|
POGRÁNYI
PÉTER
...milyen
sok üres út vezet át egy erdőn
Kemény
István: Kedves Ismeretlen
A Kedves
Ismeretlen egy ellentmondásos regény. Beszél családról, az
apáról, egy egész nemzedékről, a felnőtté válásról, a nyolcvanas évekről,
a diktatúráról, a fiatalságról, szerelemről, beteljesült és beteljesületlen
álmokról. Megismerünk egy családot, amely abszurditásaival és bájos szokásaival
semmiben sem különbözik egy átlagos családtól. Bemutat egy szubkultúrát,
amely a szocializmus végóráiban jött létre, de létrejöhetett volna máshol
is. Az unalomig realista, de van benne rémisztő sejtelmesség, már-már
horrorszerű eszközökkel is él, hogy a hétköznapi mikrotörténések
talaján maradva nyújtson tükröt az olvasónak, tartozzon bármilyen nemzedékhez.
Mert ez a regény fontos eszköze lehet generációtól függetlenül
a hamis mítoszokkal, saját kis hazugságainkkal való szembesülésünknek,
amely, mint tudjuk, az első lépés a legyőzésük felé.
Krizsán Tamás egy Budapest környéki településen él
családjával, szüleivel és két nővérével. Mint a legkisebb gyerek és egyetlen
fiú, olyan elvárásokkal kerül szembe, amelyeknek nem nagyon tud megfelelni.
Történész akar lenni, de első nekifutásra csak a főiskolára veszik fel,
és mivel itt találkozik a család ősi ellenségével, Patai professzorral,
inkább kihagy egy évet, és a budai Várban levő könyvtárba kerül. Itt különleges
emberekkel ismerkedik meg, s végül rátalál a barátságra, valamint gyerekkori
szerelmére. Visszaemlékezését már családos emberként, három
gyerek édesapjaként írja, egyfajta boldog idill állapotában, legalábbis
így tűnik a könyv epilógusában ismertetett jelen képéből.
Így lehetne röviden összefoglalni a cselekményt, amelyet időbeli ugrásokkal,
komoly kihagyásokkal állít elénk a regény. A két részből az első inkább
a gyerekkorral és a családdal, a második az ifjúkorral és a könyvtári
társasággal foglalkozik.
Én most itt a saját életemről beszélek, a tanulóéveimről,
sőt igazából az életem értelméért küzdök, és nekem jóformán minden eszköz
megengedett szól ki egy helyen az elbeszélő a történet mögül,
jelezve a vállalkozása tétjét. Mint a szöveg végén megtudjuk, a regény
saját fikciója szerint egy időgép, vagyis egy olyan alkotás,
amit a felnőtt férfinak számadásként létre kell hoznia. Krizsán Tamás
apja szellemi hanyatlása kezdetén egy időgépet kezdett építeni a kertben
található autóroncsból: a párhuzamba állításból nem a gúny, hanem a férfiak
közötti érzékeny megértés világlik ki. A regény világában magának a szövegnek,
tehát a visszaemlékezésnek a létrejötte azt jelenti, hogy a fiú megértette
apját, immár átélte ugyanazt sorsfordulót, de a megbolondulás helyett
ténylegesen képes volt szembenézni vele, s ezzel tulajdonképpen teljesítette
gyermekkori fogadalmát, miszerint vinni fogja valamire.
Látható, hogy az apafiú viszony nagy hangsúlyt
kap a regényben, ugyanakkor nem állíthatnánk, hogy ez egy tipikus apakönyv.
Az apa egyszerre szilárd példakép és esetlen bohóc: bizonyos tulajdonságai
miatt az egész család felnéz rá, de impotenciája, tehetetlen félszegsége
a fiúra átokként nehezülő örökséget jelent. Egyáltalán, a család, és főleg
annak elvárásai a legfontosabbak a fiú életében: az egész regény arról
szól, hogy az emberek hogyan tudnak leszámolni (konkrétan vagy szimbolikusan:
a családjukból származó) nagyszabású álmaikkal, ha egyáltalán képesek
erre. Több lehetséges alternatíva is testet ölt, van, aki megbolondul
(Apa), van, aki feladja az álmait (Olbachné), egyesek csalódnak, mások
egész életükben a lehetőségre várnak. Az, hogy a nagyszabású tervek nem
sikerülnek, még nem zárja ki a nagy léptékű gondolkodást, az elrugaszkodott
teóriákat, a végtelen felé szárnyaló elképzeléseket. A legtöbb szereplőben
van egyfajta gőg, ami összeütközik azon dolgok kicsinyes voltával, amelyekkel
szemben a gőg mutatkozik. Minden túl van dramatizálva. Tamás apja és nagybátyja,
Lajos bácsi felosztják egymás között a világot,
előbbinek a természet, utóbbinak a társadalom jut. Mint két mindenható
isten, úgy teszik ezt, hogy a kapott részt uralják. (Ugyanezt a felosztást
később a két barát, Gábor és Kornél is megteszi, s ez hangsúlyozza bizonyos
attitűdök nemzedéki folytonosságát.) Olbach Emma, Tamás gyerekkori szerelme
és majdani felesége anyjához hasonlóan négy-öt férfit tart magához méltónak
az egész országban. Tamás az összes Pesten kapható fenyőfa közül csak
öt vagy hat darabot tart elég jónak. S ugyanez a gőg, ez a
nagyravágyás ölt testet a Budapest környéki községhez való tartozás és
az ez ellen való tiltakozás feszültségében: a marginalitás örök lázadása.
A gyerekek szégyellik Nyéket, ezt a nagyközséget, ami azért mégiscsak
egy falu, hiába kap később városi rangot. Innen a város, a nagyváros nagyon
messze van, egészen máshogy működik az élet, és ezzel városi és falusi
egyaránt tisztában van.
Visszatérve az apafigurára, ami a magyar irodalom nagy
apakönyveivel való lehetséges párhuzam miatt is érdekes, a velük való
gyors összevetésben: mondhatjuk, hogy itt funkcionális apahiánnyal van
dolgunk. Az apa nem képes átadni mindazt a tudást, amit egy apának át
kell adnia. Az elvárások túlzottak, vagy Krizsán István valóban képtelen
megfelelni ezeknek, ebből a szempontból lényegtelen, tevékenységével (vagyis
az aktív apaszerep megkerülésével) demitizálja magát az apaszerepet. Éppen
abban áll ennek a konkrét apának a kudarca, egész életének eredménytelensége,
hogy nem képes szilárd, erélyes és eredményes lenni, valójában egy született
vesztes. És az ő esetében is, ahogy az egész regényben, az elvárás külső
(társadalmi, erkölcsi stb.), míg a neki való megfelelés sikertelensége
belső problémává válik. Krizsán Tamás suta esküje, melyben kimondja: Hát
bosszút állnék! [...] Rettentő bosszút! Irgalmatlan bosszút!
ennek a kudarcnak a felülírási kísérlete, egyúttal a külső elvárások interiorizálása.
Ami azért csak azt jelenti: vinni fogja valamire. Nyilván az önmegvalósítás
szürke ködbe burkolózó ideálja lenne ez a valami. S ha a könyv
végére gondolunk, ahol az elbeszélő magát a szöveget, saját életének vázlatos
leírását tekinti az önmegvalósítás eszközének és beteljesítőjének, nem
ragadhatunk meg semmi kézzelfoghatót azzal kapcsolatban, hogy mit jelent
az önmegvalósítás a nyolcvanas évek átlagemberének. Ebben a vonatkozásban
a regény túlmutat a történelmiregény-olvasat leegyszerűsítő megközelítésén:
a család reménye és biztatása a társadalmi mobilitáshoz, a magasabb társadalmi
osztályba való lépéshez kapcsolódik, de konkrét mentalitástörténetiszociológiai
szempontú eredmény helyett egy elvont választ kapunk. A könyvtári állás
után nem tudjuk, hogyan válik Tamásból családapa, reklámcégnek dolgozó
értelmiségi (vélhetően elvégzi az egyetemet), éppen az a rész marad ki
az elbeszélésből, hogy hogyan lesz belőle valaki.
A családi élet leírásai talán a legsikerültebb részei
a szövegnek. A teatralitás, az eltúlzott, maníros kommunikáció, a duplafenekű
beszéd és a pszichológiai hadviselés szükséges kellékei a család életének.
A dialógusok sokszor a csehovi modellt követik, a szereplők gyakran tökéletesen
egymás mellé beszélnek, s az így kialakuló helyzetek abszurd színház színpadára
kívánkoznak. A családtagok köré a saját kudarcaikból font láthatatlan
háló von határt, és ezek a határok könnyen megsérthetők. Az áltapintat
mindaddig érvényesen kapcsolja ki az őszinteséget, amíg valami még nagyobb
horderejű dolog fel nem borítja, s onnan az arcvonalak rendezése eltart
egy darabig.
Ez a családi légkör, mely sokszor nyomasztó, fullasztó
érzést okoz, ugyanakkor ismerős is, egyszerre hasonlít a könyvtár társadalmának
működéséhez, és egyszerre különbözik tőle. Minden kellemetlensége ellenére
van vonzó oldala is, úgy is mondhatnánk, a kellemetlen szituációk a nagy,
közös szeretet termékei. Végeredményben ez egy boldog család, még ha nem
is tud róla. Van egy közös lelke, aminek legbájosabb megjelenése a bizonyos
mesélőpulcsi, egy mesebeli módon kinyúlt pulóver, amibe közös
mesélésekkor több családtag, vagy akár az egész család is belefért, alatta
pedig mindenkit egy közös szellem kerített hatalmába. Ez persze nem menti
azokat a groteszk helyzeteket, amelyek félig-meddig a rendszer számlájára
írhatók. Például az, hogy Tamás retteg attól, hogy szülei melegnek gondolják;
egyáltalán, a szexualitás kóros mértékben kerülendő téma, és ez komikus
helyzetekhez vezet. De ugyanígy tabu az ötvenhatos forradalom, amiről
pedig a családnak, Apának és Lajos bácsinak is élő tapasztalata van. Az
ok banális: amikor megismerkedésük után Apa elmesélte életét Anyukának,
a végére tartogatta a forradalmat, de ekkorra már félálomban voltak. Anyuka
pedig később soha nem merte újból megkérdezni a részleteket. Így létrejött
egy olyan értelmezési mező, amelyben csak jelölők vannak, jelöltek viszont
nem. Félrecsúszott, nemtudásból és sejtésekből összegyúrt kép keletkezik,
ami kiválóan példázza a múlthoz való felemás viszonyunkat. A közös történetek
kibeszélésére először még nincs, azután már nincs lehetőség,
s így elvész az esély arra, hogy egy közös történelmi narratívát alakítsunk
ki. Persze ez csak a regény által sugallt kép, nem artikulálódik benne
ilyen élesen, de az érzékeltetés tökéletes. Maga a kommunikáció módja
az egyik főszereplő itt, és ez igencsak mai problémákra is rávilágít.
A család és a könyvtár világa, mint említettem, sok
szempontból összevethető. Egyfelől ugyanolyan kisszerű események tartják
mozgásban mindkét közeget, mindkettőre jellemző a félreértések, kifordítások
nyelve. A család egy szűk, intim közeg (amibe mégis mélyen beleér a diktatúra
közvetett hatása is), ehhez képest a könyvtár a közélet megtestesítője,
jó adag iróniával és gúnnyal megjelenítve, félig-meddig önmaga paródiája.
A könyvtár egyfelől mint munkahely jelenik meg, vagyis mint álmunkahely,
hiszen valódi munkát itt senki sem végez. Ez a szocializmusban általános
gyárkapun, itt könyvtárkapun belüli munkanélküliség cinikus bemutatása.
Ugyanakkor a könyvtárhoz, Patai fiatalgyűjtő szenvedélyéhez kapcsolódóan
él egy egész szubkultúra, a demokratikus ellenzék művészvilága, alternatív
és underground csapat, amely beemelése kissé elüt a családregénynevelődési
regény vonaltól, de a társadalmi háttérből jóformán kihagyhatatlan. Az
esztétikai egyensúly azért inoghat meg, mert ennek a szubkultúrának az
ironikus bemutatása elég erősen követelt magának helyet. A szerző mindenfajta
nosztalgiát mellőzve, a legendás alakoknak kijáró tisztelet nélkül ír,
illúziók nélkül, realistán mutatja meg ennek a rétegnek, ennek
a korosztálynak fékevesztett, zabolátlan életét. Az, hogy szinte egy egész
generáció, méghozzá a fennálló rendszerhez kevéssé lojális generáció éljen
a budai Vár helyiségeiben, finoman szólva is abszurd. Ebben a közegben
a család néhány szabálya éppen ellenkezőleg működik. Szexuális prüdéria
helyett szabad szerelem, határozott elképzelések és folyamatosan artikulált
elvárások helyett szabadosság, kiábrándultság és bizonytalanság jellemzik
ezt a társadalmat.
A regény címe első megközelítésben egy könyvtári eseményre
utal. Tamás egy raktárban dolgozik, ahová rendszeresen bejár sírni egy
lány. Neki ír, ismeretlenül, egy levelet, ennek a megszólítását teszi
a szerző címmé. Már egy ilyen levél megírása, egy ilyen megszólítás is
eléggé pontosan megmutatja a romantikus lelkületet, csakhogy ez a bájos
naivitás hatalmas pofont kap az élettől (a szerzői fantáziától): a címzett,
Széles Emőke azért jár a raktárba sírni, mert terhes. Igazi baklövés ez,
jól illik Krizsán Tamás jellemébe, mindazonáltal a lelepleződéskor ennek
semmilyen következménye nincs. Emellett a cím asszociatívan értelmezve
egyfajta melegséget sugároz. Bizalmat, vagy legalábbis pozitív viszonyulást
az ismeretlenhez, ami a jövő is lehet. Hiszen a regény egy fiatal fiúról
szól, aki kezdeni akar magával valamit. Azt az olvasatot, mely szerint
a cím Ismeretlenje a jövőt is jelenti, támogatja a regény utolsó oldalain
az elbeszélő egyik kommentárja. Nekivágni az Ismeretlennek: egy nagy álom,
ami nem teljesül. Talán elég annak a sorsnak nekivágni, és tisztességgel
végigélni, amit ránk szabtak. Az ismeretlen-ség és az idegenség között
is van átjárás. Márpedig Krizsán Tamás legjellemzőbb állapota az idegen-lét.
Általában így voltam a világ dolgaival. Tudtam, hogy léteznek, erről
lehet megismerni őket. Olvastam is róluk, meséltek nekem róluk, de amikor
velem történtek meg, mindig azt hittem, ez azért nem az. Ez csak olyan,
mint. Az ismeretlenség, az idegenség felhőjében mozog, ami olyan
banális esetekben mutatkozik meg, mint hogy a körülötte lévő emberek nem
veszik észre. Ennek az állapotnak a megváltozása számunkra, mint említettem,
rejtve marad: a huszonöt éves Tamás még mindig csetlő-botló kamasz, a
történetét író Tamás a negyvenes éveiben járva már rátalált önmagára,
de az átmenetet nem látjuk. Ezért mondhatja azt az elbeszélő, amikor a
történet időgép-voltáról beszél: Nagyon igyekeztem, hogy befejezzem,
hogy ne maradjon félbe, mint szegény Apáé, de egyelőre itt, a biztos révnél,
most mégis félbemarad. Ez a befejezetlenség a regény egyik
problémája.
Annak ellenére, hogy a regény fő célja bizonyos jól
meghatározható társadalmi rétegei életének a megírása, a realista mellett
erős mesei, mitologikus szál is működik a könyvben. Ebbe a mesei dimenzióba
tartozik a Duna mindenestül, a róla szóló legendák és a személyes varázslatok
összessége, ide tartozik Patai Péter diabolikus figurája is, és nem utolsó
sorban Olbach Emma bizarr gyerekkori élménye. Emma nagyapja, Olbach Endre
Kelet hajnala című művének a regényben idézett
első mondatai összefüggést tételeznek a Duna és a Duna mentén elő népek
[k]icsinyes, aljas, pusztításra csábító sóvárgás-a között.
Természet és társadalom olyannyira elválaszthatatlanok eszerint, hogy
egy folyó egy egész földrajzi terület népeinek lelkületét, életét képes
meghatározni. Ezt a folyót akarták elterelni Budapesttől a politikai aktualitásokban
és titkokban mindig otthonos Lajos bácsi szerint Rákosiék, s a munkálatokat
állítólag el is kezdték, majd felső utasításra beszüntették. Tamás anyja
szerint a budai Vár egy szörnyre hasonlít, ami éppen a Duna vizéből iszik.
A földrajzi elhelyezkedését tekintve fiktív Nyék egyik fele is a Duna
medre volt évezredekkel ezelőtt, de japán geológusoktól tudható,
hogy a település alatt ma is egy föld alatti folyó húzódik. A Duna
maga is egyfajta organizmus, [...] nemcsak víz, hanem állandó gondolatfolyam
is, de a sodródás passzív élményét is felidézi a főszereplőben.
A Dunának démona van, amely a vízgyűjtő területen lakó emberek álmaiban
jelenik meg. Pszichologizálás helyett a regény kifejezetten egy belátható,
megfogható, de mégis mágikus magyarázattal szolgál a folyó emberekre gyakorolt
hatására, ezáltal nyitva ki ezt a valóságréteget. Ugyanakkor nem lehet
függetleníteni a pszichológiától, már csak azért sem, mert más helyen
például Freud nevével is találkozunk, és egyáltalán, a pszichológia alaposan
ismert, de lenézett tudományként szerepel. Egyenesen pszichológiai tanmesének
tekinthető a Patai által a kisgyermek Emmának mesélt történet, Pryck és
Grída (rém)meséje. Ez a torz, gonosz, már-már betegesen kegyetlen kitaláció,
mely a sötét erdőben hangzik el, a kislányban olyan mély nyomot hagy,
hogy sokáig elátkozottnak hiszik, majd kamaszkorában a mese szereplői
egy félálomban megírt szabadversben jelennek meg újra. A mese elhangzásának
körülményei és hatásai könnyen olvashatók az erőszakkal szembeni értelmiségi
tehetetlenség példázataként, hiszen a jelen levő nagypapa nem tudja megakadályozni,
hogy a szörnyű mese elhangozzék, habár fizikailag is igen könnyű lenne
elhallgattatni a mesélőt. Némileg tompítja ezen olvasat élét, hogy a mesét
kitaláló Patai a maga ördögi vonásaival, immorális életével, ahogy kihívja
a sorsot maga ellen, inkább kerül a mesei rétegbe, annak ellenére, hogy
gátlástalan köpönyegforgató kommunista politikusként a diktatúrák visszataszító
és elviselhetetlen légkörét sugározza. Vonásainak eltúlzása, főleg Casanova-szerepe
miatt nem vehető egészen komolyan.
A humor árnyalatai át- meg átjárják a szöveget, és
néhol a kevéssé izgalmas cselekményrészeket is feledtetik. Olbach Endre
Nyékről való ingázásával kapcsolatban hangzik el: Később, ahogy
öregedtek, ez a fél óra [utazási idő] meghosszabbodott: busszal-villamossal
másfél óra is kellett az útra, sőt egy alkalommal négy és fél évbe telt
Olbach bácsinak, hogy eljusson a munkahelyére: igaz, hogy közben beugrott
a börtönbe, ahogy később gyakorta tréfásan emlegette. A szocialista
rendszer által az értelmiségre (is) gyakorolt megfélemlítés mellett a
fiatalság eszmélése is gúny tárgyává válik. [T]izenhét éves korában
Gábor, néhány korai olvasmányára és a Black Sabbath Paranoid című számára
alapozva hirtelen felismerte, hogy a világ szar. De Tamás
nővérének, Gerdának finoman lebutított lázadásvágya ([h]ippinek
lenni, aki azért mindennap fürdik...), vagy a csernobili katasztrófa
utáni felhőbetegség emlegetése is ugyanazt a finom, ironikus
humort testesítik meg, amely miatt igazán szerethető ez a regény.
Kemény István regényében a (fél)periférikus helyzetű
emberek a Nagytörténet felé igyekszenek, mivel van róla elképzelésük,
be akarnak kapcsolódni abba. A mű nem ad közvetlen magyarázatot ennek
a Nagytörténetnek a mibenlétére, s ez talán nem is baj. Ha
a területi identitás nyelvére is megpróbáljuk a művet lefordítani, biztosan
szembetaláljuk magunkat ezzel az ideával, a világállapot elgondolhatóságának
módjaival. Hajlamosak vagyunk magunkat, saját életünket más dimenzióban
elhelyezni, mint a valódi világot. Nem biztos, hogy nem úgy
vagyunk mi is ezzel a Nagytörténettel, mint ahogy a gyerekkori
trauma helyszínét újralátogató Emma: [cs]odálkozott is, hogy milyen
sok üres út vezet át egy erdőn. Pedig ez ugyanaz az egyetlen út volt.
Csak hát szerpentin. (Magvető, Bp. 2009)
|
|