|
MÁTHÉ ANDREA
Fragmentum és paradoxon
Gondolatok
Tandori Dezső Herakleitosz-emlékoszlop című verséhez
A töredék
nyílt egyszerűségével kényszeríti ki a kiegészítést, mivel önmaga által
mutatja meg a hiányt. Hiányként adja át önmagát, és a hiány által
amely egyfajta telített üresség kényszerít elindulni
egy feltételezhető teljesség felé. Ha a térbeliség felől közelítjük meg,
akkor részt jelenít meg (a szöveg testének egy részét), de ennek a résznek
vonzónak kell lennie ahhoz, hogy felébreszthesse a vágyat az egészre.
Ezt úgy érheti el, hogy (csak) sejteti a teljeset, az egészet. Feltünteti,
de ugyanakkor vissza is vonja meglétét; utal egy olyan területre, a totálisra,
amely csak azáltal és annyira válik jelenlévővé és létezővé, amennyiben
maga a rész meg tudja jeleníteni, fel tudja villantani ezt a teljességet,
illetve visszfényét.
A fragmentum véletlenszerűségével vonz és hat: első
pillantásra (vagy egyáltalán) nem tudni, hogy miért épp az a bizonyos
rész van meg, és miért nem másik. A tárgyi világ esetében a kiegészítést
akár ha csak képzeletben megkönnyíti a tárgynak plasztikusságából
fakadó körülhatárolhatósága (ami nem jelent egyértelműen befejezettséget).
A műalkotásoknak sajátosabb a helyzete: például az írott vagy a(z el)beszélt
szöveg kiegészítése bonyolultabb, mert a szöveg teste kevésbé rögzítetten
határolható körül, egy részhez több másik rész is odailleszthető anélkül,
hogy meghiúsítaná az egészhez való eljutást. A szöveg teste nem úgy határolható
körül, ahogy a tárgy teste, nem a lezárt forma tör ki az egész felé, hanem
a lezáratlanság teremti meg az igényt az egészre. Különös szépségű találkozások
jöhetnek létre képzőművészeti és lírai fragmentumok találkozásakor is,
mint amilyen például Keats Óda egy görög vázához vagy Rilke Archaikus
Apolló torzó című versei esetében, amikor a fragmentum/szerűség többszörösen
reflektált: nemcsak a textus témája, hanem nyelvi megformáltsága is önmagára
utal.
A töredék a romantika korszakáig valóban egy hosszú
időbeli folyamat eredményeként kialakult objektum, talált tárgy
volt a szó eredeti értelmében, melyet a tizennyolcadik századtól a régészeti
ásatások kezdetei tudatosítottak, majd emeltek be a művészetbe, és a korabeli
befejezettet (is) meghaladó teljesként és egészként értelmeződtek. Mindez
persze csak megerősítette a tizenkilencedik század elejének valami
elveszett felismerését és életérzését, amelyet a harmonikus világegész
eltűnéseként érzékeltek, és ami először a tragikushoz kapcsolódott, majd
az iróniában oldódott fel. A fragmentumot és a fragmentalitást a romantika
emelte be az esztétikai kategóriák közé, és gyakran teljesként aposztrofálta.
Nem véletlen, hogy éppen erre a korszakra esik a megértés elméletének
schleiermacheri kiterjesztése az általános hermeneutika felé: mintha a
korszak a fragmentalitásból kiindulóan is értelmezhető lenne, mintha a
megértés mint félreértés és mint töredékesség kölcsönösen feltételeznék
és hívnák életre egymást. Az az elementáris tapasztalat, hogy a kimondott
mindig részleges, okként tűnik fel ahhoz, hogy újra és újra megkíséreljük
a kimondást, a pontosítást, a csend megtörését. Korunk művészeti gondolkodása
mindezt nem csupán evidenciaként és kiindulópontként fogadja el, hanem
a kiegészítést meg sem kísérli, hiszen nem hisz a teljes/ség létezésében.
A fragmentum rokonságban áll a paradoxonnal, amely
az időbeliséget helyezi előtérbe, szembesítve a hagyományos, múlt-jelen-jövő
sorrendre épül időtudatunkkal, úgy, hogy egyrészt e sorrendnek, másrészt
magának az időnek a létét teszi kérdésessé. Rávilágít a lehetetlenségre,
valamire, aminek nincs, nem lehet ideje, esetleg módja, mivel a feltételesben
tűnik elő. Nyelvileg a paradoxon képes megjeleníteni a rész és az egész
tragikus-ironikus viszonyát: miközben megteremti az egész lehetőségét,
azonnal vissza is vonja, lehetetlenné teszi. Tandori verse, a Herakleitosz-emlékoszlop
(1970)1
P
r
ó
b
á
l
j
u
k
e
l
s
ő
o
l
v
a
s
á
s
r
a
m
e
g
m
o
n
d
a
n
i
h
á
n
y
s
o
r
ezt
a paradoxont a hiány-, megvonás-, lehetetlen lehetőség-viszonyt
sűrítve, robbanásra készen teszi örökre utalóan jelenlévővé. Hans-Georg
Gadamer megfogalmazásában: Önmagában mindig a megvonás, a hiány
az, amelyik tolakodóbb és feltűnőbb a megszokott megbízható létezésével
szemben.2
A hiányt teremtő robbanás maga az első olvasás: szétrombol minden
további lehetőséget, s e döbbenet hozza létre az ünnepélyes
hallgatást: lehetetlen megfelelni a vers felszólításának. Csak
emléke marad meg, ahogy egy emlékoszlop is odahelyezett nyom, felejtést
űző in memoriam.
*
Mnemosyné az emlékezet istennője. A Kerényi által említett
mítosz azt tartja, hogy Mnemosyné és Zeusz kilenc éjszakán keresztül,
a többi istenektől távol ünnepelte nászát. Szerelmükből született a Kilenc
Egyforma Természetű Leánygyermek, akik csak az éneklésre tudtak gondolni.
Eredetileg az istenek kívánságára nemzette őket Zeusz, akinek kérdésére:
Mire lenne még szükségetek?, az istenek így válaszoltak: Dicsőítőkre.
E kívánságból eredően a Múzsák egyaránt tudnak hazudni és igazságot mondani.3
Mnemosyné testvére
Lesmosyné, a feledés istennője, jó esetben a fájdalmak és a gondok feledéséé.
Folytonos áttűnéssel és átfedéssel kiegészítik és el is tüntetik egymást.
A mítoszok a nővérekről elnevezett két összefolyó boiotiai vízforrást
is említenek. Ahogy a vízcseppek elválaszthatatlanok a vízfolyástól, úgy
tartozik össze az egymást életre hívó Mnemosyné és Lesmosyné. Nem tudunk
nem emlékezni arra, hogy felejtünk, és nem tudjuk elfelejteni azt, ami
egyszer már beívódott emlékezetünkbe.
*
Az
epheszoszi filozófus, a Töredékeiről ismert Herakleitosz
a demokraták győzelme után önként elhagyta a várost, s bármennyien és
bármennyire is hívták, elutasította a visszatérést. A tömeg uralmát megvetette,
az Egyet becsülte, ha a legkülönb.4
Barátja elűzetését soha nem tudta elfeledni és megbocsátani az epheszosziaknak,
akik a legderekabb embert számkivetésbe küldötték, mondván: közöttünk
egy se legyen derekabb, vagy pedig ha másképp már nem lehet, másutt és
mások közt.5 Ezért is illették
a Zokogó jelzővel. Azt is híresztelték róla, hogy szánt szándékkal beszél
és ír úgy, hogy csak kevesen érthessék, ezért a Homályos melléknevet is
megkapta. A természetét és a természetet követte, amelyről azt állította,
hogy rejtekezni szeret.6
A rejtekezőt azonban felfedik töredékekben hagyott nyomai, még ha többszörös
töredékek is: Herakleitosz Töredékeit a más szerzők által tőle
idézett mondattöredékekből rekonstruálták. Fragmentumokból álló szöveg,
paradoxonokra épülő nyelv.
*
Tandori verse
a lehetetlenség verse: fragmentum és paradoxon, és mindaz, ami körülveszi
ezt a két szót: egyszerre titok és feltárulás, rejtőzködés és megmutatkozás,
feledés és emlékezés, megszólalás és csend. Imperatívuszát lehetetlen
teljesíteni.7
Tökéletes
másként mondása és értelmezése Herakleitosz legismertebb töredékének:
(mert) nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni.8
A megismételhetőség lehetetlensége az emberi lét töredékességét és az
egészre irányuló vágyának hiábavalóságát villantja fel egyetlen pillanatba
sűrítetten. Szakralizálja és ironizálja az első alkalmat:
szakrálisnak tekinthető imperatívusza, mert valami olyanra hív, amit csak
egyetlen egyszer lehetne megtenni akkor, ha a felszólítás megismerésével
egyidejűen nem semmisítenénk meg annak lehetőségét, hogy megtehessük,
amit kíván tőlünk. Teljesíthetetlensége ironikussá teszi a vers kérését.
Hatása nemcsak a konkrét felszólítás teljesíthetetlenségére vet fényt,
hanem általános léttapasztalatra: a lét megismételhetetlenségének megütköztető
élményére. Hiányt és ürességet hoz létre a felismerés utáni némaságban.
Ugyanakkor ironizál: az emberi lét olyan paradox lehetetlenségeire utal,
amelyek lehetőségként tüntetik fel magukat. Az újrapróbálkozás, az ismétlés
lehetetlenségére reflektál lecsupaszított költői eszközökkel. A vers olyan
beszédmódban tárul fel, mely a rejtőzködés fogalmával írható le, s ilyen
értelemben inkább hallgatás-módnak lehetne nevezni. A rejtőzködés
feltárásra ajánlja magát, de ez ellentmondásos csábítás, mivel
önmaga természetéből adódóan ellenáll a beteljesedésnek és a beteljesíthetőségnek.
A Herakleitosz-emlékoszlop paradox imperatívusza a fragmentalitás
és a totalitás közé egyenlőséget tesz, rejtőzködése által tárja fel a
rejtőzködőt: a befejezett olvasási aktus ébreszt rá arra, hogy az eredmény
maga a teljesíthetetlenség volt.
Az oszlopot formáló betűsor képe is nehezen adja meg
magát az olvasásnak: nehézségét magától értetődősége erősíti fel. A szokásos
versforma megvonásából és hiányából építkezik, és megerősíti a kiolvasott
értelem egyszerre jelenben létét és visszavonásban/törlésben lévő helyzetét.
E néhány, betűkre tördelt szóban mintha valóban egy egész nyelv
szólíttatna meg és fel. A hallgatásból és a csendből hívódik
elő, és oda is tér vissza. Felidézi az öröklétű létet és bármikor
játékba hívhatja Mnemosynét és Lesmosynét.
1 |
Megjelent: Magyar Műhely, 1975. június 23., 32., kötetben:
A feltételes megálló. Magvető, Budapest, 1983, 183.
|
2 |
Hans-Georg
Gadamer: Az üres és betöltött időről. (Ford. Hegyessy Mária.)
In uő.: A szép aktualitása. (Szerk. Bacsó Béla.) T-Twins,
Budapest, 1994, 85. |
3 |
Vö.
Kerényi Károly: Görög mitológia. (Ford. Kerényi Grácia.)
Gondolat, Budapest, 1977. |
4 |
Herakleitosz:
Töredékek 49 (B 49) Egy nekem tízezer, ha a legkülönb. (Ford.
Kerényi Károly.) In: Görög gondolkodók. Kossuth, Budapest,
1992. |
5 |
Herakleitosz:
Töredékek 121 (B 121), i. m. |
6 |
Herakleitosz:
Töredékek 127 (B 123), i. m. |
7 |
Vö.
mindazonáltal: Esterházy Péter: Otthon javított, nyers
kivezetés. In uő.: A kitömött hattyú. Magvető, Budapest,
1988, 3134. |
8 |
Herakleitosz:
Töredékek 94. (B91.a.), i. m. |
9 |
Angelus
Siberius: Kerubi vándor 68. vers. ford: Tatár Sándor. Helikon,
Bp., 1991. |
|
|