Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 9. sz.
 
 
 
 

FILEP TAMÁS GUSZTÁV

 

Tóth László kisebbségtörténeti munkásságának kezdetei

Részlet egy készülő kismonográfiából*

 

 

A csehszlovákiai magyar kisebbség 1944 utáni történetének, személyes életutak, életművek, korszakok föltárásában Tóth Lászlóé az egyik legfőbb érdem. E fejezetben ez irányú tevékenységének kezdeteit tárgyalom, első lépéseit veszem sorra, annyit bocsátva előre itt, hogy a legkorábbi igazi nóvum a második világháborút követő diszkriminációs korszak, az úgynevezett „hontalanság évei” az ezzel korábban foglalkozó gyér szakirodalom által elkönyvelten nem létező dokumentációinak1, irodalmi és politikai-jogvédő szövegeinek fölkutatása, közreadása volt. E munkát Tóth Molnár Imrével kezdte el, és az első, e típusba tartozó fontos szövegeket tartalmazó – Mint fészkéből kizavart madár... főcímű – könyvet közösen is állították össze, jelentették meg. A diszkriminációs korszak értelmezéséhez viszont ha akarták sem kerülhették volna meg a közvetlen előzményt, az első, 1939 és 1945 között fönnállt Szlovák Köztársaság kisebbségtörténetét – persze nem is akarták megkerülni; e korszak kutatása Tóth számára más szálon is sürgetővé vált: az 1989-es politikai fordulat után ültünk neki Peéry Rezső életműve fölkutatásának, Peéry teljesítményének egy, mennyiségét tekintve is számottevő és eszmetörténeti szempontból is fontos része pedig – igazi arányaira a kutatómunka során derült fény – éppen az első Szlovák Köztársaság magyar sajtójában jelent meg. Molnár ekkor már régóta foglalkozott a magyar kisebbség akkori vezetőjének, Esterházy Jánosnak az életével és megítélésével; első előadását 1989 végén azon a vágsellyei értelmiségi találkozón tartotta, amely egybeesett a prágai forradalom kezdeteivel és a felvonuló tömeg elleni brutális rendőrattakkal, s amely után este a történész és szerkesztő Tóth Károly lakásán megalakult az első pártszerű magyar ellenzéki csoport, a Független Magyar Kezdeményezés.2 Ekkor és ezzel teremtődött meg a lehetősége egy hiteles kisebbségtörténet megírásának, a már folyamatban lévő alapkutatások friss eredményei közreadásának. Tóth tanúja, részben résztvevője volt annak a folyamatnak, amelynek során a szlovákiai magyar kisebbségi politika megszerveződött és átmenetileg részévé vált a közhatalomnak; barátai, pozsonyi, dunaszerdahelyi munkatársai fontos szerepet vállaltak az ekkori eseményekben. Az elkövetkezőkben nagy arányokban indult meg a művelődés- és eszmetörténeti hagyomány átértékelése, és sokunkat évekig „működtetett” az ekkor megkezdődött föltáró munka lendülete.
      Molnár és Tóth közös munkájának első látható eredménye az az Esterházy János emlékének szentelt egyíves füzetecske lett, amely a tatabányai Új Forrás című folyóirat 1990. 4. számának mellékleteként jelent meg, és amelyről különlenyomat is készült. A füzet a magyar pártelnök főbb életrajzi adatai mellett különböző típusú–műfajú szövegeket, illetve szövegtöredékeket tartalmaz: rövid részleteket Esterházy két szociáldemokrata fegyvertársa, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső, illetve korábbi ellenlábasa, majd Szovjetunió-beli rabtársa, Csáky Mihály róla szóló írásaiból, a gróf testvére, Esterházy Lujza akkor még publikálatlan emlékiratából, Fábry memorandumából, A vádlott megszólalból, továbbá a stószi író Szalatnai Rezsőhöz írott leveléből. A nem magyarokat Karel Koch képviseli – aki a szerkesztők jegyzete szerint egyszer úgy nyilatkozott, hogy életét Esterházynak köszönheti –, valamint a Nobel-díjas orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin, aki A pokol tornáca című könyvében emlegette a szlovákiai magyarok egykori vezetőjét. Magától Esterházy Jánostól két részlet olvasható itt, az első a prágai képviselőház költségvetési bizottságában 1937 novemberében elmondott s nem sokkal később A csehszlovákiai magyarság kulturális helyzete címmel önállóan is megjelent beszédéből, a második az 1939- ben az Egyesült Magyar Párt végrehajtó bizottsági ülésén általa elmondottakból, aztán egy szövegrész a Szovjetunióból való hazahozatala után fölvett kihallgatási jegyzőkönyvből – ebben az 1945-ös letartóztatása után vele történtekről adott számot faggatóinak. Két teljes (bár rövid) dokumentum van még a füzetben: az egyik a Neumann Tibor által a rákosrendezői pályaudvaron kidobott üzenet a pozsonyi magyar pártvezetők deportálásáról; a másik a nyitrai állami jegyzőségről az akkor Bécsben élő Esterházy Aliznak 1959. szeptember 5-én küldött idézés. Ez tudósít arról, hogy Esterházy János több mint két évvel korábban meghalt, s hogy 1959 decemberére kitűzték a tárgyalást az örökség ügyében, amely – minthogy az elhunytnak (korábban) minden vagyonát elkobozták – 110 korona. Ezt az örökös átveheti, de jobban jár, ha lemond róla, „mert azok a költségek, amelyek az ilyen jelentéktelen összeg [...] átvételével járnak, meg fogják haladni magának az örökségnek az összegét is”.3
     Több említett szöveg itt jelent meg először; volt, amit e füzet számára fordítottak le magyarra, de néhány a korábban már kiadott passzusok közül (például a Peéryé) azelőtt nem jut(hat)ott a (szlovákiai) magyar közvélemény elé. A náciellenes, a háború alatt ideológiamentes közösségteremtő és -mentő politikát folytató, utóbb jogi és erkölcsi szabályok mellőzésével meghurcolt politikus képe tűnik elénk e szövegekből, s az így alkotott Esterházy-kép nemcsak a később kialakult kanonikus ábrázolást előzte meg, de azokat a szlovák történészek részéről később elhangzott kritikákat is, amelyek a Magyar Párt elnökét a nácizmus, illetve a „fasizmus” kollaboránsaként minősítették. A föntebb emlegetett ideológiamentesség a közösségképzés belső módszerére vonatkozik – azt, hogy a háborús években a magyar pártelnök mennyiben alkalmazta az uralkodó nyelvezetet, amit a nácik ellenőrzése alatt álló övezetben a közéleti szereplők egyike sem kerülhetett meg, nyilván a terjedelmi korlátok miatt nem firtatták a válogatás összeállítói; ekkor még a jelenség tudatosítása volt a soros feladat. Tóthot és Molnárt a történeti tények föltárásán túl nyilván a személyes igazságtétel szándéka is vezette, de ezen túlmenően a szlovákiai magyar közösség az igaztalan vádak alóli rehabilitálásának szándéka, távolabbról a szlovák–magyar viszony rendezése is; ezek öszszefüggése ugyanis világosan kiderül az idézett dokumentumokból, például Fábrynak az Esterházy halálraítélése után írott leveléből: „A Karmasin dirigálta Machia csak a politikai szabadságtól fosztotta meg Esterházyt és pártját, a Hitler legyőzésével keletkezett új állam, ez az állítólagos antifasiszta alakulat tovább megy és Mach–Karmasin egyetlen itteni ellenlábasát fejvesztésre ítéli. Ez tiszta gyilkosság, de a bírák még nem tudják, hogy ugyanakkor – öngyilkosság is. A szlovák nemzet, a szlovák antifasizmus ez ítélettel kimondotta önmaga felett az erkölcsi halálos ítéletet. [...] Ez az ítélet történelmi példa és elmarasztalás: Mach 30 éve4 és Esterházy halálos ítélete kötetek helyett beszél. A szlovák nemzet újra fel van mentve – újra felmentette önmagát a mások befeketítésével, feláldozásával. Meddig tarthat büntetlenül az ilyen játék: a bűntudat hamis, elferdített lereagálásának, másokra való áthárításának e makacs folyamatossága?! Az áldozatok újra mi vagyunk, mert Esterházy személyében az egész szlovenszkói magyarságot ítélték el: a kötelet mindnyájunk nyakába
dobták.”5 Karel Koch az Alexander Mach ellen hozott ítélet kapcsán ezt mondja: „...aki irgalmas a farkassal szemben, az a bűnt a bárányokra hárítja.”6 Molnár és Tóth számos előzményre visszatekintő együttműködése később is folytatódott, így például Tóth Lászlónak döntő része volt abban, hogy fiatalabb pályatársa befejezte a kisebbségi magyar politika e jelentős személyiségéről szóló monográfiáját – s hogy az könyv alakban napvilágot látott.7 Lehet, hogy ez itt mellékszál, de nagyon fontos: beleilleszkedik Tóth szerkesztői koncepciójába és – kismonográfiánk egy másik fejezetében röviden áttekintett – szerkesztői tevékenységébe is. Ezért kell itt egy rövid kitérőt tennem az „Esterházy-ügy” két további csomópontjáról. Szlovák történészek és magyar publicisták, bagatellizálva azt a tényt, hogy Esterházy – egyetlen parlamenti képviselőként – nem szavazta meg a szlovákiai zsidók deportálását törvénybe iktató javaslatot, továbbá hogy üldözöttek megmentésével vásárra vitte a bőrét, és a továbbiakban is szankciókat vont magára, úgy igyekeztek beállítani őt, mintha a Szlovákiában 1939-től  kiépített totalitárius rendszer része, illetve haszonélvezője lett volna. Mindez tudomásom szerint az egyébként fölkészült történésznek, Ivan Kamenecnek az első Szlovák Köztársaság történetéről írtott kismonográfiájában Esterházyról tett kijelentéseiből veszi eredetét: „Esterházy János a háború alatti szlovák államban uralkodó totalitárius-fasiszta rendszer aktív részese volt. [...] Mint a nemzetgyűlés képviselője, megszavazta az elfogadott törvényeket, beleértve az antidemokratikusakat és zsidóelleneseket is. Felszólalásaiban támogatta a kormány zsidóellenes politikáját, azzal az indokkal, hogy a magyar nemzet több évszázadon át szenvedett a zsidó elnyomás alatt.”8 Ezek a látszatra higgadt, egy szaktörténész tekintélyével nyomatékosított  érvek és szempontok nemcsak késleltették Esterházy rehabilitációját, és sikerült megakadályozniuk, hogy posztumusz megkapja a Yad Vashem kitüntetést – kisebbségi közössége szlovák részről történő megítélését is befolyásolták. A magyar kutatók egy része ezzel szemben azzal érvelt, hogy az „ellentámadás” a kontextus figyelmen kívül hagyásával, illetve megváltoztatásával indult meg, s hogy az egésznek ellentmond a szlovákiai magyar kisebbség akkori helyzete, az állam részéről belső ellenségként történő kezelése – az, hogy maga a közösség testületileg ki volt zárva a hatalomból. A legfrissebb kutatási eredmények alapján – melyek valószínűleg még nem kerültek a szlovák közvélemény elé – Esterházyt nemcsak a nyilasok tartóztatták le Budapesten, nemcsak a Gestapo körözte Szlovákiában: mentelmi jogának „a köztársaság gyalázásának bűntette” miatt történt megvonása után 1944 májusában hathónapi börtönbüntetésre is ítélték. Ami még ennél is fontosabb, Molnár Imre egyik friss, a szlovák parlament dokumentációján alapuló, forrásmegjelöléssel bőven ellátott tanulmányában azt állítja, hogy a magyar pártelnök „nem szavazott meg egyetlen zsidóellenes törvényt sem”, ugyanis nem ment be a parlamentbe, amikor azokat tárgyalták.9 Ha ez igaz, akkor meg kell állapítanunk, hogy Esterházy bírálói nem bíbelődtek a forrásokkal, mielőtt ítéletüket megfogalmazták. Ezt már csak azért sem árt tudni, mert az Esterházy mellett az utolsó pillanatig kitartó, s érte később is perelő két szociáldemokrata, Peéry és Szalatnai idevágó esszéje, illetve tanulmánya részben éppen Tóth révén jutott el a közép-európai magyar olvasókhoz így személyes ügye is, hogy tisztázódjon a magyar politikus szerepe. Ma úgy látom, hogy Kamenec és követői Esterházy-képe (akár megfelelt ez kidolgozói szándékainak, akár nem) azt az érvrendszert élteti tovább és erősíti, amelyet 1944–45 után a „csehszlovák” nacionalisták dolgoztak ki a szlovákiai magyarság „fasiszta nép” voltának szuggerálására, alátámasztandó az egységes szláv nemzetállam létrehozásának igényét. Ha igaz volna, amit a magyar pártvezérről írnak, akkor már a Szlovákiának a magyaroktól való „féregtelenítésére”10 tett konok kísérlet sem tűnik föl olyan abszurd dolognak. Amelynek dokumentációja elsőként Tóth László közreműködésével vált ismertté.
      Az olvasó a Tóth által írt/szerkesztett, illetve az ő közreműködésével készült, az Esterházy-emlékfüzet után következő – e témakörhöz kapcsolható – munkák megjelenésének időrendjét a könyvészetben találhatja meg; én az általam feltételezett koncepcionális rend szerint fogom tárgyalni ezeket az eredményeket. Azt, hogy a szempontok és a körvonalazódó tervek hogyan követték egymást, hogyan született egy-egy elképzelés a már elkészült munkákból, az az időrend szerint úgysem állapítható meg teljes pontossággal. Volt rá eset, hogy valamely ötlet, függetlenül attól, hogy változott-e kisebb vagy nagyobb mértékben, évek, évtizedek múltán jutott el a megvalósulásig. Tóth a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején egyre újabb és újabb ötletekkel hozakodott elő,11 részben olyanokkal, amelyek valamiképpen az általa kigondolt, Budapesten megjelentetett, de csehszlovákiai súlypontú kisebbségtudományi szemle, a Regio körül összpontosultak.
      A nyolcvanas évek második felében egyre égetőbbé vált a csehszlovákiai magyar tudományos szemle hiánya; ennek pótlására a Madách Könyv- és Lapkiadó magyar szerkesztőségének kényszerűen több intézmény feladatkörét átvállaló tagjai, (főként) Zalabai Zsigmond, Balla Kálmán, Grendel Lajos, majd Tóth Károly, még utóbb Fazekas József is kerestek módokat. Így jött létre már a nyolcvanas évek elején a két-három íves, főképp történeti, néprajzi, tehát elsősorban a „lágy” társadalomtudományok körébe tartozó dolgozatokat – kötetenként hatot-tízet – tartalmazó, évente megjelenő Új Mindenes Gyűjtemény című könyvsorozat, amelynek  (kis)könyvtárat is sikerült szervezni (ennek viszont csak két igen fontos darabja látott napvilágot a „bársonyos forradalom”-ig). Tóth, látván, hogy a puha diktatúra föllazulása Magyarországon lényegesen gyorsabban következik be, mint Csehszlovákiában, ahol akkori latolgatásaink szerint évekig, sőt még tovább is elhúzódhatott a diktatúra utolsó szakasza, Budapesten kezdte megszervezni a csehszlovákiai magyar tudományosság általános kisebbségi szemléjét, a Regiót.
      Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy itt is több szál kapcsolódott össze. 1988 májusában került sor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Klubja és a Széchenyi István Szakkollégium háromnapos, A magyar kultúra és tudomány Csehszlovákiában című előadássorozatára, amelyet Tóth Károly segítségével én szerveztem meg, és amelynek külső feltételeit a közgázon folyó társadalmi mozgások kulcsembere, a „rendkívül agilis”,12 ötletes és segítőkész B. Kiss Tamás teremtette meg. E konferencián előadást tartott Turczel Lajos, Koncsol László, Popély Gyula, Varga Sándor, Tóth László, Balla Kálmán, Kovács László, Liszka József és Tóth Károly, a nyitóelőadást a magyarországiak részéről a történész Vigh Károly tartotta – tehát képviseltette magát az irodalom-, a történet-, a nyelv- és néprajztudomány is, továbbá a művelődéstörténet; Koncsol itt beszélt először viszonylagos részletességgel Dióspatonyban folytatott kutatásairól. (A tervben szerepelt Zalabai Zsigmond előadása is, ő azonban nem érkezett meg Budapestre.) A rendezvény csehszlovákiai magyar fotóművészek az egyetem aulájában rendezett kiállításának megnyitójával kezdődött (itt Koncsol beszélt), és költői felolvasóest zárta, amelyen azonban csak egy-két alkotó vett részt. Ezen az előadássorozaton tett javaslatot Czenthe Miklós az utóbb Rákóczi Szövetség néven megszerveződött egyesület megalapítására.13
      Tóth a Regio szerkesztőgárdáját részben már Budapesten élő, de Szlovákiából a magyar fővárosba települt történészekből – Szarka László, Molnár Imre  és a csak a kezdeti munkákban részt vevő G. Kovács Lászlóés pozsonyi, dunaszerdahelyi kutatókból, írókból állította fel. Az első szerkesztőség tagja volt Balla Kálmán, az irodalmár, Tóth Károly történész és Szigeti László, a későbbi Kalligram Kiadó igazgatója; főmunkatársnak Grendel Lajost sikerült megnyerni, bár ez csak annyit jelentett, hogy a neve e minőségben föl volt tüntetve a lapban. Kéziratot nem kaptunk tőle – őt is elsodorta a forradalom –, de az igaz, hogy a Regio-könyvek egyik korai darabjaként adtuk ki Grendel publicisztikájának, esszéinek első, az író által összeállított és tiszteletreméltóan szerény terjedelmű válogatását. Szerkesztőbizottsági elnökként Dobossy László neve van föltüntetve az első számokban; ő kéziratot, tanácsokat, ötleteket is adott, és bejárt – legalábbis bejött – a szerkesztőségnek meghatározott alkalmakra helyet adó Írók Szakszervezetébe. Czenthe Miklós is a szerkesztőség tagja volt, amit kutatási területe és eredményei mellett az magyarázott, hogy ekkor Tóth a Rákóczi Szövetséget is – melynek mi ketten is a tagjai voltunk – igyekezett bekapcsolni a munkába. Balla Kálmán és Tóth Károly, mint már volt szó róla, a Madách Kiadó eredeti irodalom szerkesztőségében dolgoztak, ide tartozott a tudományos irodalom is, kettőjüknél tehát – szakintézmény hiányában – egymásba futottak az ország magyar tudományosságának szálai, azaz elméletileg az ottani szerzőgárda is biztosítva lett volna. Mint Pilátus a krédóba, végül belekerültem én is a távolról sem jól jövedelmező, szinte társadalmi munkában végzett „vállalkozásba”, ugyanis egy adott pillanatban Tóth közölte velem: én leszek az új folyóirat megbízott főszerkesztője. Ez a poszt persze őt illette volna, ám egy méltatlan, valahol a háttérben elhangzott gyanúsítás következtében – hogy tudniillik Tóth bizonyára magának akar lapot csinálni – csak a folyóiratot működtető (általa megszervezett) alapítvány elnöki tisztét vállalta el, továbbá a folyóirat egyik „mezei” szerkesztője lett. (Én magam ezt az igazi okot, bármily meglepő lehet, csak nemrégiben tudtam meg. Emlékeim szerint akkor azzal az érvvel győzött meg arról, hogy vállalnom kell a megbízott főszerkesztő szerepét, hogy az alapítványi elnök és a főszerkesztő valamely törvény vagy szabály értelmében nem lehetett egyazon személy. Ez azt jelenti, hogy személyes sérelmét nem akarta közüggyé tenni, valószínűleg elhallgatta.) Formailag a Párbeszéd Alapítványt a szerkesztőség hozta létre „1989. november 13-i hatállyal”, a Regio című, „elsősorban (cseh)szlovákiai magyar érdeklődésű”, évi négy alkalommal megjelenő kisebbségtudományi szemle, továbbá a folyóirat céljaival egybevágó könyvsorozat kiadására és terjesztésére, „továbbá a csehszlovákiai magyarság-kutatás és kisebbségtudományi kutatások, pályázatok, ösztöndíjak és egyszeri juttatások formájában történő támogatására”. Az első szám megjelenésének időpontja, amint az a címlapon olvasható: 1990 január. A két dátum között tört ki Prágában a forradalom, amelyet a pozsonyi tüntetések és tömegdemonstrációk követtek. Így az anyagát „a kisebbségtörténelem, eszme- és mentalitástörténet, jogtudomány és jogtörténet, demográfia, politológia, szociológia, néprajz, nyelvészet stb. területéről” gyűjtő folyóirat általam fogalmazott, s Tóth és Szarka László kiegészítéseivel megjelent beköszöntőjében már utalni kellett e történeti-politikai változásokra s a mi pozíciónk e rövid idő alatt bekövetkezett változására egyaránt, magyarán az örömteli fordulat okozta – elbizonytalanodásunkra is. Főképp az enyémre – de a szerkesztőség budapesti tagjai, gondolom, mindannyian tisztában voltak azzal, hogy az volna logikus, ha a Regio céljait betöltő folyóirat a továbbiakban Csehszlovákiában jelenne meg. Tóth egyébként maga is azzal a szándékkal fogott a folyóirat-alapításba, hogy az orgánumot az első adandó alkalommal Pozsonyba fogja telepíteni, nem igényelvén magának semmiféle előjogot a további munkára vagy a szerkesztőség kijelölésére, sőt, a forradalmat követő hónapokban szorgalmaztuk is Tóth Károlyéknál – aki akkor a Független Magyar Kezdeményezés kulcsembere, ha nem tévedek, formailag is a vezetője volt –, hogy pakolják fel és vigyék Pozsonyba a folyóiratot. Nem rajtunk múlott tehát, hogy a Regio itthon maradt, később a Teleki Alapítvány gondozásába került, s ma már a huszadik évfolyama felé ballag. Szlovákiában pedig majdnem tíz évet kellett várni egy magyar tudományos szemle megjelenésére. Az új helyzet tudatosításának bizonyságaként álljon itt a Regio első számának beköszöntőjéből – mely még a közép-európai közösségtudatra (fölébresztésének szükségességére) is hivatkozik – egy hosszú passzus: „A Regio szervezésének előtörténete egy korábbi történelmi szituációt idéz föl, olyan pillanatot, amikor még senki sem tudhatta, hogy a kisebbségtörténet egy bizonyos szakasza – hitünk szerint – mindörökre lezárul. Amikor a folyóirat terve megfogalmazódott, még elképzelhetetlennek tűnt, hogy a csehszlovákiai magyarság megfogalmazza és nyilvánosságra hozza kollektív akaratát. Ennek következményeivel számot kell vetnie mindenkinek, aki itthon ezekből az igényekből akart megfogalmazni valamit, vagy a csehszlovákiai magyarság érdekképviseletét kívánta szolgálni. Különösen annak, aki a csehszlovákiai magyarság módszeres kutatására vállalkozik. Folyóiratunk létjogát, meggyőződésünk szerint, tudományos jellege igazolja. Nem célunk a közvetlen politizálás, annak egy mélyebb és Közép-Európában
régóta időszerű módjához: a minőséghez szeretnénk hűek maradni. Éppen ezért, munkatársaink politikai meggyőződésétől és állampolgárságától függetlenül, lehetőségeinkhez mérten szeretnénk összefogni a szétszórt és rendezetlen csehszlovákiai magyarság-kutatást, fórumot adni  e munkának s hozzájárulni a kisebbségi lét elméleti kérdéseinek tárgyilagos tisztázásához. A folyóiratban helyet kínálunk azoknak is – szlovákoknak, cseheknek, németeknek, románoknak és más nemzetbelieknek –, akik a részben közös múlt és az együttélés mai tapasztalatai révén új, vagy általunk kevésbé tudatosított szempontokat tudnak ajánlani témáink komplex vizsgálatához.”14
      Azt, hogy a folyóirat és a könyvsorozat indítása idején a szlovákiai magyar szellemi eszmélkedés számos szála itt futott össze, bizonyítja az is, hogy a Regio-könyvek sorozatának első félévi tervében szereplő négy könyv közül végül három is – Pozsonyban jelent meg. A négyből15 a listában Szigeti László Bohumil Hraballal készített, Zsebcselek című, Hrapka Tibor fotóival illusztrált interjúregénye az első, ezt Tóth a szekszárdi Babits Kiadóval akarta kiadatni. (Ennek a sorozatnak a megjelentetésére még nem létesült kiadó, Tóth az egyes darabokat már meglévő vállalatokkal egyeztetve, azok profiljába illesztve, tehát más-más könyvkiadóval [de a sorozatcímet minden kiadványon föltüntetve] akarta tető alá hozni.) A Zsebcselek aztán a Szigeti által alapított Kalligram kiadónál jelent meg, majd csak 1992-ben. A negyedik Fábry Zoltán, az író hagyatékából ezekben az években előkerült (illetve a hagyatékgondozó által korábban eltitkolt), Üresjárat 1945–1948 című naplójának és A vádlott megszólal című legendás memorandumának tervezett közös kiadása – ezt végül a Regio, a Madách és a Kalligram kiadók közösen jelentették meg 1991-ben. A harmadik sem a papírforma szerinti útját járta be; ez a Szélén az országútnak főcímű, a csehszlovákiai magyar irodalom 1918– 1988 között született alapszövegeiből válogató, az ekkori terv szerint még verset és kisepikát egyaránt tartalmazó kötet lett volna, a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Itt a kiadó maradt, de a líra és próza később külön-külön kötetet kapott – szerencsére, ez ugyanis a tervezett terjedelem duplázódásával járt együtt (illetőleg nyilván a kézirat földuzzadása lehetett a változás oka). E két kötetről a maga helyén szólok majd. Utoljára hagytam a terv második darabját, mert a továbbiakban az elsők között logikusan ennek szálát kell követnem. Ez Peéry Rezső válogatott tanulmányainak és emlékezéseinek könyve, a Perem-magyarok az idő sodrában; ennél a Bethlen Gábor Kiadó volt feltüntetve. Ez a válogatás bővült előbb két-, majd háromkötetessé. Az, hogy a kétkötetes változat szöveggondozása és jegyzetelése közben már a pozsonyi Madách Kiadó számára dolgoztunk, s hogy végül a háromkötetes verzió a Kalligramnál jelent meg 1993 és 1996 között, azt hiszem, éppen eléggé jelzi a kultúraszerkezet átalakulásának számunkra azelőtt ismeretlen rengéseit (és gyorsaságát).
      Tóth a Regióban egyetlen tanulmányt tett közzé, egy lekerekített fejezetet a szlovákiai magyar, illetve a mai Szlovákia területére eső színháztörténetben történt búvárkodásai következményeiből, melyeknek eredményei majd a komáromi magyar színjátszás történetéről írott kétkötetes művébe épültek be. De a többágú fönt utalt kutatásainak alapján született dolgozatok sorozatszerűen megjelentek az e kérdések iránt folyamatosan nyitott tatabányai Új Forrás című folyóiratban, amelynek ekkor a főszerkesztő-helyettese volt. 1991-ben az e folyóirat mellett megjelenő – és a folyóirat főszerkesztője, Monostori Imre által szerkesztett – „Új Forrás könyvek” kilencedik darabjaként adták ki első esszé- és tanulmánykötetét,16 amelynek harmadik, utolsó ciklusa már tartalmazott négy, 1990–1991-ben született írást az új tárgykörből: egyet a „hontalanság évei”-nek írásbeliségéről, kettőt Fábry ugyanezekben az években írott két munkájáról, a negyediket Peéryől – ez utóbbi az a (mint a kiadvány jegyzeteiben olvasható is) kettőnk által írt elő- vagy utószó (illetve annak első változata), amit az akkor még kétkötetesre tervezett Peéry-válogatáshoz készítettünk. Minthogy ezek vagy megjelentek más kötetekben is – ahol az egész kontextusában szólhatok róluk –, és/vagy utóbb teljesebb, kiegészített–továbbépített változatuk is elkészült, később, a maguk helyén ismertetem őket. Lássuk most az első, történettudat-módosításra alkalmas eredményeket.
      Arról, hogy a szlovákiai magyarság történetében az úgynevezett felszabadulás milyen következményekkel járt, és hogy hogyan zajlott le a kollektív jogfosztottság éveken át húzódó szakasza, általánosságban részben az 1968-ban kicsúcsosodó, majd a Varsói Szövetség tagállamai szovjet parancsra bekövetkezett beavatkozása, a katonai megszállás következtében összeomló reformkorszak, a „prágai tavasz” idején megjelent kiadványokból, tanulmányokból, cikkekből lehetett tudni, sőt, korábban – szlovák részről – már könyvterjedelemben is földolgozták a témát (Juraj Zvara); igaz, hézagosan, és az érvényes ideológiai korlátok között. A hetvenes évek végén viszont kézről kézre adtuk Janics Kálmán A hontalanság évei főcímű, illegálisan Magyarországra, majd Svájcba juttatott, és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által kiadott s Magyarországra egyéni utakon visszacsempészett könyvét. A kitűnő monográfia szerzője levéltári forrásokat nem használhatott még – részben ez tette indokolttá, sőt, szükségessé 1989 után mások, így Tóth László vagy az e téren a legtöbb termést betakarító Vadkerty Katalin munkásságát –, fő forráscsoportként a korabeli sajtóban, illetve 1945 után kiadott könyvekben megjelent anyagot kellett földolgoznia. Így aztán ez az alapmű is megerősítette azt a dogmát, hogy a kérdéses években a magyar kisebbség némán fogadta és tűrte sorsát, hogy egyszerűen nincs a történelmi fordulat pontjait rögzítő, az üldözöttektől származó dokumentáció. Egyébként a hetvenes években vagy nem volt közismert – vagy nem volt fölelevenített ismeret – az, hogy a kárpátaljai és a délvidéki magyarságot még több és még nyersebb brutalitás sújtotta a „felszabadulás” pillanatától kezdődően: a szerb partizánok több tízezer magyar férfit mészároltak le, Kárpátaljáról pedig a magyar férfilakosság többségét deportálták a szovjet lágerekbe. A „visszacsonkult” Magyarország nem egy területén (Bereg megyében, Budapesten) szintén válogatás nélkül állították a férfiakat a kelet felé induló oszlopokba, az ország német eredetű vagy német nevű polgárait pedig sokszor családostul, gyerekestül hurcolták el Szibériába. Észak-Erdély több nagyvárosából szintén ezerszámra deportálták a „munkaerőt”, ezrek sínylődtek Földvár, százak (ez utóbbiak dél-erdélyiek, tehát a második bécsi döntés után nem kerültek át Magyarországra) Tirgu Jiu táboraiban. Több helyütt, így Csíkszentdomokoson, Egeresen, Gyantán tömeggyilkosságokra került sor az új román közhatalom nevében föllépő Maniu-gárdák részéről. Ezeket a tragédiákat csak jóval a csehszlovákiai diszkriminációs korszak a hatvanas években beindult korlátozott föltárása után lehetett földolgozni, de ez azt is jelentette egyben, hogy a közvélemény nagy része, a többség számára ismeretlen területek egyszerre kezdtek ismertté válni. Mindezen említett események és folyamatok mellett továbbra is számottevő figyelmet kapott a szlovákiai magyarság látszatra kevésbé brutális – legalábbis kevesebb halálos áldozatot követelő (az 1944–1945-ös Magyarországról a Szovjetunióba deportáltak száma több százezer főt tett ki) – története, talán azért is, mert élt (még vagy már) a csehszlovák demokrácia mítosza, ami bonyolulttá tette e megtorlások értelmezését. Az is lehet, hogy inkább azért, mert a szlovákiai magyarság volt az egyetlen olyan magyar nemzetrész, mely egységesen és törvénybe foglaltan évek során át ki lett zárva elemi emberi és állampolgári jogaiból, mely minden intézményét elveszítette, amelynek minden iskoláját bezárták, amelyet minden vagyonától megfosztották – tehát „testületileg” olyan állandó és elemi létbizonytalanságba került három éven át, amelyet a többi magyar kisebbség  így nem élt át.
      Ez volt tehát az a korszak, amelyről majdnem minden megjelent forrás azt a köztudatba átment hiedelmet táplálta, hogy nem maradt fönt róla az elszenvedőitől származó írásos dokumentum. Koncsol László törte meg ezt a balhitet, amikor a csehszlovákiai magyar költészetről írott egyik összefoglalásában, első lépésként előszámlálva a számon tartott, jegyzett alkotók – Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Rácz Olivér, Szabó Gyula, Szabó Béla – főként összegző köteteiben található, 1945–1948 közötti keltezésű verseket, azt állította, hogy téves az a Fábry nyomán általánosan elfogadottá vált nézet, mely szerint ennek az irodalomnak az újraindulása 1948-tól datálható.17 Tóth László a korszak kéziratos szövegeinek fölbúvárlása, részben sajtó alá rendezése után éppen az általa nagyra értékelt Janics Kálmán egyik kulcsfontosságú állítását volt kénytelen cáfolni a „negyedik út” terminusának használatával, annak a „hiedelemnek” a megcáfolásával, hogy „a csehszlovákiai magyarság előtt [1944/45–1948 között] lényegében három út kínálkozott”. „»Amikor a magyar demokraták, kommunisták, antifasiszták felismerték a helyzetet – írja hivatkozott munkájában Janics Kálmán is –, hogy a magyar etnikum erőszakos felszámolásáról van szó, három út között választhattak: átköltözni Magyarországra (sajnos, a többség így döntött), tiltakozó, néma passzivitásba vonulni (így tett Fábry Zoltán és sokan mások), végül a harmadik út: nemzetiséget változtatni és így keresni az együttműködést.« Nem kevesen voltak ugyanis azok, akik a negyedik utat, a helyzettel való szembefordulás útját választották: ki-ki a maga alkata, felkészültsége, lehetőségei szerint szegődött önmaga, illetve szűkebb és tágabb közössége identitástudatának, a kialakult és hirtelen fenyegetetté vált nemzeti–közösségi–emberi–kulturális–társadalmi értékek megőrzésének szolgálatába.”18
      Molnár Imre és Tóth László, amikor elkezdték kutatni az ezekre az évekre vonatkozó irodalmat, valóságos szövegtengerre találtak a levéltári, továbbá a magánkézben, hagyatékokban lévő források között. Az előkerült dokumentumokat három fő szövegtípusra oszthatjuk, ezekből eddigi ismereteink szerint a legterjedelmesebbet azok a csehszlovákiai magyar írók, költők, politikusok, közéleti személyiségek által írt és szerkesztett memorandumok, tiltakozások, jelentések alkotják, amelyekben vagy egész közösségük, vagy annak kisebb-nagyobb töredéke hányattatásairól, megpróbáltatásairól, nem egyszer üldöztetéséről adtak hírt. Pontosabban: ezekből maradt meg a legtöbb – vagy ezek váltak egyszerűbben hozzáférhetőekké –, mert ezekből lett minisztériumokban, miniszterelnöki  hivatalban iktatott anyag.
      A második nagy forráscsoportot azok a dokumentumok adják, amelynek darabjait „névtelen”, pontosabban ismeretlen, a közéletben legfeljebb helyi szinten, falujukban, kisvárosukban részt vevő, a diszkriminációs korszakban kiszolgáltatottá váló, jogfosztott, Csehországba deportált vagy Magyarországra áttelepített, esetleg a korszak elmúltát otthon, szülőhelyükön többnyire tehetetlenül, pontosabban a közéleti cselekvéstől megfosztottan váró – kisebb részt kulturális önszerveződésbe fogó (ez főleg a fiatalokra érvényes) emberek írták, jegyezték föl maguknak vagy otthon maradt családtagjaiknak, illetve azoknak a barátaiknak, akiket a sors még megkímélt hazájuk elveszítésétől. Részben ide tartoznak a harmadvirágzás említett költőitől származó versek is, ugyanis legtöbbjüknél, akár kisebb, akár nagyobb műgonddal alkották meg műveiket, még nem válik el világosan a művészi önkifejezés és a dokumentálás szándéka, sőt többjüknél nyilván a lélek terhei könnyítésének igénye volt a magyarázata annak, hogy tollhoz, ceruzához nyúltak. Mindezekkel együtt Tóth e versekben látta/látja az 1945 utáni szlovákiai magyar líra kezdeteit, s ezt a következőképpen indokolta meg: „... miként egy nemzet irodalmi kultúrájának, hasonlóképpen egy nemzeti kisebbség irodalmi kultúrájának nem kevésbé részét alkothatják az elsődlegesen nem publikációs szándékkal született magánlevelek, naplófeljegyzések, börtönnaplók, alkalmi versek és népköltészeti alkotások stb. is. Természetesen balgaság lenne azt állítanunk, hogy ezek esetében is tudatos irodalmi alkotásokról van szó, ám egy adott történelmi/társadalmi pillanatban és helyzetben – amikor »a szó igazi értelmében vett irodalom, intézményesített irodalmi élet« szervezeti keretek, műhelyek, kiadók és folyóiratok híján ha hallgatásra nem is, de belső és külső száműzetésre ítéltetett – az irodalom funkcióinak egy részét átvállalva, pontosan rögzítik egy »ámító, hazug világ« szélére vetett népközösség, nemzeti kisebbség tragikus mindennapjait, lelkének apró rezdüléseit. Ezeket a szövegeket, Kodolányi Gyula más alkalomból elmondott szavaival szólva, »sorspillanatokban mondták [...] olyan emberek, akik ismerték helyzetük jelképi fontosságát«, vagy egyszerűen csak elemi erővel tört fel belőlük az elnémított szó, a visszafojtott közlés, illetve sanyarú helyzetük rögzítésének, világgá kiáltásának vágya.”19
      A harmadik csoportot a már korábban, az első Csehszlovák Köztársaság idején is publikáló szépírók, esszéírók ez időben íródott és részben – a magyarországi sajtóban – napvilágot is látott szövegei adják. A hallgatás mítoszát részben az táplálta ugyanis, hogy a tárgyalt négy évben nem volt Csehszlovákiában magyar nyelvű sajtó, így a diszkriminációk elszenvedőinek nem is volt hova írniuk. Tóth László volt az, aki ilyen szempontból tudatosan nézte át a felvidéki menekültek részére Magyarországon megjelentetett Új Otthon című folyóiratot, rátalálva ott az első köztársaság kiemelkedő íróinak–tudósainak, többek között Peéry Rezsőnek, Krammer Jennőnek, Pozsonyi Annának az írásaira. Megtalált mást is a lapban, például Fábry híres memorandumának egy részletét – megjelenésének ténye annak ellenére ismeretlen dolog volt, hogy a lapot korábban többen is átnézték. Emellett még számos olyan magyarországi folyóiratot, hetilapot szálazott végig, amelyek a magyarországi demokratikus alapon szerveződő pártok gondozásában jelentek meg, és/vagy amelyeket fontos írók, politikai gondolkodók szerkesztettek. Több ilyen orgánumból szintén a korszak jelentős, szlovákiai magyar vonatkozású dokumentumai kerültek elő.
      A Mint fészkéből kizavart madár... törzsanyagát a „névtelenek”20 által írt szövegek: levelek, napló-, följegyzéstöredékek, versek képezik.21 Köztük „népköltés”-ek, egy-egy a népköltészet hatását idéző műköltészeti alkotás, Jócsik Lajos A gútori veszedelem című, mondjuk, „kiseposzának” két részlete, olyan paraszti – Duba Lajos (a kötetbe sorolt kilencvennyolc szövegből tizenöt tőle származik), Szívós László – vagy középosztálybeli – Matyuga Cornél22 – költők művei, akik később sem „emelkedtek ki” a névtelenségből, aztán Szabó Gyula, Gyurcsó István,  Csontos Vilmos a csehszlovákiai magyar irodalomtörténet-írás által számon tartott szövegei, vagy az akkori pályakezdők, például Hlavicska (a későbbi Holbay) László, Szőke István darabjai. Főképpen azonban a Csehországba hurcoltak, illetve a kitelepítésükre váró, jogfosztott, a jogrenden kívül helyezett emberek levelei adják az összeválogatott/szerkesztett szövegegység terjedelmét tekintve jelentékenyebb hányadát. Azok a hivatalokban, minisztériumokban iktatott, a diszkrimináció megszüntetésének érdekében írott politikai dokumentumok, amelyekre utaltam, ebbe a könyvbe még nem kerültek bele. (Tóth az e körbe tartozó forrásszövegeket 1992-ben sorozatban kezdte közölni az Új Forrásban.) A szerkesztés elveit az összeállítók az utószóban részletezték: „A fellelt és egybegyűjtött anyag bemutatásakor nem törekedtünk és nem is törekedhettünk teljességre. Az volt a célunk, hogy kötetünk műfaji szempontból is a lehető legsokrétűbb legyen, s ha nem is szociografikus pontossággal megrajzolt, de legalább a valóságost leginkább megközelítő képet villantson fel  az 1945–48 közötti csehszlovákiai magyar társadalom nemzedéki, szociális és világnézeti megosztottságáról, rétegzettségéről. Így kerülhetett kötetünkben egymás mellé a tizenéves diák és a nyolcvanhoz közeli öregember, így férnek meg egymás mellett békés egyetértésben a legkülönfélébb vallási felekezetek hívei, így követi a félig analfabéta parasztasszonyt az európai műveltségű tanár, a kétkezi munkást a kezdő író, a pap, az ügyvéd, a földnélkülit a földbirtokos, őt pedig a polgár, s így osztoznak ugyanazon sorsban a különböző pártok hívei, köztük a kommunisták is. A kötetünkbe sorolt szövegeknek óhatatlanul érinteniük kellett a korabeli  csehszlovákiai magyarság egészét, mivel – még a kivételektől sem eltekintve – minden egyes tagjának ugyanaz a sors jutott osztályrészül. S remélhetőleg nem torzít kötetünk akkor sem, ha történetesen az olvasható ki belőle, hogy emberségből, kiállásból, keménységből, tartásból, anyanyelvhez és szülőföldhöz való hűségből, valamint más népekkel testvériséget, békességet kívánó magyarságtudatból a csehszlovákiai magyarság ezúttal is jelesre vizsgázott.”23
      A szenvedéstan leírásán túl persze lényeges adatokat nyújt a könyv nemcsak ahhoz, hogy az új csehszlovák közhatalom nem vette komolyan saját hirdetett elveit, a magyarok fasizmusáról, kollaboráns voltáról szóló dogmát, hanem ahhoz is, hogy a „bűnhődő” magyarok tisztában voltak ennek az „erkölcsi” indoklásnak az álságos voltával. Magának a „kollektív bűnösség” elvének folyománya volt, hogy származékainak megvalósítása a náci módszerek pontos analógiájaként lesz fölfogható. A csehországi kényszermunkára hurcolt első csoportokban voltak magyar zsidók és cigányok is, akik korábban, a náci uralom idején esetleg csodával határos módon maradtak életben,24 a deportálásban részt vevő fegyveres erők tagjai a magyaroktól való megszabadulást azon folyamat logikus, következetes folytatásának tekintették, amelynek kezdetén a zsidóktól, folytatásaként a németektől „sikerült megtisztítani” „Csehszlovákiát”;25 a tiszta szláv nemzetállam megteremtésének célja ott szerepelt az új állam irányítóinak hivatalos nyilatkozataiban is. Azok, akik most a magyar ún. fasiszták ellen léptek föl, korábban azért tartották Szlovákia ellenségének a magyarokat, mert azok nem voltak hajlandók a nemzetiszocialista módszerek alapján szervezkedni. Ahogyan G. Kovács László a könyvről szóló recenziójában megfogalmazta: „A kiközösítő személye nem lett más, csak az áldozaté.”26
      Mint mondtam, a „főcsapás iránya” Tóthnál a „hontalanság évei” írásbeliségének föltárása volt, ez magával hozta a közvetlen előzmény, az 1939–1944 közötti Szlovák Köztársaság magyar világának megismerését is; a diszkriminációs korszak magyarázata vagy ürügye a szlovákiai magyar kisebbség állítólagos nacionalizmusa, kollaboráns volta, sőt fasizmusa volt, ez pedig akkor is egyértelműen vezetett volna például Esterházy szerepének értelmezéséig, ha Tóth munkatársa, Molnár Imre nem kutatta volna párhuzamosan a két korszakot. Újabb tényezőként Tóthnak azért is foglalkoznia kellett az első szlovák köztársaság magyar világával, mert az Új Forrás főszerkesztő-helyetteseként közlésre megszerezte folyóiratának G. Kovács László nem sokkal azelőtt elkészült, e tárgykörben született tanulmányát, amelyet az ő szerkesztésében adott közre az orgánum négy folytatásban. (A tanulmány egyik változata később az Új Mindenes Gyűjtemény 1993-as kötetében jelent meg.27) Itt azonban ebbe a kutatási irányba belefutott tehát a másik, amelyiknek Peéry Rezső életművének földolgozása volt a célja. Bár kétségtelen, hogy a kérdések, a hívószavak itt is ugyanazok voltak. Peéry neve főleg sarlósként volt ismert, bibliográfiákban szinte kizárólag a húszas évekbeli, erősen baloldali cikkeinek adatai szerepeltek. Lehetett róla tudni úgy is, mint a nyugat-európai magyar emigráció tekintélyes alakjáról – kint megjelent szlovákiai tárgyú írásairól azonban kevés élő ismeret volt itthon, két, a hetvenes években odakint megjelent könyve valószínűleg alig néhány példányban jutott át a vasfüggöny innenső oldalára. Én magam Fábry A vádlott megszólaljából tudtam meg egykor, hogy Peérynek a második világháború alatti publicisztikája mennyire fontos a kisebbségi eszmetörténet szempontjából, hogy annak ismerete nélkül nem is lehet viszonylagos pontossággal leírni ezt a korszakot. Édesanyámmal hozattam meg Nyugatról a Malomkövek között főcímű Peéry-könyvet, Tóth is ezt a példányt olvasta először, s ennek esszéi, tanulmányai – például az Esterházy Jánosról és Lujzáról, Balogh Edgár emlékiratainak a Sarló korszakát idéző kötetéről, a Márai Sándor és Szalatnai műveiről vagy a Fábry Zoltánról szóló – alapján gondoltuk úgy, hogy a megszokottakhoz képest teljesen új nézőpontot találtunk az első két kisebbségi korszak értelmezéséhez. Már a kutatómunkánk megkezdése előtt nyilvánvaló lett, hogy Peéry személyében az egyik legfontosabb – s ráadásul a legértékesebb írói-eszmei életművét létrehozó – szlovákiai magyar írástudót fedeztük föl – egyelőre magunknak. A fő szempont az volt, hogy hányattatásai, sorsfordulatai következtében Peéry pontosan leképezhette nemcsak a két első kisebbségi korszak erkölcsi tapasztalatait, hanem – közvetetten, külső szemlélőként (minthogy nyugat-európai emigrációjában is újra meg újra visszatért ifjúkora tapasztalatainak és tanulságainak rögzítései mellett a párhuzamosan folyó közép-európai változásokra) az akkori jelenkor kisebbségi életének módulásait is. Az ő életműve az, amelyből föltárulnak a Közép-Európát leigázó mindkét totalitarizmus elutasításának erkölcsi és politológiai alapjai és gyakorlati okai, ráadásul ennek az alapállásnak a magyarázatát egy olyan, kulturális momentumokra épített lokálpatriotizmusban találhattuk meg, amelyik a több etnikumú régió történelmi együttélésének hagyományait tekinti a közös szellemi otthonnak. Peéry mindvégig ébren tartotta azt a kultúrhagyományt, amelyet a szlovákiai magyar irodalom értékteremtő esszéírói, az említetteken kívül például Szvatkó Pál és Borsody István alapoztak meg korábban. Ráadásul Peérynél mindez nagyon erősen kötődött a legklasszikusabb – több irányból eredő – magyar irodalmi hagyományhoz is, mely a reformkor évtizedeitől a múlt század első fele demokrata gondolkodóiig ível, ám előzményei a reformáció évszázadáig nyúlnak vissza.
      Tóth ötlötte ki a politikai fordulat idején, hogy Peéry ifjúkori cikkei, és főként a két, emigrációban megjelent könyv alapján állítsunk össze egy kötetet az író munkáiból a Madách kiadó számára, és ő is beszélte meg ezt a kiadó munkatársaival.
     Először az emigráció folyóiratait néztük át az Országos Széchényi Könyvtár nem sokkal azelőtt még zárolt osztályán, ahol is hetek alatt kiderült, hogy már az ott összegyűjtött, lemásolt anyagok is túllépik egyetlen kötet kereteit. Ezután következett a két háború közötti néhány csehszlovákiai magyar napilap budapesti közgyűjteményekben csonkán föllelhető, s a háborús évek vonatkozásában szintén nem teljes anyagának átnézése. (Csak Esterházy Magyar Hírlap című napilapjának teljes kollekciója tanulmányozható Budapesten, ám éppen ez tartalmazza Peéry és Szalatnai náciellenesnek nyugodtan nevezhető ekkori publicisztikájának jelentős hányadát is.) Tóth utólagos számításai szerint kilenc ország háromtucatnyi sajtótermékét, illetve azok Budapesten és részben Pozsonyban föllelhető évfolyamait néztük végig. Peéry előbukkanó írásainak nagyjából a felét másoltattuk le azonnal (ez már az én utólagos becslésem), de a végül három kötetre tagolt életmű-válogatás a nyomtatásra előkészített anyagoknak is csak a többségét tartalmazza, nem az egészet: a harmadik kötetből maradt ki (a terjedelmi korlátok miatt) a legtöbb Peéry-cikk, az eredeti terv szerinti anyagnak körülbelül a fele. A három – 1993-as, 1994-es, illetve 1996-os kiadású – kötetről (röviden) szólva szintén nem igazodom az időrendhez. A sorozat harmadik, utolsó darabját – melynek Európa önvédelme volt a főcíme – három ciklusba tagoltuk, az összterjedelme majdnem ötszáz nyomtatott oldalt tett ki, tehát ez volt a legvastagabb a három közül. Mint írtam, körülbelül kétszer ekkora anyagból kellett kiválasztanunk, ami bekerülhetett a kiadványba, ki kellett hagynunk sok, az emigrációs sajtóban megjelent napi politikai érdekű cikket, és rengeteget az írókról szóló szövegekből is, főleg az apróbbakat. A Bástya és pajzs című ciklus a magyar írástudókról írt tanulmányok, esszék, portrék, emlékezések, kritikák füzére Bocskai Istvántól – ő végrendelete okán került ide –  Mészöly Miklósig. Mérvadó hányadát azonban a 19., s főképp a 20. századi, egymástól eltérő, olykor egymáséval szöges ellentétben álló stílben alkotó és világképet valló alkotókról (nemzedékekről) szóló írások teszik ki, beleértve a politikai irodalom képviselőit is, például Csécsy Imrét, akiről Peéry Németországban jóformán minden dokumentáció híján is pontos képet tudott rajzolni. Sokuk emléke felé a közös régióból való származás – vagy az ottani otthonosság – okán vagy ürügyén is fordult az író, így megidézte többek között Madáchot, Mikszáthot, Krúdyt, Kassákot, Márait, másokról csak a közös szemléleti elemek miatt vallott, méghozzá összekötve olyan egymástól látszólag távoli ideológiai területeket, mint a szociáldemokrácia – lásd Kassák-tanulmányát –, a polgári radikalizmus – erre példa a Csécsy-nekrológ – és a népi mozgalom – lásd ehhez a Szabó Zoltán üdvözlése című cikkét. Ott vannak a portrésorban a magányos óriások, mint Móricz és Babits, a sokat vitatott, de nagyon hatékony életművet kiépített Szabó Dezső is, sőt Mayer Judit jóvoltából egy olyan, József Attilát értékelő kéziratot is közölhettünk itt, amelyet Peéry eredetileg a pozsonyi rádió magyar adásában olvasott föl 1940 októberében. A ciklusra ma is érvényesnek tartom azt, ami a kötet általam jegyzett utószavában szerepel róla: „...ebből a harminc-harmincöt éven keresztül írt portrésorból – amelynek legtöbb darabja egyébként alkalmi írásnak készült – az utolsó két évszázad szubjektív magyar irodalomtörténetének, pontosabban irodalmi eszmetörténetének gerince emelkedik ki.”28 A ciklus szövegeiben tükröződő szemléletmód – mutatis mutandis – Babitséra emlékeztet. A következő csoport – Oligarchák micisapkában – a két totalitarizmusról írott cikkekből és tanulmányokból áll. Az utóbb említett műfajban születettek párhuzamosan, illetve együtt bírálják a nácizmust és a vele rokon eszmeköröket meg a bolsevizmust, s bár a cikluscím világosan az 1945 utáni Közép-Európában regnáló kommunista elitre utal, az összeállítók szándéka szerint egyértelműen emlékeztet arra, hogy mindkét totális rend eredendően kultúraellenes, eredetét tekintve pedig „népi” és „modernista” jellegű. Az ide besorolt cikkek viszont a helyzetből adódóan aránytalanságot mutatnak. A nácizmust, közép-európai hatalomátvételét követően, az akkori lapokban bírálni alig lehetett, de még csak a maga valóságában objektíven ábrázolni sem, így ebből a korszakból csak egy a németek által megszállt Csehországról írt és 1939-ben egy magyarországi folyóiratban (Az Ország Útjában) közreadott Peéry- tanulmányt találtunk, továbbá egy 1943-as, a pozsonyi Magyar Hírlapban megjelent s némileg elvontabb, a közép-európai összefogás szükségessége mellett érvelő cikket. A ciklus többi darabja az ötvenes-hetvenes évek kommunista diktatúrájának változatairól/változásairól íródott az emigrácóban – közülük az egyik legértékesebb, a Reform és forradalom Pannóniában az író 1956-os szerepéről (amikor is Sopron forradalmi tanácsa elnökhelyettesének feladatkörét töltötte be) –, részben a napi eseményeket kommentálva. (Ezek persze Peéry emigrációjának két évtizedében íródtak.) A politikai kommentárok és elemzések mellett itt olvashatók az esszéisztikusan, ám szakszerűen rögzített személyes emlékek, így egy részlet – ennek éléről választottuk a cikluscímet is – abból a „vázlatkönyvből”, amely néhány kisebb szövegegysége kivételével az ezredfordulóig kéziratban maradt, s amelyet Peéry hagyatékának Budapestre hozatala és az Országos Széchényi Könyvtárban történt elhelyezése után Tóth rakott össze – részben elszórt kéziratlapokból – és rekonstruált, majd adott ki Budapesten. Ebből a kommunista tömegtudat-manipulációs lélektant átvilágító orwelliádából – mely Szlovákiában tudomásom szerint nem került terjesztésre – idézek két részletet, azért is, hogy érzékeltessem, mi helyett választotta Peéry az emigrációt.
      „A villamos kerítésen kívül élő emberek valamely felületes látomással úgy vélik, hogy az élet Kelet-Európában tele van a külső szenvedés és nélkülözés dantei elemeivel. S ha a kelet-európai fővárosokba érkeznek, börtönökben nem járván, meglepődnek az élet »normális« mivoltán. Ám Kelet-Európában nem a »termelési javak« birtoklása tekintetében, nem a fizikai kényszer és terror alkalmazásában történt a legnagyobb változás, hanem az emberi tudat,  lelkiismeret és a tények permanens eltorzításában. Ennek a folyamatnak a hatása csak részben felületi, java részében azonban nem az.
      E feljegyzések e hadjárat nyomában járnak, s azt a hatást igyekeznek rögzíteni, amely a valóságellenességnek, fikcióknak és absztrakcióknak az emberekre rátörő kényszere [nyomán] alakult ki a normális ember tudatában. A normális emberben, aki mindenről le tud mondani: birtokáról, házáról, jobb munkabéréről, kedvezőbb munkaviszonyairól, biztosításáról és betétkönyvéről, a karácsonyi fizetéséről és költözködési szabadságáról, de nem tud lemondani értelméről, szellemi igényéről és erkölcsi felelősségérzetéről.”29
      „Élsz e stilizált világban, ahol a valóságellenes szellem újságcikkek ezreiben, könyvek százezreiben, füzetek millióiban olyan természetesen és magától értetődően, olyan folyamatosan és fokozatosan és állandóan van jelen, annyira kötelezően minden fórumon vagy iskolában, hivatalban vagy tanácsteremben elmondott nyilatkozatban, hogy [a] feltevéseknek, ráfogásoknak ez a tömege, [a] szerkesztés[nek] és stilizálás[nak ez a] folyamata végül is valamilyen új minőség lesz, s azzal fenyeget, hogy előbb-utóbb legyőzi a józanságot és [a] valóságot egyre több ember tudatában. Először tréfáltok vele, ironikus hangsúllyal ejtitek, kacsintotok hozzá, évek múlva azonban annyira belemarja magát a köztudatba, mint egy, [az] egyéniség ellenállóerejét megtámadó kollektív skizofrénia, ami ellen csak sokkos terápiával lehet védekezni. Persze, a nemzeti és emberi lét alapvető kérdéseire vonatkozó bizonyos dogmák odabenn nem győznek, de átmenetileg győznie kellett a kisebb feltevések özönének, s benne élni olyan, mint valamely lassan ható mérges gázban. A szerep és stilizálás átalakította az arcokat: a hivatalos embereknek, illetve az embereknek a hivatalos működés közben lárvaarcuk lett, s szemhéjuk elkezdett reflexszerűen meg-megrebbenni, mint a kitartóan nem őszinte embereké.”30 A harmadik Peéry-kötet utolsó ciklusa – Dudorászi száműzetésben – az emigránslétnek és közegnek részben az író személyes sorsában lecsapódó hatásait világítja meg, részben a „kinti” közösségteremtés kísérleteit; azt, hogy (pl.) Peéry hogyan próbált értelmet adni a hazától való megfosztottságnak – a megszállt Közép-Európa ügyeinek a nyugati demokráciákban történő állandó napirenden tartásával.
      A másodikként megjelent, A végzet bábjátéka avagy Peremmagyarok az idő sodrában című Peéry-kötetbe azokat az írásokat válogattuk be, amelyek kimondottan a szlovákiai magyarság történetével, közéletével, a szlovákiai tájakkal, városokkal, a régió adta kultúrtörténeti keretekkel és az író személyes sorsának főként ide kötődő eseményeivel foglalkoznak, beleértve szülővárosának, Pozsonynak szinte földolgozhatatlanul gazdag hagyományrétegeit is. Itt olvashatók azok az Esterházyról, illetve a Szlovák Köztársaság kis magyar közösségéről írott esszék is, amelyek szülőokai között ott lehetett a háború utáni, a kollektív bűnösséggel kapcsolatos méltatlan vád fölötti fölháborodás. Az első kötet – Gondolatok a tehervagonban avagy Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében – teljes egészében azokból a szövegekből épül föl, amelyeket Peéry a diszkriminációs korszakban, illetve utóbb e korszakról írt. Itt érkeztünk vissza a „hallgatás évei” mítoszáig. Az évtizedes dogma, hogy A vádlott megszólal, tehát Fábry Zoltán memoranduma volt az egyetlen, a magyar kisebbség sérelmeit érintő és a közösség háború alatti magatartását taglaló szöveg, egyszerre két irányból dőlt meg. Előbb Molnár Imre hozta a Regioba közlésre Szalatnai Rezső Memorandum. A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között című írását, amelyet két részben jelentettünk meg a folyóirat első évfolyamának 2. és 3. számában, majd Tóth találta meg Szabó Zoltán Budapesten megjelent folyóirata, a Valóság 1946-os évfolyamában a Hét sovány esztendő gazdag termése címmel Posoniensis álnéven közölt írást, amelynek szerzője, amint azt aprólékos filológiai kutatással, elemzéssel ki is derítette, Peéry Rezső volt. A Gondolatok a tehervagonban című kötetnek ez lett a (Molnár Imre előszavát követő) nyitódarabja – és egyben első ciklusa, azaz az önértéke, -súlya miatt az első ciklusba sorolt egyetlen szövege.
 

 

*
Szeretettel köszöntjük egykori szerkesztőtársunkat, a 60 éves Tóth Lászlót. (A szerk.)
1
Az egyetlen kivétel és előzmény, amelyre Tóth és Molnár Imre támaszkodhattak, Koncsol László egyik ezeket az éveket is tárgyaló tanulmánya volt, melyre a maga helyén hivatkozni fogok. 
2
E nap eseményeit és a következményeket, a csehszlovákiai „földcsuszamlás” magyar vonatkozásait plasztikusan ábrázolja Tóth riportmontázsa: Csehszlovákiai (magyar) változásokra. In uő: Elfeledett évek (Esszék, cikkek, interjúk). Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1993, 135–158. p. 
3
„Az örökség.” Esterházy János emlékezete. Összeállította és szerkesztette: Molnár Imre és Tóth László. Különlenyomat az Új Forrás 1990. 4. számának mellékletéről, 16. p.
4
Első fokon harminc év börtönbüntetésre ítélték a Hlinka Gárda vezetőjét, a szlovákiai zsidók deportálása idején a belügyminiszteri posztot betöltő Alexander Machot, míg a deportációs törvény ellen szavazó Esterházyt kötél általi halálra. 
5
Fábry Zoltán levele Szalatnai Rezsőhöz (Részlet) Uo. 10. p. 
6
Karel Koch: Justícia (Részletek) Uo. 12. p. 
7
Molnár Imre: Esterházy János 1901–1957. Nap Kiadó, Dunaszerdahely 1997.
8
Ivan Kamenec: Trauma. Az első Szlovák Köztársaság (1939–1945). Fordította: Húshegyi Dóra és Húshegyi  [sic! Hushegyi] Gábor. Aura Kiadó, [h. n., é. n.], 43–44. p. 
9
Molnár Imre: Esterházy János tevékenysége a szlovák parlamentben (1939–1943). In Ki volt Esterházy János?Kto bol János Esterházy? Jövendő Kiadó, [Budapest 2007], 23–41. p., az idézet: 39. p. (Az én kiemelésem – F. T. G.)
10
Ezt a kifejezést más vonatkozásban Konrád György használta az „etnikai  [illetve faji] tisztogatás”-ra.
11
Már a nyolcvanas évek második felében alakult benne az elképzelés, hogy itthon hogyan kísérli meg képviselni a  csehszlovákiai magyar szellemi életet. Ennek egyik ága volt a kapcsolatfelvétel a Magvető Kiadó nemrég elhunyt szerkesztőjével, az Erdélyből a nyolcvanas évek elején áttelepült kitűnő íróval, költővel és nagyszerű emberrel, Csiki Lászlóval – aki egyébként a hatvanas–hetvenes évek fordulóján az erdélyi irodalmi életbe a szlovákiai Vetés-csoportot némileg megelőzve berobbanó csapatnak, a Forrás úgynevezett második nemzedékének volt a tagja. Csiki igyekezett a Magvetőnél történő kiadásukkal bevinni a magyarországi irodalmi köztudatba a kevéssé ismert élvonalbeli, s a még kevésbé olvasott másodvonalbeli erdélyi magyar írókat. Volt benne szándék a felföldi magyar irodalmi értékek közvetítésére is – ő szerkesztette egyébként Tóth első magyarországi verseskötetét. Szóba került  Turczel Lajos tanulmányválogatásának megjelentetése is, Csikit ez ügyben magam vittem el Turczelhez. Ez a diktatúra legutolsó szakaszában történt, a tervek a demokratikus korszakban  költséghiány miatt nem valósulhattak meg.
12
Lásd Tóth László a következő jegyzetben jelölt írását.
13
A tanácskozásról érintőlegesen, B. Kiss Tamás szervezői és szerkesztői (ef-Lapok) munkájáról részletesebben lásd Tóth László: Kultúránk ismeretlen fórumai – önismeretünk rejtett forrásai. In uő: Elfeledett évek (Esszék, cikkek, interjúk). Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1993, 187–190. p. Itt olvashatjuk: „...ezek a [magyarországi] műhelyek (is) alaposan kivették részüket a mai magyar rendszerváltást megelőző folyamat(ok)ból, s nem keveset tettek a határokon túli, kisebbségi sorsba szorult, illetve emigrációban lévő magyarság életének, sorsának, megmaradásért folytatott küzdelmének és a magyar kultúra egészébe beillesztendő eredményeinek, értékeinek hazai tudatosítása, a magyar kultúra egységének újbóli megteremtése, illetve helyreállítása érdekében is. Így igen jelentős szerepük van ezeknek a műhelyeknek többek között a csehszlovákiai magyarság iránti érdeklődés felkeltésében. Ebben a vonatkozásban, különösen a nyolcvanas évek közepétől, a szóban forgó egyetem Társadalomtudományi Klubja, illetve annak Széchenyi Istvánról elnevezett szakkollégiuma a legtevékenyebbek és legjelentékenyebbek közé tartozik.” I. m., 187–188. p.
14
Beköszöntő. Regio Kisebbségtudományi Szemle, 1990. 1. szám, 1–2. p.
15
Lásd i. m., [192.] (számozatlan) p.
16
Tóth László: Párhuzamok, kitérők. Esszék, tanulmányok. A tatabányai József Attila Megyei Könyvtár–Új Forrás Szerkesztősége, Tatabánya 1991 (Új Forrás könyvek 9.), 232 p. 
17
Lásd Koncsol László A harmadvirágzás korszakai – ívek és pályák című tanulmányát Ívek és pályák című kötetében (Madách, Bratislava 1981), 172–224. p
18
A szövegegység és/vagy a gondolatmenet a korszakról szóló Tóth-tanulmány több változatában is megjelenik, én most egy a kiadói szándék szerint reprezentatívnak tervezett (de e célt végül is be nem töltő), összefoglaló kisebbségtörténeti munkának szánt többszerzős tanulmánykötetből idézem: Tóth László: A csehszlovákiai magyar művelődés kezdetei 1945–1948 között. In Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1993, 262–263. p.
19
Molnár Imre–Tóth László: Utószó. In Mint fészkéből kizavart madár...  A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában 1945–1949. Válogatta, összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta: Molnár Imre és Tóth László. A szöveget gondozta: Tóth László. Széphalom Könyvműhely, Budapest 1990, 137. p.
20
A 87. számú szöveg – Keszegfalva-Sziget áttelepülő magyarjainak keservei az 1948. év tavaszán – szerzője például így jelölte meg önmagát: „Versbe szedve tolmácsolta egy névtelen magyar 1948. év tavaszán.” I. m., 106–107. p. 
21
Tóth egy jegyzetében e dokumentumcsoport első fölfedezőjeként és kutatójaként Molnár Imrét nevezte meg, sőt magának a témának a történettudomány tárgyává tételét is neki tulajdonította: Molnárnak a nyolcvanas évek második felében: „Egyre gyakoribbá váltak a publikációi, igaz, eleinte csak egyetemi és meglehetősen periférikus lapokban (sőt szamizdatokban, kezdetleges eljárással készült kőnyomatosokban – hol voltak még akkor, egy évtizeddel ezelőtt is, a számítógépek?!); megjelentek első szövegközlései, dolgozatai a csehszlovákiai magyarság második világháborút követő megszégyenítésének, üldözésének, kisemmizésének éveiből s éveiről, s rám – de gondolom, nagyon sokan voltunk ezzel így – rögtön a reveláció erejével, ösztönző és ihlető késztetéssel hatottak azok a megrázó levelek, vallomások, panaszos énekek, sorsszeletek, melyekre, mint e kor ártatlanul elszenvedőitől származó dokumentumokra, s kutatásuk, összegyűjtésük, rendszerezésük, megőrzésük és közzétételük szükségességére Molnár Imre az első[k] között – és mindenkinél nagyobb nyomatékkal – hívta föl a figyelmet. Ennek az időközben az 1989 körüli s utáni változásoktól is megtámogatott és előrelendített buzgólkodásának nyomában, azt lehet mondani, egész mozgalom támadt közösségi emlékezetünk e sokáig eltemetett rétegének feltárására, vizsgálatára, közkinccsé tételére.” Tóth László: A lélek szakadékainál. In uő: Lapszél. Esszék, vallomások, sietős feljegyzések. Nap Kiadó, Dunaszerdahely 2005 (Kaleidoszkóp Könyvek 3.), 198– 199. p.  (A jegyzet 2000-ben íródott.) 
22
„Osztálybesorolása” tudomásom szerint csak később tisztázódott, közölt – egyetlen ismert – verse ehhez nem ad támpontot. Egyébként ügyvéd volt Pozsonyban.
23
Molnár Imre–Tóth László: Utószó. I. m., 145–146. p.
24
Lásd például: Kucsera Lajos naplója, illetve Kucsera Lajos naplójának folytatása. I. m., 10., 15. p. (Az utalt részletekben szerepel egy Csehországba deportált tébécés cigány fiú és egy Auschwitzból hazatért, majd elhurcolt zsidó férfi is. Mindketten érsekújvári magyarok.) 
25
Van egyébként a szövegek között olyan is, amelyben ellenpéldát találunk erre: „Egy kisújfalusi szemtanú a következőket mesélte: a falu 3 napig ellenállt a karhatalomnak. Mivel másképp nem boldogultak, összeszedték a nőket és gyerekeket, berakták a vagonba, végül a férfiakat megbilincselték és úgy tudták csak berakni. De olyan sírás és jajveszékelés volt, hogy a karhatalom jobb érzésű tagjai levetették az egyenruhát és nem voltak hajlandók tovább közreműködni.” Munka Jenőné levele Dobossy Lászlóhoz. I. m., 35. p. 
26
G. Kovács László: „Ismeretlen” történelmünk – kettős tükörben. Új Forrás, 1992. 8. szám, 51. p.
27
G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939–1945). In Új Mindenes Gyűjtemény. Társadalomtudományi értekezések. 10. köt. Összeállította: Veres Géza. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava/Pozsony 1993, 29–74. p. 
28
Filep Tamás Gusztáv: Aki hitt a száműzetés géniuszában. In Peéry Rezső: Európa önvédelme avagy Magánbeszéd az egyszemélyes hazáról. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1996 (Peéry Rezső válogatott írásai [3.]), 457–458. p.
29
Peéry Rezső: Szemben az emlékekkel. Kelet-európai feljegyzések 1948–1953. A hirtenbergi kézirat. Halmi-Horváth István rajzaival.  A kéziratot rekonstruálta, valamint a szöveget gondozta és közreadja [továbbá a bevezető tanulmányt írta]: Tóth László. Ister, Budapest 2001, 33. p.
30
I. m., 49. p.