II/13
már megfáradt e kerék
Barátok
»Testvérem szólított
Azt hittem, végre
Véget ér.«
»De ébredő kertedbe...«
»Kivetett az ágy.«
»Jó reggelt, köszöntél s bólintott szigeted!«
»Fehér homlokom végtelen apály.«
»Még nem haltál meg!« ráztam meg.
Hátat fordított.
»Sok dolgom van...« és
Megreccsent az ág;
»Sok dolgom van!« reszelte a fügefáról
Édeni kalickájából a papagáj.
II/19
amint jár óra: folyik tej, zene, méz
A
sivatag csöngettyűi
Másodjára szól Ő most se
Válaszol. Miként létezne bármi is?
Rajta künn. Ezerszín tekintete
Ezer lap: élettelen villódzó homok.
Majd mégis békél
Harmadik hangra,
Mást szóhoz jutni
Csöndesedik.
Végre érje forgó ördögszekér, e nap!
Ez óra, mit ébresztőül
Magának szánt!
Csak hetediken engedi.
Amint miriád, négyszirmú virágot.
Többé nem éget, gyepen
Gyermekként csivitelve, önfeledten
Hűsöl. Felette két, szelíd arc:
Rámosolyognak. Visszanevet.
Odakünn hajnalodik.
I/15 táncban
öleld szeretőd
A
hasadék indája
(Ampelos
tánca)
Bejárván égi,
S földi mezőket,
Szeretett arcát csak
Szirmok alatt leltem.
Ember, állat, kőzetek?
Nem. Mi lenn és fönn ugyanaz,
A növény.
Vesztébe futna? Ha kedvez,
Pusztán önmagában való múlásnak
Hely. S ő újra meg újra
Itt, akárha újraélhetné
Örökkévalóság nüszai tavaszát.
Mert ugyan létezhet számára bármi is,
Hasadékon túl?
Pereme láttán ugyanúgy rebben
Kézmadár, rian sziklán
Koppanó toboz.
Miként érkezett örökzöld ligetén
Félhomály.
S csak e visszafele szállingózó
Időpikkelyek, írisztükrök,
Mozdulat-relikviák. Sebre seb!
Arcra arc! Sosem örökkévaló ejtője,
A forrás, mi
Vég nélkül csörgedez
Onnan indul hát. Nekiiramló indája
Karóra húzott ég,
Önmagát megrázó
Virág.
S már pereg is, mind, mi volt:
Istencsont, dobverő,
Termő hús önfeledt
Prése, tánc.