Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 10. sz.
 
 
 
 

 

HEGYI BOTOS ATTILA

 

II/13 már megfáradt e kerék 



Barátok 



»Testvérem – szólított –
Azt hittem, végre
Véget ér.«
»De ébredő kertedbe...«
»Kivetett az ágy.«
»Jó reggelt, köszöntél – s bólintott szigeted!«
»Fehér homlokom végtelen apály.«

»Még nem haltál meg!« ráztam meg.
Hátat fordított.
»Sok dolgom van...« – és
Megreccsent az ág;
»Sok dolgom van!« reszelte a fügefáról
Édeni kalickájából a papagáj. 

 




II/19 amint jár óra: folyik tej, zene, méz 



A sivatag csöngettyűi 



Másodjára szól – Ő most se
Válaszol. Miként létezne bármi is?
Rajta künn. Ezerszín tekintete
Ezer lap: élettelen villódzó homok.
Majd mégis békél –
Harmadik hangra, 

Mást szóhoz jutni
Csöndesedik.
Végre érje forgó ördögszekér, e nap!
Ez óra, mit ébresztőül
Magának szánt!
Csak hetediken engedi.
Amint miriád, négyszirmú virágot.
Többé nem éget, gyepen
Gyermekként csivitelve, önfeledten
Hűsöl. Felette két, szelíd arc:
Rámosolyognak. Visszanevet.
Odakünn hajnalodik. 

 




I/15 táncban öleld szeretőd 



A hasadék indája 

(Ampelos tánca) 



Bejárván égi,
S földi mezőket,
Szeretett arcát csak
Szirmok alatt leltem.

Ember, állat, kőzetek?
Nem. Mi lenn és fönn ugyanaz,
A növény. 


Vesztébe futna? Ha kedvez,
Pusztán önmagában való múlásnak
Hely. S ő újra meg újra
Itt, akárha újraélhetné
Örökkévalóság nüszai tavaszát.
Mert ugyan létezhet számára bármi is,
Hasadékon túl? 

Pereme láttán ugyanúgy rebben
Kézmadár, rian sziklán
Koppanó toboz.
Miként érkezett – örökzöld ligetén
Félhomály.
S csak e visszafele szállingózó
Időpikkelyek, írisztükrök,
Mozdulat-relikviák. Sebre seb!
Arcra arc! Sosem örökkévaló ejtője,
A forrás, mi
Vég nélkül csörgedez –
Onnan indul hát. Nekiiramló indája
Karóra húzott ég,
Önmagát megrázó
Virág.
S már pereg is, mind, mi volt:
Istencsont, dobverő,
Termő hús önfeledt
Prése, tánc.