EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 3. sz.
 
 
 
 

MILE ZSIGMOND

 

Ki viszi át


1.  

– Tudod, apa, sokat gondolkodom mostanában Bartókon, láttam őt a neten, Amerikában készült a filmfelvétel, a negyvenes években, zongorázik, aztán röviden beszél, a hangját szájmozgás alapján rekonstruálták, „igen, így, egyedül, igen nehéz gyakorolni”, ezt mondja Bartók, „igen, most itt vagyunk, s egymás között magyarul beszélünk”, csöndes ember lehetett és nagyon erős, igaz? – pillant föl Csaba a nyáklapból, amit forraszt, az apja arcát keresi, öreg Csaba a díványon fekszik tarkó alá font kézzel, tulajdonképpen alszik, hiába néz maga elé... – szeme a felvételen parázslik és lát – folytatja Csaba a beszédet és a forrasztást –, tekintete, mint az angyaloké, apa, megvan nekünk a Cantata profana? (reccsen a heverő, mormogás hallatszik) csak részleteiben ismerem, végighallgatnám, olvastam róla egy tanulmányt, Pap Gábor írta, nagyon érdekes, a tanár úr szerint Bartók a tizenkét hangot, azaz minőséget az állatöv tizenkét jegyével, azaz minőségével azonosítja, például a cé a bika, a dé a mérleg, a disz a kos, így mutat be bizonyos együttállásokat, így zenéli el nekünk a világhelyzetet, apa, alszol? nézd, milyen szép odakint! esett a hó, kel a nap... ha nyár volna, most kezdenének igazán, teli szívből énekelni a madarak, mintha a hajnali hangolgatás után egyszerre megpillantanák a Karmestert, amint a pálcával beint... apa, emlékszel a Cantata profana kolindájára? tudod, az öregember a fiait nem neveli mesterségre, semmilyen munkára, foglakozásra, csak hegyet-völgyet járni, szarvasra vadászni, és a legények az erdőben, az érintetlen rengetegben addig hajszolják a szarvasokat, míg szarvasfiúkká nem válnak, és akkor már hiába keresi, hívja őket haza az apjuk, hiába mondja, hogy az anyjuk megterített otthon, hogy tele a serleg borral, a fazék hússal, nem mennek, soha többé nem mennek, mert már nem kell a hús, a bor, kinőtték az otthont, átlendültek egy másik, magasabb Otthonba, hallod, apa? – a heverőhöz lép, a félrefordult arcról gyöngéden leemeli a szemüveget, aztán betakarja az apját pokróccal – jól van – suttogja –, aludj! én most elmegyek, bevásárolok a mamának, megkért, hogy a piacra is menjek ki tojásért, előtte átnézek Pista bácsiékhoz, elromlott a porszívójuk, megjavítom, minek vennének újat? 


2. 

– ha a rokonokhoz mennek Szobra, nehogy elfelejtsék tiszteletüket tenni a Szűzanyánál! – mondja Csaba, előtte, a konyhaasztalon darabokra szedett porszívó, zárlatos, Eszti nénit tegnap megrázta, bütykös, szandálos lábát a lóca keresztlécen pihenteti az öregasszony, Pista bácsi könyököl, gyufásdobozt babrál a smirgli kezével, dioptriák örvénye mögül figyelik Csabát, mit beszél – feltétlenül zarándokoljanak el Márianosztrára – folytatja Csaba –, a pálos templomba! a középiskolával jártam ott tavalyelőtt, megrendített a szent hely, valahogy ott maradtam örökre a padok közt, fura dolog, tudom, de így van, ne tessenek bolondnak nézni! szóval majd üljenek meg maguk is, szemközt a Fekete Madonnával, ahogy máskülönben nevezik, és adják oda magukat a tekintetének, figyel, sugároz, vigasztal és kérdez, meglátják! ha szerencséjük van, az asszonyok éppen füzért imádkoznak, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet mormolják, időnként valamelyik néni kiválik, egyedül mondja, aztán közösen folytatják, forog az imamalom, míg végül megszűnik a tér, az idő s minden, ami ezekkel kapcsolatos, kiröppen a lélek a kalitkából, ha pillanatra is (Pista bácsi bólogat, elejti a gyufásdobozt), kész a porszívó, tessék kipróbálni! (Eszti néni bekapcsolja a Philipset, ragyog az arca, mikor felbúg) még annyit – folytatja Csaba –, hogy a nosztrai Máriát Árva Vince pálos szerzetes koronázta meg a Szent Korona másolatával, mostanában távozott közülünk az atya, Boldog Özséb fia – köszönjük, Csabikám! – mondja Eszti néni – mivel tartozunk? – semmivel, Eszti néni – nem úgy van az! legalább egy snapszot! Pista, tölts a Csabinak! – köszönöm, Eszti néni, nem kérek, összezavarja az agyam! – akkor vegyél süteményt! ez lekváros, az mákos! – Csaba rágicsálva lép az üvegezett verandára, a cipőtartó szekrény tetejéről leemeli a kosarát, amíg Pista bácsi a csizmával bajlódik, alaposan körülnéz, ismerősek a tárgyak, sokszor járt itt gyerekkorában, kopott dohányzóasztal, csipkés terítő, hamutartó, szigszalaggal javított olvasószemüveg, régi újságok, Kincses Kalendárium, a hengermintás falon családi képek, Pista bácsi katona korában, Eszti néni mint elsőáldozó, esküvői kép a hatvanas évekből, aztán a gyerekek: Sanyi, a nagyobbik MZ motorral, Péter, a kisebbik első lépései és Anikó, aki meghalt... olcsó naptár is lóg a falon és műanyag feszület, hőmérő, amit fehérre fakított a nap, s ami harmincöt fokot mutat mindig, aztán ott vannak Eszti néni virágai, ilyen-olyan levelű filodendronok és rododendronok, kis dzsungel, ugyanaz a betonvasból hegesztett állvány tartja, öleli körbe a cserepeket harminc éve, csak a locsolókannát cserélte ki Eszti néni, a régi, piros helyett vett egy újat, kéket – köszönjük, Csabikám! – dörmögi Pista bácsi a kapuban, miközben kezet nyújt Csabának, aki meglepődik az erőtlen szorításon, „nem ilyen volt”, fut át az agyán, hirtelen megérti, hogy öregember áll előtte, hogy Pista bácsi már nem csak udvariasságból „bácsi”...  a behavazott kertet nézi, ahol nyáron, a lángoló napfényben rózsák, árvácskák és paprikavirágok nyílnak, s a barna házat a palatetővel, a hámló redőnyökkel s a kapuban vakkantó süket Néróval... – Csabikám! – mondja Pista bácsi – volna egy kérése a Péternek, engemet kért meg, hogy mondjam mán el neked, aszondta a Péter, hogy valami baja van a számológépjének, s hogy kérjelek mán meg, hogy javítsad meg neki, lehetséges ez, Csabikám? – persze, Pista bátyám! 


3. 

– halat, asszonyok! – kiáltja Pintér halász, akinek már az ükapja is ezt a mesterséget űzte, s akivel a családi hagyomány hamarosan kihal, hatvanegy éves, nagydarab, bömbölő hangú férfi, mackóruhában, levágott szárú gumicsizmában jár, mozgása állatkerti medvére emlékeztet, alkoholt nem iszik, de időnként betér a kocsmába egy nagy korsó „szőkekólára”, ahogy a Sprite-ot nevezi, szidja a kort és a rendszert, amiért halálra ítélték a mesterségét, a dunai halászatot, amit ő még csónakkal, hálóval és varsával művel, „nem ám árammal meg radarral, ahogy azok – szokta mondani –, csakis, ahogy normális, ahogy apám mutatta”, és újra és újra elmondja Pintér, hogy nem érti a világot, hogy miért nem kell a friss hala, a munkája, a tudása, de már nem is érdekli, úgysincs sok hátra, addig már meglesz valahogy, „kistafírungolja” a lányát, annyija van, néhány hajnalon, ha elolvad a jég, még majd kievez a ladikkal a Dunára, máskülönben meg elkiabál itt, a piacon péntekente, ahogy most, hogy: halat asszonyok! összerezzen, aki nem ismeri Pintért, az is, aki ismeri, például Jolán, a fanyar humorú zöldségesné, vörös hajában pánt, kezén ujjatlan kesztyű, lábujjtól orrhegyig kínai síruhát visel, az ő standja előtti sorban áll Csaba, kezében kosár, mosolyog, szereti a piacot, pedig ez már nem is piac, csak duruzsoló vásárlóudvar ahhoz képest, amit gyerekkorában látott, hát még, amiről a mama mesélt, de azért ő így is szereti, a színek, az illatok, főleg tavasszal... – tetszik tudni – mondja Csaba az előtte álló öregúrnak, akivel tíz perce szóba elegyedett, s akiről kiderült, hogy nyugdíjazott pedagógus –, egy ideje az az érzésem, hogy mindabból, amit tanultam, amit az iskolában tanítanak, elemitől egyetemig, szó sem igaz, talán csak a bukfenc meg a szögfüggvény táblázat... – tanár úr hallgat, az olcsó, kompótnak való almát válogatja – persze, megértem a tanár urat – folytatja Csaba –, példákat vár, évszámokat, egyenleteket... hogy bizonyítsam be, amit állítok... – itt Csaba szava elakad, mert a szemközti standnál gyanús alakot pillant meg, éppolyan semmilyen, mint mindenki, mégis... a sunyi szemek, a zsebbe rejtett kéz, a tettetett érdeklődés a zöldáru iránt, amiből fiatalasszony válogat, ideges, lapos nő, korán és hirtelen őszült, ott áll mögötte az alak, egészen közel, szinte a nyakába lehel, de a nő nem veheti észre, óvatosan körülnéz az alak, kiemeli a fonott kosárból a piros lakkpénztárcát, elsüllyeszti az „It is the real thing!” feliratú nejlonzacskójában, amit másokhoz hasonlóan szorongat, mintha krumplival vagy lecsókolbásszal akarná megtölteni ő is, s indul a nagykapu felé, nem nagyon sietve, csak tempósan sompolyogva, már-már felszívódik a tömegben, mikor rárivall egy hang: – ide a pénztárcával! – Csaba az, elébe áll, az alak összerezzen, de máris kapcsol: – ha nem mégy a utambol, rendőrt hívok! – mondja rekedten, s lépne tovább, ha Csaba nem tépné ki a kezéből a zacskót, nem mutatná föl az összesereglő népnek a bizonyítékot – francba! – sziszegi az árnyék – a pénztárcám! – sikoltja a sovány asszony, aki most ér oda – rendőr! – kiáltja valaki, mire az emberfalból két kopaszra borotvált, kisportolt testalkatú, harmincöt év körüli férfi válik ki, az árnyék mellé lépnek védelmezőleg, villog a szemük, mint a farkasoké, úgyhogy a tömeg hamarosan feloszlik, csak Csaba marad a nővel és a pénztárcával, egyenesen áll, alig remeg a lába, pedig ijesztő sötétséget lát az amúgy is fekete szemek mélyén, melyek most egyenest reá szegeződnek – mit képzelsz te, jó barát? – mondja a kapucnis – kavarsz itt? – Csaba hallgat, állja a tekintet – mit nézel? ne nézzél! – és menne Csabának, ha a másik meg nem ragadná a karját: – hagyd! – suttogja –, tud ez valamit, góré az apja, rémlik... 


4. 

– köszönöm – mondja a fiatalasszony, szemlesütve, pénztárcát mellhez szorítva indul a főkapu felé, Csaba bólint, nem szól, nem is mozdul, áll, ahol negyed órája lecövekelt, fölpillant az égre, a kékségbe, a foszló kondenzcsík alakja Mátyás király arcára emlékezteti, ott a Korona a büszke, oroszlánsörényű fejen, aztán a templomtoronyról háztetőre, háztetőről templomtoronyra jellegzetes ívben átröpülő galambokra figyel, „ezt csinálják egész nap”, gondolja, édesen elálmosítja a ritmus, a kurrogás, a totyogás és fészkelődés a párkányon... s megint a piac, az emberek, ahogy járnak-kelnek, válogatnak némán, egy férfi véletlenül Csaba lábára tapos, sűrű elnézést kér, túlzásba viszi, tétova, magában motyogó ember, rosszul öltözött, ahogy a piac népe általában, bundabéléses műbőrcsizmákat látni, naftalinszagú halszálkás kabátokat, flakonból gyártott pufidzsekiket, kitérdesedett farmernadrágokat és csiricsáré kötött sapkákat, kopottak és görbék az emberek, károgni sincs kedvük, Mari néni is unja a panaszkodást, csupán a vércukorszintjéről számol be Lajos bácsinak, Lajos bólogat, szidja kicsit a rendszert, de nem kapja fel a vizet, mint azelőtt, csupán annyit mond: „nem az én világom ez már, Marika”, az otthonra gondol, ahova hamarosan költözik, mert az lesz, tavasszal költözik, szorong, de majd elmúlik, megszokja, jók ezek az otthonok, megmondta Gábor is, a fia, közösség, felügyelet, kirándulás... megérti Lajos bácsi Gábort, neki se könnyű, ötvenéves és már fekélye van, ha az, hogy is érne rá ővele meg a lakással foglalkozni, tényleg csak nyűg az a lakás, luxus egy öregembernek, Rózsika sincs már, hogy takarítsa, hogy együtt belakják, és hát a rezsi... – na, szerbusz, Lajos! – mondja Mari néni, fölemeli a szatyrot, sóhajt, megy, Lajos bácsi is megy, feldobni a lottót, húsárusok közt visz az útja, szép az árujuk, a toros kolbász, a piros sonka, ahogy ott lóg, tokaszalonna is van, Lajos bácsi kedvence, összefut a nyál az öreg szájában, gyorsít, már a borozó előtt lépdel, kenderkóc hajú ember könyököl a műanyag asztalon, benzinbort szopogat, fogatlan szájából vastagon dől a párával vegyes cigarettafüst, a magasasztalt mögötte két középkorú férfi támasztja, ballonkabátot, „Ady-kalapot” visel az egyik, a másik micisapkát, garbót, hasított bőrdzsekit, művészetről beszélnek, történelemről és politikáról, előttük sör és lángos, jellegzetes alakjai a kisvárosnak, nyári kerthelyiségek és téli beülők „madarai”, be nem áll a csőrük, köröttük-mögöttük mondatfoszlányok mindig, hidegen szeretik a sört és forrón a lángost, de jobb híján elfogyasztják fordítva is, legfeljebb méltatlankodnak, bedobnak mérgükben egy gyomorkeserűt... jó itt a lángos, a szomszédban süti a naccsága, mocskos szájú, kövér és durva némber (nem csoda, harminc év a zsírszagban...), de van szíve, pohár teát, kormosabb falatot is ad a hajléktalanoknak, akik egyre sűrűbben és többen jönnek az állomás vagy a park felől, lassú a járásuk, kezük zsebben, csuklójukon nejlonszatyor, olykor meglepően divatos karitász ruha rajtuk, amely azután hamar eleganciáját veszti, koszosan, bűzösen, karmosan, szakállasan, szétfagyva, bevizelve szállingóznak az állomás vagy a park felől, óriás törpének látszanak a bojtos sapkában, szemükben kétségbeesés és düh, olyan kétségbeesés és düh, aminek erejével robbantani lehetne, cammognak szótlanul, egyre többen és többen ezek a nyomorult leprások, az emberek kitérnek előlük, visszatartják a lélegzetet a közelükben, nehogy elkapják a leprát, a naccsága se szereti őket, fertőtlenítés végett tán a forró zsírba is belemártja a kezét, miután átnyújtotta a teát és a falatot, de ad nekik mégis, segít rajtuk, részvétet érez, a maga módján jó keresztény, ahogy Zsuga bácsa, a fácántollas kalapú költő, aki máskülönben festő, filozófus, borász és ezermester, amúgy pszichiáter, jogból is diplomázott, a hetvenes években kattant vagy világosodott meg, azután, hogy „nepköztarsasag ellenes meglatasai” miatt tanári állásából felfüggesztették, feleségén kiteljesedett a skizofrénia, és fia, Jancsi a Dunába fordult kajakkal, akkortól kezdett eljárni hozzá a Szűzanya, „beavatni engemet, kérlek – ahogy mondani szokta –, fölvázolni előttem az univerzum rétegeit, az angyali köröket, kérlek”, szóval az öreg Zsuga érkezik, kecskeszakállát végigsimítja, tengerészzakója kitűzőkkel ékesített gallérján igazít, kempingbiciklijét (melynek csomagtartójához ezúttal tulipános ládikót és tyúkketrecet kötözött) a kocsma falához támasztja, penget egyet a gumipókon, aztán a homályos szentélybe lép, kihallatszik odabentről a vivát, mellyel a kollégák fogadják, ez a bántóan zajos ünneplés készteti indulásra az addig egyhelyben szemlélődő Csabát, a Duna felé tart, keresztül vág a havas parkon, ahol a hajléktalanok laknak fóliasátorban a farkaskutyáikkal, rátér a Hatvany sétányra, majd a Jászi sétányra, aztán a Rabindranath Tagore sétányon, a varjas füzek mellett haladva lejut végre a Dunához, kedvenc partszakaszán áll meg, a kifolyótól balra, úgy ötven méterre, ahol megtanult úszni, ahol a sneciket fogta nyarakon, ott áll meg, nézi a Dunát, hatalmas jégtáblák úsznak és ütköznek robajjal, szépnek találja Csaba a jelenséget, szigorúnak, de valahogy reményteljesnek, mintha azt sejtetné a jégtáblák ropogása, mennydörgése, hogy ha nehezen, ha fájdalmasan is, de töredezik, múlik az átok, a betegség, a gonosz varázslat... 


5. 

nagy sebességgel érkeznek az autók, egy Audi R-8-as meg egy Opel Astra, oldalán RENDŐRSÉG felirattal, lefordulnak az aszfaltútról, a parti fövenyen állnak meg farolva, egymás mellett, ahogy a reklámfilmben a SATEU18-on, nyílik az Audi hátsó ajtaja, emberi test gurul az ülésről a földre, tompán puffan, valaki segíti a lábával, a kapucnis az, Csaba felismeri, „ez fenyegetőzött a piacon”, ott a haverja is, a volánnál ül napszemüvegben, a bokrok mögül figyeli Csaba az eseményeket, nem hall semmit, mert az Audiban bömböl a rave-techno, az ember felülne a földön, mondana valamit, de a kapucnis nem hagyja, üvölt vagy inkább ugat, habzik a szája, vastag, eres nyakán hintázik az aranylánc, bőrdzsekije belső zsebébe nyúl, fegyvert ránt, aggály nélkül, mellékesen, mintha mondjuk villanykapcsolót kattintana, kétszer mellbe lövi a földön fekvőt, aztán bevágja az ajtót, pörögve indul az Audi, utána a kék-fehér „rendőrségi” Opel, hátramarad a csávók vigyora a visszapillantó tükörben, Csabát elönti a forróság, remeg a lába, de azonnal, amint a motorbúgás és a techno elül, kilép a bokrok mögül, szalad az emberhez, betakarja a kabátjával, feje alá gyömöszöli a pulóverét, sietve táplálja a mobilba a mentők számát, aztán mégsem tárcsázás, egyszerre belátja, hogy fölösleges, minek ide már a villogás... zsebre vágja a telefont, letérdel a halott hajléktalan mellé, mert az ember a földön egy hajléktalan, nézi a hűlő, mozdulatlan arcot, a lassan olvadó hópelyheket rajta, „szép arc – gondolja –, hiába a loncsos szakáll, a hajzat... még mindig sugárzó a szeme...”, a férfi nyakában, kifordulva a rongyos ingnyakra, türkizkék medalion, értéktelen, vásári darab, szétnyitható, „vajon mit rejthet? milyen titkot, üzenetet?”, nyúl érte Csaba, de végül hagyja a helyén, pedig mintha biztatást is érezne valahonnan, hogy „akaszd le bátran, a tiéd!”, de nem és nem, „nem vagyok én tolvaj!”, gondolja, hirtelen eszébe jut, hol van, milyen helyzetben, körülnéz, s már iszkol, fut a bokrok felé, aztán félútról visszafordul, reszketve pattintja szét a medalion záracskáját, marokba szorítja a nyakbavalót, föláll, de nem indul, söpri a térdéről a homokot, tétovázik, fölvegye vagy ne vegye a pulóvert, a kabátot? szíve szerint hagyná párnának és szemfedőnek, de nem lehet, nem szabad, általuk beazonosíthatják... 


6. 

újra a Hatvany sétányon, zihál, folyik az orra, senkit sem látott idáig, csak varjakat, távolról embernek tűntek, könnyes lett a szeme az izgalomtól, az egyik vén platán alatt megáll, papír zsebkendőt kotor, kifújja az orrát, majd mélyeket lélegezni leül a padra, melynek egyetlen ép deszkája hellyel kínálja, gőzölgő bőrcipőjét bámulja, de nem azt látja, hanem a hajléktalan férfi alvadó szemét, aztán a türkizkék medaliont, mely a farzsebében lapul, „később nézem meg”, gondolja, csitul a szíve, már nem dobol annyira, kellemes fáradtság járja át, elréved, különös, magas hangot hall, mesebeli csirregést, vándorkedvet érez, hívást, emlékek lepik meg, amikre képtelen visszaemlékezni, de amik nagyon fontosak, az életet jelentik, szinte hűtlenség, hogy nem lát élesebben, bánkódik, bocsánatot kér magában, kitől? mitől? fölpattan a szeme, bámul a kopasz fakoronába, odafönn madársereg, ők adják a hangot, „csonttollúak”, jut eszébe, apja mutatta be őket tizenöt éve, ugyanitt, a parkban, Ázsiából, Észak-Amerikából érkeznek, „inváziós madarak”, örül Csaba, hogy viszontlátja a csonttollúakat, legszívesebben felröppenne közéjük a fára, menne velük, csirregne ő is, csirreg is, ám valami más hang megzavarja, nyerítés, vagy mi, ijedten néz körül, nem lát semmit, csak havat, kopasz bokrokat, szemetet és kiégett konténereket a ködben, „képzelődöm”, gondolja, de abban a pillanatban megint hallik a nyerítés, igen, valóban az, nyerítés, nem közelről, nem is távolról, talán a konténerek környékéről... felröppen egy feketerigó, frászt hozza Csabára, máskor mulattatná a dolog, de most nem, most dühíti, dermedten ül a pad deszkáján, egyetlen ideges várakozás, mégis, valahogy meg sem lepődik, arca sem rezzen, mikor a köd mögül előbukkannak a lovasok, óriásnak tűnnek, páncélos lovagnak, rendőrök azok, hátukon könnyű, modern géppisztoly, fejükön sisak, lobog a szolgálati köpenyük, hatalmas lovaikkal könynyűügetve, szinte úszva vágnak át a parkon, hangot alig hallatnak, csak a hó ropog halkan, a padon lapuló Csabától negyven méterre, alig takarásban megállnak, leugranak a nyeregből, rágyújtanak, vizelnek, duruzsolnak, röhögnek, néha úgy tűnik, hogy meglátták Csabát, de nem, csak Csaba érzi úgy, borzong olyankor, amúgy is reszket, az őszi, utcai események véres emlékképei kísértik... és az a „rendőrautó” a partról... prüszköl az egyik ló, toporog, érez, keres valamit, nagy szemei Csabán állapodnak meg, egyenesen Csaba szeme közé néz, az ártatlan állat-tekintet mögött csiszolt intelligencia, látszik, hogy a jószágot kiképezték, kissé „gonosz” és „túlbuzgó”, egyértelmű, mit jelez a nyihogással és sörényrázással, de hál’ istennek a gazdája nem érti, azt gondolja, biztos menne már, azért nyugtalan, így aztán elpöckölik a rendőrök a csikket, fölpattannak a nyeregbe, hátukra vetik a géppisztolyt, s rácsapnak végre a hatalmas, szürke farpofákra... 


7. 

„sítem a tisztelt séget, hogy a HÉV lekedés a sztrájk miatt talan ideig szünetel!” – hadarja a mikrofonba egy férfihang, a háttérben röhögés, forró a hangulat a forgalmi irodán, pillanatig sugározza a hangszóró, aztán csak a sűrű havazás és a fölgyulladni képtelen neon zizegése hallik, meg köhögés, olykor sutyorgás nesze a sötét, hideg és mocskos váróteremben, ahol, mint valami elhanyagolt állathodályban toporognak az emberek, van, aki fél napja, van, aki fél perce, Csaba lép be trappolva a törött üvegű, farostlemezzel javított ajtón, hozva magával a cúgot s a nevetséges, tabunak számító, a régi várakozókat kifejezetten dühítő kérdést, hogy „elnézést, mikor jön?”, beáll a sarokba, hallgat és vár a többiekkel, most veszi csak észre, hogy ott a kezében a kosara, „hogy lehet ez? – gondolja – hogyhogy nem veszett el?”, benne a CBA-ban vásárolt áru s a tojás a piacról, megörül Csaba a mama helyett is, aki nagyon nehezen viseli a veszteséget, a „pazarlást”, parasztasszony, így nevelkedett, sóhajt Csaba, s már másra gondol, a fátyolos hangú Éva tanárnőre, akit misztikus illat leng körül, s aki filozófiát és történelem tudományt oktat az egyetemen... aztán csak úgy néz, a havazást figyeli az ablak helyén tátongó lukon keresztül, A havazás mögött, jut eszébe Kiss Benedek verse, próbálja felidézni a sorokat, „S korcsolyával aztán a tanyára, rokonokhoz, a jeges uton... A pusztának ködfal volt határa, s túljutottam minden ködfalon. Hová lett a régi sok rokon?”, becsukja a szemét, hogy jobban lássa a képeket, „És az esték! Hímes téli esték! A kis szoba szinte felrepült, szikrázott a csillaggal kivert ég, Dávid Jézuskának hegedült. Mese szólt: háborúk, végrehajtók, a csepp kenyér meg a nagy árvizek... Nagyanyám főtt kukoricát majszolt, buggyant gyakran a borosüveg... Mi kicsik, lestünk elefánt-fülekkel, a varrógép bele-belehadart. Egyszer volt... Régen volt... De volt egyszer! Már mindent barbár havazás takar”, „sítem a tisztelt séget – visszhangzik újra a hang –, hogy 14 óra perckor, 10 perc va, a dik vágányról gítő szerelvény indul!”, felélénkül, morajlik a tömeg, szinte kisüt a nap, egyszerre szabadulna mindenki az ajtón, főleg a diákfiúk nyomulnak, senkit sem engednek maguk elé, se nőt, se gyereket, se öregasszonyt, a diáklányokat se, akiknek az előbb még a maguk módján udvaroltak, így látták, így tanulták, támad is ebből feszültség, szőrmekalapos idős hölgy szól oda, hogy „ejnye, kérem!”, válasz nincs, csak vállrándítás, röhögés, s már fújja a füstöt odakint a kölyökcsorda, az idős hölgy végül Csaba előtt léphet ki az ajtón, „Isten áldja meg, fiatalember – mondja –, szép élete legyen, sok öröme!”, zavarba ejtően hálás a figyelemért, bőrkesztyűs kezével megszorítja Csaba karját... ahogy ürül a váróterem, úgy telik a szerelvény, csatlakoznak a szabad ég alatt várakozók is, egymás hegyén-hátán az emberek, vannak, akik szinte ölelik egymást, de szó alig hallatszik, itt-ott zsörtölődik, káromkodik csak valaki, nyúlszájú kislány nyűgösködik az anyja ölében, záródnak az ajtók, persze félig, ömlik befelé a metsző hideg, nyöszörög-nyekereg a szerelvény a behavazott, végtelen sínpályákon, melyek mentén enyésző bakterházak, elfajzott erdők, roncs- és tüzéptelepek, autókereskedések és varjas senkiföldjék mutatkoznak, s a szemekben ugyanaz a szorongó figyelem gyullad, a jegykezelő masinát és egymást fürkészi az utazóközönség, a kezek a zsebben szűz vonaljegyet gyürkésznek, húz-e szalagot a karjára valaki váratlanul? ez itt a kérdés... 


8. 

– szia! – köszön Csabára az Állomás Kisábécé előtt egykori diáktársa és szerelme, Novák Aranka, Csaba összerezzen, nagyot nyel, aztán elmosolyodik, a lány zöld szemébe néz: – szia! – mondja – hogy vagy? – jól, Sanyit várom, beugrott egy üveg pezsgőért – mentek valahova? – nem, hozzánk jönnek, búcsúest lesz – búcsúest? – igen – bólogat Aranka –, anyuék jönnek át meg Sanyi szülei, ugyanis holnapután elrepülünk innen – hova repültök, Aranka? – hát először Londonba, aztán, ha minden jól megy („»minden jól megy«, ez Novák elvtárs, Ari apja szavajárása, gondolja Csaba), repülünk tovább, New Yorkba... – és mennyi időre mentek? – mennyire?! – kacag fel Aranka – hát örökre! itt ugyanis – kis szünetet tart, suttogóra fogja – már nem lehet élni, apuka mondja... és azt is mondja, hogy ha fiatalabb lenne, és nem tartaná itt a képviselői munkája meg a panzió, ő is jönne velünk, örökre elfelejtené ezt az országot... a nővérem meg a bátyám már öt éve kint élnek, megtanulták a nyelvet, van jó munkájuk meg jövőjük... rengeteg magyar fiatal próbál szerencsét a nagyvilágban, Csaba, ha jót akarsz magadnak, menj el te is! (neogótikus templomot lát Csaba, pengőtéglás, liliputi házakat, szigetországi eget és földet a dombtetőről, a Churchill emlékmű magasságából, s birkát, ködöt és pubot, egyszóval Angliát, ahol jól érezte magát, de ahonnan, ahogy mindenhonnan, még Svájcból, a Genfi-tó partjáról is, egy idő után hazavágyott, egyszerűen azért, mert mindenhol jó, de legjobb otthon) – jó utat, Aranka! legyetek boldogok! – azok leszünk! – öleli meg váratlanul Csabát a lány, aztán röppen Sanyi karjaiba, aki jön a pezsgővel, „azok leszünk!”, visszhangzik sokáig Csaba fülében, felkavarta Aranka, hiszen valaha szerelemmel szerette, de igazából nem ez a seb fáj, ez már begyógyult, hanem hogy ő is elmegy, hogy lassan elmegy mindenki, mert már Ferkó is elment és Géza és Alex, az okos kis Alex, aki háromjegyű számokat osztott kétjegyűekkel fejben, ötödikben, és Angéla, aki orvosnak készült, babákat gyógyított a piros játéktáskából való sztetoszkóppal és lázmérővel, virágot pakol most Hollandiában, busszal hozzák-viszik a virággyárba, kemény a munkája, de szerinte megéri, majdnem annyit kap, mint egy holland munkanélküli, az itthoni pénznek, amit ápolónőként keresett, az a háromszorosa, évente kétszer tud hazalátogatni, űrt érez a szívében Csaba, hiányt, szinte gyászt, kivándorolt társai arcát idézve ér a botolt akáciákkal szegélyezett Wallenberg utcába, elsiet a művház előtt, ahova klasszikus gitárt tanulni járt a mindig és minden tekintetben elegáns, bort vízzel csakis bizonyos arányban keverő Laczy tanár úrhoz, a klasszicizáló oszlopokra ragasztott plakátok feliratait olvassa: „Zavarjuk el együtt a telet!”, „Babatorna”, „A magyarság eredete, őstörténeti előadások II.”, valaki skálázgat odabent, szépen szól az új Brodmann zongora, a helyi közösség összefogásának és Kati néni szervezőerejének hála, Kati néni zongorázást oktat, idén lesz harminc éve, a művházban töltötte az életét, elvált, egyedül maradt, rákkal műtötték, de fölépült, derűs idősödő hölgy lett a hajdani „Sophia Lorenből”, tényleg hasonlított rá, még most is, Csaba nagyon szereti Kati nénit, mert sosem beszél mellé, mindig azt mondja, amit gondol, nő létére az olimpikon Balczó Andrásra emlékezteti Csabát, Balczó mondja: „...nem lehet tekintettel az ember semmiféle érzékenységre, mikor az igazságot kell kimondania”, és azért is tiszteli Kati nénit, mert sosem fárad bele hivatásába, a vidéki zongoraoktatásba, kitűnő muzsikus, tudása magas szintű, világhírű művésszé lett tanítványt is nevelt itt, a Sztálin-empire művházban, de csak mosolyog, ha barátnői „magasabb lehetőségek elszalasztásának vádjával” illetik... elmarad a művház, a templom és a templomkert is a gesztenyefákkal, a kátyús Károlyi utcán kutyagol Csaba, innen csak öt percre lakik, már látszanak a szilvakék hegyek a Faluszéli utca fáinak kopasz koronáiban, Tihi bácsi karikázik szembe, a Köztársaság utcából fordul ki, lassan teker az öreg, nadrágszára vége csipesszel összefogva, nyekereg a huszonnyolcas minden fordulatnál, a kormányon csokor virág nejlonszatyorban – csókolom, Tihi bátyám! – köszön Csaba, az öreg megemeli kalapját, gurul tovább, aztán fékez – Csabikám – fordul vissza (lábát nem veti át a vázon, úgy áll) –, gyere mán ide egy pillanatra, he! (Csaba odamegy, kezet fognak) te, Csabikám, tudod-e, hogy hová menek én most? – nem tudom, Tihi bácsi – nos, én a temetőbe menek, Csaba, oda viszem a virágot, azt álmottam az éjjel, hogy a Mari sírját letaposta valami motorbiciklista, úgyhogy itt a kislapát is, ni, a szatyorba, megigazítom vele a dunyhát szegény Mari nénéd hasán... de nem is ezér álítottalak meg, Csaba, hanem hogy mán eccer megkérdezzem tőled, tudod-e, Csaba, hogy ki vót a te nagyapád? – Csaba gondolkodik, igyekszik felidézni az emlékeket, jönnek is távoli foszlányok: borotvaillat, arcához finoman dörgölődő, szúrós áll, hang, ami a Kígyóson dörrent rá, mikor a műanyag kisszandálban nekiindult az ingoványnak, s apró szemek parázsló figyelme a kalap karimája alól... – Csabikám – szólal meg Tihi bácsi –, a te nagyapád vót ennek a falunak az igazi papja, hogy így mongyam... az igazi papja, mer a többi, a katolikus meg az ágostai is igazi vót, némelyik nagyon is, jóemberek, istenesek, tényleg, de nem úgy... nem úgy, mint a te László nagyapád, a Jólaci, ahogy híttuk... ő olyan dógot tudott, Csaba, amilyet egyik tiszteletes se, a tanítókról és egyéb írástudókról ne is beszéljünk... na, egy szónak is száz a vége, elmondom, asztán itt se vagyok, menek a temetőbe, szóval, Csabikám, a te László nagyapád mesélőember vót... mesével tanított és gyógyított... aszt látta, amit mások nem, gyöttek is hozzája az emberek... úgy monta, hogy a csillagokból kapja a mesét, a csillagzat pedig maga az igazság, ami azért veretett fel az égre, hogy onnan senki el ne lophassa, ahhoz senki hozzá ne nyúlhasson, hanem hogy ott ragyogjon mindenkinek az idők végezetéig... na, ennyit akartam, Csaba, isten áldjon, nagyapád is ott alszik ám a temetőben, Marimtól kicsit odébb, jobbfele, a kút közelében! – azzal fölpattan Tihi bácsi a huszonnyolcasra, s búcsút intve tovagurul, Csaba áll, mint egy köztéri szobor, kezében a kosár, percekbe telik, mire föleszmél, akkor végre elindul a Faluszéli utca irányába, kicsit levág az útból a patak felé, betolja a zöld nagykaput, majd mama kisházának üvegajtaját, a kockás viaszosvászonnal leterített étkezőasztalra helyezi a kosarat (bent a szobában szól a rádió), s halkan tovasurran a maga vackába, apja nincsen otthon (zenetörténeti előadásra ment, mondta), így egyelőre nem kell beszélnie, magyaráznia, hangot kiadnia, ez jó, ülepedhetnek a dolgok, lehuppan a forgószékbe, bekapcsolja a számítógépet, olvassa az e-maileket, Vargyas Pistiék kérik, hogy installáljon valami madaras programot a gépükre, Angéla írt Amsterdamból, aztán Éva tanárnő az egyetemről, onnan egy másik üzenet is érkezett, holnap dolgozat matematikából, az eddigi anyagból, tét a félév, bocsánatot kér a küldő, hogy csak most szól, egészen megfeledkezett ő is meg mindenki Csabáról, olyan régen látták, olyan hosszú volt a hét, betegállomány... 


                                                                             (Folytatása következik)