Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 8. sz.
 
 
 
 

 

SZUROMI PÁL

 

A gesztusvadász

Eszik Alajos munkásságáról

 

 

 

Hiába tagadjuk: a hajdani ragadozó készségek némileg továbbra is bennünk élnek. Még a szelíd Greenpeace-aktivisták is fellépnek a túlbuzgó technicistákkal szemben, a hívő keresztények pedig az elfajult, pogány lelkeket ostorozzák. A szemes, eltökélt tárlatlátogatók szellemi célkeresztje viszont az esztétikai ínyencségekre van kihegyezve. Tényleg: Eszik Alajos grafikusművész visszatekintően gazdag, fordulatos kiállítását akár egy kedves vadászfórumnak is felfoghatjuk (Aulich Art Galéria, Budapest, 2009. július 13 – augusztus 19.). Mert a kíváncsi vendégeket bizonyos látványvadászi buzgalom hajtja egyik képtől a másikig. Közben egyre inkább rájönnek: most valójában egy rokon lelkületű szerzővel szembesülnek. Csak ő feszesebb, koncentráltabb tekintetű. Az ismert alkotó ugyanis az izgága testbeszéd megszállott elkötelezettje: amolyan dinamikus mozdulatvadász. Ezt egyébként a régi barlangrajzolókról is nyugodtan elmondhatjuk.
      Mint tudjuk: a csendesebb, nyugalmasabb testhelyzeteket majd mindig ismerősnek érezzük. De mit kezdjünk Eszik vitális, rakoncátlan teremtményeivel, akik valahogy nemigen férnek saját bőrükbe? Ők egyre-másra erőlködnek, rohangásznak meg ricsajoznak, majd kacérkodnak, siránkoznak vagy épp bohóckodnak. Akárha egy attraktív, sírva vigadó cirkuszi produkció eleven szemlélői lennénk. Más kérdés, hogy e nyugtalan, változatos figurák többnyire lenge, pucér felállásban toppannak elénk. Itt a testiség, a fizikalitás kimondottan meghatározó jelentőségű, nem is szólva az érzelmek, akarások és az ösztönök felspanoltságáról. Úgy néz ki hát: egy gyökeres, felszabadult és kritikus emberszemlélet bontakozik ki előttünk.
      Ami egyfelől a képlékeny emóciók, az másfelől a fesztelen mozgásformák uralma.
      Bizonyára a rutinos fotóriportereknek is hasznára lehetne az efféle szellemi összeszedettség. A látványosnak, beszédesnek tűnő gesztus- és mimikametszetek tudniillik csak ideig-óráig tűnhetnek végérvényesnek. Akik a „termékeny pillanatok” megragadására aspirálnak, azoknak voltaképp a közeli és távlatos időzónákkal kell egyszerre versenyt futniuk. E duális nyomvonalon halad Eszik Alajos karakteres rajzművészete is. Nem is egészen gondtalanul. Mivel a kortársi grafika messze maga mögött hagyta a narratív sejtelmű, életszerű formatartalmakat. Most mégis egy olyan alkotóval találkozunk, akinek a természetelvű, realisztikus alapállás jóformán megkerülhetetlen. Ebből fakadnak expresszív sűrítései, elhagyásai és részben komikus grimaszai is. Amúgy a művész is egyfajta mértéktartó, premodern személyiségnek tudja önmagát. Bár ezzel együtt azt is bekalkulálja: a váratlan, érdekes alakvariációkban mégiscsak ott feszülnek az ingerlőbb, tanulságosabb hatások. Végtére is talányos, szélsőséges gesztusainkkal aligha bírunk színlelni, füllenteni. Ezek még viszonylag tiszta, sértetlen – igazmondó tartományok.
      Hogy honnan ez a szakmai, erkölcsi elkötelezettség? Csak sejtelmeim lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy a Képzőművészeti Egyetem Grafikai Tanszékének alakrajz mestere igencsak komolyan veszi pedagógiai és alkotói küldetését. Ugyanúgy elmélyült, intenzív kapcsolatban áll a klasszikus rajzművészet autentikus eredményeivel, amint a kortársi törekvéseket is tüzetesen, kritikusan fürkészi. S mi sem természetesebb, minthogy számára azok az elődök a mérvadók, akik embercentrikus szenvedélyüket nyitott, tartalmas magatartással párosították. A mostani művek szellemi hátterében történetesen Tintoretto, egyáltalán a manierizmus dinamikája látszik ugyancsak inspiratívnak. Aztán a lendületes, virtuóz Daumier vagy Rodin példáját is megemlíthetem, nem is szólva Toulouse-Lautrec, Lucien Freud vagy David Hockney és Horst Janssen szuggesztív emberképéről. S ezzel korántsem teljes a felsorolás. Annyi azonban bizonyos: Eszik szuverén biztonsággal lavírozik a legkülönfélébb hatásrendek között.
      Persze a pályakezdés korszakát közel sem lehet zavartalanul egybefogni a későbbi törekvésekkel. Hisz a nyolcvanas esztendők fiatal grafikusát egy heroikus feszültségű expresszív, szürreális mentalitás járja át. Még akkor is, ha ekkoriban jórészt csak kisebb léptékű rézkarcok, litográfiák, egyben üdébb akvarellek és temperamunkák kerülnek ki műhelyéből. Ő azonban előszeretettel fordul a mozgalmas, sokalakos, telített képépítéshez. Közben annyi, annyi részletező, míves gondosság társul tárgyi és figurális motívumaihoz, akárha egy historikus vénájú rajzolóval állnánk szemben. Pedig Eszik Alajos korán elárulja: neki az aktuális jelenkori benyomások legalább annyira fontosak, mint a történelmi patinájú, kultikus „példabeszédek”. Innen származik, hogy a Caput mortuum szürreális, katasztrófikus látomásában éppúgy felbukkannak a fanyar, paradox vonások, amiként a strandolás örömeit is teátrális, groteszk hangzatok fűszerezik.
      Mintha a valóságban nem léteznének vegytiszta képletek.
      Ő mégis nem egyszer felvállalja az erkölcsi ítéletmondó szerepét. Mert miféle félelmetes, fantasztikus világ az, ahol a jobb sorsra érdemes halandóknak amolyan összekötözött nyájlényként kell tengődniük? E kihegyezett, tragikus dilemmát különben a kiugró erejű Farkasgúzs című rézkarc közvetíti, ahol csupasz, fehér testű figura menekül az iszonyatos, reménytelen valóságból. A kontrasztos, plasztikus, metaforikus tolmácsolás ezúttal is a klasszikus grafika nagymestereit juttatja eszünkbe, nem beszélve a pop-art sokkoló, sorolásos motívumkezeléséről. Aztán az Itthonsziget kolorisztikus idilljébe is menthetetlenül belopódznak a meghökkentő, animalisztikus és Goyára utaló képzetek. Hogy igazában nem menekülhetünk önmagunk meg fajunk predesztinációitól. Eszik míves, moralizáló alaphangja máskülönben több ponton összecseng a hazai grafika fanyar, archaizáló törekvéseivel. Habár nála a cselekvő, testi megnyilvánulásoknak sorra-rendre kitüntetett jelentőségük van.
      Ez az a váltó- és gyújtópont, ahonnan az alkotó újszerűbb, lakonikusabb munkássága folytatódik. A kilencvenes évektől tudniillik egyre jobban eltűnnek képeiről a barokkos telítettségű szimbolikus és térbeli jelhalmazok. S maradnak csupán az önmagukra utalt egy vagy többalakos figurák, amelyek nagyrészt monokróm és színes rajzkrétákkal vannak megfogalmazva. Nekem némileg úgy tűnik, mintha itt a művész akarva, akaratlan visszatért volna ifjúkora alakrajz stúdiumaihoz. De pusztán azért, hogy lehántsa magáról a historikus és korszerű műviség fontoskodó eszközeit. Más lapra tartozik, hogy Eszik Alajos ilyenképp sem mondott le eredeti programjáról. Csak oldottabb, bölcsebb, felszabadultabb lett. Most is ragaszkodik a tematikai, időbeli síkváltásokhoz: a historikus és köznapi figurák váltogatásához, egyben az allegorikus és ironikus példázatok felvillantásához. Így továbbra is egy tragikomikus emberi színjáték formálódik keze alatt.
      Vagy tán egy életközeli vizuális antropológia.
      Ám szakmai felkészültség ide, tematikai sokrétűség oda: az alkotótól szemlátomást távol áll a pedáns, rendszerszerű munkálkodás. Inkább valami spontán, természetes érdeklődés navigálja pályáját. Nem csoda ezért, ha tekintélyes helyet biztosít a nemek évődésének, viaskodásának, egyben az emberi gyarlóságokat, képmutatásokat felvillantó alakvariációknak. Számára a nő egyszerre biológiai és szociális teremtmény, noha e szerepek gyakran rafináltan eltorzulnak (pl.: Domina, Kínai legyező, Halverő nő). Majd az erősebbik nemnél óhatatlanul kiemeli a vaskos, herkulesi hajlamot, amelyik időközben nemtelen, gyámoltalan és komikus szerepekké vedlik át (Sámson, Erős János, Hőkölő birka). És csakugyan: a tékozló idő mintha kíméletlenül visszaigazolná e karakterisztikai képlékenységet. Elvégre a legutóbbi műveken – amelyek némiképp nemzeti ünnepeinket idézik – a herkulesi héroszokból egyszeriben csak közönségesen hőbörgő, dulakodó emberfiák keletkeznek. S nem is direkt, aktuálpolitikai kicsengéssel (Hódolat az erőszaknak).
      Sorolhatnám még a jellegzetes tematikai, tartalmi változatokat. Ezek közt a divatos görkorizásnak, az úrhatnám Vellness-hétvégéknek vagy Az aranyborjú imádásának éppúgy helye van, akár a Menekülő szenvedélyes árnyéktestének, az üres tányérú asszonyságnak vagy Jób reménytelenül tisztálkodó igyekezetének. Látható azonban: ez a gesztikus, gondolati sorjázás többé-kevésbé együtt halad bizonyos autentikus formakereséssel. Eszik Alajosnál ugyanis az adott tartalmi mozzanatok az irányadók. Ha netán a Másnaposság kábító élményét akarja előhívni, akkor a labilis testhelyzettel társuló lilás, vöröses tónusokra hivatkozik. Az ablakmosónál viszont az előrelendülő, premier planos kézfej dominál. Máshol meg a szabados, robusztus és a könnyedén cikázó vonalak eleven összjátékára vagy a bravúros formált arabeszkre figyelhetünk (Szent Kristóf átirat, Táncosnő). Szóval: a művész e tekintetben is meggyőz bennünket, hogy ő kiugró mestervadász. Bár a szépelgő, finomkodó és tetszelgő előadást idegennek érzi önmagától. Akad ennek épp elég ügyeskedő, elvtelen képviselője.
      A rokon szellemű, szimpatikus művészelődöket ellenben majdhogynem cimboraként kezeli. Szinte diskurál, mókázik velük, minthogy mérhetetlenül respektálja őket. Ezzel magyarázható, hogy a korosabb Picasso szarvakkal ékeskedő, pocakos és tökös halandóként jelenik meg előttünk. A hazai művészetben pedig Hollósy Simon az egyik legfőbb kedvence. Tőle erednek bohókás, egzaltált Dobosai (Rákóczi-induló), miként Az ország bajain kesergő plebejus italozó is ugyanide vezethető vissza. Itt említem meg, hogy Eszik mester többször visszatér a tánc- és mozgásművészetből vett ritmikus szituációk bemutatására. Ez nyilvánvaló, tanulságos vonzalom, mivelhogy ezek a műfajok is lényegében a földi, testi gravitációval polemizálnak. Mi több: ők olyan tartalmas gesztusláncolatokat produkálnak, amelyekben a felszabadult könnyedségnek, a fegyelmezettségnek ugyanúgy rangja van, mint az emberi méltóságnak. Innen hát az alkotó különös szimpátiája. S ugyaninnen válhat csak-csak parabolikussá a hétköznapok suta, szertelen magatartása.
      A természetesség és a méltóság ugyanis nem zárja ki egymást.
      Ahogy Eszik Alajos sem a kívülállók cinikus fölényével mérlegeli esendő, nyugtalan alakjait. Részben ő is benne van a képben: valamennyiünkkel együtt. Hisz ilyen, olyan módon mindahányan az öröm- és biztonságkeresés cselekvő stádiumait forszírozzuk. Tamási Áron mindenesetre a földrajzi, nemzeti otthonosságban jelölte meg a dolgok netovábbját. A mostani kiállításon viszont olyanféle benyomást kapunk, hogy nekünk mindenekelőtt a testi, fiziognómiai valóságunk a legelementárisabb materiális és szellemi otthonunk. Csak épp ebben sem tudunk valami megnyugtatóbb rendet, békességet létrehozni. Többek közt azért, mivel létünk milyensége lényegében az alkalmi, pillanatnyi cselekvések fonalaira van felfűzve. Persze e dinamikus, eredeti művésznek erre is akad egy áttételes sugallata. A hányódó, keresgélő embernek tudniillik nem csupán a fizikális, földrajzi és testközeli terekben, hanem ezzel együtt a szeszélyesen trappoló kortársi időben kellene valami elviselhetőbb, méltóságosabb otthonosságra lelnie. Ez pedig reményteli alternatívának vagy kutakodó kérdésnek ugyanúgy felfogható.