EPA - Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2010. 1. sz.
 
 
 
 

 

POGRÁNYI PÉTER

 

„...milyen sok üres út vezet át egy erdőn”

  Kemény István: Kedves Ismeretlen

 

 


   
A Kedves Ismeretlen egy ellentmondásos regény. Beszél családról, az apáról, egy egész nemzedékről, a felnőtté válásról, a nyolcvanas évekről, a diktatúráról, a fiatalságról, szerelemről, beteljesült és beteljesületlen álmokról. Megismerünk egy családot, amely abszurditásaival és bájos szokásaival semmiben sem különbözik egy átlagos családtól. Bemutat egy szubkultúrát, amely a szocializmus végóráiban jött létre, de létrejöhetett volna máshol is. Az unalomig realista, de van benne rémisztő sejtelmesség, már-már horrorszerű eszközökkel is él, hogy a hétköznapi „mikrotörténések” talaján maradva nyújtson tükröt az olvasónak, tartozzon bármilyen nemzedékhez. Mert ez a regény fontos eszköze lehet – generációtól függetlenül – a hamis mítoszokkal, saját kis hazugságainkkal való szembesülésünknek, amely, mint tudjuk, az első lépés a legyőzésük felé.
    Krizsán Tamás egy Budapest környéki településen él családjával, szüleivel és két nővérével. Mint a legkisebb gyerek és egyetlen fiú, olyan elvárásokkal kerül szembe, amelyeknek nem nagyon tud megfelelni. Történész akar lenni, de első nekifutásra csak a főiskolára veszik fel, és mivel itt találkozik a család ősi ellenségével, Patai professzorral, inkább kihagy egy évet, és a budai Várban levő könyvtárba kerül. Itt különleges emberekkel ismerkedik meg, s végül rátalál a barátságra, valamint gyerekkori „szerelmére”. Visszaemlékezését már családos emberként, három gyerek édesapjaként írja, egyfajta boldog idill állapotában, legalábbis így tűnik a könyv epilógusában ismertetett „jelen” képéből. Így lehetne röviden összefoglalni a cselekményt, amelyet időbeli ugrásokkal, komoly kihagyásokkal állít elénk a regény. A két részből az első inkább a gyerekkorral és a családdal, a második az ifjúkorral és a könyvtári társasággal foglalkozik.
    „Én most itt a saját életemről beszélek, a tanulóéveimről, sőt igazából az életem értelméért küzdök, és nekem jóformán minden eszköz megengedett” – szól ki egy helyen az elbeszélő a történet mögül, jelezve a vállalkozása tétjét. Mint a szöveg végén megtudjuk, a regény saját fikciója szerint egy „időgép”, vagyis egy olyan alkotás, amit a felnőtt férfinak számadásként létre kell hoznia. Krizsán Tamás apja szellemi hanyatlása kezdetén egy időgépet kezdett építeni a kertben található autóroncsból: a párhuzamba állításból nem a gúny, hanem a férfiak közötti érzékeny megértés világlik ki. A regény világában magának a szövegnek, tehát a visszaemlékezésnek a létrejötte azt jelenti, hogy a fiú megértette apját, immár átélte ugyanazt sorsfordulót, de a megbolondulás helyett ténylegesen képes volt szembenézni vele, s ezzel tulajdonképpen teljesítette gyermekkori fogadalmát, miszerint „vinni fogja valamire”.
    Látható, hogy az apa–fiú viszony nagy hangsúlyt kap a regényben, ugyanakkor nem állíthatnánk, hogy ez egy tipikus apakönyv. Az apa egyszerre szilárd példakép és esetlen bohóc: bizonyos tulajdonságai miatt az egész család felnéz rá, de impotenciája, tehetetlen félszegsége a fiúra átokként nehezülő örökséget jelent. Egyáltalán, a család, és főleg annak elvárásai a legfontosabbak a fiú életében: az egész regény arról szól, hogy az emberek hogyan tudnak leszámolni (konkrétan vagy szimbolikusan: a családjukból származó) nagyszabású álmaikkal, ha egyáltalán képesek erre. Több lehetséges alternatíva is testet ölt, van, aki megbolondul (Apa), van, aki feladja az álmait (Olbachné), egyesek csalódnak, mások egész életükben a lehetőségre várnak. Az, hogy a nagyszabású tervek nem sikerülnek, még nem zárja ki a nagy léptékű gondolkodást, az elrugaszkodott teóriákat, a végtelen felé szárnyaló elképzeléseket. A legtöbb szereplőben van egyfajta gőg, ami összeütközik azon dolgok kicsinyes voltával, amelyekkel szemben a gőg mutatkozik. Minden túl van dramatizálva. Tamás apja és nagybátyja, Lajos bácsi „felosztják” egymás között a „világot”, előbbinek a természet, utóbbinak a társadalom jut. Mint két mindenható isten, úgy teszik ezt, hogy a kapott részt uralják. (Ugyanezt a felosztást később a két barát, Gábor és Kornél is megteszi, s ez hangsúlyozza bizonyos attitűdök nemzedéki folytonosságát.) Olbach Emma, Tamás gyerekkori szerelme és majdani felesége anyjához hasonlóan négy-öt férfit tart magához méltónak az egész országban. Tamás az összes Pesten kapható fenyőfa közül csak öt vagy hat darabot tart „elég jónak”. S ugyanez a gőg, ez a nagyravágyás ölt testet a Budapest környéki községhez való tartozás és az ez ellen való tiltakozás feszültségében: a marginalitás örök lázadása. A gyerekek szégyellik Nyéket, ezt a nagyközséget, ami azért mégiscsak egy falu, hiába kap később városi rangot. Innen a város, a nagyváros nagyon messze van, egészen máshogy működik az élet, és ezzel városi és falusi egyaránt tisztában van.
    Visszatérve az apafigurára, ami a magyar irodalom nagy apakönyveivel való lehetséges párhuzam miatt is érdekes, a velük való gyors összevetésben: mondhatjuk, hogy itt funkcionális apahiánnyal van dolgunk. Az apa nem képes átadni mindazt a tudást, amit egy apának át kell adnia. Az elvárások túlzottak, vagy Krizsán István valóban képtelen megfelelni ezeknek, ebből a szempontból lényegtelen, tevékenységével (vagyis az aktív apaszerep megkerülésével) demitizálja magát az apaszerepet. Éppen abban áll ennek a konkrét apának a kudarca, egész életének eredménytelensége, hogy nem képes szilárd, erélyes és eredményes lenni, valójában egy született vesztes. És az ő esetében is, ahogy az egész regényben, az elvárás külső (társadalmi, erkölcsi stb.), míg a neki való megfelelés sikertelensége belső problémává válik. Krizsán Tamás suta esküje, melyben kimondja: „Hát bosszút állnék! [...] Rettentő bosszút! Irgalmatlan bosszút!” – ennek a kudarcnak a felülírási kísérlete, egyúttal a külső elvárások interiorizálása. Ami azért csak azt jelenti: vinni fogja valamire. Nyilván az önmegvalósítás szürke ködbe burkolózó ideálja lenne ez a „valami”. S ha a könyv végére gondolunk, ahol az elbeszélő magát a szöveget, saját életének vázlatos leírását tekinti az önmegvalósítás eszközének és beteljesítőjének, nem ragadhatunk meg semmi kézzelfoghatót azzal kapcsolatban, hogy mit jelent az önmegvalósítás a nyolcvanas évek átlagemberének. Ebben a vonatkozásban a regény túlmutat a történelmiregény-olvasat leegyszerűsítő megközelítésén: a család reménye és biztatása a társadalmi mobilitáshoz, a magasabb társadalmi osztályba való lépéshez kapcsolódik, de konkrét mentalitástörténeti–szociológiai szempontú eredmény helyett egy elvont választ kapunk. A könyvtári állás után nem tudjuk, hogyan válik Tamásból családapa, reklámcégnek dolgozó értelmiségi (vélhetően elvégzi az egyetemet), éppen az a rész marad ki az elbeszélésből, hogy hogyan „lesz belőle valaki”.
    A családi élet leírásai talán a legsikerültebb részei a szövegnek. A teatralitás, az eltúlzott, maníros kommunikáció, a duplafenekű beszéd és a pszichológiai hadviselés szükséges kellékei a család életének. A dialógusok sokszor a csehovi modellt követik, a szereplők gyakran tökéletesen egymás mellé beszélnek, s az így kialakuló helyzetek abszurd színház színpadára kívánkoznak. A családtagok köré a saját kudarcaikból font láthatatlan háló von határt, és ezek a határok könnyen megsérthetők. Az áltapintat mindaddig érvényesen kapcsolja ki az őszinteséget, amíg valami még nagyobb horderejű dolog fel nem borítja, s onnan az arcvonalak rendezése eltart egy darabig.
    Ez a családi légkör, mely sokszor nyomasztó, fullasztó érzést okoz, ugyanakkor ismerős is, egyszerre hasonlít a könyvtár társadalmának működéséhez, és egyszerre különbözik tőle. Minden kellemetlensége ellenére van vonzó oldala is, úgy is mondhatnánk, a kellemetlen szituációk a nagy, közös szeretet termékei. Végeredményben ez egy boldog család, még ha nem is tud róla. Van egy közös lelke, aminek legbájosabb megjelenése a bizonyos „mesélőpulcsi”, egy mesebeli módon kinyúlt pulóver, amibe közös mesélésekkor több családtag, vagy akár az egész család is belefért, alatta pedig mindenkit egy közös szellem kerített hatalmába. Ez persze nem menti azokat a groteszk helyzeteket, amelyek félig-meddig a rendszer számlájára írhatók. Például az, hogy Tamás retteg attól, hogy szülei melegnek gondolják; egyáltalán, a szexualitás kóros mértékben kerülendő téma, és ez komikus helyzetekhez vezet. De ugyanígy tabu az ötvenhatos forradalom, amiről pedig a családnak, Apának és Lajos bácsinak is élő tapasztalata van. Az ok banális: amikor megismerkedésük után Apa elmesélte életét Anyukának, a végére tartogatta a forradalmat, de ekkorra már félálomban voltak. Anyuka pedig később soha nem merte újból megkérdezni a részleteket. Így létrejött egy olyan értelmezési mező, amelyben csak jelölők vannak, jelöltek viszont nem. Félrecsúszott, nemtudásból és sejtésekből összegyúrt kép keletkezik, ami kiválóan példázza a múlthoz való felemás viszonyunkat. A közös történetek kibeszélésére először még nincs, azután már nincs lehetőség, s így elvész az esély arra, hogy egy közös történelmi narratívát alakítsunk ki. Persze ez csak a regény által sugallt kép, nem artikulálódik benne ilyen élesen, de az érzékeltetés tökéletes. Maga a kommunikáció módja az egyik főszereplő itt, és ez igencsak mai problémákra is rávilágít.
    A család és a könyvtár világa, mint említettem, sok szempontból összevethető. Egyfelől ugyanolyan kisszerű események tartják mozgásban mindkét közeget, mindkettőre jellemző a félreértések, kifordítások nyelve. A család egy szűk, intim közeg (amibe mégis mélyen beleér a diktatúra közvetett hatása is), ehhez képest a könyvtár a közélet megtestesítője, jó adag iróniával és gúnnyal megjelenítve, félig-meddig önmaga paródiája. A könyvtár egyfelől mint munkahely jelenik meg, vagyis mint álmunkahely, hiszen valódi munkát itt senki sem végez. Ez a szocializmusban általános gyárkapun, itt könyvtárkapun belüli munkanélküliség cinikus bemutatása. Ugyanakkor a könyvtárhoz, Patai fiatalgyűjtő szenvedélyéhez kapcsolódóan él egy egész szubkultúra, a demokratikus ellenzék művészvilága, alternatív és underground csapat, amely beemelése kissé elüt a családregény–nevelődési regény vonaltól, de a társadalmi háttérből jóformán kihagyhatatlan. Az esztétikai egyensúly azért inoghat meg, mert ennek a szubkultúrának az ironikus bemutatása elég erősen követelt magának helyet. A szerző mindenfajta nosztalgiát mellőzve, a legendás alakoknak kijáró tisztelet nélkül ír, illúziók nélkül, „realistán” mutatja meg ennek a rétegnek, ennek a korosztálynak fékevesztett, zabolátlan életét. Az, hogy szinte egy egész generáció, méghozzá a fennálló rendszerhez kevéssé lojális generáció éljen a budai Vár helyiségeiben, finoman szólva is abszurd. Ebben a közegben a család néhány szabálya éppen ellenkezőleg működik. Szexuális prüdéria helyett szabad szerelem, határozott elképzelések és folyamatosan artikulált elvárások helyett szabadosság, kiábrándultság és bizonytalanság jellemzik ezt a társadalmat.
    A regény címe első megközelítésben egy könyvtári eseményre utal. Tamás egy raktárban dolgozik, ahová rendszeresen bejár sírni egy lány. Neki ír, ismeretlenül, egy levelet, ennek a megszólítását teszi a szerző címmé. Már egy ilyen levél megírása, egy ilyen megszólítás is eléggé pontosan megmutatja a romantikus lelkületet, csakhogy ez a bájos naivitás hatalmas pofont kap az élettől (a szerzői fantáziától): a címzett, Széles Emőke azért jár a raktárba sírni, mert terhes. Igazi baklövés ez, jól illik Krizsán Tamás jellemébe, mindazonáltal a lelepleződéskor ennek semmilyen következménye nincs. Emellett a cím asszociatívan értelmezve egyfajta melegséget sugároz. Bizalmat, vagy legalábbis pozitív viszonyulást az ismeretlenhez, ami a jövő is lehet. Hiszen a regény egy fiatal fiúról szól, aki kezdeni akar magával valamit. Azt az olvasatot, mely szerint a cím Ismeretlenje a jövőt is jelenti, támogatja a regény utolsó oldalain az elbeszélő egyik kommentárja. Nekivágni az Ismeretlennek: egy nagy álom, ami nem teljesül. Talán elég annak a sorsnak nekivágni, és tisztességgel végigélni, amit ránk szabtak. Az ismeretlen-ség és az idegenség között is van átjárás. Márpedig Krizsán Tamás legjellemzőbb állapota az idegen-lét. „Általában így voltam a világ dolgaival. Tudtam, hogy léteznek, erről lehet megismerni őket. Olvastam is róluk, meséltek nekem róluk, de amikor velem történtek meg, mindig azt hittem, ez azért nem az. Ez csak olyan, mint.” Az ismeretlenség, az idegenség felhőjében mozog, ami olyan banális esetekben mutatkozik meg, mint hogy a körülötte lévő emberek nem veszik észre. Ennek az állapotnak a megváltozása számunkra, mint említettem, rejtve marad: a huszonöt éves Tamás még mindig csetlő-botló kamasz, a történetét író Tamás a negyvenes éveiben járva már rátalált önmagára, de az átmenetet nem látjuk. Ezért mondhatja azt az elbeszélő, amikor a történet időgép-voltáról beszél: „Nagyon igyekeztem, hogy befejezzem, hogy ne maradjon félbe, mint szegény Apáé, de egyelőre itt, a biztos révnél, most mégis félbemarad.” Ez a befejezetlenség a regény egyik problémája.
    Annak ellenére, hogy a regény fő célja bizonyos jól meghatározható társadalmi rétegei életének a megírása, a realista mellett erős mesei, mitologikus szál is működik a könyvben. Ebbe a mesei dimenzióba tartozik a Duna mindenestül, a róla szóló legendák és a személyes varázslatok összessége, ide tartozik Patai Péter diabolikus figurája is, és nem utolsó sorban Olbach Emma bizarr gyerekkori élménye. Emma nagyapja, Olbach Endre Kelet hajnala című művének a regényben „idézett” első mondatai összefüggést tételeznek a Duna és a Duna mentén elő népek „[k]icsinyes, aljas, pusztításra csábító sóvárgás”-a között. Természet és társadalom olyannyira elválaszthatatlanok eszerint, hogy egy folyó egy egész földrajzi terület népeinek lelkületét, életét képes meghatározni. Ezt a folyót akarták elterelni Budapesttől a politikai aktualitásokban és titkokban mindig otthonos Lajos bácsi szerint Rákosiék, s a munkálatokat állítólag el is kezdték, majd felső utasításra beszüntették. Tamás anyja szerint a budai Vár egy szörnyre hasonlít, ami éppen a Duna vizéből iszik. A földrajzi elhelyezkedését tekintve fiktív Nyék egyik fele is a Duna medre volt évezredekkel ezelőtt, de „japán geológusoktól” tudható, hogy a település alatt ma is egy föld alatti folyó húzódik. „A Duna maga is egyfajta organizmus, [...] nemcsak víz, hanem állandó gondolatfolyam is”, de a sodródás passzív élményét is felidézi a főszereplőben. A Dunának démona van, amely a vízgyűjtő területen lakó emberek álmaiban jelenik meg. Pszichologizálás helyett a regény kifejezetten egy belátható, megfogható, de mégis mágikus magyarázattal szolgál a folyó emberekre gyakorolt hatására, ezáltal nyitva ki ezt a valóságréteget. Ugyanakkor nem lehet függetleníteni a pszichológiától, már csak azért sem, mert más helyen például Freud nevével is találkozunk, és egyáltalán, a pszichológia alaposan ismert, de lenézett tudományként szerepel. Egyenesen pszichológiai tanmesének tekinthető a Patai által a kisgyermek Emmának mesélt történet, Pryck és Grída (rém)meséje. Ez a torz, gonosz, már-már betegesen kegyetlen kitaláció, mely a sötét erdőben hangzik el, a kislányban olyan mély nyomot hagy, hogy sokáig elátkozottnak hiszik, majd kamaszkorában a mese szereplői egy félálomban megírt szabadversben jelennek meg újra. A mese elhangzásának körülményei és hatásai könnyen olvashatók az erőszakkal szembeni értelmiségi tehetetlenség példázataként, hiszen a jelen levő nagypapa nem tudja megakadályozni, hogy a szörnyű mese elhangozzék, habár fizikailag is igen könnyű lenne elhallgattatni a mesélőt. Némileg tompítja ezen olvasat élét, hogy a mesét kitaláló Patai a maga ördögi vonásaival, immorális életével, ahogy kihívja a sorsot maga ellen, inkább kerül a mesei rétegbe, annak ellenére, hogy gátlástalan köpönyegforgató kommunista politikusként a diktatúrák visszataszító és elviselhetetlen légkörét sugározza. Vonásainak eltúlzása, főleg Casanova-szerepe miatt nem vehető egészen komolyan.
    A humor árnyalatai át- meg átjárják a szöveget, és néhol a kevéssé izgalmas cselekményrészeket is feledtetik. Olbach Endre Nyékről való ingázásával kapcsolatban hangzik el: „Később, ahogy öregedtek, ez a fél óra [utazási idő] meghosszabbodott: busszal-villamossal másfél óra is kellett az útra, sőt egy alkalommal négy és fél évbe telt Olbach bácsinak, hogy eljusson a munkahelyére: igaz, hogy közben beugrott a börtönbe, ahogy később gyakorta tréfásan emlegette.” A szocialista rendszer által az értelmiségre (is) gyakorolt megfélemlítés mellett a fiatalság eszmélése is gúny tárgyává válik. „[T]izenhét éves korában Gábor, néhány korai olvasmányára és a Black Sabbath Paranoid című számára alapozva hirtelen felismerte, hogy a világ szar.” De Tamás nővérének, Gerdának finoman „lebutított” lázadásvágya („[h]ippinek lenni, aki azért mindennap fürdik...”), vagy a csernobili katasztrófa utáni „felhőbetegség” emlegetése is ugyanazt a finom, ironikus humort testesítik meg, amely miatt igazán szerethető ez a regény.
    Kemény István regényében a (fél)periférikus helyzetű emberek a „Nagytörténet” felé igyekszenek, mivel van róla elképzelésük, be akarnak kapcsolódni abba. A mű nem ad közvetlen magyarázatot ennek a „Nagytörténetnek” a mibenlétére, s ez talán nem is baj. Ha a területi identitás nyelvére is megpróbáljuk a művet lefordítani, biztosan szembetaláljuk magunkat ezzel az ideával, a világállapot elgondolhatóságának módjaival. Hajlamosak vagyunk magunkat, saját életünket más dimenzióban elhelyezni, mint a „valódi” világot. Nem biztos, hogy nem úgy vagyunk mi is ezzel a „Nagytörténettel”, mint ahogy a gyerekkori trauma helyszínét újralátogató Emma: „[cs]odálkozott is, hogy milyen sok üres út vezet át egy erdőn. Pedig ez ugyanaz az egyetlen út volt. Csak hát szerpentin.” (Magvető, Bp. 2009)