|
FÜZI
LÁSZLÓ
Világok
határán |
-
ikerkönyv - |
Otthon
nemcsak sokat kellett dolgozni, hanem jól és szépen is. Az esztétikum,
mit tudtam akkor még erről, csak gyakorlati vonatkozásaival jelent meg
ebben a világban. Szépen kellett ásni, utána elgereblyézni a földet, szépnek
kellett lenniük a virágoknak az ágyásban, szépen kellett falat rakniuk
a kőműveseknek. A fölásott vastag, zsíros földet a nappal porhanyóvá száríttattuk,
utána gereblyéztük el.
Nagyon egyszerű világ volt ez, de annak, amit csináltunk,
eleget kellett tennie a közösség által kialakított elvárásoknak, a család
ezeket képviselte. Az embereket is a közösség ítélte meg. A megítélés
fő szempontjai a munkájukhoz és a családi életükhöz kapcsolódtak, a zárt
falusi közösség kinyílása éppen hogy csak megkezdődött, aztán gyorsult,
visszavonhatatlanul, addig azonban, míg ez nem következett be, alapvető
normákat szabott tagjai számára.
Az élet minden mozzanata a közösség előtt zajlott.
A munka színtere a külső tér volt, mindenki látta, ki hogyan dolgozik,
milyen kedvvel, milyen erővel végzi a munkát, s azt is, hogy mi lesz a
munka eredménye, mert már a földön látszott, hogyan készítették elő. De
ha azonnal még nem is derült volna ki mindez, akkor kiderült pár hét,
vagy pár hónap múlva, a termés pontosan jelezte az elvégzett munka mennyiségét
és minőségét.
Hosszabb időszakok alatt a közösség értékmérő rendszere
pontosan, mindenféle torzulástól mentesen működött, így a
faluban a családok és a családokon belül az emberek helyét pontosan meg
tudták határozni. A családok melléknevei jelölték ezeket a meghatározásokat,
nem beszélve arról, hogy a közösségi emlékezet sokáig, nagyon sokáig őrizte
akárcsak egyetlen kilengés emlékét is.
A normáknak való megfelelés követelménye
kényszerítő erővel hatott mindenkire, kibújni alóla nem lehetett.
Az állandó családi együttlétekre gondolva vettem észre, hogy soha nem
voltam egyedül.
Otthon sem, a kollégiumban sem, s azt követően a családomban
sem. Otthon szerettem egyedül dolgozni, akkor a magam ritmusa, igénye,
lehetősége szerint végeztem a munkát, igaz, valójában akkor sem voltam
magamban, valaki valahonnét biztosan látott. Vagy a szomszédból, vagy
a másik földről vagy az útról, a közösségi kontroll folyamatosan működött.
Nehéz azt mondanom, főképpen a mostani nagy elmagányosodási
periódusban, hogy egyedül talán már nem is tudnék élni. Mikor ezt leírom,
akkor a régóta egyedül élő barátaim jutnak eszembe, áldásnak érzem, hogy
mindig emberek vettek körül.
Közben pedig mintha mindig menekülnék magam elől. Ha
mégis magamra maradok, bekapcsolom a rádiót, megnézem a telefonomat, érkezett-e
valahonnét üzenet, új e-mail. Szinte kényszeresen keresem a külső világgal
való kapcsolatot.
Nagyszüleim még sokat voltak önmagukban. Ha a mezőn
dolgoztak, csak a természet vette őket körül. Ha otthon, a
ház körül elrendeztek mindent, visszahúzódtak, legföljebb csöndesen beszélgettek.
Nagyanyám, amikor megözvegyült, hosszú estéket töltött egyedül, imádkozott
vagy csak gondolkodott a szerettein.
Korábbi kultúrák emberei is sokat lehettek önmagukban
a hosszú estéken, sokáig mesterséges fény nélkül. Az önismeret kialakulásának
fontos időszakai lehettek ezek az esték. Mi mintha menekülnénk az önmagunkkal
való kapcsolat elől.
Annak a régi világnak a működéséből a legfontosabb elemeket már nem ismertem.
Nem tudom, hogyan történt a párválasztás.
Mire én az életnek ehhez a fontos pontjához eljutottam,
már nem a faluban éltem, mások pedig nem beszéltek róla. Érzelmekről,
kötődésekről egyetlen szót, kifejezést sem hallottam gyerekkoromban. Léteztek
a családon belüli érzelmek, természetes módon, ma is őrzöm ezeket, de
szerelemről, a szerelem fellángolásáról senki nem beszélt.
Az élet szexuális oldaláról sem.
Az egy generációhoz tartozók ismerhették egymást az
iskolából vagy más közösségi terekből. Az is hamar kiderülhetett, hogy
éppen ki nőtt bele a nősülés vagy férjhez menés korába, voltak mulatságok,
ahol találkozhattak vagy akár táncolhattak is egymással a fiatalok. Rokonok,
ismerősök is közvetíthettek a fiatalok között, s ahol volt, ott a vagyoni
érdek is szerepet játszhatott.
De nem tudom, hogy a fiatalok valódi érzelmi és szexuális
élete hol zajlott abban a világban, amelyikben mindig mindenki szem előtt
volt, elvonulásra alkalmas terek pedig nem léteztek. Párkapcsolatok akkor
még a gimnáziumi osztályokban is csak kivételesen alakultak ki. Az ismerkedési-találkozási
tér hiányzott mindenütt. Ilyen tér lett volna, már gimnazista koromban
a tánciskola, de ennek avíttsága gyorsan elijesztett a hagyományos táncok
tanulásától. A továbbtanulók így az egyetemi időszakra tolták át
a párkeresés időszakát, az otthon maradottak pedig nyilván az évszázados
rend szerint a közeli és távoli világot térképezték fel. Ez a távoli világ
már természetesen jóval távolabbi falvakat és városokat is érintett, mint
pár nemzedékkel korábban.
Ellenőrző könyvem főhőse Tánczos Simon a következőket mondja
a párválasztásról: Ezt a házasság dógát ezelőtt egészen másképpen
intézték el. János künn vót a juhok mellett a havason, s itthon a vénasszonyok
esszedugták a fejiket, hogy az üdő má ott van, Jánosnak meg kéne má házasodni,
aztán János már csak azt kérdezte meg, hogy kit vesz el. Léteztek természetesen
szerelmi házasságok is, bár igaz, hogy a családok szempontjai és választásai
nagy szerepet játszottak a párválasztásban.
A paraszti szexualitást vizsgáló Vajda Mária összefoglalóan
írta: A szexualitás évszázadokon keresztül tabu volt. Nem maga a
tevékenység, hanem annak a társadalom vagy szűkebb közösség által elfogadott
erkölcsi normáit megkerülő gyakorlása, a szexualitás tudomásul vétele.
Ha a vágyakat és érzéseket az emberek nem vállalhatták nyíltan, hát megpróbálták
a külszínre vigyázva, titokban tartani. A szexualitás akármennyire
korlátok közé szorították mindig is átszőtte az életet. Az emberek
életszeretettől, vágyaktól átfűzött szerelmi, szexuális gyakorlata, s
az álszent, képmutató etika közt fennálló nagy ellentmondás az oka annak
a kettősségnek, úgy is mondhatnánk, megkettőzött világnak, melyet a paraszti
élet vizsgálata során tapasztalhattunk. Ha a szerelmi népköltészetet hozzuk
fel példaként: ott is igaz, hogy a sejtelemszerűen finom és vallásosan
áhítatos szerelmi költészet mellett kezdettől fogva ott van a másik véglet,
a nem ritkán obszcén szerelmi népköltészet. (Forrás,
1982. január, 60. oldal)
Időnként hallottam a létrás emberekről, akik létrájukat a falnak támasztva
a fürdőszobaablakokhoz támasztották, úgy kukucskáltak. Özvegyasszonyokról
azt híresztelték, hogy egy-egy özvegyember látogatta meg őket éjszakánként,
hajnalban ment el tőlük. Valaki látta őket, vagy valaki attól hallotta,
aki éppen látta távozni a férfiembert.
Nem lehetett könnyű úgy élni, hogy mindenki figyelt
mindenkit.
Elképzelem a létrás embereket, ahogy viszik magukkal a létrát, s a
falhoz állítják, hogy felmásszanak rá, s úgy nézzenek be egy más valaki
fürdőszobájába. Ám mielőtt megvetnénk őket, gondoljunk arra, hogy a modernnek
nevezett világ iparosította ezt is, gondoljunk a nyilvános kukkoldák,
peep-showk világára, vagy az internetet uraló személytelen szexualitásra,
pornográfiára. Nem erénycsőszként mondom ezt, hanem a jelenségek leírójaként.
Nálunk a munka mellett a másik kulcskifejezés a boldogulás volt. Azt,
hogy egy-egy család miképpen élte az életét, jutottak-e valamire, ezzel
a szóval fejezték ki.
Egyszerű, de pontos mérce volt ez, látták mindenkinek
a házát, tisztában voltak mindenkinek az életkörülményeivel, kis túlzással
még azt is tudták, hogy ki mit eszik ebédre és vacsorára, tudták, hogy
a gyerekeik hol tanulnak, mennyibe kerül a taníttatásuk, így azt is meg
tudták állapítani, hogy ki mire jutott a munkája révén. Mert
csak a munkával megszerzett boldogulásnak volt meg a becsülete. Munkán
kívül akkor semmiféle jövedelmet nem lehetett szerezni.
Kíváncsi lennék, mit szólnának a mai világhoz, amikor
az egész társadalmat a korábbiaknál jobban áthatja a spekulatív alapokon
nyugvó haszonszerzés.
Gyerekkorom világában gyakorlati és közösségi szempontok
érvényesültek az élet legapróbb mozzanataiban is, nem kevés, a gyakorlatiságból
következő céltudatossággal. A boldogulást megcélzó következetesség nélkül
nem tudtak volna kapcsolódni a külső világhoz.
Ez a világ egyébként nem vett róluk tudomást, inkább
hagyta csak, ha hagyta, hogy életük megtörténhessen.
A kerti munkák közül az ásást szerettem a legjobban.
Tavasszal vagy ősszel, ha ásni kellett a kertet, miután
a vonattal hazaértem a városból, volt már délután négy óra, kimentem a
kertbe, és ástam egy félórát-órát. Ez a munka teljesen kikapcsolt abból,
amiben addig benne éltem. Egyszerű mozgássor volt, mélyen megmerítettem
az ásót a földben, megfordítottam, úgy tettem le, s a rögöt még ezzel
a mozdulattal széthasítottam. Az ásó élével húztam rajta egy vonalat,
a rög azonnal szétomlott. Úgy találtam meg az ásás ritmusát, mint más
a kaszálásét. Mély, egyenes vonalú árok keletkezett előttem, a felásott
föld pedig szinte vízszintes volt. Kiáltó különbség keletkezett az ásásra
váró föld és a felásott föld között, az egyik gazos, dimbes-dombos volt,
a másik a maga friss-barna színével egyenes. Miközben dolgoztam, rendet
raktam magamban, s rend lett a földön is. Eltüntettem a gazokat, örültem,
ha láttam a frissen felásott földet, egyenletes volt, friss, mélybarna,
s valami egészen sajátos illata volt.
Ez az illat tavasszal rántott magával a leginkább.
A telek akkor még hosszúak voltak, március közepe előtt nem nagyon lehetett
rámenni a földre, dolgozni végképpen nem lehetett, ám amikor már megszikkadt
valamennyire, s az ásót belemeríthettem, akkor megéreztem, amit talán
az elődeim is éreztek, a pusztulást és a megújhodást egyaránt kísérő illatot.
Akkori életünknek megvolt a maga ritmusa.
Az általános iskolai időszak napi beosztására nem emlékszem,
a gimnáziumi évekére igen. A kettő nyilván hasonlított egymásra. Arra
sem emlékszem, hogy az általános iskolai években mennyit tanultam otthon.
Nyilván keveset. Ami elhangzott az órán, megjegyeztem. Az órákon jelentkeztünk,
majdnem kiestünk a padból.
A gimnázium négy éve alatt már rendszeresen tanultam.
Napi egy- másfél órát. Akkor elég volt. Csak néha mentem be a szobába
tanulni, akkor az asztalra kipakoltam könyvet-füzetet, atlaszokat, s tanultam.
De a legtöbbször inkább csak a készülés volt nagy, nekikészültem, elolvastam
a leckét, átnéztem a vázlatpontokat, s már kész voltam.
Lehet, hogy céltudatosabb tanulásra lett volna szükség.
Tanulás helyett inkább olvastam.
Sokszor a konyhán vagy a verandán tanultam, közben
zajlott a család élete, jöttek a rokonok, figyeltünk a beszélgetésekre.
A tanulás idejére sem különültünk el a családtól.
Reggel fél hét után indult a vonat Sopronba, délután negyednégyre értünk
haza, négykor kezdtem tanulni.
Vagy kimentem a kertbe dolgozni.
Ősszel a lugasban sétáltam, pannonhalmi, piros delevári,
otelló, noha, így sorakoztak a szőlőtőkék. Valamennyi gyümölcsét szerettem.
Ha ősszel a piacon rábukkanok valamelyikre, gondolkodás nélkül veszek
belőlük.
Sűrűn mentem edzésre, kedden és pénteken négytől edzés
volt, szerdán edzőmeccs, vasárnap meccs.
Ha otthon voltunk, szinte mindig jött valaki, vele
hosszan beszélgettünk. Ha unatkoztunk otthon, elmentünk a rokonainkhoz
beszélgetni.
Akkor soha nem éltem az idő szorításában, pedig több
emberrel találkoztam, több emberrel beszélgettem, mint akár manapság.
Próbálom számba venni ezt. A vonaton legalább húsz emberrel találkoztam,
az osztályban harmincnál többen voltunk, s más osztálybeliekkel is összefutottam
a folyosókon, közben legalább öt-hat tanárra figyeltem, hazafele a vonaton
megint tizenöt-húsz velem egykorúval utaztam, nem biztos, hogy azokkal,
akikkel délelőtt is, az edzésen legalább húszan voltunk, s a családtagokat
is számításba kell venni. Naponta akár száz emberrel is találkozhattam,
ma legfeljebb tízzel-hússzal, egyáltalán nem tartom megalapozatlannak
azt a feltevést, hogy a társadalmi kérdések iránti érdeklődésem a sok-sok
ember megismerésével alakult ki.
A jelenségkör kapcsán eszembe jut az elmagányosodás
folyamata, a valamikori nagycsaládok szétestek, a miénk is, szüleink végül
magukra maradtak otthon, a csomagokat készítették, küldték, s vártak haza
bennünket és az unokáikat. Ma a családok már jóval korábban esnek szét,
mint akkor, a szülőknek fel kell készülniük a gyermeknevelésen túleső
életszakaszukra, s számolniuk kell azzal is, hogy gyermekük nem egy másik
városban, hanem egy másik országban alapít családot. A jelenségnek ugyanakkor
van egy másik oldala is, a világ homogenizálódása, ezzel azt jelölöm,
hogy a korábbinál céltudatosabbá váló világ csak a legjobb terméket, a
leggyorsabb utat, a legcélravezetőbb megoldást, a legeredményesebb változatot
fogadja el, ezzel pedig egyneműsíti a világot, eltünteti annak korábbi
sokszínűségét. Népek, népcsoportok olvadnak be az legjelentősebb államalkotó
népbe, nagytájak, régiók etnikai sokszínűsége, s ezzel kulturális gazdagsága
egyszerűsödik le egyetlen kultúrára, az élet az autósztrádák mentén fejlődik,
ott jönnek létre új gyárak, vendéglátóhelyek, a kulturális ajánlat is
a fogyasztás szempontjai szerint redukálódik, miközben természetesen a
korábbiaknál jóval kényelmesebben élünk. Az élet minden szintjén ez a
folyamat megy végbe, találomra idézek egy elém került újságcikkből: Vissza
kellene adni a természetnek a végtelen változatosságot. Régebben legalább
százfajta gyümölcs termett itt, az ártérben. Egész gyümölcsszigetek alakultak
ki. Kikelt a vadgyümölcs magja, szenvedélyes emberek ráoltották a nemeset,
és az nőtt, termett. Mindezt Felső Barnabás, gemenci természetvédelmi
őr mondta Tanács Istvánnak (Népszabadság, 2009. július 17.,
22.oldal).
Nehéz volt az iskolába járás, otthonról a falu közepéig, míg nem vezették
be a buszjáratot, ősszel, esőkben, télen a nagy hidegben-hóban, próbára
tette az embert.
Édesanyám a prémes sapka alatt sállal tekerte körbe
az arcomat, a sapkát a szemeimre is ráhúzta, alig láttam ki alóla.
A gimnáziumi időszakra estek a serdülőkor évei. Semmit
nem tudtam erről. Sokszor csak vonszoltam magam, kezem-lábam fájt, a végtagjaim.
Édesanyám otthon volt, végig, míg mi is otthon éltünk, főzött ötünkre.
Télen járt a gyárba, de akkor is főzött mindig. Mai szemmel nézve, a lehetséges
ételekbe és a legszükségesebb konyhai felszereltségbe belegondolva nagy
feladat volt ez. Nagy és monoton.
Mindig otthon reggeliztünk, reggeli nélkül soha nem
indultunk el otthonról, ma sem megyünk el itthonról reggeli nélkül. Korán
kellett kelnünk, amikor Sopronba jártunk be, félhat-háromnegyed hat körül,
fél hét előtt már el kellett indulnunk otthonról, mert az állomásra is
ki kellett érnünk. A rádiót mindig bekapcsoltuk, amint felkeltünk, hallgattuk
a híreket, akkor minden reggel Kulcsár István beszélt a rádióban, amerikai
tudósítóként. A Kennedy-gyilkosságról sokat tudtunk, aztán a vietnami
háborúról is, s így tovább. Rádiója mindenkinek volt, nagyanyámék is sokat
hallgatták. Reggelire pirított kenyeret ettünk, vagy sült tojást, vagy
sonkát, kolbászt, lekvárt.
Hétfőn édesanyám nem főzött, akkor a vasárnapról megmaradt
ételt ettük, hétfőn mosott. Teknőben, a vizet is melegítve mosott, kefével
sikálta a ruhákat, később már keverőtárcsás mosógéppel mosott.
Szerdán és pénteken tészta volt, máskor főzelék, hús.
Húshoz a faluban sokáig nem lehetett hozzájutni, a disznóölés után pedig
hűtőszekrény nélkül hosszú időre megőrizni sem tudták a húst. Baromfi
viszont volt az udvarban, csirke, tyúk, kakas, kacsánk és libánk viszont
soha nem volt. Disznót mindig tartottak, általában kettőt.
Vasárnap mindig ünnepi ebéd volt, rántott csirke, rántott
hús, fasírozott, töltött dagadó, ahogy mondtuk: nyula, töltött csirke,
pörkölt, paprikás csirke. Édesanyám hétközben sokszor sütött, diós kalácsot,
mákos kalácsot, néha csak puszta kalácsot, ez üres volt, de finom foszlós,
máskor buktát. A kalácstésztából levágott egy darabot, ezt a tűzhely (sporhelt)
vagy kályha platniján megsütöttük, mindkét oldalán erősen keménynek, langallónak
hívtuk. Sütött sós stánglit is, köménymagot szórt a tetejére.
Vasárnaponként más, krémes sütemények voltak.
Télen vastag hájas tészták.
Az iskolába általában kolbászos, sonkás kenyeret vittünk.
Gyümölcs sok és sokféle volt a kertben. Eper, málna,
meggy, cseresznye, sárgabarack (a kajszibarackot hívtuk így), körte, őszibarack,
ribizli (fekete is), egres, alma, szőlő. A kertben volt még paprika, paradicsom,
sóska, spenót, borsó, sárgarépa, zöldség (fehér répa), káposzta, karalábé,
kelkáposzta minden, amire egy család életéhez egy-egy évben szükség
volt.
A piacot nem ismertük, piac nálunk nem is volt, csak
vásárok, de a vásár egészen más, mint a piac. A vásárokba mindig elmentünk,
de általában keveset vásároltunk ott, az áru mégiscsak esetleges volt.
Árultak cipőket, csizmákat is, de édesanyám inkább úgy csináltatott magának
csizmákat. Egyébként a vásárban minden volt, ami a gyerekek érdeklődését
lekötötte.
A valamikori mezővárosnak vásártartási joga volt.
Már a középkorban a Kanizsaiak és a Nádasdyak idején Szentmiklós
rendelkezett vásártartási joggal. Az 1851-es kimutatásban szerepel, hogy
Szentmiklóson évi négy alkalommal tartottak országos állat- és kirakodóvásárt.
Ezeket a vásárokat negyedévenként böjti, pünkösdi, Máté és Miklós
napi tartották. E négy vásár még ma is megvan. 1850-ben a vásárok
napjai: február 25., május 21., szeptember 23. és december 9. Az országos
vásárokon kívül voltak hetivásárok is. Ezeken a vásárokon 1904-ig idegen
iparosok áruikat nem árusíthatták. E hetivásárok az 1960-as években elhaltak
olvasom Rozsonits Géza munkájában.
Az állatvásárban, lent, a vásártéren
talán egyszer vagy kétszer voltam, lovakat, malacokat árultak, erre emlékszem,
a hetivásárban, egészen kicsi gyerekként annál többször. A templom tövéből
indult a sátrak sora, az eleje tarka volt, mindenféle gyerekjátékokra
bukkanhattunk, mint a búcsúban, aztán jött a komoly rész, cipőket, csizmákat,
ruhákat árultak. A hetivásárokat nyilvánvalóan a boltok lassan növekvő
kínálata számolta fel.
Édesanyám palántázott, művelte a kertet, kapálta a virágágyásokat. Estefelé
öntöztünk. A kút előtt egy kútkarikának az alját lebetonozták, ezt még
napközben telehúztuk vízzel, vagy még előző este, akkor, amikor kiürült,
hogy másnapra felmelegedhessen, onnét hordtuk öntözőkannában a vizet a
palántákhoz. A paprikát, paradicsomot, uborkát egész nyáron öntöztük.
A kertbe általában krumplit ültettünk. Kapával kivágtuk
a gödröt, úgy nézett ki ilyenkor a kert, mintha sakktábla lenne, a gödörbe
beletettük a krumplit, ráhúztuk a földet. Aztán kapáltuk az egészet, egyszer
vagy kétszer, irtottuk a krumplibogarat, majd feltöltöttük a krumplit,
azaz a tövéhez körben földet húztunk, így növekedhettek a gumók. Ilyenkor
már nem lehetett matadort szórni a krumplibogarak ellen. Aztán már a krumpliszedés
következett. Ásóval fordítottuk ki a bokrok töveit, vagy villával (vella,
ahogy mondtuk), hogy a termés ne sérüljön, aztán jól körbeforgattuk a
bokor környékét is, hogy egy szem sem maradjon a földben. A krumplinak
a földből való kiforgatása a férfiak dolga volt, a krumpli felszedése
a földről az asszonyoké vagy a gyerekeké. Nagyon fájt tőle a derekunk.
Vödrökbe szedtük a krumplit, onnét öntöttük át a zsákokba, a munka végén
a zsákokat összeszedtük, a krumplit elvermeltük. Később béreltünk földet,
abba is krumplit ültettünk, ott egy-egy munkaszakasz kitöltött egy napot.
Ez a bérelt föld Nyárosban volt, Fertődön túl, egészen közel a határhoz,
a határ nem foglalkoztatott bennünket, s az sem, hogy két egymástól különböző
világot választ el. A föld fekete volt, s szinte olyan szemcsés, min a
homok. Mire végeztünk, kezünk-lábunk fekete volt.
Délutánonként édesanyám varrt, ruhákat alakított át,
blúzt varrt, nekem még inget is. Ha pihent, akkor horgolt vagy kötött.
Apám minden nap máskor ment szolgálatba.
Sokszor éjszaka is szolgálatban volt, ilyenkor délelőttönként aludt. Ha
tehette, délután is aludt valamennyit.
A kerti munkában ő is részt vett. Mi is. Szinte rituális
feladat volt minden ősszel a disznók alól származó trágya széthordása.
Talicskára raktuk, úgy hordtuk szét a kertben, kisebb kupacokba öntöttük,
s az ásásnál soronként raktuk a földbe.
A közösen végzett munka természetes volt, mi gyerekek
sokat segítettünk akár a konyhában is. Valójában ez nem segítség volt,
mindenki végezte a rájutó munkát.
Egy-egy családtag otthoni tevékenységi köre
jóval gazdagabb volt, mint ma. Akkor jóval kevesebb árut vásároltunk,
ezért szinte mindent otthon kellett előállítani, megtermelni. A családtagok
jóval több időt töltöttek egymással, mint ma, így többet is tudtak egymásról.
Nem emlékszem arra, hogyan tisztálkodtunk addig, amíg
nem volt fürdőszobánk. A lavórra emlékszem, de arra nem, hogy hol tartottuk,
hol mosakodtunk. Nyilván a konyhában. Arra viszont emlékszem, hogy ha
este, amikor még nagyon gyerekek voltunk, elképzelhetetlen koszosan mentünk
haza, akkor anyám a mosóteknőbe állított bennünket és úgy sikált ki minket
a koszból. Arra is emlékszem, hogy a lavór fölé kellett hajtanunk a fejünket,
így mosta meg a hajunkat.
A konyhában a kályhát, a szobában a később felépített
cserépkályhát szénnel fűtöttük. Fával gyújtottunk be, aztán szenet raktunk
a tűzre. A fát, összeaprítva, s a szenet a faházban tartottuk, a szenet
már nyáron meghozattuk, kérdés volt mindig, hogy jót kapunk-e, jó brikettet
vagy szinte csak port. A szenet a ház végére öntötték le, onnét hordtuk
be kosárral a faházba. A faházban tartottuk a szerszámokat is.
Ha tudtunk, segítettünk a nagyszüleimnek az Ingyen-dombon, a temető fölött,
a szőlőben. Biciklin vittük, amit kellett, ha akkora volt, hogy nem lehetett
tőle hajtani a biciklit, akkor toltuk, nem siettünk, nem türelmetlenkedtünk.
Volt, amikor permetezni mentünk, a permetezővel nem tudtam felülni a biciklire.
Egészen más viszonyban voltunk az idővel, mint amilyenben ma vagyunk.
Telefonunk nem volt, ha valami nagyon fontos volt,
a gyárba lehetett telefonálni a portára, ha másnap mentünk a boltba, megmondták.
Kisgyerekként sokat mentem a boltba, a rövid úton is biciklivel. Kenyeret
vettem, ezen kívül már nem tudom mit, cukrot, lisztet biztosan, a boltos
Kálmán bácsi mindenkinek papíron számolta ki, mennyit kell fizetnie. Ha
valami nagyon fontos volt, a portáról lehetett telefonálni. Egyetemistaként
még nem tudtam telefonálni, akkor tanultam meg.
A portáról egyszer hívtak fel az egyetemi öt év alatt,
akkor, amikor nagyapám meghalt.
Este a tévét néztük, az egész család. Amikor még nem
volt tévénk, Magdus nénémékhez mentünk el a bátyámmal, fontos meccseket
megnézni. Kicsi Kékes tévéjük volt. Még ezelőtt szombat délutánonként
a tűzoltószertárba mentünk el, ott a Tell Vilmost néztük meg, sorozatban
vetítették. A tűzoltószertárban láttam az első jégkorongmeccseket is.
Ez még az az időszak volt, amikor az emberek megbeszélték az előző
esti tévéműsort, Táncdalfesztivál, Ki mit tud, Angyal, így tovább. Ezerkilencszázhatvanhatban
vettünk magunknak tévét, ezerkilencszázhatvanhat július tizenötödikén,
a magyarbrazil meccs napján, délelőtt még dolgoztunk, kukoricásra
emlékszem a kapuvári úton, este pedig lelkesedtünk a meccs okán. Pár szomszéd
is átjött, együtt néztük a meccset.
A tévénézés már a pihenés része volt. Vagy maga volt
a pihenés. Napközben senki nem nézett meg egy műsort sem, emlékeim szerint
egész nap nem is volt műsor, csak úgy félöt tájban kezdődött az adás,
csütörtökönként a huszonöt perces Telesporttal, azt, ha tudtam, megnéztem.
A tévé zavart, vagy inkább azt mondom, sokszor zavart.
De még inkább az, hogy nem lehetett előle hova menekülni, ott éltünk,
abban a szobában esténként, ahol a tévé ment, aludni sem tudtam tőle.
Igen, napra pontosan emlékszem arra, hogy mi tévét 1966-ban, a magyar
brazil meccs napján vettünk, a mi nemzedékünknek ez a meccs olyan
volt, mint az előző nemzedéknek a hat-hármas magyar-angol, azzal a nem
kicsi különbséggel, hogy ezt a meccset a tévé elterjedésének köszönhetően
már szinte mindenki láthatta. Meleg júliusi nap volt, délelőtt kukoricát
kapáltunk, ebéd után mentünk a Keravillba, s nagy izgalommal,
szinte áhítattal vittük haza a Horizont típusú fekete-fehér készüléket,
ez az áhítat akkor jutott eszembe, amikor Garcia Márquez Száz év magányát
olvastam: Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aurelianao
Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte
jégnézőbe. (Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány, Budapest,
1971., 17. oldal, Székács Vera fordítása) A Száz év magány erről
is szól, a technikai találmányok iránti csodálatról, ettől, többek között
ettől valódi huszadik századi mű. Emlékezzünk Melchiades büszke mutatványaira,
és José Arcadio Buendía megkésett kijelentésére: A föld kerek, mint
a narancs, vagy éppenséggel arra, hogy Ursula rátalált a jólét-fejlesztő
gépekre. A huszadik században a technikai vívmányoknak a mindennapi életbe
való beleillesztése már szinte a természeti törvények erejével érvényesült.
Ezekben az apró feljegyzésekben annak a világnak az értékrendje foglalkoztat,
amelyikben tizennyolc éves koromig éltem.
Mondhatnám, hogy a munka uralkodott ebben a világban,
de ezzel, csak ezzel nem mondanék igazat. Valóban a munka uralkodott ebben
a világban, de nem önmagáért uralkodott rajta.
Nem is csak a pénzért. A pénzért is, persze, mert abból
mindig kevés volt, sokszor nagyon kevés. Ha sok lett volna, akkor, abban
az időben is el lehetett volna költeni.
A munka azért uralkodott rajtunk, mert az az alapvető
meggyőződés uralta ezt a világot, hogy a munkával, a szakadatlan munkával
lehetőség nyílik a haladásra. Az általunk megkereshető pénz a haladásnak,
a kislépésekben való haladásnak volt az eszköze. Minden megkeresett forintnak
helye volt, minden forinthoz kapcsolódott valamilyen cél, s a kis célokkal
el lehetett jutni a nagyobbakhoz.
A kisszerű kiszámíthatóság időszaka volt ez.
A célt a házépítés jelentette, s az, hogy a gyerekek
élete valamivel könnyebb legyen, mint a szülőké, nagyszülőké volt. Minden
nemzedék élete valamivel könnyebb legyen az előző nemzedékénél. Akkor
még akár egy nemzedék életén túlmutató célok is megfogalmazódhattak. Az
ilyen célok nem alakulhattak volna ki a hagyományos paraszti kultúrához
való kötődés nélkül.
A paraszti világban a természet törvényeinek való megfelelés
teremtette meg a munka kényszerét. Ott a természet törvényei uralkodtak,
a természet idején túl más időkorlát nem létezett. Ott a természet
törvényeinek való megfelelés azonos volt a világnak való megfelelésnek.
Ezek a törvények megtörték a nekik kiszolgáltatottakat.
A paraszti világból kinövő társadalmakban a világnak
való megfelelés még mindig a munkában fejeződött ki. Ezeket az átmenetinek
tekinthető társadalmi alakzatokat a munka uralta, a munka és a haladás
közé egyenlőségjelet tettek. Mi is úgy éltük meg a világot, hogy a munka,
a számunkra adatott kétkezi munka segítségével elérhetjük a céljainkat,
ez volt az a sokat emlegetett boldogulás.
Mai szemmel megmosolyogtatónak tűnhet ez az alapállás.
Nem volt az.
Az emberek és családok célkitűzése sem.
Egész társadalmak alakultak át a jelzett célok segítségével. Úgy, ahogyan
a mi nagycsaládunk is. Nálunk a legfőbb cél, annyi más családhoz hasonlóan,
a taníttatásunk volt. Érthetően, mert a föld megműveléséből már nem lehetett
megélni, ráadásul a háztájin és a ház körüli kerten kívül földje nem is
volt az embereknek. Nem véletlen, hogy a nagyobb családon belül már a
miénkét megelőző nemzedék tagjai sem a földművelést választották. Ha mód
nyílott volna családi gazdaság kialakítására, ezt a családból biztosan
megtette volna valaki. Más munkára, munkalehetőségre, állásra a falun
belül nem volt lehetőség. Volt, aki a fiát bevitte a gyárba, vagy eladónak
abba a boltba, amelyikben ő dolgozott, ezek korlátozott lehetőségek voltak.
Maradt a tanulás. Belső igényből is. Ekkor még nem éreztük azt, s még
nem is kiteljesedett tendenciaként jelent meg az, ami később egyértelmű
jelenség volt, hogy a munkanélküliség levezetésében az egyetemeknek és
főiskoláknak is megvolt a szerepük. Ezerkilencszázhetvenkilencben végeztem
az egyetemen, akkor már nehéz volt tanári állást találni. Ráadásul akkor
az olajválságból következő eladósodottsággal nézett szembe az ország.
Azóta, rendszerváltás előtt és után újabb kiútkeresési és takarékossági
hullámok követik egymást, a megváltozott gazdasági rendszer pedig még
több munkaerőt dob ki magából, mint a korábbi. A tradicionális közösségek,
falusi és városi közösségek szétestek, ennek a folyamatnak az egyik szakasza
volt az az időszak, amelyik a magunk tanulási vágyával kiszakított bennünket
a faluból.
|
|