Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 10. sz.
 
 
 
 

 

HALMAI TAMÁS

 

Az üvegtestű angyal

  Egyperces mesék

 

 

 


„Ahova te mész, oda jöjj velem.” 

(Szabó T. Anna) 



Pásztorkenyér 

Határtalan asztal volt ez a karácsonyi. Az abrosz hómezők végtelen fenségét idézte, a gyertya középütt szerényen lobogó napot mintázott, két oldalt pedig egy-egy karéj pásztorkenyér fénylett, frissen szegett élet az élőknek. Kuckófrici, a kismackó (nem is volt annyira kicsi) tátottabb szájjal álmélkodott, mint valaha:
      – Ez igen szép lett, babóca.
      Aranyvacak, a kisnyuszi (nem is volt annyira nyuszi) megigazgatta fodros szoknyácskáját:
      – Mert igen szépre akartam, buckóm.
      Leültek, két oldalról fogva közre az asztalt, az ünnepet, az örömöt.
      El is feledték, hogy mesében vannak, s kalandokba keveredniük illenék, izgalmak és veszélyek és birsalmaszörnyek sűrűjén át küszködve a boldog végkifejlet, a szívderítő tanulság felé. Azaz dehogy feledték el: tudták, jobban nem is tudhatták volna, hogy mese szőtte este ez a mostani, s még a naptár közbenjárása sem kellett hozzá, sem a hagyományok tanúsága.
      Szeptemberben is lehet karácsonyt tartani, ha akad a vacsorához pásztorkenyér, a pásztorkenyérhez határtalan asztal, a határtalan asztalhoz pedig egy nem is annyira kicsi és egy nem is annyira nyuszi.
     


Papírkilincs 

Feltárult végre! A pinceajtó, amely mögött évszázados kincseket remélt a kismackói képzelet, de legalábbis eperszószban fürdő csokoládétáblákat végeláthatatlan sorban.
      Az őszi semmittevésben kapóra jött az ötlet: mérjük föl, mit rejt a ki-tudja-mikor és ki-tudja-ki-által kulcsra zárt ajtó! A kulcs a bejárat mellett függött egy szegen; Kuckófrici bátran emelte le, és még bátrabban fordította el a zárban, és el-sem-mondhatóan bátran lépett be a sötét és mély helyiségbe. Bátorságában azzal sem törődött, hogy a foga derekasan vacog, a kezében pedig fáradhatatlanul reszket a lámpás.
      Óvakodva nézett körbe, azután csalódottan vakargatta meg szintén csalódott orrát. Néhány szú ette polc, fényüket vesztett edények és rozsdás kerti szerszámok: csupán ennyi vagyonkát rejtegetett a pince. És por mindenütt, egy egész takarításra és tisztogatásra váró világegyetem.
      Mikor – visszabaktatván a konyhába – elújságolta kisnyuszijának, mit talált és mit nem; hogy se aranypénzek, se mogyorókrém, se angyaltollak, ellenben munkálkodásra hívó állapotok, ameddig a szem ellát abban a sűrű homályban, Aranyvacak egy szót sem szólt (mert origamizás közben szót sem szokott szólni), hanem csak hümmögött egy melengetőt, és széles mosollyal Kuckófrici kezébe nyomta legújabb művét.
      Egy papírkilincs volt az, mintegy kitüntetésképpen az expedícióért, a pince megkésett ajándéka.
     


Búvópatak 

Keresztlécet közönséges konyhaablakra elmélyültebben még nem faragott mackófia a földön, mint Kuckófrici az elmúlt hetek során. És nagyobb türelmet se nyuszik, se gyöngymakik, se terebélyes péknék nem tanúsítottak soha, mint Aranyvacak ebben a viszontagságos időben. De hiszen hiába is lett volna türelmetlen és követelőző és lekváros csuprokat a párja fejére borogató: Kuckófricit az sem zökkentette volna ki feszült nyugalmából, a műgonddal végzett munka verejtékes gyönyöréből.
      A tizenhuszadik nap tájékán a szorgos barkácsmackó kiegyenesítette a derekát, végigtekintett a művén, és egész szónoki tehetségét latba vetve, minden egyes szót költői érzékkel megválogatva berikkantott a nyitott ablakon a kicsiny házba:
      – Tyű!
      S hogy Aranyvacaknak kétsége se legyen a végeredmény jelentőségét illetően, a részleteket is hozzáköltötte:
      – Hűha-de-tyű!
      Aranyvacak szelíden és elnézően kukkantott ki az ablakon, s még szelídebben és még inkább elnézően dobott mézes-tenyeres puszmákot a megfáradt hősnek:
      – Igazán szép lett, mackóm, és sziromnyi kétségem sincs afelől, hogy majd lesz egyszer egy olyan életünk, amelyben egy épp afféle házban lakunk, hogy az ablakára ez a szépséges rúd dicsőségesen illeszkedni fog.
      A borzas mester e szavakra – mert mit neki, a mesternek és borzasnak a valóság, amely éppen nélkülözi a keresztléchez szükséges méretű ablakot –, mondom, e szavakra olyan büszkén húzta ki magát, mint azok, akik bármikor készek hidat ácsolni búvópatak fölé, kerti ünnepet tartani sivatagban vagy fekete gyűrűt összeötvösködni ezüstből, aranyból, szerelemből.
     


Az üvegtestű angyal 

Egy éjszaka Kuckófrici arra ébredt, hogy valaki ül az ágya szélén.
      A faluvégi házacskát hézagtalan tökéllyel töltötte ki a koromsötétség; Kuckófrici az orra hegyéig sem látott, de ha ellátott volna is: bizonyosan csak a sötétségtől kormos orrát látja. A váratlan látogatót azonban világosan szemügyre vehette. (Már amennyire az édesded álomból fölriadó mackók világosan vehetnek szemügyre bármit is kótyagos kis tekintetükkel.)
      Áttetsző alak volt, mégis ragyogott; akárha egy bordó és egy kék nap egyszerre sütött volna át mesebeli lényén. Békésen és mozdulatlanul ült, a tekintete baráti, a mosolya mézes, a hátára pedig illedelmesen simultak színpompás szárnyai.
      Egy üvegtestű angyal!
      Kuckófrici megörült, és elcsodálkozott, és beleborzongott a fölismerésbe. De mielőtt megböködhette volna a jóságosan szuszogó Aranyvacakot, hogy lássa ő is a szépet, azon vette észre magát, hogy jóságos szuszogásba merül vissza ő maga is.
      Reggelre kelvén pattant volna ki az ágyból, hogy elújságolja a nyuszinak a csodát, de – mint mindig – Aranyvacak mérföldekkel előtte járt a varázslatok földjén: az ágy szélén ült, kezében frissen gőzölgő kávéval, s egész valója furcsán tündökölt – akárha egy bordó és egy kék nap egyszerre sütött volna át mesebeli lényén.
     


Hetedhét 

Egyetlen pillanatig sem volt kétséges a történet vége. A háromfejű sárkányt muszáj volt legyőznie a hős lovagnak. Aki azután négyökrös szekéren vonult be a királyi udvarba. Ötöl-hatol a történetmondó, ha Kuckófricinek hívják, és nagyon igyekszik. Hetedhét határon túl jár a képzelet, ha Aranyvacak képzeli el a mesét. De a hetedhét határ végül csak bennünk van, hol másutt? És mi ötölünk és hatolunk, ki más? Mi ülünk mindig a négyökrös szekéren. Mi küzdünk meg a háromfejű sárkánnyal. Egyetlen pillanatig sem lehet kétséges a történet vége.

 

 

Hideg, meleg, pont jó 

– Megvesz az Isten hidege... – morogta Kuckófrici, azzal magára erőltetett egy negyedik pulóvert is. Mi tagadás, szeretett morogni. A számos réteg ruhának köszönhetően pedig egyre inkább egy jóllakott teniszlabdához hasonlított.
      Aranyvacak fölpillantott a könyvből, amelyben versek voltak és csodák, s tapintatosan elnevette magát:
      – Buckóm, ha ennyire fázós vagy, miért nem sétálsz kicsit a napsütésben, vagy bújsz szöszben gazdag takarókupacok alá, esetleg gömbölyödsz ide a tenyerembe?
      Kuckófrici, a négy pulóver és három nadrág hőse elgondolkodott. Morgott is valamit újra, azután kelletlenséget mímelve, szinte csak véletlenül irányítva lépteit a nyuszi felé, belevackolta magát Aranyvacak mindig meleg tenyerébe.
      – Megvesz az Isten melege! – rikkantotta akkor vidáman, mert vidáman rikkantani még a morgásnál is jobban szeretett.
      – Jobb így? – mosolygott rá Aranyvacak, s szabad mancsával a következő versre lapozott: messze földön híres volt arról, hogy egyszerre tudott olvasni és szeretni.
      – Pont jó – szuszogta a mackó a jóllakott teniszlabdákra jellemző elégedettséggel, és megadóan tűrte, hogy Aranyvacak két vers között őt is föllapozza, és lapozza szüntelenül és szeretettel, míg csak le nem száll az este, amely majd behajtja mindkettőjüket.
     


A legkedvesebb vendég 

Kuckófrici, az enyhén pocakos és jócskán borzas medve nem volt lusta, amint azt rosszakarói híresztelték, jóakarói pedig még inkább. Nem, csak megfontolt volt és körültekintő, higgadt és méltányos, aggályos és türelmes; egyszóval: baráti nagyvonalúsággal bánt az idővel. Ezért is tűnt föl váratlan kifejlettel kecsegtető rendhagyásnak, hogy most milyen igyekezettel söpörte fel a konyhát, mekkora sebbel-lobbal terítette meg az asztalt, és helyezett virágot a vázába, és fésülte csinossá még a füleit is, nem beszélve a bárányfelhő-mintás nyakkendőről, amelyet aztán végképp a villámoktól eltanult sietséggel kötött ünnepien gubancos csomóba. Mikor mindezzel végzett, még egy utolsó pillantást vetett a kellően csámpásra suvickolt cipőjére, és elegáns vigyázzállásban várta a fejleményeket.
      A fejlemények nem is várattak sokat magukra: piszén kopogó léptek közeledtek, puhán és csöndesen mozdult a kilincs – és belépett a vendég.
      – Légy üdvözölve, te színtiszta örömömre szolgáló! – mondta a mackó, és esetlen könnyedséggel meghajolt.
      A látogató meglepődött, és felnevetett, és elpirult – épp ebben a sorrendben.
      – Mackóságom, hiszen csak néhány percig voltam távol... – mondta, mert hát való igaz: a bolt, ahova szegfűszegért és tulipános ládikáért szaladt el, a közelben állt. Amiből az is nyilvánvaló: Aranyvacak volt a titokzatos és fontos illető, akit Kuckófrici a titokzatos és fontos illetőknek kijáró áhítattal várt vendégségbe, azaz vissza, azaz nagyon.
      – Kedves kis nyuszedlim, az a néhány perc éppen eléggé hosszú idő volt ahhoz, hogy most igencsak megörüljek neked! – mondta a mackó büszke zavarban, majd kézen fogva az asztalhoz kísérte büszkesége és zavara okát, Aranyvacakot, ahol is együtt és egyszerre örültek a forró galagonyalevesnek, a hűsítő vackorszörpnek és a kézen fogás nem múló varázslatának.