|
KAPOSI
ENDRE
Tiszta forma
Kovács
Melinda tárlata elé
Mentegetődzéssel
kell kezdenem. Ugyanis már jó ideje nem vállalkoztam kiállítás megnyitóra,
mert fizikai és szellemi értelemben egyaránt nagy erőfeszítést igényel
tőlem, és ez minden alkalommal eléggé megvisel. Tehát elnézést kérve mindazoktól,
akiknek ez irányú kérését korábban visszautasítottam, úgy érzem meg kell
próbálom megmagyarázni, hogy miért állok most mégis Önök elé. Nos, két
okot kell említenem.
Kovács Melindának oly mértékben lekötelezettje
vagyok, hogy az ő zsarolási potenciáljával szemben tökéletesen védtelennek
érzem magam.
Melinda már hosszú ideje portyázik azon a területen,
amit a hagyományos festészet és a hagyományos fotográfia határövezetének
tekinthetünk, be-benyomulva olykor a szcenika felségterületeire is. Ezek
a próbálkozások engem borzasztóan érdekelnek, hiszen magam is hasonló
cipőben járok, ha más utakon is. Ezért aztán mindig nagyon kíváncsi vagyok
arra, hogy mire jutott Kovács Melinda a legutóbbi bemutatkozása óta, és
hogy mire jutunk mi, nézők Kovács Melindával és újabb kollekciójával.
Bevallom, nem tudom eldönteni, hogy a két indok közül
melyik az erősebb, de kérem, hogy bocsássák meg következetlenségemet.
És most térjünk a tárgyra!
A kiállítás címe: Tiszta forma. Ez a fogalom
az esztétikai szakirodalom úgynevezett formalista vonulatában fordul elő,
mely irányzat úgy igyekszik túllépni a műalkotás tartalmi és formai elemeinek
dualizmusával pepecselő esztétikai gondolkodáson, hogy a tartalmat nem
is alárendeltnek, hanem egyszerűen nemlétezőnek tekinti, mondván, hogy
a mű maga tiszta forma.
Ám ezen a kiállitáson korántsem ezzel a felfogással
találkozunk. Sőt! Kovács Melinda nagyon is erős tartalmigondolati
programot kíván megvalósítani azzal, hogy egy végletekig leegyszerűsített
azaz letisztított , de stilizáltságában is antropomorf
figurát avat meséjének hősévé. A mesét persze szokás szerint a képek alapján
minden nézőnek magának kell felépítenie önmagában, hacsak nem akar üres
kézzel távozni a kiállításról. Mondjuk valahogy így: Egyszer volt,
hol nem volt... Mi is volt? Volt egyszer egy tiszta forma, egy hím ivarú
egyed vagy ha így jobban tetszik egy férfi... Találjuk ki,
hogy miként élte magányos napjait, mígnem megérett benne a nagy elhatározás,
hogy társat keres magának. Hogyan találja meg a párját, hogyan telik közös
életük, miként alapítanak családot. Feleségem ötlete nyomán ajánlom, hogy
nevezzük őket Milónak és Micónak. A siker érdekében ki-ki mozgósíthatja
fantáziáját és egyéni élettapasztalatát. A feladat végrehajtásában minden
bizonnyal segítségünkre lesz a képi terek változása, a figurák fel-felbukkanó
életkellékei, ételek, italok, bútorok és ruhadarabok, valamint a színeknek
és a fényeknek a flamand festészet remekeit idéző árnyalatbeli gazdagsága.
Elgondolkodtató viszont az a körülmény, hogy Milónak
és Micónak nincsen se keze, se szeme, se szája, se füle, se semmije, csak
lába. Szóval, fogas kérdésként áll elöttünk az a probléma, hogy miként
is működhetnek az életfunkciók? Szerintem ez csak úgy valósulhat meg,
hogy bizonyos alkalmakkor a tiszta forma zártsága megbomlik,
nyílás vagy kitüremkedés keletkezik rajta aszerint, hogy éppen milyen
funkciók lépnek működésbe. Lehetséges, hogy a lábukat is be tudják húzni,
ha éppen nincsen kedvük járkálni, és ilyenkor mutatják meg igazi, ideális
alakjukat...
A formák tisztaságának ebben a történetben lehet azonban
morális vetülete is. Mert bár a családi munkamegosztás nem nyilvánvaló,
nem tudjuk, hogy Miló és Micó milyen tevékenységgel tartja el a családot,
de azt feltétlenül érzékeljük, hogy lélekben is tiszták, kapcsolatuk szemlátomást
harmonikus, a gyermekek gondos nevelést kapnak, egyszóval irigylésre méltó,
ideális családi légkörben boldogan élnek míg meg nem halnak. Azt sem zárhatjuk
ki persze, hogy valaki az egész történetet egy boldogabb kor ígéreteként
a távoli jövőbe transzponálja, és akkor az ő meséje majd így kezdődik:
Hol lesz, hol nem lesz...
No, de elég volt az ötletelésből. Több segítséget már
igazán nem várhatnak tőlem. Munkára fel! Most már Önökön a sor. Találja
ki mindenki a maga történetét, miként előbb-utóbb Melinda is megfogalmazza
majd saját verzióját egy meséskönyv formájában, amit elolvashatunk. Én
az ő helyében lehet, hogy pályázatot írnék ki a tárlatlátogatók számára
a történet kitalálására különös tekintettel a gyerekekre ,
és a beérkező pályamunkák legjobb ötleteit hasznosítva írnám meg a könyvet.
Hogy ez a módszer etikai kifogások tárgyát képezné az szinte biztosra
vehető (bár nem lenne példa nélkül való), viszont a kollektív bölcsesség
ily mérvű hasznosulása talán kárpótolna a méltán rám zúduló szidalmakért.
De ez perce csak vicc volt. Az igazság az, hogy Kovács Melinda megint
jól bevitt minket az erdőbe. Csak győzzünk kibotorkálni belőle...
(Esztergom, 2009. október 9-én)
|
|