi változások ezt a szilárdnak tűnő keretet megingatják, és Magda özvegységében már nem nyújtanak, nem kínálnak semmilyen új mintát, életlehetőséget, mellyel ismét egyenesbe hozhatná megtörtnek ítélt életét. Részben ennek hatására alakul ki benne az a nézet, hogy idegennek és folytathatatlannak tartsa a dzsentri identitást. A dzsentri fogalmával jelzett kulturális identitáshoz a regényben különböző szemantikai elemek kapcsolódnak, melyek a főhős köré egyre táguló koncentrikus körökként rajzolódnak ki. Az első kör, amely közvetlenül körül veszi Pórtelky Magdát, a szűken vett család és annak hagyományai. (Klári mama, Grószi, testvérei, Kallós Ágnes, nagybátyjai, nagynénjei, a Zimánok és a Pórtelkyek.) Tágabb értelemben vett család és közösség, a további nemesi családok: Széchyek, Telekdy, Tabódy, majd a városrész – a Megye és a Hajdú utca által határolt területe, a „jóságos tekintetű” házak – és a város, Szinyér. Tágabb, mintegy metaforikus értelemben a dzsentri identitás – a regényben gyakran megyeiként jelenik meg – az uradalmival és a kastélybelivel, a főúri, a bárói identitással kerül konfliktusba, illetve azokhoz képest fogalmazódik meg. Ezek a fent említett minták sajátként, vállalható, követendő hagyományként, életstratégiaként, biztonságos környezeteként jelennek meg Magda előtt, mindaddig, míg személyes sorsa veszélybe nem kerül, ekkor ezek is idegenné válnak.15 Vagyis a „közösségek” épp női identitásának megfogalmazása során, az abból fakadó kudarcok, konfliktusok miatt értelmeződnek át sajátból idegenné. Pórtelky Magda a saját idegenségét épp akkor reflektálja, amikor az addig szintén sajátként értett nőisége, női, asszonyi mivolta miatt kerül összeütközésbe a korábban sajátnak vélttel. Tulajdonképpen Pórtelky Magda első férjének öngyilkossága után mintegy kiíródik egy addig sajátnak megélt történelemből, melynek saját jogán nem is volt részese, hiszen csak mint feleség vett részt a történelmi eseményeket reprezentáló, kicsiben leképző Szinyér város életében. Hiszen az addig jól ismert, „felsőbb hatalmak” által – Grószi, a dzsentri atyafiak – irányított, védett családi, gyermeki életéből átkerül a felnőtt, immár férje fennhatósága, irányítása alatt álló életbe, mely védettség a férj öngyilkosságával egy csapásra megszűnik. Az elbeszélő–emlékező a visszatekintés során ezt törésként értelmezi, addigi életét maga is a passzivitással, korlátozottsággal, a védettséggel, biztonsággal, harmóniával, a szűk családi otthon, hagyományosan nőinek elfogadott ábrázolásával jellemzi. Ez egy élhető, belakható, kényelmes, ámde mégis egyfajta időnkívüliséget, atemporalitást jelentő létezésként értelmezhető. Hiszen Magda és tevékenységének hatóköre nagyon szűk, lehatárolt, nem terjed túl a ház falain, a háztartás belső gondjain, olyannyira, hogy még ennek a szűknek értelmezett térnek sem önálló irányítója, hiszen a pénzügyek, az élettel járó kisebb-nagyobb problémák, az életgondok nem tartoznak fennhatósága alá. Ebből a szempontból „kiskorúként”, nem felelős személyként ábrázolja őt a regény. A törésként megfogalmazott események utáni élete pedig a hányattatás, a napi gondok idegörlő világaként jelenik meg az olvasó előtt. Kaffka regénye az ábrázolt női identitást nem egyféleképpen, hanem több tényező együtthatásaként jeleníti meg. A személyes, lélektani meghatározottságon túl a társadalmi státuszváltást, sőt a történelmi idő változása révén a nő státuszának változását is ábrázolja. Pórtelky Magda bizonyos értelemben történelmi, történeti korhoz és társadalmi réteghez (a dzsentri mint kulturális identitás) kötött alakjában egy olyan figurát teremtett Kaffka, mellyel a női identitás kiépülésének, megképződésének összetettségét tudta felmutatni. Férje elvesztése után Magda, épp dzsentri identitása miatt, elveti a számára járhatatlannak tűnő életlehetőségeket; így a családban maradás, a kalapos szalon nyitása, a kosztosokat tartó nő, a postamesternő, a színésznő, a kitartott nő szerepét. Egyetlen járható út marad számára, az újbóli férjhez menés. Így próbál visszaíródni az addig sajátnak vélt történelembe, és saját történetre, elbeszélhető történetre szert tenni.
    A regényben felidézett helyzetekből, dialógusokból kiolvasható egy a női identitásra vonatkozó negatív, megalapozatlan előítélet, mely főleg a történet és nyelv szintjén konkretizálódik. Abban a világban, melyben Magdának meg kell jelennie, a férfiak által kreált és szentesített erkölcsrendszer uralkodik, ebbe a nő története csak Másikként íródhat be, csak a privilegizált férfi felől jelenhet meg. Gyermekkori élményeiből, játékaiból is körvonalazódik a Másikként való megértettség, a kívülállás élménye.16 Habár gyakran játszott testvéreivel, fiúkkal, a felidézett emlékei azt is tematizálják, hogyan záródott ki női léténél fogva a gyerekszobából, a testvéri közösségből, a fiúk társaságából, a tanulásból.17 A megidézett jelenetek mindegyike a férfitársaságból való kizárással, kizáródással, az önnön sajátszerűségében el nem ismertséggel hozható összefüggésbe. A kizárással függ össze a fiú terrénumként megjelenő szénapadlás, a fiús játékok (állatkínzás) és a dohányzás,18 ezek Magda számára tiltottként jelennek meg. Ugyanakkor a női identitásra vonatkozó sztereotípiák is körvonalazódnak. Ennek nyelvi formulája a lány fogalmához kapcsolt „kíváncsi liba”, melynek értelmében Magdára azért nem lehet titkot bízni, mert lány, ennél fogva nem tud titkot tartani. A szomszéd Kallós Pali és Magda közt lezajló, enyhén erotikus jelenethez a férfivilág morális ítéleteként a szégyen motívuma kapcsolódik, hiszen egy lány nem engedheti meg egy fiúnak, hogy az kikapcsolja blúzát.19 A következő a női identitáshoz köthető sztereotip nyelvi formula a boszorkány.20 Magdát mindkét férje, sőt Vodicska anyja és más szereplők is hol tréfásan, kedveskedve, hol bántó szándékkal így szólítják meg. A megnevezésben a gyorsaság, ügyesség fogalma, illetve a vén szipirtyó, gonosz banya jelentéskör is aktivizálódik, de minden előfordulásnál a normálistól eltérő, idegen, különleges jelentés társul hozzá.21 Ide sorolható még a kígyó visszatérő metaforája, és Telekdy hosszabb eszmefuttatása az új asszonytípusról, „a méhköpű nőstény dolgozóiról”.22 Magda asszonyi alakjához, főleg első házasságában, gyakran kapcsolódik a gyerekesség, a tudatlanság, a butuska kislány index.23
    Balázs Imre József tanulmányában már felvetette, hogy a regény emlékezés-regény volta Pórtelky Magda sorsának történeti olvasatában is megjelenik. Szerinte „az emlékeknek nem az idegen voltuk válik hangsúlyossá, hanem szubjektivitásuk, ismerős voltuk. Az emlékezés az enyém, tehát az emlékek is az enyémek”.24 Az állítás végkövetkeztetésével ugyan egyetértek, de az emlékek idegenségét illetően szerintem a szöveg retorikája más értelmezési lehetőséget is felkínál. Ez a lehetőség összefügg Pórtelky Magda elbeszélt történetének történeti narratívaként való felfogásával és a női identitás szerepével, alakulásával. Jörn Rüsen szerint a saját és az idegen közti különbségtevés, a történeti tudás jelenre vonatkoztatása során, éppen meghatározó identitásképző elemként működik.25
    Pórtelky Magda sorsa a regényben változásokon megy keresztül, nem csak saját magának, saját sorsának, de családjának, „fajtájának”, a dzsentrinek a megítélése is változik az elbeszélt történetében. Élettörténetén végigtekintve, felidézve gyermekkori, fiatalkori emlékeit, fokozatosan alakul ki benne az idegenségérzet családjával, rokonaival, „fajtájával” kapcsolatban. A vállalhatóságot a megfogalmazás egyes illetve többes szám első személye is jelzi. Kezdetben a család, a grószi, az édesanyja képviselte értékek, szokások, elvárások, a felkínált női szerepek kívántként, kényelmesként, folytathatóként, sőt értékesként jelennek meg előtte. Magdának a hagyományos női szerep jut osztályrészül, a későbbi családi életre való felkészülés, felkészítés: a bálok, az estélyek is mind a férjhezmenést, mint egyetlen lehetőséget szolgálják. A férjválasztást befolyásolja a származás, a dzsentri identitáshoz való kötődés, a családi kapcsolatok és a vagyoni helyzet. Magda mindezt magától értetődőnek tartja és fogadja el.26
    „Így, régi holmik, emlékek, adomák, hogy összetapasztják a családot – mennyire megéreztetik, hogy csak folytatói vagyunk az előttünk élt életeknek; és mindez valami nagy biztosságot jelent: ahogy ők, mi is csak megleszünk! [...] Most megint az én három leányomra gondolok. Azok lába alól kihúzódott ez már; valahogy nagyon is hirtelen változott meg most a világ.”
    „A mi fajtánk volt ő, bár régen elszakadt; a Zimánok asszonyainak természetes gráciája, biztossága és valami friss, humoros bájú eredetisége megvolt benne még a sok szegényes, pesties, idegen és elütő tempó megett.”
    „Grószinak igaza van! – gondoltam én is, nyugodt, egyszerű meggyőződéssel. Mi akkor még – anya, nagyanya és gyermek – olyan természetesen, híven, bizakodón tudtuk megérteni egymást. Tán nem is alázatosabbak vagy jobbak voltunk a maiaknál – csak egymással egyformábbak valahogyan.”
    „Erős, uralmon álló, semmit nem érzelgő fajtából nőttem ki, és életre, elevenkedésre való volt minden tehetségem. Gyerekkortól hallott rokoni kapcsolatok, nemzedékes, családi haragok vagy lekötelezettségek szövedéke a kisujjamban volt szinte, és ösztönszerűen rezgett benne a köszönésem hangjában, kimérte a fejbólintásom mélységét.”
    „A közülünk való férfiak azért is bőrkamásnit húznak, bokros nyakravalót viselnek és puha, könnyű kalapot; és szegletes, gyors dobással kapják le hirtelen, frissen, atyafiságos játszópajtási örvendezéssel: »Csókolom a kiskezed, Magduci!« A fajtámat – az én erős, magát felszínen tartó, tekintélyes, szép famíliámnak minden vonását, erejét én büszkén éreztem frissnek, töretlennek önmagamban még. Éppen csak hogy én öntudattal tudtam már, felszámoltam magamban sok olyat, amit anyáim csak sejtve találtak el még. Az asszonytudományt legfőképp. Tükör előtt állva néha sokáig lestem, ámulva figyeltem az arcom egy-egy új vonalát, magától jött, beszédes kifejezést, egy szép fejmozdulatot; de aztán megjegyeztem és felhasználtam – számon tartva, mint hasznos fegyvereket. Néztem az anyám nagy, teljes, fokozhatatlan és egyszerű szépségét, és nem hangolt le. »Én megint másféle leszek!« – gondoltam. A lényem egészben elevenebb volt, mozgósabb, összetettebb, nyughatatlanabb. Mintha egyszer, utolszor, bennem virágzott volna ki még a mi ősi asszonyosságunk – elevenkedésre, örömre; de már zavarokra is és változások elé.”
    A szűkebb környezeten, a családon, a rokonságon túl a város(rész) is patriarchális, családias közeget biztosít a társadalom kijelölt helyére belépni szándékozó fiatal Magdának, ezt az alábbi idézetben a megszemélyesített, kedélyes, óvó, figyelő ’házak’ szimbolizálják.
    „»Ni, a kis Pórtelky Magda!« – adták hírül csendes, harangszós deleken az öreg, rokon házak hunyorgó ablakszemei. [...] Ez ablakzugok homályából évtizedeken át így mérték fel a rejtező szempárok az idő forgását, értékeket, várható kapcsolatokat, új alakok színre lépését; az életet. Itt, a Megye utca hosszában kellett előbb elfogadtatni, megszoktatni magát újonjöttnek vagy gyereksorból kinőttnek, valamit szándékolónak ebben a világban, a Hajdúvárostól a Várkert útjáig végig. Ez volt, ennyi az én világom, és tán belsőmben még most is ennek a színei és törvényei élnek még; de ma már tudom, hogy senkinek az ő világa nem tágasabb ennél. Csak más. Formás fruska, csepp lábú, táncos fajta! – pislogta utánam jóindulatúan a kedves Bélteky tánt ablaka az ormós, furcsa kőeresz alól. – Bánik is vele máris! – feleselt ravaszul felhúzott, hegyes szemöldökjeivel a Zimán Ilka vén, megsüllyedt sarokháza, és mintha titkos malíciával integetett volna utánam a két sunyi ablak vagy asszonyuk óvatos szemei. Mert őtőle tartott mindenki itt, félték és tisztelték, s mi, az övéi tudva és hálásan éltünk e jóval, amit – tekintélyt, jelentőséget – ő árasztott ki ránk, az élete, esze, gőgje, vagyona vagy okos viselkedése. Hamar eszméltem én rá az élet ilyen apró összefüggéseire, amik közt majd boldogulnom kell.”
    Feltevésem szerint az idegenség kibontakozásával párhuzamos az eltávolodás egy addig sajátként megélt női identitástól is, mely összefügg az örökölt szerepeket jelentő dzsentri identitással. Ez a női identitás marginalizáltként, passzívként, a történeti időből kizártként jelenik meg az utólagos elbeszélésben. A marginalizált, passzív női sors, identitás lehetne a Másikként megértett, és utóbb idegenként elutasított történeti narratíva, melyről Pórtelky Magda úgy vélekedik, hogy folytathatatlan. Ezt támasztja alá az a megfigyelésem is, hogy a korábban sajátként elfogadottnak tartott szerepek, identitások: a család, a dzsentri „fajta”, a grószi megítélése és cselekedetei utóbb idegenként tűnnek fel.27 Mivel az emlékező–elbeszélő Pórtelky Magda életének egy adott pontján tekint végig élettörténetén, így az idegenség megfogalmazása is utólagos értelmezéshez kötött tett. Magda női története az ábrázolt passzivitásból az elbeszélt történet „vége felé”, közeledve az emlékező–elbeszélő idejéhez, némiképp elmozdul az aktivitás felé. Ez részben kényszerből történik, hiszen a gyereknevelés és a mindennapi küzdelmek rákényszerítik Magdára az aktivitást.28 Tulajdonképpen ő járja ki, hogy Horváth Dénes nyugdíjat kapjon, mely biztosítja az anyagi hátteret öregkorára, ezen kívül a három lány tandíjmentességét is ő intézi el az anyagrófnénál. Aktivitásként értelmezem elbeszélői tevékenységét is,29 illetve azt a belátást, melynek birtokában lányait már más életre szánja. Pórtelky Magda női szerepről vallott felfogása ebben az értelemben történeti, az új női szerep kibontakozását, megvalósulást a jövőbe helyezi.
    „Kislányaim, lelkeim, csak ti tanuljatok! Mindenáron, mindenáron! Ne csináljatok ti semmit a ház körül; majd főzök, seprek, takarítok én, az én kidolgozott kezemnek, szétment, elhanyagolt testemnek már úgyis mindegy. Ti csak készüljetek szebb, diadalmaskodó, független életre; magatok ura lenni, férfi előtt meg nem alázkodni, kiszolgáltatott mosogató cselédje, rugdosott kutyája egynek se lenni. Csak tanuljatok, mindent; ha az utolsó párnám is adom érte!”
    Ugyanakkor ezek a lépések már a jövő női nemzedékét szolgálják, készítik elő, náluk bontakozhatna ki Pórtelky azon felismerése, hogy ahhoz, hogy ne pusztán a férjhezmenés illetve kiszolgáltatottság legyen az egyetlen út a nő előtt, új identikus formák, betöltendő szerepek kellenek, mert a régiek már elvesztették hatékonyságukat.
    Pórtelky Magda női identitása a regénybeli élettörténete szerint társadalmilag, kulturálisan meghatározott keretek közé léphetett be, mely keretet a dzsentri identitás kínálta fel és biztosította számára. De a regényfikció szerint ez a dzsentri keret már nem volt elég erős ahhoz, hogy hosszú távon és problémák esetén is megfeleljen a kor új kihívásainak. Hiszen Pórtelky Magda mindaddig sajátként tud tekinteni dzsentri identitása által felkínált szerepekre, keretre, míg személyes léte biztonságban van. Tulajdonképpen reflektálatlanul kezeli létét, identitását természetesnek veszi, nem kérdez rá, így nem is ért(het)i magát. E szerint a nő feladata „jól férjhez menni”, mely anyagi biztonságot, társadalmi rangot, helyet jelent, vagyis a nő a férje, illetve a családja révén reprezentálódik a társadalomban, és a történeti elbeszélésben is. Azon kívül nincs története, legalábbis nincs olyan elbeszélhető története, mellyel a történeti narratívában képviselhetné a sajátként értett női identitást. Az emlékezés, a számvetés helyzetében a múlt megjelenítése és a jelen érzékelése kölcsönösen összefüggenek egymással, befolyásolják egymást, ezáltal jön létre, képződik meg az a komplex tér, melybe belép(het) az identitás. A kérdés tehát az lesz, hogyan működnek a regényben a történeti identitás(ok) narratívái, melyekhez képest az én meghatározza magát. A múlt és a jelen között fennálló feszültség hívja elő azt az igényt, hogy a múltra vonatkozó tudását problémává illetve elbeszélése tárgyává tegye, így a múltat új perspektívák felől újra elsajátíthatja, tehát az áthagyományozódott történeti tudáshoz kritikailag fog viszonyulni. Hiszen egykori önmagára úgy tud tekinteni, mint egy idegenre. Pórtelky Magda elbeszélésében mint a múlt örököse, szóhoz juttatja a múltat a jelenben, így tovább örökítve azt. Összegezve, a múltat a jelen tapasztalati horizontja felől problémává tevő viszonyulás hermeneutikai feladatot jelent: a múltnak egy olyan újra-elsajátítását, mely a történeti emlékezet alakításába megpróbálja bevonni a korábban marginalizált vagy Másikként stigmatizált társadalmi csoportokat is. Így Magda az elbeszélés révén újraérti múltját és így önmagát, a korábban a másikként megjelenő nőit, ezáltal létrejön a saját, mely felől a múltja már idegenként értett tradíció lesz, de jelenében mégis benne van az idegenként aposztrofálódott múltja, hisz az is részét képzi az elbeszélt élettörténetének, mely sajáttá vált, hiszen „enyém”- ként határozza meg.
    Ahogy Jörn Rüsen írja, a történeti tudás „belső vonatkozásban” áll „az emberi lét orinetálásához kapcsolódó érdekekkel” ez az, ami biztosítja, hogy az egyén „individuumokat és csoportokat elhelyezzen önmaguk és világuk időbeli változásában, hogy artikulálja a sajátnak és az idegennek tulajdonítás viszonyát a társadalmi élet meghatározott álláspontjaival kapcsolatban, hogy hatalmi és uralmi viszonyokat törvényesítsen és bíráljon, életesélyeket értékeljen és hasonlók”. Levonható az a következtetés, hogy a saját és az idegen közti különbségtevés meghatározó identitásképző elemként működik a történeti tudás jelenre vonatkoztatása során. A történeti emlékezetnek és a történelemtudatnak a kulturális funkciója az, hogy identitást formál.30 A fentebb leírt változás mellett már kezdettől fogva megjelenik az idegenség érzete Magda és a külvilág kapcsolatában. Szinte minden idegenként aposztrofálódik Magda világában, a kezdetben sajátként értett női identitáson kívül mindvégig idegenként jelenik meg a férfiak világa.31 A regényben idegenként jelenik meg Pórtelky Magda előző, illetve saját nemzedékébe tartozó többi női tagja illetve története is, Kallós Ágnes, Pórtelky Melanie és a többiek. Idegenként aposztrofálódik a férfi és a másik nemmel kapcsolatos érzések és a szexualitás is. Ugyanakkor ennek révén egy virtuálisan értelmezett női közösség is létre jön, hiszen anyja és Grószi mintegy előképként merül fel Magda gondolataiban. „Vajon Klári mama is érzett tizennégy éves korában ilyen megzavaró, idegenszerű nyughatatlanságokat? – gondoltam akkor. – Sőt grószi is, a szigorú és komoly nagyasszony, ő is elpirult-e a halántékáig egy-egy furcsa gondolatra, és szégyellte magát néha a sötétben?”
    A férfiak egy speciális csoportját jelenti a két férj Vodicska Jenő és Horváth Dénes, közös bennük, hogy mindketten idegenként jelennek meg Magda számára, egyrészt nemük, másrészt származásuk, nem- dzsentri kulturális identitásuk folytán. Sőt a teljes Vodicska család is idegen tradíciót képvisel szemében, még a család neve, Vodicska viselkedése is gúny tárgya Magda baráti és családi körében.32„Idegenes nevű, ki tudja, honnét szedődött, ismeretlen múltú famíliák; némelyikről úgy tudtuk, a szépapját kályhafűtőből, lovászból, miből emelte fel a kegyúri szeszély. Ennek a Vodicskának az apja még, az öreg inzsellér, olyas játszótársféle volt, mondják, a grófok mellett; az úrfiakat az ő szorgalmával ösztökélték tanulásra.”
    „Tulajdonképpen nyugodtan és nem rosszul éreztem magam a közelében, de zavart egy kicsit a háziak s a többiek idegensége iránta. Hogy talán lenézik és miatta engemet is.”
    „A józanság lehangoltságával ült a helyén, mint rendesen ilyenkor, tanácstalanul, fáradtan, majdnem szégyenkezve. És ebben a percben hasított belém először világosan ez a gondolat: »Milyen idegen ezek közt, mennyire nem való ide! Ahová behurcoltam!«”
    „Egy késő nyári délután, Telegdről jöttem éppen haza, ahol anyáméknál hűsültem néhány hetet, új embert mutattak be nekem a tenisznél, aki azóta került ide, és már mindenütt vizitelt. Horváth nevű (az ilyen nevek semmit se mondanak még így, h-val írva sem), ügyvéd szintén és már nem gyerekember; az urammal lehet egykorú. »Melanie túlságosan befogad mindenkit!« – gondoltam első percekben; de később, mivel az idegen sem játszott a keze valami hibája miatt, mégiscsak beszélgetésbe kezdtem vele. Azt hiszem, idegenszerűnek tetszett, másnak, mint a többiek itt, és elég rokonszenvesnek; de egy kis bosszús lenézéssel gondoltam azokra az asszonyokra, akik máris végképp el vannak ragadtatva tőle.”
    „Már kísérteties idegenség, érthetetlenség volt az élő számára ez a halálra vált ember. Később megnyugodtam, de nem mentem az ágyhoz többé; csak az ajtóküszöbről néztem hunyt, dagadt szemét, leejtett állát, felfújt hasát a takaró alatt; szüntelenül betöltötte a lakást hetek óta már a beteg test szinte tűrhetetlen bűzeivel együtt.”
    Az idegenség-érzet kölcsönös a két család között, ez a közös vacsora kellemetlen pillanataiban nyilvánvalóvá is válik. A Vodicska házaspár mindazt a tradíciót elutasítja, amit a dzsentri identitás jelent.33 Magda Vodicskáékkal együtt elutasítja a gróf világát is, ahová csak egyszer tudja tisztelgő vizitre elrángatni első férje, illetve ahová csak lányai érdekében hajlandó elmenni támogatásért kilincselve. „Ez már a Megye utcán túlról, külső, szomszédos világból való volt. A Várkerten, a rengeteg uradalmi parkon túl vannak az újmódi, cifra, kőtornyos tisztiházak, ahol a gróf emberei laktak; intéző, tiszttartó, ispán, egyéb. Idegenes nevű, ki tudja, honnét szedődött, ismeretlen múltú famíliák; némelyikről úgy tudtuk, a szépapját kályhafűtőből, lovászból, miből emelte fel a kegyúri szeszély.”
    Pórtelky Melanie mint a „felzüllött” bárói ág képviselője és a debreceni jurátus bál mágnásvilága természetszerűleg idegen világként kerül bemutatásra, ahol már nem mozognak otthonosan sem Magda, sem édesanyja.
    A múlt új módon történő elbeszélése csökkenti azt a feszültséget, melyben a nem sajátként, idegenként felismert múlt, az abban negatív előjelekkel ellátott és perifériára szorult saját identitás megjelenni kényszerült. Ennek megfelelően az idegenként aposztrofált ’én’ az elbeszélt történet révén ’enyém’-mé válik. Az új identitás már pozitív terminusokban elgondolt saját identitás, mely közösségi elismerésnek, közösségteremtő erejének és kultúraképző autoritásának az igényével lép fel. Esetünkben Magda idegen személye, első házasságának én-je, szerepei jelentik a másikat, aminek ellenében újrafogalmazza magát. Ennek az idegen másiknak a hátterét adja a dzsentri, és a hagyományos női identitás, mely mint egykor volt ’saját’ nosztalgiával megrajzolt, ugyanakkor a jövő nemzedékének már életképtelen identitásként, nem járható útként jelenik meg. Az ideális körülmények, feltételek mellett a hagyományos női identitás is kényelmes, élhető, de a társadalmi, történelmi, kulturális változásokkal együtt az addig ideális feltételek megszűnni, megváltozni látszanak. Mégis Magda tudatos döntése az, hogy lányait már az új kihívásoknak megfelelően készíti fel az életre, egy új, értékekkel, pozitív terminusokban elgondolt nőiség közösségi elismerésének, közösségteremtő erejének és kultúraképző autoritásának az igénye szerint. Ahogy azt korábban már írtam, a dzsentri identitásnak egyik jelképe a város, Szinyér volt, mely Magda számára az idők során idegenné vált, de az újra elbeszélt története révén e körben is megtörténik a sajáttá válás, legalábbis a megélt történet ismerőssége, a múltját jelentő gyökerei révén.34
    Elmondott, immár nem sajátként, hanem idegennek felismert történetével maga is a történeti reprezentáció középpontjába kerül, éppen az elmondás gesztusával, mely során az addig másikként, vagy sehogy sem értett, addig nem reprezentált nőit mutatja be. Pórtelky Magda elbeszélt története során a visszaemlékező elbeszélés révén a múltját és a saját identitását újra elsajátító, új viszonyba helyező tevékenységet folytat. Elbeszélése felfogható egy lehetséges női identitás önmagát időbeli perspektívákra kivetített értelmezéseként is. Mivel a nők és a női történetek, a női identitás ki lett írva a történelemből, Magda elbeszélése felfogható egy visszamenőlegesen pótló történelem-, illetve történetírásnak, illetve egy új narratívát felkínáló, új viszonyrendszerbe helyezés elméleti kiindulópontjának is. Az új női identitást lányai története révén a jövőbe helyezi, egy majdani még meg nem írt, új narratíva képében.
    A saját identitás és a múlt viszonya érdekes alakzatot mutat a regényben, hiszen a megjelenített női sorsokkal egy női hagyományt mutat fel, melyet temporalitásban értelmez, vagyis a sajátból idővel idegen lett. Pórtelky Magda a múlthoz való odafordulásnak azt a stratégiáját képviseli, amely teljesen más értelmet képez a történeti időből. Catherine Belsey és Jane Moore számára múlt és jelen különbsége nem a folytonosság, hanem a diszkontinuitás, a mulandóság és a történeti esetlegesség felől válik jelentésessé.35 Stratégiájuk a múlt kritikai újra elsajátításán alapul, központi eleme a történeti változás felértékelése, mely egyúttal a saját identitás történetileg változó karakterére is kiterjed.36 Rüsen szerint is a történeti elbeszélés az időből értelmet alkotás művelete, az értelemképzés pedig akkor történeti, ha a múlt megtapasztalására vonatkozik.37 Pórtelky Magda fentebb értelmezett elbeszélt története sok hasonlóságot mutat e két elképzeléssel. Hiszen a saját identitás sokáig „kulturálisan hatékonynak” minősült mintázatai egy idő után már kulturálisan nem elég hatékonyak. Így nem képesek már a múlt és jelen különbségeit megnyugtatóan narratív–argumentatív módon áthidalni, ezek a mintázatok mindinkább represszív jellegűként tárulnak fel. Magda történetében evvel is magyarázható a saját idegenné válása, illetve mivel a történeti tudás mindig önmagát időbeli perspektívákra kivetítő és önmagát a Saját és a Másik kettősségén keresztül szükségszerűen megértő identitás viszonylatában létesül, így ennek megfelelően Magda újraértett és elbeszélt identitása, története ismét sajáttá, ’enyém’-mé válhat, válik.
   

1
Vö. Fülöp László: Kaffka Margit, Bp., Gondolat, 1987, 89–102. Bodnár György: Kaffka Margit, Bp., Balassi, 2001, 162–166. Györffy Miklós: A modern magyar én-regény születése: Kaffka Margit: Színek és évek = Uő., Magyar elbeszélő szólamok, Pozsony, Kalligram, 2004, 21.
2
Kaffka Margit: Színek és évek, Bp., Osiris, 1999, 6. (A tanulmány további részében a regénynek erre a kiadására hivatkozom.)
3
Benyovszky Krisztián az emlékezést, és annak megfelelően a mű szubjektum-felfogását is a modernség utáni paradigma felől szemléli. Vö. Benyovszky Krisztián: Emlékezés és narráció három modellje (Kafka Margit, Ottlik Géza, Talamon Alfonz) = Uő., Rácsmustra: Regényes olvasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig, Pozsony, Kalligram, 2001, 37–56.
4
Zsadányi Edit hívja fel arra a különös, ritka narratív jelenségre a figyelmet, mikor a történetmondás az elbeszélt történettel szemben fogalmazódik meg. Pórtelky Magda nem alakítja a saját sorsát, az élet nem tekinthető a női elbeszélő tulajdonának, a „nem saját” elbeszélése viszont igen. Vö. Zsadányi Edit: Írónők a századelőn = A magyar irodalom történetei 1880-tól 1919-ig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bp., Gondolat, 2007, 811.
5
Vö. Horváth Györgyi: Nőidő. A történeti narratíva identitásképző szerepe a feminista irodalomtudományban, Bp., Kijárat, 2007, 11–65.
6
Uo., 19–20.
7
Vö. Uo., 24
8
Vö. „Vajon, ha zárdanevelésbe küldenek vagy efféle, nem válhatott volna-e belőlem is ez időben hallgatag és befelé élő nő, amilyen Kallós Ágnes, a grószi keresztlánya lett, az ő házias szigorúságuk közepett?...” „István csakugyan harmincéves volt és helyettes közjegyző; a szomszédban simára fésülten, fehér muszlinruhában, észrevétlen nőtt templomos, szelíd leánnyá Ágnes, a grószi kedvence; két évvel idősebb volt nálam és olyan igen másforma.” „Vannak lányok, akiket készen találhat, ilyen Ágnes-formák például. Én csakugyan rossz vagyok, ne törődjék velem!”  „Az életem be van fejezve mármost! Nemsokára... talán... rút és formátlan leszek, és aztán megint és mindig, mint a többi asszonyok! De nem vagyok én rossz, amiért ilyenen háborgom? Kallós Ágnesnek eszébe se jut bizonyosan!”
9
„Vajon – vajon – gondolom most a nagy messzeségből néha – jó lett volna-e valami egyébre, fontosabbra is ez a vad tevésvágy bennem, ez a bolond nagy akarat, amit a pokrócporolásba öltem? [...] Megvolt bennem a kívánság, hogy első, kitűnő és híres legyek, és hát mi egyébbel érhettem volna el ezt? Aztán meg a túlzott, nagy tisztaság valami úri, finom, kiváltságos színt adott az életünknek, a kis lakásom hangulatának, ahol új, megkímélt volt minden, és az elrendezéshez, díszítéshez természet adta tehetségem, ízlésem sem volt mindig. Ezzel is, ki tudja, nem mehettem volna-e valamire más téren?... Ej, ilyeneket a lányaim beszélnek! Ők már nem értik az én világom, a régi világ rendjét, az életemet. Ők már másfélék!”
10
Gondolok elsősorban a Grószi, Magda édesanyja, illetve azok testvérei sorsára, de a háttérben Pórtelky Melanie, Tomanóczy Anna, Kallós Ágnes, Zimán Ilka történeteire is.
11
Vö. Balogh Réka: „...hogy jó feleség váljon belőle.” Kaffka Margit: Színek és évek, Korunk, 2000/10. (internetes elérhetőség: http:// www.korung.org)
12
„– Komoly dologban járok! – kezdte Melanie az ő telt, friss, jóleső hangján, és hátrasimította a dús, szőke haját. – Megint rátok szorulok, segítsetek nekem, kedves! Nőegyletet kell csinálnunk itt. Szégyen, hogy ilyen nagy városban, megyeszékhelyen nem volt idáig. Úgy gondoltam, hogy ketten állnánk az élén, kezdetben, persze, amíg helyembe érdemesebb nem kerül. És az anyagrófnőt megnyernők díszelnöknek.”
13
„Persze, nagyon szép, nagyon impozáns fogadtatás kellene. [...] – Hát én és Jolsvay és ti ketten Melanie-val! Egy kis hangulatcsinálás, egy kis korteskedés; hisz végre is rokonokról, lekötelezettekről van szó többnyire!”
14
Vö. Balázs Imre József: Nőregény. Kaffka Margit, Színek és évek, Helikon (Kolozsvár), 1999/9. (internetes elérhetőség: http://balazs.adatbank.transindex.ro /belso. php?k=60&p=4651)
15
„Úgy szétesett, elmállott a mi családunkból az a régi, híres összetartás (vagy hogy minden család így van, a kor hozza ezt magával?) – már néhány hónapi vendéglátásra se igen számíthatnék sehol?”
16
Arra, hogy miként tekint saját nőiségére Pórtelky Magda, mihez képest különíti el magát nőként, lásd Balázs Imre József tanulmányát. Vö. Balázs, i. m.
17
„– Nagy kamasz ez már! – mondta lassan, elgondolkozva, és elfordult. – Ez már nagyleány! – tette hozzá később még egyszer. [...] – Ez holnaptól fogva fenn fog aludni a te szobádban, Klári!...” „A zongoratokbeli »szobát« sem háborgattam többet, és néha le-lecsentem a vendégek asztaláról egy-két igazi cigarettát neki. »Nesze, te gézengúz!« – ütöttem hátba, hogy megbéküljön. És Sándorkának szóltam: ha elmennek, hagyja kinn nekem a könyveit. Furcsa gyönyörűség volt így pihenni, és éhes leányésszel belelopakodni néha ezekbe, portörülgetés helyett. Titkos, idegen jegyű ábrákra leltem és ismeretlen számjelekre; és elgondoltam: kellett élni valaha embereknek, bizonyosan most is vannak messze valahol, akik ennek szentelték az életüket, ilyesmik kitalálásának. Milyen messze, idegen célok és sorsok lehetnek a távol, nagy világon, aminek mi hírét sem hallhatjuk soha itt![...] majd latin fordításszövegekre akadtam, és felvágtam azokat a lapokat, amiket békén hagytak a diákok ceruzái és mocskos ujja nyoma. Régi hajós népről szóltak a versek, csatás világról, városok lerontott vagy megépített falairól. »Ha fiú volnék jutott eszembe egyszer –, tán el, messzire mennék innen?«[...] Ez a gondolat, a földi távolságok álma oly meseszerű volt itt, oly idegen mindattól, ami körülvett.”
18
A regényben a kaszinó és más férfimulatságok olyan helyszínekként jelennek meg, melyekből szintén kizártként jelenik meg a nő.
19
Vö. Balázs, i. m.
20
Más szempontból közelíti meg ezt a kérdést Szitár Katalin. Tanulmányában a regényszerű szó történetképző erejét is vizsgálja, ennek kapcsán jut arra a következtetésre, hogy „a Színek és évek szövegének jelentésvilágát – az elbeszélő reflexióin túl – rendező metaforikus kör a Pórtelky Magda alakját folyamatosan minősítő »boszorkány«-motívum variánsaiból jön létre.” Vö. Szitár Katalin: A szó színei: Az emlékezés toposzai Kaffka Margit Színek és évek regényében = Nő, tükör, írás: Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról, szerk. Varga Virág, Zsávolya Zoltán, Bp., Ráció, 2009, 143.
21
„– Te buszurkány, kis buszurkalányom! – mondta az anyósom kedves, idegenes kiejtésével. – Hiszen omlettet lehetne keverni a szobád földjén, olyan tiszta. Túlságba fárasztod magadat!” „– Csacsi, csacsi kis asszony, boszorkány. – Összevissza csókolt, ölelt, én lihegtem és kacagtam az ölében; de közben eszemben járt, hogy most mindjárt kezdődik valami oktató, komolyas beszéd, mint minden ilyen bolondozás után. Jött is.” „– Nem engedem, hogy végigmondja, boszorkány!” „Láttuk, mire ment »idegen helyen« [...] azért fanyalodott rám, azért nyergelt meg, gonosz boszorkány! Arra kellettem! Miért nem megy innét, ha ennyire megvet; a Pórtelky-ősök megfordulnak a sírjukban, hogy egy ilyen egyszerű, szegény cívis kegyelemkenyerére szorult a drágalátos unokájuk.” „A maga két rontásos szeme néz ki abból a hamvas virágarcból, magát tükrözi [...] nem, a hetvenhetedik nagyanyjuk nézése, szédítése, ölelése, tiltása, magakelletése, kegyetlensége, mind-mind benne villámlik abban a két boszorkánytükörben.”
22
„– Pityereghetsz, áspiskígyó! – vigyorgott Csaba diadalmasan. – Phi!...” „Csak azt csudálom, hogy hét esztendeje eszi már egy ilyen nyomorultnak a kenyerit, felszíja a keserves verítékit... kígyó... az életén rág, mint a pióca, hogy le nem rázhatom... mint a köszvény, amitől nincs menekvés, a pestis...” „Jaj, a keserves úristenit! A rabló fajzatának! A haramiabandának! [...] Hova jutottam? Mivé lettem, amióta a karmai közé kaparított. Az áspiskígyó [...] az!”
23
„Én csakugyan rossz vagyok, ne törődjék velem! – Gyerek, kisgyerek! – mondta, és csendesen ingatta a fejét. – Rosszul értett.” „– Drága asszonykám! – hajolt fölém a Jenő ijedt és gyöngéd arca. A földön térdelt mellettem, és a kezem, arcom simogatta kérlelő szeretettel. – Kis boszorkám, betegem, egyetlen anyácskám!” „– Csacsi, csacsi kis asszony, boszorkány. Te, igaz, valami nagy újságot is mondok majd neked! Egy titkot! – Jaj, kisuram, hamar-hamar! – Majd ha megérdemled elébb. Jó vacsora, forró tea, mogyorós sütemény, jó kis asszony! Ringatott, becézett, dorgált és ingerelt, mint egy kisgyereket. Rá kellett hagynom: látszatra néha egészen ostobácska és selypes voltam, egy kicsit vissza is hatott ez igazándiban is. A háztartásban energikus és a társaságban fölényes voltam; de soha tíz forinton túl nem adtamvettem, ennél nagyobb összeg egyszerre sohasem is volt a tulajdonom, soha fontosabb életdolgot, még csak a lakáskiválasztást vagy fűtőfa-megrendelést sem végeztem el magam, saját felelősségemre és szabad akaratomból.” „»Gyerek maga még, asszonyom, gyerekéletet él!« – mondogatta, és rendesen kikapott érte.”
24
Vö. Balázs, i. m.
25 
Jörn Rüsen: Történeti gondolkodás a kultúraközi diskurzusban = Narratívák 4.: A történelem poétikája, szerk. Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 203.
26 
Vö. „»Grószi legjobban tudja!« – gondoltam végül is megenyhülten.” „– Kedves jószágom, kis okosom, te, nézd csak! Ez nem lehet minálunk, ilyen dolog nem lehet! Bizonytalan hosszú nóta, és annyi minden jöhet közbe. Ezek vagyonos népek, biztos, hogy nehezen engednék! És ez csak olyan beszéd, fiam; szó, felcsapó láng, ez semmi se! Egy este. Holnap hazamegy, holnapután másnak mondja, ki tudja azt a harmadik megyéből? Ilyenféle minden leánynak van, de nem komoly dolog. Gyerek, mármost vége legyen, no! Igen, igen! Milyen okosan beszélt most. És úgy, teljesen úgy, ahogy nagyanyám mondta neki ezelőtt néhány esztendővel. És igaza van, és az anyáknak mind igazuk van, tudtam én ezt. Sokkal is okosabb voltam, semhogy valami bolondot, lehetetlent képzeljek. Mondtam is zokogva: »Hiszen tudom én, tudom én! Hagyja el!« – Csak hát kisírtam egyszer magam. [...] Csinos, kellemetes fiú az, szép jövője van. Bolondéria máma már a névvel törődni... Mostohaapa mellett nem volna jó tán neked sem; és a lányságból is elég ennyi! Idáig első voltál, ne várd be, míg lehanyatlik a napod. Ki tudja, jön-e jobb. Az ilyen mind csak véletlen! Így beszélt, ilyen bölcsen, anyásan, igazán sokáig.”
27 
„Nagy esemény volt ez nekem, idegen, nagyobb város, első utazás, másféle emberek újsága. A drága, előkelő vendéglőbe, ahol megszálltunk, báró Pórtelkynének címezték a meghívót, és mi nem mondtunk ellent, hagytuk e hiedelmet, és a mágnások colonne-jában táncoltuk a négyeseket. Igen, ezek az emberek mások voltak, tán különbek az otthoniaknál, halkabban beszéltek, könnyedén, kicsit nőiesen mozogtak, a kiejtésük idegenes volt, és én féltem, megérzik bennem az idegent.” „És először támadt az a határozott érzésem, hogy mennyire nem eszes asszony az én anyám! Igen, minket jól elintéznek, a két fiú már szemináriumban, kadétiskolában, ahogy ők akarták; és anyámmal könnyű elbánni. Ez volt bennem az első kiábrándulás a családom nagyra tartott öregjeiből.” „De az én kis francia anyám olyan kedves tudott lenni, idegenszerű és meglepő, sokbeszédű és mégis óvatos: láttam, hamarosan meg fogja hódítani az enyéimet.”  „Egymásra nézett a két öregasszony, olyan idegenül, mint az egész lényük, fajtájuk, életük.” „A megzavart, méltatlankodó, boros, hangos, pártomat fogó társaságban hirtelen hűvös idegenséget éreztem akkor.” „Egészen lefegyverzett a kicsit idegenszerű, különös nagy kedvességével.”
28
„Dénes mellett mégiscsak magam asszonya voltam a nyomorúságban is, és a házamban egyedül intéző és uralkodó. Ő ugyan semmibe sem avatkozott, szegény, soha.”
29
A regényben nemcsak a modern felfogású emlékezés tölt be aktív szerepet, hanem a főszereplő is alkotó módon viszonyul a múlthoz. Pórtelky Magda narrációjában az emlékezés nemcsak a múlt felidézését jelenti, hanem fikció létrehozását is. Vö. Benyovszky, i. m., 37–56. és Horváth Zsuzsa: „A legnagyobb emberi ajándék a szó, a szó!” A Színek és évek Pórtelky Magdája mint „elbeszélésalkotó” = Summa: Tanulmányok Szelestei N. László tiszteletére, szerk. Maczák Ibolya, Pázmány Irodalmi Műhely, Tanulmányok, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2007, 107–112.
30
Jörn Rüsen: Történeti gondolkodás a kultúraközi diskurzusban = Narratívák 4., i. m., 203.
31
„Ki ismerheti a férfit... az embert? Még most is valami furcsa, kelletlen szégyenkezés támad bennem erre!”
32
„– Hallom már, mit főztök, ezzel a csirkével mit szándékoltok. Valami kicska... Vodicska lesz a vődurad, igaz-e?” „És hangos kacagással utánozta Klári mama, milyen kihúzott pulykanyakkal, gőgös szemmel mérte végig az anyjuk Vodicska Jenőt, mikor bemutattuk; és elfordulva, fulladós torokhangon kérdezte meg: »Lelkem, nem értettem jól ezt a nevet! Család?«”
33
A dzsentri identitás irodalmi fogalmáról bővebben ír Tarjányi Eszter az alábbi tanulmányában. Vö. Tarjányi Eszter: A dzsentri exhumálása = Polgárosodás és irodalom, szerk. Alexa Károly, Bp., a természet- és Társadalombarát fejlődésért Közalapítvány Kölcsey Intézete, 2003, 140–186.
34
„Ez is csudálatos! Hogy sok mindent szétdobáltam, elvetettem magamtól az életben, és most – ha biztatnak is a gyerekeim –, ezekért a megszokott, öreg léhendékekért nem fogom soha már elhagyni ezt a kis várost, ezt a zugot. Itt folyt le az életem, mindenki ismer, tud felőlem: nem kell senkinek elölről magyarázni, hogy ki vagyok, és mi jusson élek. A fiatalok és jövevények érdeklődve néznek rám, az a néhány pedig, aki még itt maradt az én régi embereimből – akik szerettek, vagy irigyeltek, vagy bántalmaztak –, most mind megenyhültek irántam szép lassan. Minden úgy összemosódik. Néha olyan elcsodálkozva örvendünk egymásnak, ha a Templom utcán találkozunk, mint messze idegenben egymásra lelő földiek.”
35
Vö. Horváth Györgyi: i. m., 33–34.
36
Ez a stratégia „természetes” kategóriáját kezdi ki, megkérdőjelezi az identitás- kontsrukcióknak és hatalmi viszonyainak „természetességbe” vetett hitét. Vö. Uo., 34.
37
Vö. Jörn Rüsen:, A történelem retorikája = Narratívák 3.: A kultúra narratívái, szerk. Thomka Beáta, Bp., Kijárat, 1999, 42.