EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 3. sz.
 
 
 
 

FÜZI LÁSZLÓ

Világok határán
- ikerkönyv -






Otthon nemcsak sokat kellett dolgozni, hanem jól és szépen is. Az esztétikum, mit tudtam akkor még erről, csak gyakorlati vonatkozásaival jelent meg ebben a világban. Szépen kellett ásni, utána elgereblyézni a földet, szépnek kellett lenniük a virágoknak az ágyásban, szépen kellett falat rakniuk a kőműveseknek. A fölásott vastag, zsíros földet a nappal porhanyóvá száríttattuk, utána gereblyéztük el.
    Nagyon egyszerű világ volt ez, de annak, amit csináltunk, eleget kellett tennie a közösség által kialakított elvárásoknak, a család ezeket képviselte. Az embereket is a közösség ítélte meg. A megítélés fő szempontjai a munkájukhoz és a családi életükhöz kapcsolódtak, a zárt falusi közösség kinyílása éppen hogy csak megkezdődött, aztán gyorsult, visszavonhatatlanul, addig azonban, míg ez nem következett be, alapvető normákat szabott tagjai számára.
    Az élet minden mozzanata a közösség előtt zajlott. A munka színtere a külső tér volt, mindenki látta, ki hogyan dolgozik, milyen kedvvel, milyen erővel végzi a munkát, s azt is, hogy mi lesz a munka eredménye, mert már a földön látszott, hogyan készítették elő. De ha azonnal még nem is derült volna ki mindez, akkor kiderült pár hét, vagy pár hónap múlva, a termés pontosan jelezte az elvégzett munka mennyiségét és minőségét.
    Hosszabb időszakok alatt a közösség értékmérő rendszere pontosan, mindenféle torzulástól mentesen „működött”, így a faluban a családok és a családokon belül az emberek helyét pontosan meg tudták határozni. A családok melléknevei jelölték ezeket a „meghatározásokat”, nem beszélve arról, hogy a közösségi emlékezet sokáig, nagyon sokáig őrizte akárcsak egyetlen kilengés emlékét is.
    A „normáknak” való megfelelés követelménye kényszerítő erővel hatott mindenkire, kibújni alóla nem lehetett.
   

Az állandó családi együttlétekre gondolva vettem észre, hogy soha nem voltam egyedül.
    Otthon sem, a kollégiumban sem, s azt követően a családomban sem. Otthon szerettem egyedül dolgozni, akkor a magam ritmusa, igénye, lehetősége szerint végeztem a munkát, igaz, valójában akkor sem voltam magamban, valaki valahonnét biztosan látott. Vagy a szomszédból, vagy a másik földről vagy az útról, a közösségi kontroll folyamatosan működött.
    Nehéz azt mondanom, főképpen a mostani nagy elmagányosodási periódusban, hogy egyedül talán már nem is tudnék élni. Mikor ezt leírom, akkor a régóta egyedül élő barátaim jutnak eszembe, áldásnak érzem, hogy mindig emberek vettek körül.
    Közben pedig mintha mindig menekülnék magam elől. Ha mégis magamra maradok, bekapcsolom a rádiót, megnézem a telefonomat, érkezett-e valahonnét üzenet, új e-mail. Szinte kényszeresen keresem a külső világgal való kapcsolatot.
    Nagyszüleim még sokat voltak önmagukban. Ha a mezőn dolgoztak, „csak” a természet vette őket körül. Ha otthon, a ház körül elrendeztek mindent, visszahúzódtak, legföljebb csöndesen beszélgettek. Nagyanyám, amikor megözvegyült, hosszú estéket töltött egyedül, imádkozott vagy csak gondolkodott a szerettein.
    Korábbi kultúrák emberei is sokat lehettek önmagukban a hosszú estéken, sokáig mesterséges fény nélkül. Az önismeret kialakulásának fontos időszakai lehettek ezek az esték. Mi mintha menekülnénk az önmagunkkal való kapcsolat elől.

Annak a régi világnak a működéséből a legfontosabb elemeket már nem ismertem.
    Nem tudom, hogyan történt a párválasztás.
    Mire én az életnek ehhez a fontos pontjához eljutottam, már nem a faluban éltem, mások pedig nem beszéltek róla. Érzelmekről, kötődésekről egyetlen szót, kifejezést sem hallottam gyerekkoromban. Léteztek a családon belüli érzelmek, természetes módon, ma is őrzöm ezeket, de szerelemről, a szerelem fellángolásáról senki nem beszélt.
    Az élet szexuális oldaláról sem.
    Az egy generációhoz tartozók ismerhették egymást az iskolából vagy más közösségi terekből. Az is hamar kiderülhetett, hogy éppen ki nőtt bele a nősülés vagy férjhez menés korába, voltak mulatságok, ahol találkozhattak vagy akár táncolhattak is egymással a fiatalok. Rokonok, ismerősök is közvetíthettek a fiatalok között, s ahol volt, ott a vagyoni érdek is szerepet játszhatott.
    De nem tudom, hogy a fiatalok valódi érzelmi és szexuális élete hol zajlott abban a világban, amelyikben mindig mindenki szem előtt volt, elvonulásra alkalmas terek pedig nem léteztek. Párkapcsolatok akkor még a gimnáziumi osztályokban is csak kivételesen alakultak ki. Az ismerkedési-találkozási tér hiányzott mindenütt. Ilyen tér lett volna, már gimnazista koromban a tánciskola, de ennek avíttsága gyorsan elijesztett a hagyományos táncok tanulásától. A továbbtanulók így az egyetemi időszakra „tolták át” a párkeresés időszakát, az otthon maradottak pedig nyilván az évszázados rend szerint a közeli és távoli világot térképezték fel. Ez a távoli világ már természetesen jóval távolabbi falvakat és városokat is érintett, mint pár nemzedékkel korábban.

„Ellenőrző könyvem” főhőse Tánczos Simon a következőket mondja a párválasztásról: „Ezt a házasság dógát ezelőtt egészen másképpen intézték el. János künn vót a juhok mellett a havason, s itthon a vénasszonyok esszedugták a fejiket, hogy az üdő má ott van, Jánosnak meg kéne má házasodni”, aztán János már csak azt kérdezte meg, hogy kit vesz el. Léteztek természetesen szerelmi házasságok is, bár igaz, hogy a családok szempontjai és választásai nagy szerepet játszottak a párválasztásban.
    A paraszti szexualitást vizsgáló Vajda Mária összefoglalóan írta: „A szexualitás évszázadokon keresztül tabu volt. Nem maga a tevékenység, hanem annak a társadalom vagy szűkebb közösség által elfogadott erkölcsi normáit megkerülő gyakorlása, a szexualitás tudomásul vétele. Ha a vágyakat és érzéseket az emberek nem vállalhatták nyíltan, hát megpróbálták a külszínre vigyázva, titokban tartani. A szexualitás – akármennyire korlátok közé szorították – mindig is átszőtte az életet. Az emberek életszeretettől, vágyaktól átfűzött szerelmi, szexuális gyakorlata, s az álszent, képmutató etika közt fennálló nagy ellentmondás az oka annak a kettősségnek, úgy is mondhatnánk, megkettőzött világnak, melyet a paraszti élet vizsgálata során tapasztalhattunk. Ha a szerelmi népköltészetet hozzuk fel példaként: ott is igaz, hogy a sejtelemszerűen finom és vallásosan áhítatos szerelmi költészet mellett kezdettől fogva ott van a másik véglet, a nem ritkán ’obszcén’ szerelmi népköltészet”. (Forrás, 1982. január, 60. oldal)

Időnként hallottam a létrás emberekről, akik létrájukat a falnak támasztva a fürdőszobaablakokhoz támasztották, úgy kukucskáltak. Özvegyasszonyokról azt híresztelték, hogy egy-egy özvegyember látogatta meg őket éjszakánként, hajnalban ment el tőlük. Valaki látta őket, vagy valaki attól hallotta, aki éppen látta távozni a férfiembert.
    Nem lehetett könnyű úgy élni, hogy mindenki figyelt mindenkit.

Elképzelem a létrás embereket, ahogy viszik magukkal a létrát, s a falhoz állítják, hogy felmásszanak rá, s úgy nézzenek be egy más valaki fürdőszobájába. Ám mielőtt megvetnénk őket, gondoljunk arra, hogy a modernnek nevezett világ iparosította ezt is, gondoljunk a nyilvános kukkoldák, peep-showk világára, vagy az internetet uraló személytelen szexualitásra, pornográfiára. Nem erénycsőszként mondom ezt, hanem a jelenségek leírójaként.

Nálunk a munka mellett a másik kulcskifejezés a boldogulás volt. Azt, hogy egy-egy család miképpen élte az életét, jutottak-e valamire, ezzel a szóval fejezték ki.
    Egyszerű, de pontos mérce volt ez, látták mindenkinek a házát, tisztában voltak mindenkinek az életkörülményeivel, kis túlzással még azt is tudták, hogy ki mit eszik ebédre és vacsorára, tudták, hogy a gyerekeik hol tanulnak, mennyibe kerül a taníttatásuk, így azt is meg tudták állapítani, hogy ki „mire” jutott a munkája révén. Mert csak a munkával megszerzett boldogulásnak volt meg a becsülete. Munkán kívül akkor semmiféle jövedelmet nem lehetett szerezni.
    Kíváncsi lennék, mit szólnának a mai világhoz, amikor az egész társadalmat a korábbiaknál jobban áthatja a spekulatív alapokon nyugvó haszonszerzés.
    Gyerekkorom világában gyakorlati és közösségi szempontok érvényesültek az élet legapróbb mozzanataiban is, nem kevés, a gyakorlatiságból következő céltudatossággal. A boldogulást megcélzó következetesség nélkül nem tudtak volna kapcsolódni a külső világhoz.
    Ez a világ egyébként nem vett róluk tudomást, inkább hagyta csak, ha hagyta, hogy életük megtörténhessen.

A kerti munkák közül az ásást szerettem a legjobban.
    Tavasszal vagy ősszel, ha ásni kellett a kertet, miután a vonattal hazaértem a városból, volt már délután négy óra, kimentem a kertbe, és ástam egy félórát-órát. Ez a munka teljesen kikapcsolt abból, amiben addig benne éltem. Egyszerű mozgássor volt, mélyen megmerítettem az ásót a földben, megfordítottam, úgy tettem le, s a rögöt még ezzel a mozdulattal széthasítottam. Az ásó élével húztam rajta egy vonalat, a rög azonnal szétomlott. Úgy találtam meg az ásás ritmusát, mint más a kaszálásét. Mély, egyenes vonalú árok keletkezett előttem, a felásott föld pedig szinte vízszintes volt. Kiáltó különbség keletkezett az ásásra váró föld és a felásott föld között, az egyik gazos, dimbes-dombos volt, a másik a maga friss-barna színével egyenes. Miközben dolgoztam, rendet raktam magamban, s rend lett a földön is. Eltüntettem a gazokat, örültem, ha láttam a frissen felásott földet, egyenletes volt, friss, mélybarna, s valami egészen sajátos illata volt.
    Ez az illat tavasszal rántott magával a leginkább. A telek akkor még hosszúak voltak, március közepe előtt nem nagyon lehetett rámenni a földre, dolgozni végképpen nem lehetett, ám amikor már megszikkadt valamennyire, s az ásót belemeríthettem, akkor megéreztem, amit talán az elődeim is éreztek, a pusztulást és a megújhodást egyaránt kísérő illatot.

Akkori életünknek megvolt a maga ritmusa.
    Az általános iskolai időszak napi beosztására nem emlékszem, a gimnáziumi évekére igen. A kettő nyilván hasonlított egymásra. Arra sem emlékszem, hogy az általános iskolai években mennyit tanultam otthon. Nyilván keveset. Ami elhangzott az órán, megjegyeztem. Az órákon jelentkeztünk, majdnem kiestünk a padból.
    A gimnázium négy éve alatt már rendszeresen tanultam. Napi egy- másfél órát. Akkor elég volt. Csak néha mentem be a szobába tanulni, akkor az asztalra kipakoltam könyvet-füzetet, atlaszokat, s tanultam. De a legtöbbször inkább csak a készülés volt nagy, nekikészültem, elolvastam a leckét, átnéztem a vázlatpontokat, s már kész voltam.
    Lehet, hogy céltudatosabb tanulásra lett volna szükség.
    Tanulás helyett inkább olvastam.
    Sokszor a konyhán vagy a verandán tanultam, közben zajlott a család élete, jöttek a rokonok, figyeltünk a beszélgetésekre.
    A tanulás idejére sem különültünk el a családtól.

Reggel fél hét után indult a vonat Sopronba, délután negyednégyre értünk haza, négykor kezdtem tanulni.
    Vagy kimentem a kertbe dolgozni.
    Ősszel a lugasban sétáltam, pannonhalmi, piros delevári, otelló, noha, így sorakoztak a szőlőtőkék. Valamennyi gyümölcsét szerettem. Ha ősszel a piacon rábukkanok valamelyikre, gondolkodás nélkül veszek belőlük.
    Sűrűn mentem edzésre, kedden és pénteken négytől edzés volt, szerdán edzőmeccs, vasárnap meccs.
    Ha otthon voltunk, szinte mindig jött valaki, vele hosszan beszélgettünk. Ha unatkoztunk otthon, elmentünk a rokonainkhoz beszélgetni.
    Akkor soha nem éltem az idő szorításában, pedig több emberrel találkoztam, több emberrel beszélgettem, mint akár manapság. Próbálom számba venni ezt. A vonaton legalább húsz emberrel találkoztam, az osztályban harmincnál többen voltunk, s más osztálybeliekkel is összefutottam a folyosókon, közben legalább öt-hat tanárra figyeltem, hazafele a vonaton megint tizenöt-húsz velem egykorúval utaztam, nem biztos, hogy azokkal, akikkel délelőtt is, az edzésen legalább húszan voltunk, s a családtagokat is számításba kell venni. Naponta akár száz emberrel is találkozhattam, ma legfeljebb tízzel-hússzal, egyáltalán nem tartom megalapozatlannak azt a feltevést, hogy a társadalmi kérdések iránti érdeklődésem a sok-sok ember megismerésével alakult ki.
    A jelenségkör kapcsán eszembe jut az elmagányosodás folyamata, a valamikori nagycsaládok szétestek, a miénk is, szüleink végül magukra maradtak otthon, a csomagokat készítették, küldték, s vártak haza bennünket és az unokáikat. Ma a családok már jóval korábban esnek szét, mint akkor, a szülőknek fel kell készülniük a gyermeknevelésen túleső életszakaszukra, s számolniuk kell azzal is, hogy gyermekük nem egy másik városban, hanem egy másik országban alapít családot. A jelenségnek ugyanakkor van egy másik oldala is, a világ homogenizálódása, ezzel azt jelölöm, hogy a korábbinál céltudatosabbá váló világ csak a legjobb terméket, a leggyorsabb utat, a legcélravezetőbb megoldást, a legeredményesebb változatot fogadja el, ezzel pedig egyneműsíti a világot, eltünteti annak korábbi sokszínűségét. Népek, népcsoportok olvadnak be az legjelentősebb államalkotó népbe, nagytájak, régiók etnikai sokszínűsége, s ezzel kulturális gazdagsága egyszerűsödik le egyetlen kultúrára, az élet az autósztrádák mentén fejlődik, ott jönnek létre új gyárak, vendéglátóhelyek, a kulturális ajánlat is a fogyasztás szempontjai szerint redukálódik, miközben természetesen a korábbiaknál jóval kényelmesebben élünk. Az élet minden szintjén ez a folyamat megy végbe, találomra idézek egy elém került újságcikkből: „Vissza kellene adni a természetnek a végtelen változatosságot. Régebben legalább százfajta gyümölcs termett itt, az ártérben. Egész gyümölcsszigetek alakultak ki. Kikelt a vadgyümölcs magja, szenvedélyes emberek ráoltották a nemeset, és az nőtt, termett”. Mindezt Felső Barnabás, gemenci természetvédelmi őr mondta Tanács Istvánnak (Népszabadság, 2009. július 17., 22.oldal).

Nehéz volt az iskolába járás, otthonról a falu közepéig, míg nem vezették be a buszjáratot, ősszel, esőkben, télen a nagy hidegben-hóban, próbára tette az embert.
    Édesanyám a prémes sapka alatt sállal tekerte körbe az arcomat, a sapkát a szemeimre is ráhúzta, alig láttam ki alóla.
    A gimnáziumi időszakra estek a serdülőkor évei. Semmit nem tudtam erről. Sokszor csak vonszoltam magam, kezem-lábam fájt, a végtagjaim.

Édesanyám otthon volt, végig, míg mi is otthon éltünk, főzött ötünkre. Télen járt a gyárba, de akkor is főzött mindig. Mai szemmel nézve, a lehetséges ételekbe és a legszükségesebb konyhai felszereltségbe belegondolva nagy feladat volt ez. Nagy és monoton.
    Mindig otthon reggeliztünk, reggeli nélkül soha nem indultunk el otthonról, ma sem megyünk el itthonról reggeli nélkül. Korán kellett kelnünk, amikor Sopronba jártunk be, félhat-háromnegyed hat körül, fél hét előtt már el kellett indulnunk otthonról, mert az állomásra is ki kellett érnünk. A rádiót mindig bekapcsoltuk, amint felkeltünk, hallgattuk a híreket, akkor minden reggel Kulcsár István beszélt a rádióban, amerikai tudósítóként. A Kennedy-gyilkosságról sokat tudtunk, aztán a vietnami háborúról is, s így tovább. Rádiója mindenkinek volt, nagyanyámék is sokat hallgatták. Reggelire pirított kenyeret ettünk, vagy sült tojást, vagy sonkát, kolbászt, lekvárt.
    Hétfőn édesanyám nem főzött, akkor a vasárnapról megmaradt ételt ettük, hétfőn mosott. Teknőben, a vizet is melegítve mosott, kefével sikálta a ruhákat, később már keverőtárcsás mosógéppel mosott.
    Szerdán és pénteken tészta volt, máskor főzelék, hús. Húshoz a faluban sokáig nem lehetett hozzájutni, a disznóölés után pedig hűtőszekrény nélkül hosszú időre megőrizni sem tudták a húst. Baromfi viszont volt az udvarban, csirke, tyúk, kakas, kacsánk és libánk viszont soha nem volt. Disznót mindig tartottak, általában kettőt.
    Vasárnap mindig ünnepi ebéd volt, rántott csirke, rántott hús, fasírozott, töltött dagadó, ahogy mondtuk: nyula, töltött csirke, pörkölt, paprikás csirke. Édesanyám hétközben sokszor sütött, diós kalácsot, mákos kalácsot, néha csak puszta kalácsot, ez üres volt, de finom foszlós, máskor buktát. A kalácstésztából levágott egy darabot, ezt a tűzhely („sporhelt”) vagy kályha platniján megsütöttük, mindkét oldalán erősen keménynek, langallónak hívtuk. Sütött sós stánglit is, köménymagot szórt a tetejére.
    Vasárnaponként más, krémes sütemények voltak.
    Télen vastag hájas tészták.
    Az iskolába általában kolbászos, sonkás kenyeret vittünk.
    Gyümölcs sok és sokféle volt a kertben. Eper, málna, meggy, cseresznye, sárgabarack (a kajszibarackot hívtuk így), körte, őszibarack, ribizli (fekete is), egres, alma, szőlő. A kertben volt még paprika, paradicsom, sóska, spenót, borsó, sárgarépa, zöldség (fehér répa), káposzta, karalábé, kelkáposzta – minden, amire egy család életéhez egy-egy évben szükség volt.
    A piacot nem ismertük, piac nálunk nem is volt, csak vásárok, de a vásár egészen más, mint a piac. A vásárokba mindig elmentünk, de általában keveset vásároltunk ott, az áru mégiscsak esetleges volt. Árultak cipőket, csizmákat is, de édesanyám inkább úgy csináltatott magának csizmákat. Egyébként a vásárban minden volt, ami a gyerekek érdeklődését lekötötte.
    A valamikori mezővárosnak vásártartási joga volt. „Már a középkorban a Kanizsaiak és a Nádasdyak idején Szentmiklós rendelkezett vásártartási joggal. Az 1851-es kimutatásban szerepel, hogy Szentmiklóson évi négy alkalommal tartottak országos állat- és kirakodóvásárt. Ezeket a vásárokat negyedévenként – böjti, pünkösdi, Máté és Miklós napi – tartották. E négy vásár még ma is megvan. 1850-ben a vásárok napjai: február 25., május 21., szeptember 23. és december 9. Az országos vásárokon kívül voltak hetivásárok is. Ezeken a vásárokon 1904-ig idegen iparosok áruikat nem árusíthatták. E hetivásárok az 1960-as években elhaltak” – olvasom Rozsonits Géza munkájában.
    Az állatvásárban, „lent”, a vásártéren talán egyszer vagy kétszer voltam, lovakat, malacokat árultak, erre emlékszem, a hetivásárban, egészen kicsi gyerekként annál többször. A templom tövéből indult a sátrak sora, az eleje tarka volt, mindenféle gyerekjátékokra bukkanhattunk, mint a búcsúban, aztán jött a komoly rész, cipőket, csizmákat, ruhákat árultak. A hetivásárokat nyilvánvalóan a boltok lassan növekvő kínálata számolta fel.

Édesanyám palántázott, művelte a kertet, kapálta a virágágyásokat. Estefelé öntöztünk. A kút előtt egy kútkarikának az alját lebetonozták, ezt még napközben telehúztuk vízzel, vagy még előző este, akkor, amikor kiürült, hogy másnapra felmelegedhessen, onnét hordtuk öntözőkannában a vizet a palántákhoz. A paprikát, paradicsomot, uborkát egész nyáron öntöztük.
    A kertbe általában krumplit ültettünk. Kapával kivágtuk a gödröt, úgy nézett ki ilyenkor a kert, mintha sakktábla lenne, a gödörbe beletettük a krumplit, ráhúztuk a földet. Aztán kapáltuk az egészet, egyszer vagy kétszer, irtottuk a krumplibogarat, majd feltöltöttük a krumplit, azaz a tövéhez körben földet húztunk, így növekedhettek a gumók. Ilyenkor már nem lehetett matadort szórni a krumplibogarak ellen. Aztán már a krumpliszedés következett. Ásóval fordítottuk ki a bokrok töveit, vagy villával (vella, ahogy mondtuk), hogy a termés ne sérüljön, aztán jól körbeforgattuk a bokor környékét is, hogy egy szem sem maradjon a földben. A krumplinak a földből való kiforgatása a férfiak dolga volt, a krumpli felszedése a földről az asszonyoké vagy a gyerekeké. Nagyon fájt tőle a derekunk. Vödrökbe szedtük a krumplit, onnét öntöttük át a zsákokba, a munka végén a zsákokat összeszedtük, a krumplit elvermeltük. Később béreltünk földet, abba is krumplit ültettünk, ott egy-egy munkaszakasz kitöltött egy napot. Ez a bérelt föld Nyárosban volt, Fertődön túl, egészen közel a határhoz, a határ nem foglalkoztatott bennünket, s az sem, hogy két egymástól különböző világot választ el. A föld fekete volt, s szinte olyan szemcsés, min a homok. Mire végeztünk, kezünk-lábunk fekete volt.
    Délutánonként édesanyám varrt, ruhákat alakított át, blúzt varrt, nekem még inget is. Ha pihent, akkor horgolt vagy kötött.
    Apám minden nap máskor ment „szolgálatba”. Sokszor éjszaka is szolgálatban volt, ilyenkor délelőttönként aludt. Ha tehette, délután is aludt valamennyit.
    A kerti munkában ő is részt vett. Mi is. Szinte rituális feladat volt minden ősszel a disznók alól származó trágya széthordása. Talicskára raktuk, úgy hordtuk szét a kertben, kisebb kupacokba öntöttük, s az ásásnál soronként raktuk a földbe.
    A közösen végzett munka természetes volt, mi gyerekek sokat segítettünk akár a konyhában is. Valójában ez nem segítség volt, mindenki végezte a rájutó munkát.
    Egy-egy családtag otthoni „tevékenységi köre” jóval gazdagabb volt, mint ma. Akkor jóval kevesebb árut vásároltunk, ezért szinte mindent otthon kellett előállítani, megtermelni. A családtagok jóval több időt töltöttek egymással, mint ma, így többet is tudtak egymásról.
    Nem emlékszem arra, hogyan tisztálkodtunk addig, amíg nem volt fürdőszobánk. A lavórra emlékszem, de arra nem, hogy hol tartottuk, hol mosakodtunk. Nyilván a konyhában. Arra viszont emlékszem, hogy ha este, amikor még nagyon gyerekek voltunk, elképzelhetetlen koszosan mentünk haza, akkor anyám a mosóteknőbe állított bennünket és úgy sikált ki minket a koszból. Arra is emlékszem, hogy a lavór fölé kellett hajtanunk a fejünket, így mosta meg a hajunkat.
    A konyhában a kályhát, a szobában a később felépített cserépkályhát szénnel fűtöttük. Fával gyújtottunk be, aztán szenet raktunk a tűzre. A fát, összeaprítva, s a szenet a faházban tartottuk, a szenet már nyáron meghozattuk, kérdés volt mindig, hogy jót kapunk-e, jó brikettet vagy szinte csak port. A szenet a ház végére öntötték le, onnét hordtuk be kosárral a faházba. A faházban tartottuk a szerszámokat is.

Ha tudtunk, segítettünk a nagyszüleimnek az Ingyen-dombon, a temető fölött, a szőlőben. Biciklin vittük, amit kellett, ha akkora volt, hogy nem lehetett tőle hajtani a biciklit, akkor toltuk, nem siettünk, nem türelmetlenkedtünk. Volt, amikor permetezni mentünk, a permetezővel nem tudtam felülni a biciklire. Egészen más viszonyban voltunk az idővel, mint amilyenben ma vagyunk.
    Telefonunk nem volt, ha valami nagyon fontos volt, a gyárba lehetett telefonálni a portára, ha másnap mentünk a boltba, megmondták. Kisgyerekként sokat mentem a boltba, a rövid úton is biciklivel. Kenyeret vettem, ezen kívül már nem tudom mit, cukrot, lisztet biztosan, a boltos Kálmán bácsi mindenkinek papíron számolta ki, mennyit kell fizetnie. Ha valami nagyon fontos volt, a portáról lehetett telefonálni. Egyetemistaként még nem tudtam telefonálni, akkor tanultam meg.
    A portáról egyszer hívtak fel az egyetemi öt év alatt, akkor, amikor nagyapám meghalt.
    Este a tévét néztük, az egész család. Amikor még nem volt tévénk, Magdus nénémékhez mentünk el a bátyámmal, fontos meccseket megnézni. Kicsi Kékes tévéjük volt. Még ezelőtt szombat délutánonként a tűzoltószertárba mentünk el, ott a Tell Vilmost néztük meg, sorozatban vetítették. A tűzoltószertárban láttam az első jégkorongmeccseket is.  Ez még az az időszak volt, amikor az emberek megbeszélték az előző esti tévéműsort, Táncdalfesztivál, Ki mit tud, Angyal, így tovább. Ezerkilencszázhatvanhatban vettünk magunknak tévét, ezerkilencszázhatvanhat július tizenötödikén, a magyar–brazil meccs napján, délelőtt még dolgoztunk, kukoricásra emlékszem a kapuvári úton, este pedig lelkesedtünk a meccs okán. Pár szomszéd is átjött, együtt néztük a meccset.
    A tévénézés már a pihenés része volt. Vagy maga volt a pihenés. Napközben senki nem nézett meg egy műsort sem, emlékeim szerint egész nap nem is volt műsor, csak úgy félöt tájban kezdődött az adás, csütörtökönként a huszonöt perces Telesporttal, azt, ha tudtam, megnéztem.
    A tévé zavart, vagy inkább azt mondom, sokszor zavart. De még inkább az, hogy nem lehetett előle hova menekülni, ott éltünk, abban a szobában esténként, ahol a tévé ment, aludni sem tudtam tőle.

Igen, napra pontosan emlékszem arra, hogy mi tévét 1966-ban, a magyar –brazil meccs napján vettünk, a mi nemzedékünknek ez a meccs olyan volt, mint az előző nemzedéknek a hat-hármas magyar-angol, azzal a nem kicsi különbséggel, hogy ezt a meccset a tévé elterjedésének köszönhetően már szinte mindenki láthatta. Meleg júliusi nap volt, délelőtt kukoricát kapáltunk, ebéd után mentünk a „Keravillba”, s nagy izgalommal, szinte áhítattal vittük haza a Horizont típusú fekete-fehér készüléket, ez az áhítat akkor jutott eszembe, amikor Garcia Márquez Száz év magányát olvastam: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aurelianao Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe”. (Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány, Budapest, 1971., 17. oldal, Székács Vera fordítása) A Száz év magány erről is szól, a technikai találmányok iránti csodálatról, ettől, többek között ettől valódi huszadik századi mű. Emlékezzünk Melchiades büszke mutatványaira, és José Arcadio Buendía megkésett kijelentésére: „A föld kerek, mint a narancs”, vagy éppenséggel arra, hogy Ursula rátalált a jólét-fejlesztő gépekre. A huszadik században a technikai vívmányoknak a mindennapi életbe való beleillesztése már szinte a természeti törvények erejével érvényesült.
         
Ezekben az apró feljegyzésekben annak a világnak az értékrendje foglalkoztat, amelyikben tizennyolc éves koromig éltem.
    Mondhatnám, hogy a munka uralkodott ebben a világban, de ezzel, csak ezzel nem mondanék igazat. Valóban a munka uralkodott ebben a világban, de nem önmagáért uralkodott rajta.
    Nem is csak a pénzért. A pénzért is, persze, mert abból mindig kevés volt, sokszor nagyon kevés. Ha sok lett volna, akkor, abban az időben is el lehetett volna költeni.
    A munka azért uralkodott rajtunk, mert az az alapvető meggyőződés uralta ezt a világot, hogy a munkával, a szakadatlan munkával lehetőség nyílik a haladásra. Az általunk megkereshető pénz a haladásnak, a kislépésekben való haladásnak volt az eszköze. Minden megkeresett forintnak helye volt, minden forinthoz kapcsolódott valamilyen cél, s a kis célokkal el lehetett jutni a nagyobbakhoz.
    A kisszerű kiszámíthatóság időszaka volt ez.
    A célt a házépítés jelentette, s az, hogy a gyerekek élete valamivel könnyebb legyen, mint a szülőké, nagyszülőké volt. Minden nemzedék élete valamivel könnyebb legyen az előző nemzedékénél. Akkor még akár egy nemzedék életén túlmutató célok is megfogalmazódhattak. Az ilyen célok nem alakulhattak volna ki a hagyományos paraszti kultúrához való kötődés nélkül.
    A paraszti világban a természet törvényeinek való megfelelés teremtette meg a munka kényszerét. Ott a természet törvényei uralkodtak, a természet idején túl más időkorlát nem létezett.  Ott a természet törvényeinek való megfelelés azonos volt a világnak való megfelelésnek. Ezek a törvények megtörték a nekik kiszolgáltatottakat.
    A paraszti világból kinövő társadalmakban a világnak való megfelelés még mindig a munkában fejeződött ki. Ezeket az átmenetinek tekinthető társadalmi alakzatokat a munka uralta, a munka és a haladás közé egyenlőségjelet tettek. Mi is úgy éltük meg a világot, hogy a munka, a számunkra adatott kétkezi munka segítségével elérhetjük a céljainkat, ez volt az a sokat emlegetett boldogulás.
    Mai szemmel megmosolyogtatónak tűnhet ez az alapállás.
    Nem volt az.
    Az emberek és családok célkitűzése sem. 

Egész társadalmak alakultak át a jelzett célok segítségével. Úgy, ahogyan a mi nagycsaládunk is. Nálunk a legfőbb cél, annyi más családhoz hasonlóan, a taníttatásunk volt. Érthetően, mert a föld megműveléséből már nem lehetett megélni, ráadásul a háztájin és a ház körüli kerten kívül földje nem is volt az embereknek. Nem véletlen, hogy a nagyobb családon belül már a miénkét megelőző nemzedék tagjai sem a földművelést választották. Ha mód nyílott volna családi gazdaság kialakítására, ezt a családból biztosan megtette volna valaki. Más munkára, munkalehetőségre, állásra a falun belül nem volt lehetőség. Volt, aki a fiát bevitte a gyárba, vagy eladónak abba a boltba, amelyikben ő dolgozott, ezek korlátozott lehetőségek voltak. Maradt a tanulás. Belső igényből is. Ekkor még nem éreztük azt, s még nem is kiteljesedett tendenciaként jelent meg az, ami később egyértelmű jelenség volt, hogy a munkanélküliség levezetésében az egyetemeknek és főiskoláknak is megvolt a szerepük. Ezerkilencszázhetvenkilencben végeztem az egyetemen, akkor már nehéz volt tanári állást találni. Ráadásul akkor az olajválságból következő eladósodottsággal nézett szembe az ország. Azóta, rendszerváltás előtt és után újabb kiútkeresési és takarékossági hullámok követik egymást, a megváltozott gazdasági rendszer pedig még több munkaerőt dob ki magából, mint a korábbi. A tradicionális közösségek, falusi és városi közösségek szétestek, ennek a folyamatnak az egyik szakasza volt az az időszak, amelyik a magunk tanulási vágyával kiszakított bennünket a faluból.