EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 3. sz.
 
 
 
 

KELEMEN LAJOS

Kilenc mag
A Beszámított veszteség című antológiáról


A Teremtő arcát utoljára az ifjúság képében láttuk. Mindez nagyon régen történt, s ha mindenki nem is emlékezhet rá, vannak érveink: a hit és a titok. És egy erős, büszke, feddhetetlen mondat: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Ezt a biztosságot kölcsönvenni nem vallási, pláne nem vallás elleni zendülés, de még csak nem is megrészegedés. Aki ezer és még ezer súlyos érzésből érti, hogy teremtésre van kiválasztva a lelke, miféle más meggyőződést konfesszionálhatna? Nem ugyanerről beszél-e Kierkegaard, mikor azt mondja, hogy az ifjúság álom, amelynek a szerelem a tartalma. 
    Az ifjúi minden-szeretés végvidék, s mint akármelyik életszakasznak, ennek is megvan a különlegessége; míg az ember fiatal, az igazságot nem annyira a külső világból fakadó tapasztalatokban, sokkal inkább a saját személyiségében, ösztönei sugallmára véli megtalálni, épp innen ered önfeledt szeretete (vagy szeretni akarása) a világ iránt. S ha az önfeledtségből módszert csinál, a világba érkezve, s bízva abban, ami rá vár, egyszerre önti el tűz és jég, fájdalom és öröm. Mi festi alá legméltóbban ez irgalmas és irgalmatlan zajlást?
  Bizonnyal a művészet, mindenekfölött az a fajta művészet, amely friss, darabos, dús, könnyen igaz, s talán még nem kell lakolni érte, de okvetlenül komolyan veendő, mert fiatal lelkekből szakad föl; születéséhez azonnal hozzáadódik a lehetőség hite. Ámbár ki tudja? Csakugyan az emberi lényeghez tartozik az ellenállás az idővel szemben? És belső történeteink csakugyan örökkévalóak? Vagy éppen ellenkezőleg, e gyönyörű vélelem valójában maga a kopár szolgaság? Naiv kalmárok hihetik csak magukénak az egész világot? De az ifjúság, amely oly végzetszerű és egyben oly konok ellensége a végzetnek, mégiscsak egy darab szent adomány a teljességből, szabad szellem, és manapság okos, valamint előrelátó is, mivel eleve bekalkulálja a veszteséget. Szemléletükben (vagy legalábbis Stolcz Ádám szerint) az abszolútum, az égi királyság olykor pihenőre megy, hogy azt éljük, ami adódik; visszavonulásai múltán azonban az „ég csatornafedele néha / alázatosan félrebillen, / ilyenkor pont olyan mintha / valami fény elszabadulna”. Azelőtt bezzeg úgy tudtuk, a kozmosz összmunka; a porszem, a Göncöl vagy a Kassziopeia és az ablak alatt hangosan nevetgélő lányok örök kooperációban vannak egymással.
    Hiszen nem is lehet másképp: amíg marad elég ok félni a pokol győzelmét, az áldott erény, az írás, akármilyen elvi vagy isteni fény világítja is át, nem festheti széplelkek kertjének a valóságot. Hogyan illett egy időben táncba kezdeni? Meghajlással. Úgy látszik, e nobilis gesztus azért ma is dukál. Az Apokrif folyóirat kilenc költőjének antológiájában, a Beszámított veszteségben legalább akadnak szerzők, akik nem sajnálnak némi bókot s főhajtást, midőn táncra kérik a maguk valóságát. „Nem baj neked, ha én nagyon szeretlek?” – kérdezi például Fehér Renátó, mindjárt a neki jutott könyvtér elején. És egy pillanatra Evellei Kata is hódol. „Lágyan, zölden hív a tenger. Engedek.” – Írja Szürakuza című versében. Hogy az irodalmi bátorságot alapvetően helytelenül értelmezők szemében e szép ellágyulásnál egy vad vízió hívebb kortükörnek bizonyulna? Lehet. A tenger hívását váltva, a fázó kétség Evellei Katát is félelmes vízióra ragadtatja: esszük egymást, miközben Isten a saját fia vermét ássa.
    Fázni a megsemmisüléstől vagy sóvárogni és enyhet meríteni az idillből – sajnos az ember világbeli státusza, az egyetlen realitás híveinek nagy sajnálatára, ennél komplikáltabb. Rendszerint egyugyanazon kéz szedegeti csokorba a mező virágait s hívja fel a gyermek figyelmét a virágok fölött szálldosó pillangókra, hogy azután mámoros buzgalommal építgesse az emberlélek fegyveres őrtornyait. De hát ez: a békének ez a fogcsikorgató válfaja sem új, csupán újra és újra kénytelenek vagyunk átélni. A napok zűrzavara, amely hovatovább világokat kockáztat, s amelyben perctől percig mentjük magunkat, egyedül az alkotás szikár alázatával remélhet kiutat az eltévelyedésből, s juthat el a színeváltozásig. Az alkotó ma, akár tetszik neki, akár nem, egyszerre trapézművész, bohóc, lázadó, és az iga alá hajthatatlan, nagy erkölcsök őre, és kicsit a király bolondja is. Hogyan lesz mindebből a holnap új hódítója; út, igazság és élet? Elképzelhető, hogy a tehetségen túl, az egész csupán hiteles átélés és helyes időbeosztás kérdése?
    A valóság hű és konok szemléletére, a motívumok összehangolt választására alapozott és a másra nem cserélhető egységes és zárt mű: ez ad esélyt a győzelemre a múlandóság fölött; bizonyos értelemben már a műbeli egység becsvágya is sikeres szembeszegülés a dolgok illékonyságával. „...így rántod le rólam a / leplet: beszélni hagysz kifulladásig, / hiszen te vagy az alfa s ómega” – mondja az ifjú újklasszicizmust megtestesítő Tarcsay Zoltán. Az ő kissé decens, angolruhás lírája mintha Babits alig vitatható tézisét aktualizálná: minden a szón múlik. De miféle szavak is állnak össze egy-egy poétasors jelzőköveivé? Egy vonallal jellemezve: a Beszámított veszteség rutinos és változatos hangszínű költők mintakönyve – szerzői többnyire abból indulnak ki, ami egyszer már megtörtént az irodalomban. A hosszú, szabad soroknak eljegyezett Fehér Renátónál épp annyi az esztétikummá emelt hányavetiség, mint a lírátlan korszakot érzelmeivel tagadó Evellei Katánál a lányos érzékenység. Kár, hogy a kötetben a személyenkénti terjedelemi keret nagyjából egy jobb folyóirat közlési lehetőségeivel egyenlő; hat versnél áll a határ, ennél többet egyik költő sem mutathat itt meg portékáiból. Mintha a Beszámított veszteség a gyorsolvasást szuggerálná.
    A felszínén gyors, iramlónak tetszelgő kor valójában lefojt, szétforgácsol, s mint entitást ugyan a fiatalságot isteníti, holott e felületi lendület soha át nem élhető helyzeteket hoz létre; gyorsasága egy valamire jó: a gyors öregedésre. Nyilvánvalóan a fények és a minták szeretete sem kellő indok az egyébként is ostoba játékhoz: kiragadni a mát saját adottságaiból és saját távlatából, s akárcsak esztétikai síkon összefuttatni letűnt idők színeivel, tempójával és nekirugaszkodásaival. Ugyanakkor az analógiák mélyebb célzataira tekintettel talán mégsem egészen tanulságnélküli emlékezni, és meríteni a rendíthetetlen erény, az emberi egység, nagyság, a jelképek és formák örökös áradatából. Talán a Beszámított veszteség egyik-másik költőjének is eszébe jut, hogy száz esztendeje (1908-ban és 1909-ben) történetesen kiket is szálltak meg minálunk antológiás ambíciók. Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka versei A Holnapból a fiatal poézis, az akarás őspéldái. De az ifjúság örökrangú (bár tragikusan lemondott) géniuszáig sem kell visszamenni százharminc évet, amikor készül már a Színvázlatok és az Egy évad a pokolban. Senki sem mondja, hogy Adyék íróeszközeinek és tintájának ismételt használatbevételétől tüstént világosság gyúlna a magyar éjszakában. Nem, a mai költő fiatalsága nem ez; a mai költő fiatalsága éppen száz évvel idősebb. S egyikük, Stolcz Ádám nem teljesen ok nélkül emleget egy ketrecében járó, hályogos szemű oroszlánt. Viszont a múltbéli ifjak precedenseire utalva valami kis meg nem békíthető eretnekség, kibillenthetetlen ambíció azért mégis folytatólagosnak kívánkozna.
    Az érettséget sejtető és redős arcot vágó új költők közül Kántás Balázs az elvonatkoztatás szédületében is átélhető formába tudja szorítani a degradáció tapasztalatait, az ő alkotói erőfeszítése a forma és az anyag viszonyában nem akármilyen spannoltságot sejtet, nála az élet kegyetlen szépségei a Celan-féle szikárság szokatlan képeire emlékeztetve jutnak kifejezésre. Füst-tudat, ma-szólam, vasheverés – ki mondja meg, az izmusok tájszavai ezek, vagy egy leendő nagy költészet első hangjai? Kántás zordságára Nyerges Gábor Ádám nyersessége a válasz; az általa kultivált líra visszafelé a beat tájai irányába ível, előre pedig a Kántáséhoz hasonló jelentőségteljességre mutat. Megalkuvásmentes düh, költői humorérzék, elengedettség: nem a kiteljesedés jelei-e? Ő látszólag visszafogottan stilizál, ráadásul tele egészséges malíciával, s túl van azon a tévtanon, ami annyi mindenkit becsap; tudniillik egy valamirevaló költő sosem veszítheti szem elől, hogy versének valamennyi szava (eltekintve a kötőszavaktól) voltaképp a legönkényesebb stilizálás. Nem mellesleg Nyerges receptet is ad, egyik versében akarva vagy véletlenül szépen sorra veszi a jó írás alapelemeit: „bölcsesség, erő, humor és előkelőség / időtállóan változatlan számarányú / keveréke”. A recept persze csak addig érdekes, míg tisztában vagyunk vele, hogy a reménye sem jön el a beteljesülésnek, ha az ember képtelen a lelkesedésre: műveddel akár cáfolhatod a valóságot, de valamennyi aspektusa elől nem térhetsz ki. És nem térhetsz ki a lélek legyőzhetetlen igényei elől sem. A természet, a föld, az ég, a fény, a víz minduntalan megalkotja mércéjét, rendezi, védi, és pazar ősforrásként kínálja magát. S az értelem: nem ugyanilyen bőkezűnek ígérkezik-e; nem ered-e abból is elég izgalom és mennykő?
    A Beszámított veszteség költői közül ketten, Palágyi László és Smid Róbert mintha a többieknél is szívesebben állna a tanult kultúrák és az intellektus hatása alatt: nem, nem arról van szó, hogy elrúgják maguktól a kívülről kapott élményt, hogy elnézzenek a hétköznapok termőfái mellett, de szeretik a fogalmakat, s egyelőre igencsak szeretik megmagyarázni, hogy miről beszélnek. „...egész létigéd és névmásod engem szolgáljon” – kiált föl egyik írásában Smid Róbert. Vajon e teológiába belefér-e egy másik, egy kevésbé görcsös hit? Mondjuk annak hite, hogy a fönt kerengő sólyom vagy a fű közt hazafelé igyekvő hangya a létezés sokkal drágább vívmányait közvetítik, mint az az okosság, amelyből univerzális szakszavak, textusok és egyéb hasonló gyönyörűségek ragyognak. Különben nagyon is beletalált volna Palágyi László, ha visszavesz az általánosításból, miszerint „az igazi költők hallgatnak”. Néha talán valóban hallgatniuk kell. De miféle vérszegény partnak éreznénk az életet, ha tényleg megfosztatnánk közvetítőinktől?
    Mélyülni és újból mélyülni: a művészet folyvást újat akar, ám nem tiszta újdonság a léte. Újdonság és változatlanság egyazon ritmusban. Noha cáfolni törekszik, a legelszántabb avantgárd is számol a konstrukcióval, ennek híján hogyan is közölhetné tagadásait és szertelenségeit; semmilyen forma nem feszíthető a végsőkig, különben önmagát számolja fel. Másfelől: egy nem ismert képzet vagy érzés felé szökni, ez a mértéktelenek veszte. Amikor egyesek gúnyolódva emlegetik, hogy a poéták folyvást tűzben égnek, e tűz, ha tényleg tűz, a megszenvedett érzések és a máshol rejtőző titkok iránti kíméletlen szomjúság tüze. Vagy pedig a kétségbeesésé, ami fölperzsel minden mértéket, s vele hamuvá égeti a formát is. Megfordítva a dolgot: a formátlanság és a mértéktelenség a kétségbeesés előhírnökei. A mérték az igazi többleterő. A mérték sokkal inkább lüktetés és arányérzék, semmint gátló mérséklet. Egy korszak zűrzavarosságában éppen a mérték rendje az, ami az alkotó szenvedélyeit és energiáit minősíti. „Pocsolya az út szélén” – kezdi egyik versét Török Sándor Mátyás, s mire végére ér, már „Az út van a pocsolyában”. A vers célzásait, a hanglejtés nüánszait úgy érezni, mintha az utcáról, a nyers élet egyik színpadáról hallanánk. Török a külvilág, a hétköznapok jelenségeire vet reflexiókat, ragaszkodik a földhöz, de elég bátor ahhoz is, hogy a saját lelkébe nézzen: hitet remél („Meggyőződve róla, hogy még vagyunk”) és hiteket mérlegel („takarítottam, s mire minden / Csillogott, felégettem, ami maradt...”). Ez a sajátságos mentalitás és arányérzék (vagyis egyfelől az élet konkrét idejének, tárgyainak és terének respektusa, másfelől tisztelet a tanultságnak, a metafizikának, egyáltalán az elvontnak) az egyik legszabatosabb jele, hogy a Beszámított veszteség költői csakugyan közösségre leltek egymásban.
    Maga a kötet: cétus. Egy tér a lehetőségeivel és a határaival. Szerencsére hiányzik belőle mind az eleve meghőkölés, mind a hősködő poétaavatás annyiszor lejátszott rossz mitológiája. A cétus: egy hely, ahol kilenc mag, kilenc fiatalember és fejenként öt-hat vers él együtt, s ez nagy csoda: látni, hogyan írták a kottát, húrozták a hangszert. És aztán – hogy rosszabbul ne járjanak – ott bent egykettőre muszáj lesz felérniük a kilincset, s amint kinyitják az ajtót, kilépniük is muszáj lesz, akkor már külön-külön. (Napkút Kiadó, Bp. 2009)