Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 9. sz.
 
 
 
 

MÁTHÉ ANDREA

 

Fragmentum és paradoxon

  Gondolatok Tandori Dezső Herakleitosz-emlékoszlop című verséhez

 

 


     
A töredék nyílt egyszerűségével kényszeríti ki a kiegészítést, mivel önmaga által mutatja meg a hiányt. Hiányként adja át önmagát, és a hiány által – amely egyfajta ’telített’ üresség – kényszerít elindulni egy feltételezhető teljesség felé. Ha a térbeliség felől közelítjük meg, akkor részt jelenít meg (a szöveg testének egy részét), de ennek a résznek vonzónak kell lennie ahhoz, hogy felébreszthesse a vágyat az egészre. Ezt úgy érheti el, hogy (csak) sejteti a teljeset, az egészet. Feltünteti, de ugyanakkor vissza is vonja meglétét; utal egy olyan területre, a ’totálisra’, amely csak azáltal és annyira válik jelenlévővé és létezővé, amennyiben maga a rész meg tudja jeleníteni, fel tudja villantani ezt a teljességet, illetve visszfényét.
      A fragmentum véletlenszerűségével vonz és hat: első pillantásra (vagy egyáltalán) nem tudni, hogy miért épp az a bizonyos rész van meg, és miért nem másik. A tárgyi világ esetében a kiegészítést – akár ha csak képzeletben – megkönnyíti a tárgynak plasztikusságából fakadó körülhatárolhatósága (ami nem jelent egyértelműen befejezettséget). A műalkotásoknak sajátosabb a helyzete: például az írott vagy a(z el)beszélt szöveg kiegészítése bonyolultabb, mert a szöveg teste kevésbé rögzítetten határolható körül, egy részhez több másik rész is odailleszthető anélkül, hogy meghiúsítaná az egészhez való eljutást. A szöveg teste nem úgy határolható körül, ahogy a tárgy teste, nem a lezárt forma tör ki az egész felé, hanem a lezáratlanság teremti meg az igényt az egészre. Különös szépségű találkozások jöhetnek létre képzőművészeti és lírai fragmentumok találkozásakor is, mint amilyen például Keats Óda egy görög vázához vagy Rilke Archaikus Apolló torzó című versei esetében, amikor a fragmentum/szerűség többszörösen reflektált: nemcsak a textus témája, hanem nyelvi megformáltsága is önmagára utal.
      A töredék a romantika korszakáig valóban egy hosszú időbeli folyamat eredményeként kialakult objektum, „talált tárgy” volt a szó eredeti értelmében, melyet a tizennyolcadik századtól a régészeti ásatások kezdetei tudatosítottak, majd emeltek be a művészetbe, és a korabeli befejezettet (is) meghaladó teljesként és egészként értelmeződtek. Mindez persze csak megerősítette a tizenkilencedik század elejének „valami elveszett” felismerését és életérzését, amelyet a harmonikus világegész eltűnéseként érzékeltek, és ami először a tragikushoz kapcsolódott, majd az iróniában oldódott fel. A fragmentumot és a fragmentalitást a romantika emelte be az esztétikai kategóriák közé, és gyakran teljesként aposztrofálta. Nem véletlen, hogy éppen erre a korszakra esik a megértés elméletének schleiermacheri kiterjesztése az általános hermeneutika felé: mintha a korszak a fragmentalitásból kiindulóan is értelmezhető lenne, mintha a megértés mint félreértés és mint töredékesség kölcsönösen feltételeznék és hívnák életre egymást. Az az elementáris tapasztalat, hogy a kimondott mindig részleges, okként tűnik fel ahhoz, hogy újra és újra megkíséreljük a kimondást, a pontosítást, a csend megtörését. Korunk művészeti gondolkodása mindezt nem csupán evidenciaként és kiindulópontként fogadja el, hanem a kiegészítést meg sem kísérli, hiszen nem hisz a teljes/ség létezésében.
      A fragmentum rokonságban áll a paradoxonnal, amely az időbeliséget helyezi előtérbe, szembesítve a hagyományos, múlt-jelen-jövő sorrendre épül időtudatunkkal, úgy, hogy egyrészt e sorrendnek, másrészt magának az időnek a létét teszi kérdésessé. Rávilágít a lehetetlenségre, valamire, aminek nincs, nem lehet ideje, esetleg módja, mivel a feltételesben tűnik elő. Nyelvileg a paradoxon képes megjeleníteni a rész és az egész tragikus-ironikus viszonyát: miközben megteremti az egész lehetőségét, azonnal vissza is vonja, lehetetlenné teszi. Tandori verse, a Herakleitosz-emlékoszlop (1970)1


     
P
r
ó
b
á
l
j
u
k
e
l
s
ő
o
l
v
a
s
á
s
r
a
m
e
g
m
o
n
d
a
n
i
h
á
n
y
s
o
r

        

ezt a paradoxont – a hiány-, megvonás-, lehetetlen lehetőség-viszonyt – sűrítve, robbanásra készen teszi örökre utalóan jelenlévővé. Hans-Georg Gadamer megfogalmazásában: „Önmagában mindig a megvonás, a hiány az, amelyik tolakodóbb és feltűnőbb a megszokott megbízható létezésével szemben.”2 A hiányt teremtő robbanás maga az első olvasás: szétrombol minden további lehetőséget, s e döbbenet hozza létre az „ünnepélyes hallgatást”: lehetetlen megfelelni a vers felszólításának. Csak emléke marad meg, ahogy egy emlékoszlop is odahelyezett nyom, felejtést űző in memoriam.

*

Mnemosyné az emlékezet istennője. A – Kerényi által említett – mítosz azt tartja, hogy Mnemosyné és Zeusz kilenc éjszakán keresztül, a többi istenektől távol ünnepelte nászát. Szerelmükből született a Kilenc Egyforma Természetű Leánygyermek, akik csak az éneklésre tudtak gondolni. Eredetileg az istenek kívánságára nemzette őket Zeusz, akinek kérdésére: „Mire lenne még szükségetek?”, az istenek így válaszoltak: „Dicsőítőkre.” E kívánságból eredően a Múzsák egyaránt tudnak hazudni és igazságot mondani.3 Mnemosyné testvére Lesmosyné, a feledés istennője, jó esetben a fájdalmak és a gondok feledéséé. Folytonos áttűnéssel és átfedéssel kiegészítik és el is tüntetik egymást. A mítoszok a nővérekről elnevezett két összefolyó boiotiai vízforrást is említenek. Ahogy a vízcseppek elválaszthatatlanok a vízfolyástól, úgy tartozik össze az egymást életre hívó Mnemosyné és Lesmosyné. Nem tudunk nem emlékezni arra, hogy felejtünk, és nem tudjuk elfelejteni azt, ami egyszer már beívódott emlékezetünkbe.

*

Az epheszoszi filozófus, a Töredékeiről ismert Herakleitosz a demokraták győzelme után önként elhagyta a várost, s bármennyien és bármennyire is hívták, elutasította a visszatérést. A tömeg uralmát megvetette, az Egyet becsülte, „ha a legkülönb”.4 Barátja elűzetését soha nem tudta elfeledni és megbocsátani az epheszosziaknak, akik „a legderekabb embert számkivetésbe küldötték, mondván: közöttünk egy se legyen derekabb, vagy pedig ha másképp már nem lehet, másutt és mások közt”.5 Ezért is illették a Zokogó jelzővel. Azt is híresztelték róla, hogy szánt szándékkal beszél és ír úgy, hogy csak kevesen érthessék, ezért a Homályos melléknevet is megkapta. A természetét és a természetet követte, amelyről azt állította, hogy „rejtekezni szeret”.6 A rejtekezőt azonban felfedik töredékekben hagyott nyomai, még ha többszörös töredékek is: Herakleitosz Töredékeit a más szerzők által tőle idézett mondattöredékekből rekonstruálták. Fragmentumokból álló szöveg, paradoxonokra épülő nyelv. 

*

Tandori verse a lehetetlenség verse: fragmentum és paradoxon, és mindaz, ami körülveszi ezt a két szót: egyszerre titok és feltárulás, rejtőzködés és megmutatkozás, feledés és emlékezés, megszólalás és csend. Imperatívuszát lehetetlen teljesíteni.7 Tökéletes másként mondása és értelmezése Herakleitosz legismertebb töredékének: „(mert) nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni”.8 A megismételhetőség lehetetlensége az emberi lét töredékességét és az egészre irányuló vágyának hiábavalóságát villantja fel egyetlen pillanatba sűrítetten. Szakralizálja és ironizálja az „első alkalmat”: szakrálisnak tekinthető imperatívusza, mert valami olyanra hív, amit csak egyetlen egyszer lehetne megtenni akkor, ha a felszólítás megismerésével egyidejűen nem semmisítenénk meg annak lehetőségét, hogy megtehessük, amit kíván tőlünk. Teljesíthetetlensége ironikussá teszi a vers kérését. Hatása nemcsak a konkrét felszólítás teljesíthetetlenségére vet fényt, hanem általános léttapasztalatra: a lét megismételhetetlenségének megütköztető élményére. Hiányt és ürességet hoz létre a felismerés utáni némaságban. Ugyanakkor ironizál: az emberi lét olyan paradox lehetetlenségeire utal, amelyek lehetőségként tüntetik fel magukat. Az újrapróbálkozás, az ismétlés lehetetlenségére reflektál lecsupaszított költői eszközökkel. A vers olyan beszédmódban tárul fel, mely a rejtőzködés fogalmával írható le, s ilyen értelemben inkább ’hallgatás-módnak’ lehetne nevezni. A rejtőzködés feltárásra ajánlja magát, de ez ellentmondásos csábítás, mivel – önmaga természetéből adódóan – ellenáll a beteljesedésnek és a beteljesíthetőségnek. A Herakleitosz-emlékoszlop paradox imperatívusza a fragmentalitás és a totalitás közé egyenlőséget tesz, rejtőzködése által tárja fel a rejtőzködőt: a befejezett olvasási aktus ébreszt rá arra, hogy az ’eredmény’ maga a teljesíthetetlenség volt.
    Az oszlopot formáló betűsor képe is nehezen adja meg magát az olvasásnak: nehézségét magától értetődősége erősíti fel. A szokásos versforma megvonásából és hiányából építkezik, és megerősíti a kiolvasott értelem egyszerre jelenben létét és visszavonásban/törlésben lévő helyzetét. E néhány, betűkre tördelt szóban mintha valóban ’egy egész nyelv szólíttatna meg’ és fel. A hallgatásból és a csendből hívódik elő, és oda is tér vissza. Felidézi az ‘öröklétű létet’ és bármikor játékba hívhatja Mnemosynét és Lesmosynét.

 

1
Megjelent: Magyar Műhely, 1975. június 23., 32., kötetben: A feltételes megálló. Magvető, Budapest, 1983, 183. 
2
Hans-Georg Gadamer: Az üres és betöltött időről. (Ford. Hegyessy Mária.) In uő.: A szép aktualitása. (Szerk. Bacsó Béla.) T-Twins, Budapest, 1994, 85. 
3
Vö. Kerényi Károly: Görög mitológia. (Ford. Kerényi Grácia.) Gondolat, Budapest, 1977.
4
Herakleitosz: Töredékek 49 (B 49) Egy nekem tízezer, ha a legkülönb. (Ford. Kerényi Károly.) In: Görög gondolkodók. Kossuth, Budapest, 1992. 
5
Herakleitosz: Töredékek 121 (B 121), i. m.
6
Herakleitosz: Töredékek 127 (B 123), i. m. 
7
Vö. mindazonáltal: Esterházy Péter: Otthon – javított, nyers kivezetés. In uő.: A kitömött hattyú. Magvető, Budapest, 1988, 31–34. 
8
Herakleitosz: Töredékek 94. (B91.a.), i. m. 
9
Angelus Siberius: Kerubi vándor 68. vers. ford: Tatár Sándor. Helikon, Bp., 1991.