Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 10. sz.
 
 
 
 

 

MEZEY LÁSZLÓ MIKLÓS

 

Önkifejezés és szolgálat

  Görömbei András: Azonosságtudat, nemzet, irodalom

 

 


Vannak irodalmárok, kritikusok, műelemző esztéták, akik egy-egy mű vizsgálatakor, egyetlen irodalmi alkotás beható elemzésekor is tudományterületük teljességét érzékítik meg. Ha egy verset, elbeszélést elemeznek vagy egy kötetet mutatnak be, munkájukból akkor is fölsejlik az irodalomtudomány valamely nagy, paradigmatikus összefüggése. Nos – már elöljáróban leszögezhetjük – a kortárs magyar irodalomtudomány művelői közül Görömbei András föltétlenül közéjük tartozik. Munkásságában már három évtizeddel ezelőtt jól megfigyelhető volt az összegzésre, az áttekintésre való hajlam, az a módszer, ahogy a részkérdések vizsgálatakor is mindig sejtetni engedte a teljesség perspektíváját. Ez a fajta nagy egészet látó és láttató szemlélet mutatkozott meg például a II. világháború utáni felvidéki magyar literatúráról szóló, azóta is tekintélyt parancsoló monográfiájában (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980., Bp.,1982) vagy az erdélyi magyar irodalomról Bertha Zoltánnal közösen írott művében (A hetvenes évek romániai magyar irodalma, Bp., 1983)
      Azonosságtudat, nemzet, irodalom című tanulmánykötete is pontosan illik a 20–21. századi magyar irodalom nagy – ha nem legsúlyosabb – kérdéseit megvilágító műveinek sorába. Mindjárt az elején megállapíthatjuk, hogy Görömbei András bárki magyar íróról, bármelyik alkotásáról, a magyar irodalom akármelyik csoportosulásáról, korszakáról szól, végül is egyetlen nagy, sokat vitatott, sokszor elemzett gondolatot jár körül. Nevezetesen azt, hogy az irodalmi alkotás az alkotó személyiségének önkifejezése-e vagy a közösség (a nemzet) ihletett szolgálata. Szerzőnk ugyanis újra és újra fölteszi a kérdést: mi is a vers, a próza vagy a színpadi mű: inkább a művészember nyelvileg megformált énképe vagy netán a műnek van ennél tágabb, szélesebb értelemben vett hivatása is?
     Egyáltalán nem meglepő, hogy szerzőnk véleménye szerint az igazán jó irodalmi mű egyszerre az alkotó legsajátosabb, legbensőbb eredőjű önkifejezésének eredménye, ugyanakkor van közösségi küldetése is; ha nem félünk a kifejezéstől, nemzetszolgáló hivatása.
      Nehéz nem egyet érteni Görömbei Andrással, amikor visszatérően azt fejtegeti, hogy térben és időben egyetlen magyar irodalom létezik – a Kárpát-medencétől a nyugati szórványokig, Balassi Bálinttól a kortársakig vagy pályakezdőkig. Ez a nagy egész azonban fölfogása, szemléletmódja, létfilozófiája szerint igen sokféle lehet: a személyiség autonómiájának hangsúlyozásától a felelős népszolgálat, a nemzeti önismeret gazdagításának tendenciájáig terjed eszmei skálája.  Lényegében ez a magyar irodalom egyeteme, amelynek azután természetesen vannak helyi színei, korstílusai, esztétikai és stílusirányzatai, különb-különb alkotói fölfogásai, nagyon is eltérő törekvései.
      Ebből az összegező gondolatból, ebből, a magyar irodalom egyetemét körülíró fejtegetésből világosan kitetszik szerzőnk irodalomról való gondolkodásának másik alapvonása is. Jelesül, hogy sosem a kizárólagosság, az egyirányúság, a sarkítottság, a cáfolhatatlanság szándékával ír, hanem a nagy egész valamennyi árnyalata együttes láttatásának szándékával, a korszakok, irányzatok, stílusok, ábrázolás- és beszédmódok közti kapcsolatok földerítésének tudásával. Magyarán, Görömbeit az egészséges kompromisszumkeresés, a kiegyensúlyozott, minden lényeges szempontra tekintettel levő elemző és áttekintő hajlam egyszerre jellemzi. Mindez következik említett munkamódszeréből is, hogy ugyanis együttesen, egyidejűleg él az analízis és a szintézis metódusaival. Vagyis – szögezhetjük le bevezetőnk végén – Görömbei András eddigi munkássága, illetve Azonosságtudat, nemzet, irodalom című új kötete alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy szemléletét az irodalom szubjektív sajátosságai és közösségi (nemzeti) jellemvonásai harmóniájának keresése jellemzi; módszerét pedig az elemzés és az elvonatkoztató általánosítás együttese jellemzi.

*

A kötet élén olvasható, Az irodalom értelméről  szóló tanulmányában azt fejtegeti, hogy a magyar irodalom a magyar nemzeti önismeret és öntudat semmi mással nem helyettesíthető forrása és értéke. A magyar irodalom – és valószínűleg minden más nemzeti irodalom – az újat teremtés és a folytonosság váltakozását, majd egybefonódását példázza.  Hiszen köztudott, hogy például a száz éve indult Nyugat folyóirat első nemzedéke éppenséggel a tradíciókkal való szakítást, a nép–nemzeti hagyományok meghaladását jelentette. Ugyanakkor egy évszázad távlatából visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a nyugatosok irodalmunk legnagyszerűbb hagyományát jelentik, hogy munkásságukra sokkal inkább jellemző volt a  (vissza)klasszicizáló törekvés, mintsem a folytonosság megtagadása, az előzményektől való elfordulás. Görömbei András nem csupán a korban egymás mellett élő irányzatok „átjárhatóságára”, egymást gazdagító mivoltára hívja föl az olvasó figyelmét, de az egymást követő stílusok, iskolák, beszédmódok harmóniába kerülésére is.
      A 21. század első évtizedében alkotó tudósnak a hagyományfolytonosság problémájánál is súlyosabb kérdésekkel kell szembenéznie. Szerzőnk sem kerüli meg korunk irodalmának egyik legfontosabb, immár egzisztenciális jelentőségű kérdését, hogy ugyanis ma már egyenesen az irodalom létéről folyik polémia. A 21. század – mint írja – mintha a felejtéssel kezdődött volna, mintha eltűnt volna a valódi irodalmat olvasó ember, mintha az olvasóból képernyőre meredő médiafogyasztó vált volna, mintha megszűnt volna az irodalmi alkotás személyes és közösségi jelentősége, mintha ma már nem volna fontos sem a lélek katarzisa, se a nemzeti és múlttudat irodalmi alkotásokban testet öltő szolgálata. Mintha az irodalom politikai vagy kereskedelmi áruvá vált volna. Görömbei András a kötet nyitó tanulmányában őszintén szembenéz az irodalom fontossága, értéke, értelme devalválódásának veszélyével. Azzal a ténynyel, hogy manapság boldog-boldogtalan iszonyatos mennyiségű és nagyon kérdéses színvonalú szövegben nyilatkozik meg. Ez a számtalan, kontrollálhatatlan megnyilatkozás súlytalanná, jelentésnélkülivé, jelentéktelenné teheti – és teszi – az irodalmat. Ráadásul rossz divattá vált a mindenen való fanyalgás, az értékszemlélet mellőzése, a normák és tradíciók tagadása. Ugyanakkor elterjedt a súlytalan, lényegileg öncélú szövegalakításban kimerülő írásmód. Mindennek egyenes következménye lett, hogy az olvasó – az a kevés olvasó is – érdektelenné vált, már nem az irodalmi értéket keresi, helyette az írásból megélni akaró tollforgató keresi az olvasó kegyeit. Ilyenformán az író céljává a puszta szórakoztatás lesz; a temérdek új könyv, a megszámlálhatatlan nyomtatott és elektronikus szöveg csupán kínálati piacot jelent a közöttük fitymálva válogató – de többnyire értékeket mellőző – „olvasó” számára. És miközben szerzőnk komolyan szembenéz korunk riasztó értékvesztésével, aközben képtelen belenyugodni a helyzetbe, nem tudja elfogadni a temérdek nyegle gondolat és súlytalan szöveg burjánzását és a valódi irodalom eltűnését. Arra figyelmeztet, hogy újjá kell építeni az irodalom nélkülözhetetlenségének tudatát. Mint írja: „A műalkotás semmi mással nem pótolható lelkiismereti értéket ad az embernek. A személyiség és közösség örökké változó identitásának legmélyebb forrása, táplálója, folyamatos kiteljesítője lehet a művészet, ha dialógusba lép vele.” A nagy művek az olvasó előtt mindenkor egy addig ismeretlen világot nyitnak ki, és ennek az új világnak a látványa az sugallja, sürgeti, ösztökéli, hogy az olvasó korábbi világképe átrajzolódjon, árnyaltabb legyen. Így járul hozzá az irodalmi mű egy igazabb, hitelesebb és pontosabb világkép kialakulásához – ebben áll az irodalom létmódja és létének értelme.
      Voltaképpen Görömbei András e kötetbe foglalt tanulmányai, kritikái, elemzései egytől egyig arról győzik meg olvasóját, hogy van és lesz értelme irodalmat olvasni, van és lesz értelme a betűtengerből az igazi értéket kiválogatni. Hogy a vibráló képernyő okozta kábulatból fölocsúdva a lélek szükségét érzi a jelentős művekben megtestesülő friss gondolatoknak, a teljesebb és árnyaltabb világképnek, az élet dolgaival szembesítő igazságoknak. Lényegében ezt a fölismerést és gondolatot boncolgatja, részletezi, elemzi Görömbei András megannyi írása. Ilyen értelemben beszél anyanyelv, nemzettudat és irodalom összefüggéseiről (Az irodalom szerepe a nemzeti tudat alakításában), 20. századi irodalmunk óriásairól, akik jelentősen hozzájárultak a magyarság önszemléletének hitelesebbé válásához (A Móricz-értelmezés új útjai; Az Iszony és az önismeret; A népi irodalom és öröksége; Borbándi Gyula életművei).
      De a 20. század bármelyik alkotóját, irányzatát, korszakát, tünékeny vagy maradandó jelenségét vizsgálja, mindegyre visszatér az alapkérdéshez: hogyan viszonyul egymáshoz a művész önkifejezésének szent vágya a közösségi érvényű küldetésvállaláshoz, a vátesz szerephez; miképp hozható összhangba a művészet autonómiája és a nemzetért érzett felelősségtudat; mi módon erősíti és gazdagítja egymást a teremtő szubjektum, az írói ego és az emberért, társadalomért való cselekvés elszántsága. „A magyar irodalom legjobbjai mindenkor felelősnek érezték magukat nemzetük sorsáért, jövőjéért”  – szögezi le.
      A nemzeti önismeretet is szolgáló felelős irodalom természetesen nem merül ki a hagyományok fönntartásában, bizonyos kultuszok ápolásában, hanem a folyton változó világ létfeltételeihez való rugalmasabb alkalmazkodást segíti elő. Az igazabb, pontosabb, hitelesebb és mindegyre megújuló világkép, az olvasó előtt megnyíló új és újabb világképek éppenséggel a változó feltételek fölismerését, a létezés újabb körülményeihez való kulturáltabb alkalmazkodást segíthetik.
      Természetesen – és ezt Görömbei András több alkalommal is kifejti – az irodalom „működése” és e „működés” értelme bonyolult dolog. Összetevői, mozgatórugói között ott van a jelrendszernél messze többet adó, a tudattartalmakat is hordozó anyanyelv, ott van a szereplőkben ábrázolt jellem erkölcse, ott van a közösségért érzett felelősség ereje, a soknemzetiségű Közép-Európában megkerülhetetlen nemzetek közötti párbeszéd igénye, ott van az irodalom szabadságharcában is testet öltő politikum és elkötelezettség sajátossága, az ugyancsak közép-európai sajátosságnak tekinthető történelmi szaggatottság és folytonosság mába érő képe, ott van irodalmunk szociális érzékenysége, a szegények és kiszolgáltatottak iránti elkötelezettsége, ott van a harcos kiállás és az okos kompromisszumkeresés hagyománya, ott van a magyar sorstudat megannyi összetevője, tudatosan ébren tartott vagy felejtődő mozzanata.
      Ez a sokarcúság, ez a sokértelműség persze nem jelent parttalanságot, nem jelenti az értékek elmosódottságát. Görömbei András nagyon is rendszerező hajlamú szerző ahhoz, hogy ne hagyja a magyar irodalom hagyományait, értékeit, jelenségeit valamiféle ömlesztett sokaság képében megjelenni. A részletek elmélyült vizsgálata és a nagy egész perspektívájának láttatása, valamint a kompromisszumkeresés mellett szerzőnk harmadik alkotói sajátossága, alkotói vonása a rendszerező hajlam. Az a képesség, ahogy irodalmunk évszázados jelenségeinek sokaságaiban is fölfedi a tendenciákat, a meghatározó irányokat, az összetartozó csoportokat, kategóriákat. Például az 1956 utáni magyar irodalom egészét vizsgálva, Az irodalom szerepe a nemzeti tudat alakításában című tanulmányában megállapítja, hogy a korszakban három fő alkotói szándék érvényesült: 1. a személyiség autonómiájának védelme, az egyéni és a közösségi szabadságjogokért való szót emelés (Nagy László, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár); 2. a szétdarabolt nemzet összetartozás-tudatának újjáépítése (Sütő András); 3. a hivatalos történelemszemlélet korrekciója, nemzeti szempontú kiegészítése (Veres Péter, Tamási Áron, Simonffy András, Balázs József).
      Szerzőnk, mint látható, nagyon is kerüli az elmosódott határokat, éppenséggel ellene van a relativizálásnak, ha szükségét érzi, pontos határú kategóriákat állít föl, csoportokat képez, definíciókat fogalmaz meg. Például: „Az egészséges nemzeti tudat létszükséglete minden olyan közösségnek, amely meg akar maradni. A globalizáció megsemmisítő tendenciáinak csak olyan nemzet tud ellenállni, amelyik nem végletesen különböző, egymással szemben álló részekből áll, hanem amelyik nemzeti közösségként tud dönteni életének legfontosabb kérdéseiben.”
      Görömbei András minden árnyalatra, részletre, körülményre tekintettel levő analizáló szemlélete átmegy a határozott kategorizáló, pontosan leíró szemléletbe, amely a szintézis megalkotásában nyeri el végső értelmét. Újra és újra leszögezhető, hogy ez a fajta, egyszerre analizáló és szintetizáló, egyszerre körültekintően és aprólékosan elemző, valamint pontos kategóriákat és definíciókat fölállító szemlélet és munkamódszer jellemzi kötete valamennyi írását, elméleti tanulmányait éppen úgy, mint ismeretterjesztő cikkeit, műelemzéseit, kritikáit, recenzióit. Ily módon tekinti át Móricz regényírói munkásságát, így ad meglepő újdonságokkal is szolgáló elemzést Németh László Iszonyáról vagy a népi írók mozgalmának sajátosságairól. Említett kategóriaalkotó hajlama mutatkozik meg abban, ahogyan a népi irodalom jeleseit alkati sajátosságaik, indulásuk körülményei szerint csoportosítja. Szerzőnk szerint az első csoportot a paraszti származású értelmiségiek alkotják (Erdélyi József, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József); a második csoportot az autodidakták alkotják (Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál); a harmadikat a középosztályból származók (Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Gombos Gyula, Sárközi György, Gulyás Pál, Szabó Zoltán). Ugyanígy idézhetném, hogy milyen gondolati-stiláris karakterjegyeket határoz meg Görömbei a népi írók életművének áttekintése során. Például Illyés Gyulát a tárgyias gondolkodás, Sinka Istvánt a folklórt és az archaizmust hordozó líra, Szabó Pált a mesélő realizmus, Kodolányi Jánost a történeti és mitologikus látásmód követőjének, illetve alkotójának tekinti. Majd újabb határozott következtetést von le: a népi írók ugyan nagyon sokféle alkotói habitust, gondolkodói rendszert, stílust testesítettek meg, de abban föltétlenül egyek voltak, hogy a szociális és a nemzeti felelősségtudat fontosságát hirdették.
      Szerzőnk a népi írók munkásságának vizsgálata során szükségképpen eljut a „harmadik út” kérdéséhez. Szerinte a harmadik út a népi irodalom jellegadó eszméje, amelynek előképe a Zrínyitől származó „két pogány közt egy hazáért” ideája volt, 1945 utáni folytatója pedig Bibó István. Így áll össze, így válik nyilvánvalóvá a magyar irodalom hagyományfolytonosságainak sokaságából (is) összeálló egyetemének panorámaképe. Ily módon fedi föl és mutatja be, hogy búvópatakokként bukkannak föl újra és újra történelmi, szociológiai, erkölcsi gondolatok a magyar irodalom évszázadaiban. Így ábrázolja Görömbei András, miképpen találkozik nemzeti törekvés az európai modernség jegyeivel például Németh László, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László, Sütő András, Kányádi Sándor, Tornai József, Ágh István, Utassy József, Vári Fábián László vagy Nagy Gáspár munkásságában. „Akik a magyarság mai útkeresésében a nemzeti önismeretet fontosnak tartják, kapcsolódhatnak a magyar irodalomnak ehhez a nagy örökségéhez. Sokan vannak.” – írja A népi irodalom és öröksége című dolgozatában.
      A kötet további darabjai a magyar népi irodalom, illetve örököseinek, folytatóinak pályájáról, munkásságáról vagy egy-egy – mindenkor távlati perspektívába állított – művéről adnak közelképet. Ám e közelképek, elemző bírálatok is gyakran pályaképpé, életmű-áttekintéssé állnak öszsze. Ilyen teljesség igényű ismertetések olvashatók a kötetben a népi irodalom monográfusáról, Borbándi Gyuláról, Sütő András drámai életművéről, az irodalomtörténész Grezsa Ferenc publikációinak egy ritkán méltatott szegmenséről, a határon túli magyar irodalomról szóló munkáiról, Kovács Istvánról, a költőről és polonistáról avagy Kányádi monográfusáról, Pécsi Györgyiről. És mindeközben folyvást visszatér alaptételéhez, kiinduló gondolatához, ahhoz a Horváth Jánostól eredeztethető megállapításhoz, hogy „Az irodalom a személyiség és a közösség fennmaradásának hatékony, nélkülözhetetlen eszköze.” Vagyis a világot értelmező, gondolkodó és érző, tudatosan élő személyiség, illetve a valódi közösségként viselkedő, szolidáris egységként „működő”, önnön sajátosságaival, értékeivel, hibáival tisztában levő, múltját vállaló nemzet kollektív élete elképzelhetetlen irodalma nélkül. Főként elképzelhetetlen a globalizáció kihívásait ránk zúdító 21. században
      Ha Görömbei András munkamódszerének – egyben írásainak —  további  sajátosságait is föl akarjuk említeni, akkor beszélnünk kell nyíltságáról, kemény igazmondásáról. Olykor súlyos szavakat használ, súlyos megállapításokat tesz – bántó él nélkül, de céltudatosan –, kimondja véleményét, mondjuk, Fejtő Ferenc Németh Lászlóra tett igaztalan megállapításáról (hogy ti. ő a magyar kultúra legkártékonyabb alakja). Nem hallgatja el Kenyeres Zoltán Ady-könyvével kapcsolatos hiányérzetét, és főként mindig pontosan megfogalmazza a lényeget, a megjegyezni való tanulságot. Így tesz Németh László védelmében, amikor leszögezi: „...negatív harcot soha nem folytatott senki ellen sem. Semmilyen idegen értéket nem akart háttérbe szorítani, csak pozitív feladatot jelölt ki a magyarság számára. [...] Semmivel sem akart tehát többet a maga nemzetének, mint amennyi minden nemzetnek elemi joga és érdeke a maga világában.” Nyíltan, ha kell, kategorikusan kiáll az általa jelentősnek tartott alkotók és művek mellett, precíz érveléssel, már-már tanáros szigorral. Így mutatja be Monostori Imre Németh László-összeállítását („Én sosem kívántam más emlékművet” Bp., 2003); oly módon szól a kiadványról, hogy közben tanárosan magyaráz, ismertet, leír. Görömbei András ritkán dicsér a szónak konvencionális, lelkendező értelmében, hiszen nem eszményíteni akar, hanem bemutatni, elemezni, az irodalomtudomány szabályai szerint mérlegelni, a nemzeti irodalom egyetemének kontextusába állítva értékelni. Az utóbbi évek fontos irodalomtörténeti kiadványairól – Monostori Imre, Domokos Mátyás, Láng Gusztáv, Pécsi Györgyi, Csoóri Sándor munkáiról – szólva egyszerre behatóan elemez és távlatosan értékel. És ha szükségesnek gondolja, nem kerüli el az aktuálpolitikai utalások lehetőségét sem. Csoóri Sándor Elveszett utak (Bp., 2003) című esszékötetét ismertetve kitér az ország „erkölcsi kormányzásának” szükségességére. Ezenközben pedig újra és újra fontos meghatározásokat rögzít, definíciókat alkot, mondjuk, az alkotás eszközeiről: „az irodalomban önmagában minden eszköz semleges. Értéke, súlya attól függ, hogy mire használják” – írja Csoóri esszékötete kapcsán.
      Itt is, másutt is – ugyancsak búvópatakokra emlékeztetőn – fölbukkannak a szerzőnek az értelmiség hivatására vonatkozó súlyos és szigorú megállapításai. Hiszen ha az irodalom a nemzeti közösség létének egyik pillére, akkor megkerülhetetlen kérdés az irodalmat művelők felelősségének, feladatvállalásának problémája. Ez a kérdés főként a rendszerváltozás óta vetődik föl élesen, hiszen 1989 után a nemzethez való viszony politikai téma, az értelmiségi lét és gondolkodás meghatározó eleme, jellemzője. Ugyanakkor – teszi hozzá Görömbei András – a nemzeti identitásnak ösztönző erővé, inspiráló és gazdagító tényezővé kell válnia az értelmiség munkájában. A nemzeti és a múlttudat különös fontossággal bír a mai Európában és a globalizálódó világban, amely nagyon nehéz és próbatevő közeg az elkötelezett íróember számára.

*

Görömbei András elmúlt évtizedben – vagyis az ezredfordulón — keletkezett tanulmányai, kritikái, recenziói egy rendkívül jelentős irodalomtudósi munkásság produktumai. A recenzens már-már hajlamos lenne lelkendező hangvételben, föltétlen azonosulással méltatni az Azonosságtudat, nemzet, irodalom című könyvet, de éppen Görömbei Andrástól tanulhatja meg, hogy a legteljesebb egyetértés, az eszmei azonosulás esetében is muszáj tárgyilagosnak maradnia. Ezért csak annyit szögez le: a 20–21. századi irodalmunk értelmezésének, hagyományszemléletünk sajtosságai megértésének, az irodalom kettős – emberi és közösségi azonosságtudatot szolgáló – hivatása fölmérésének nélkülözhetetlen „kézikönyve” Görömbei András kötete.
      Legalábbis azoknak, akik még hisznek az irodalom küldetésében. (Nap Kiadó, Bp. 2008 )