EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 1. sz.
 
 
 
 

 

KAPOSI ENDRE

 

Tiszta forma

  Kovács Melinda tárlata elé

 

 


Mentegetődzéssel kell kezdenem. Ugyanis már jó ideje nem vállalkoztam kiállítás megnyitóra, mert fizikai és szellemi értelemben egyaránt nagy erőfeszítést igényel tőlem, és ez minden alkalommal eléggé megvisel. Tehát elnézést kérve mindazoktól, akiknek ez irányú kérését korábban visszautasítottam, úgy érzem meg kell próbálom megmagyarázni, hogy miért állok most mégis Önök elé. Nos, két okot kell említenem.
    – Kovács Melindának oly mértékben lekötelezettje vagyok, hogy az ő zsarolási potenciáljával szemben tökéletesen védtelennek érzem magam.
    – Melinda már hosszú ideje portyázik azon a területen, amit a hagyományos festészet és a hagyományos fotográfia határövezetének tekinthetünk, be-benyomulva olykor a szcenika felségterületeire is. Ezek a próbálkozások engem borzasztóan érdekelnek, hiszen magam is hasonló cipőben járok, ha más utakon is. Ezért aztán mindig nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mire jutott Kovács Melinda a legutóbbi bemutatkozása óta, és hogy mire jutunk mi, nézők Kovács Melindával és újabb kollekciójával.
    Bevallom, nem tudom eldönteni, hogy a két indok közül melyik az erősebb, de kérem, hogy bocsássák meg következetlenségemet.
    És most térjünk a tárgyra!
    A kiállítás címe: Tiszta forma. Ez a fogalom az esztétikai szakirodalom úgynevezett formalista vonulatában fordul elő, mely irányzat úgy igyekszik túllépni a műalkotás tartalmi és formai elemeinek dualizmusával pepecselő esztétikai gondolkodáson, hogy a tartalmat nem is alárendeltnek, hanem egyszerűen nemlétezőnek tekinti, mondván, hogy a mű maga „tiszta forma”.
    Ám ezen a kiállitáson korántsem ezzel a felfogással találkozunk. Sőt! Kovács Melinda nagyon is erős tartalmi–gondolati programot kíván megvalósítani azzal, hogy egy végletekig leegyszerűsített – azaz „letisztított” –, de stilizáltságában is antropomorf figurát avat meséjének hősévé. A mesét persze szokás szerint a képek alapján minden nézőnek magának kell felépítenie önmagában, hacsak nem akar „üres kézzel” távozni a kiállításról. Mondjuk valahogy így: Egyszer volt, hol nem volt... Mi is volt? Volt egyszer egy tiszta forma, egy hím ivarú egyed – vagy ha így jobban tetszik – egy férfi... Találjuk ki, hogy miként élte magányos napjait, mígnem megérett benne a nagy elhatározás, hogy társat keres magának. Hogyan találja meg a párját, hogyan telik közös életük, miként alapítanak családot. Feleségem ötlete nyomán ajánlom, hogy nevezzük őket Milónak és Micónak. A siker érdekében ki-ki mozgósíthatja fantáziáját és egyéni élettapasztalatát. A feladat végrehajtásában minden bizonnyal segítségünkre lesz a képi terek változása, a figurák fel-felbukkanó életkellékei, ételek, italok, bútorok és ruhadarabok, valamint a színeknek és a fényeknek a flamand festészet remekeit idéző árnyalatbeli gazdagsága.
    Elgondolkodtató viszont az a körülmény, hogy Milónak és Micónak nincsen se keze, se szeme, se szája, se füle, se semmije, csak lába. Szóval, fogas kérdésként áll elöttünk az a probléma, hogy miként is működhetnek az életfunkciók? Szerintem ez csak úgy valósulhat meg, hogy bizonyos alkalmakkor a „tiszta forma” zártsága megbomlik, nyílás vagy kitüremkedés keletkezik rajta aszerint, hogy éppen milyen funkciók lépnek működésbe. Lehetséges, hogy a lábukat is be tudják húzni, ha éppen nincsen kedvük járkálni, és ilyenkor mutatják meg igazi, ideális alakjukat...
    A formák tisztaságának ebben a történetben lehet azonban morális vetülete is. Mert bár a családi munkamegosztás nem nyilvánvaló, nem tudjuk, hogy Miló és Micó milyen tevékenységgel tartja el a családot, de azt feltétlenül érzékeljük, hogy lélekben is tiszták, kapcsolatuk szemlátomást harmonikus, a gyermekek gondos nevelést kapnak, egyszóval irigylésre méltó, ideális családi légkörben boldogan élnek míg meg nem halnak. Azt sem zárhatjuk ki persze, hogy valaki az egész történetet – egy boldogabb kor ígéreteként – a távoli jövőbe transzponálja, és akkor az ő meséje majd így kezdődik: „Hol lesz, hol nem lesz...”
    No, de elég volt az ötletelésből. Több segítséget már igazán nem várhatnak tőlem. Munkára fel! Most már Önökön a sor. Találja ki mindenki a maga történetét, miként előbb-utóbb Melinda is megfogalmazza majd saját verzióját egy meséskönyv formájában, amit elolvashatunk. Én az ő helyében lehet, hogy pályázatot írnék ki a tárlatlátogatók számára a történet kitalálására – különös tekintettel a gyerekekre –, és a beérkező pályamunkák legjobb ötleteit hasznosítva írnám meg a könyvet. Hogy ez a módszer etikai kifogások tárgyát képezné az szinte biztosra vehető (bár nem lenne példa nélkül való), viszont a kollektív bölcsesség ily mérvű hasznosulása talán kárpótolna a méltán rám zúduló szidalmakért. De ez perce csak vicc volt. Az igazság az, hogy Kovács Melinda megint jól bevitt minket az erdőbe. Csak győzzünk kibotorkálni belőle...
   

(Esztergom, 2009. október 9-én