|
SZUROMI
PÁL
A gesztusvadász
Eszik
Alajos munkásságáról
Hiába tagadjuk:
a hajdani ragadozó készségek némileg továbbra is bennünk élnek. Még a
szelíd Greenpeace-aktivisták is fellépnek a túlbuzgó technicistákkal szemben,
a hívő keresztények pedig az elfajult, pogány lelkeket ostorozzák. A szemes,
eltökélt tárlatlátogatók szellemi célkeresztje viszont az esztétikai ínyencségekre
van kihegyezve. Tényleg: Eszik Alajos grafikusművész visszatekintően
gazdag, fordulatos kiállítását akár egy kedves vadászfórumnak is felfoghatjuk
(Aulich Art Galéria, Budapest, 2009. július 13 augusztus 19.).
Mert a kíváncsi vendégeket bizonyos látványvadászi buzgalom hajtja egyik
képtől a másikig. Közben egyre inkább rájönnek: most valójában egy rokon
lelkületű szerzővel szembesülnek. Csak ő feszesebb, koncentráltabb tekintetű.
Az ismert alkotó ugyanis az izgága testbeszéd megszállott elkötelezettje:
amolyan dinamikus mozdulatvadász. Ezt egyébként a régi barlangrajzolókról
is nyugodtan elmondhatjuk.
Mint tudjuk: a csendesebb, nyugalmasabb testhelyzeteket
majd mindig ismerősnek érezzük. De mit kezdjünk Eszik vitális, rakoncátlan
teremtményeivel, akik valahogy nemigen férnek saját bőrükbe? Ők egyre-másra
erőlködnek, rohangásznak meg ricsajoznak, majd kacérkodnak, siránkoznak
vagy épp bohóckodnak. Akárha egy attraktív, sírva vigadó cirkuszi produkció
eleven szemlélői lennénk. Más kérdés, hogy e nyugtalan, változatos figurák
többnyire lenge, pucér felállásban toppannak elénk. Itt a testiség, a
fizikalitás kimondottan meghatározó jelentőségű, nem is szólva az érzelmek,
akarások és az ösztönök felspanoltságáról. Úgy néz ki hát: egy gyökeres,
felszabadult és kritikus emberszemlélet bontakozik ki előttünk.
Ami egyfelől a képlékeny emóciók, az másfelől a fesztelen
mozgásformák uralma.
Bizonyára a rutinos fotóriportereknek is hasznára
lehetne az efféle szellemi összeszedettség. A látványosnak, beszédesnek
tűnő gesztus- és mimikametszetek tudniillik csak ideig-óráig tűnhetnek
végérvényesnek. Akik a termékeny pillanatok megragadására
aspirálnak, azoknak voltaképp a közeli és távlatos időzónákkal kell egyszerre
versenyt futniuk. E duális nyomvonalon halad Eszik Alajos karakteres rajzművészete
is. Nem is egészen gondtalanul. Mivel a kortársi grafika messze maga mögött
hagyta a narratív sejtelmű, életszerű formatartalmakat. Most mégis egy
olyan alkotóval találkozunk, akinek a természetelvű, realisztikus alapállás
jóformán megkerülhetetlen. Ebből fakadnak expresszív sűrítései, elhagyásai
és részben komikus grimaszai is. Amúgy a művész is egyfajta mértéktartó,
premodern személyiségnek tudja önmagát. Bár ezzel együtt azt is bekalkulálja:
a váratlan, érdekes alakvariációkban mégiscsak ott feszülnek az ingerlőbb,
tanulságosabb hatások. Végtére is talányos, szélsőséges gesztusainkkal
aligha bírunk színlelni, füllenteni. Ezek még viszonylag tiszta, sértetlen
igazmondó tartományok.
Hogy honnan ez a szakmai, erkölcsi elkötelezettség?
Csak sejtelmeim lehetnek. Kétségtelen azonban, hogy a Képzőművészeti Egyetem
Grafikai Tanszékének alakrajz mestere igencsak komolyan veszi pedagógiai
és alkotói küldetését. Ugyanúgy elmélyült, intenzív kapcsolatban áll a
klasszikus rajzművészet autentikus eredményeivel, amint a kortársi törekvéseket
is tüzetesen, kritikusan fürkészi. S mi sem természetesebb, minthogy számára
azok az elődök a mérvadók, akik embercentrikus szenvedélyüket nyitott,
tartalmas magatartással párosították. A mostani művek szellemi hátterében
történetesen Tintoretto, egyáltalán a manierizmus dinamikája látszik ugyancsak
inspiratívnak. Aztán a lendületes, virtuóz Daumier vagy Rodin példáját
is megemlíthetem, nem is szólva Toulouse-Lautrec, Lucien Freud vagy David
Hockney és Horst Janssen szuggesztív emberképéről. S ezzel korántsem teljes
a felsorolás. Annyi azonban bizonyos: Eszik szuverén biztonsággal lavírozik
a legkülönfélébb hatásrendek között.
Persze a pályakezdés korszakát közel sem lehet zavartalanul
egybefogni a későbbi törekvésekkel. Hisz a nyolcvanas esztendők fiatal
grafikusát egy heroikus feszültségű expresszív, szürreális mentalitás
járja át. Még akkor is, ha ekkoriban jórészt csak kisebb léptékű rézkarcok,
litográfiák, egyben üdébb akvarellek és temperamunkák kerülnek ki műhelyéből.
Ő azonban előszeretettel fordul a mozgalmas, sokalakos, telített képépítéshez.
Közben annyi, annyi részletező, míves gondosság társul tárgyi és figurális
motívumaihoz, akárha egy historikus vénájú rajzolóval állnánk szemben.
Pedig Eszik Alajos korán elárulja: neki az aktuális jelenkori benyomások
legalább annyira fontosak, mint a történelmi patinájú, kultikus példabeszédek.
Innen származik, hogy a Caput mortuum szürreális, katasztrófikus
látomásában éppúgy felbukkannak a fanyar, paradox vonások, amiként a strandolás
örömeit is teátrális, groteszk hangzatok fűszerezik.
Mintha a valóságban nem léteznének vegytiszta képletek.
Ő mégis nem egyszer felvállalja az erkölcsi ítéletmondó
szerepét. Mert miféle félelmetes, fantasztikus világ az, ahol a jobb sorsra
érdemes halandóknak amolyan összekötözött nyájlényként kell tengődniük?
E kihegyezett, tragikus dilemmát különben a kiugró erejű Farkasgúzs
című rézkarc közvetíti, ahol csupasz, fehér testű figura menekül az
iszonyatos, reménytelen valóságból. A kontrasztos, plasztikus, metaforikus
tolmácsolás ezúttal is a klasszikus grafika nagymestereit juttatja eszünkbe,
nem beszélve a pop-art sokkoló, sorolásos motívumkezeléséről. Aztán az
Itthonsziget kolorisztikus idilljébe is menthetetlenül belopódznak
a meghökkentő, animalisztikus és Goyára utaló képzetek. Hogy igazában
nem menekülhetünk önmagunk meg fajunk predesztinációitól. Eszik míves,
moralizáló alaphangja máskülönben több ponton összecseng a hazai grafika
fanyar, archaizáló törekvéseivel. Habár nála a cselekvő, testi megnyilvánulásoknak
sorra-rendre kitüntetett jelentőségük van.
Ez az a váltó- és gyújtópont, ahonnan az alkotó újszerűbb,
lakonikusabb munkássága folytatódik. A kilencvenes évektől tudniillik
egyre jobban eltűnnek képeiről a barokkos telítettségű szimbolikus és
térbeli jelhalmazok. S maradnak csupán az önmagukra utalt egy vagy többalakos
figurák, amelyek nagyrészt monokróm és színes rajzkrétákkal vannak megfogalmazva.
Nekem némileg úgy tűnik, mintha itt a művész akarva, akaratlan visszatért
volna ifjúkora alakrajz stúdiumaihoz. De pusztán azért, hogy lehántsa
magáról a historikus és korszerű műviség fontoskodó eszközeit. Más lapra
tartozik, hogy Eszik Alajos ilyenképp sem mondott le eredeti programjáról.
Csak oldottabb, bölcsebb, felszabadultabb lett. Most is ragaszkodik a
tematikai, időbeli síkváltásokhoz: a historikus és köznapi figurák váltogatásához,
egyben az allegorikus és ironikus példázatok felvillantásához. Így továbbra
is egy tragikomikus emberi színjáték formálódik keze alatt.
Vagy tán egy életközeli vizuális antropológia.
Ám szakmai felkészültség ide, tematikai sokrétűség
oda: az alkotótól szemlátomást távol áll a pedáns, rendszerszerű munkálkodás.
Inkább valami spontán, természetes érdeklődés navigálja pályáját. Nem
csoda ezért, ha tekintélyes helyet biztosít a nemek évődésének, viaskodásának,
egyben az emberi gyarlóságokat, képmutatásokat felvillantó alakvariációknak.
Számára a nő egyszerre biológiai és szociális teremtmény, noha e szerepek
gyakran rafináltan eltorzulnak (pl.: Domina, Kínai legyező, Halverő
nő). Majd az erősebbik nemnél óhatatlanul kiemeli a vaskos, herkulesi
hajlamot, amelyik időközben nemtelen, gyámoltalan és komikus szerepekké
vedlik át (Sámson, Erős János, Hőkölő birka). És csakugyan: a tékozló
idő mintha kíméletlenül visszaigazolná e karakterisztikai képlékenységet.
Elvégre a legutóbbi műveken amelyek némiképp nemzeti ünnepeinket
idézik a herkulesi héroszokból egyszeriben csak közönségesen hőbörgő,
dulakodó emberfiák keletkeznek. S nem is direkt, aktuálpolitikai kicsengéssel
(Hódolat az erőszaknak).
Sorolhatnám még a jellegzetes tematikai, tartalmi
változatokat. Ezek közt a divatos görkorizásnak, az úrhatnám Vellness-hétvégéknek
vagy Az aranyborjú imádásának éppúgy helye van, akár a Menekülő szenvedélyes
árnyéktestének, az üres tányérú asszonyságnak vagy Jób reménytelenül tisztálkodó
igyekezetének. Látható azonban: ez a gesztikus, gondolati sorjázás többé-kevésbé
együtt halad bizonyos autentikus formakereséssel. Eszik Alajosnál ugyanis
az adott tartalmi mozzanatok az irányadók. Ha netán a Másnaposság kábító
élményét akarja előhívni, akkor a labilis testhelyzettel társuló lilás,
vöröses tónusokra hivatkozik. Az ablakmosónál viszont az előrelendülő,
premier planos kézfej dominál. Máshol meg a szabados, robusztus és a könnyedén
cikázó vonalak eleven összjátékára vagy a bravúros formált arabeszkre
figyelhetünk (Szent Kristóf átirat, Táncosnő). Szóval: a művész
e tekintetben is meggyőz bennünket, hogy ő kiugró mestervadász. Bár a
szépelgő, finomkodó és tetszelgő előadást idegennek érzi önmagától. Akad
ennek épp elég ügyeskedő, elvtelen képviselője.
A rokon szellemű, szimpatikus művészelődöket ellenben
majdhogynem cimboraként kezeli. Szinte diskurál, mókázik velük, minthogy
mérhetetlenül respektálja őket. Ezzel magyarázható, hogy a korosabb Picasso
szarvakkal ékeskedő, pocakos és tökös halandóként jelenik meg előttünk.
A hazai művészetben pedig Hollósy Simon az egyik legfőbb kedvence. Tőle
erednek bohókás, egzaltált Dobosai (Rákóczi-induló), miként
Az ország bajain kesergő plebejus italozó is ugyanide vezethető
vissza. Itt említem meg, hogy Eszik mester többször visszatér a tánc-
és mozgásművészetből vett ritmikus szituációk bemutatására. Ez nyilvánvaló,
tanulságos vonzalom, mivelhogy ezek a műfajok is lényegében a földi, testi
gravitációval polemizálnak. Mi több: ők olyan tartalmas gesztusláncolatokat
produkálnak, amelyekben a felszabadult könnyedségnek, a fegyelmezettségnek
ugyanúgy rangja van, mint az emberi méltóságnak. Innen hát az alkotó különös
szimpátiája. S ugyaninnen válhat csak-csak parabolikussá a hétköznapok
suta, szertelen magatartása.
A természetesség és a méltóság ugyanis nem zárja
ki egymást.
Ahogy Eszik Alajos sem a kívülállók cinikus fölényével
mérlegeli esendő, nyugtalan alakjait. Részben ő is benne van a képben:
valamennyiünkkel együtt. Hisz ilyen, olyan módon mindahányan az öröm-
és biztonságkeresés cselekvő stádiumait forszírozzuk. Tamási Áron mindenesetre
a földrajzi, nemzeti otthonosságban jelölte meg a dolgok netovábbját.
A mostani kiállításon viszont olyanféle benyomást kapunk, hogy nekünk
mindenekelőtt a testi, fiziognómiai valóságunk a legelementárisabb materiális
és szellemi otthonunk. Csak épp ebben sem tudunk valami megnyugtatóbb
rendet, békességet létrehozni. Többek közt azért, mivel létünk milyensége
lényegében az alkalmi, pillanatnyi cselekvések fonalaira van felfűzve.
Persze e dinamikus, eredeti művésznek erre is akad egy áttételes sugallata.
A hányódó, keresgélő embernek tudniillik nem csupán a fizikális, földrajzi
és testközeli terekben, hanem ezzel együtt a szeszélyesen trappoló kortársi
időben kellene valami elviselhetőbb, méltóságosabb otthonosságra lelnie.
Ez pedig reményteli alternatívának vagy kutakodó kérdésnek ugyanúgy felfogható.
|
|