|
HARKAI
VASS
ÉVA
A
tengelytöréses jármű újbóli beindítása, avagy csak verset írni
ne! ne! ne!
Domonkos István: YU-HU-Rap
...avagy HALT! költészet tetézhetném még egy idézettel
a Der springt noch auf! című Domonkos-versből. Ez és a címbeli
két idézet szoros összefüggésben áll Domonkos István költészetének paradox
alakulásrajzával. Ennek a költészetnek ugyanis van két előbbi, kultikus
verse: az 1971-es Kormányeltörésben és a Kuplé, mely utóbbi
az újvidéki Híd Versek éve című első, 1975. évi költészeti antológiájában
jelent meg. A paradoxon pedig abban rejlik, hogy Domonkosnak, akinek költészetét
Tolnai Ottóéval együtt a(z akkor még) jugoszláviai (ma: vajdasági) magyar
líranyelv radikális, az addigi hagyományokat alaposan felforgató megújítása
példájaként emlegetik, tulajdonképpen két (két és fél) új verseket tartalmazó
verseskötete van: a Rátka (1963) és az Áthúzott versek (1971),
valamint a kettő között a Tolnaival együtt írott és kiadott, Valóban
mi lesz velünk (1969) című. Azok, akik a vajdasági magyar irodalomban
frontáttörésnek számító két költői megszólalásmódról beszélnek, Domonkosra
vonatkozóan általában ezekre a versesköteteire gondolnak, s nem alaptalanul.
A(z akkor még) jugoszláviai magyar irodalom versbeszédének, lírai diskurzusának
megújítása valóban e Domonkos-kötetek és a korai Tolnai-líra néhány kötetének
(Homorú versek, 1963; Sirálymellcsont, 1967; Agyonvert
csipke, 1968) versanyagához köthető. Csakhogy, ha ma vagy az utóbbi
egy-két évtizedben Domonkos István neve elhangzik (elhangzott), a név
asszociációs holdudvaraként nem a Rátka vagy az Áthúzott versek,
a hőskor kötetinek címe merül fel, hanem az előbbiekben említett
két kultikus költeményé, a Kormányeltörésben és a Kuplé
címe. Vagyis annak a két költeménynek a címe, amelyek Domonkosnak a líranyelv
depoetizálásának programját meghirdető két (két és fél) verseskötete után
íródtak. Ami persze nem azt jelenti, hogy csökkent volna a Rátka
vagy az Áthúzott versek költészettörténeti jelentősége. Hanem
egy újabb paradoxont jelent. Az Áthúzott versek után, óta ugyanis
nem íródott és jelent meg újabb költeményeket tartalmazó Domonkos-kötet.
A Kormányeltörésben című (Ister, 1998) csupán válogatást nyújt
az 1958 és 1994 közötti költeményekből, magában foglalva a két (két és
fél) verseskötet után íródott négy verset, köztük a kötet címadó poémáját
és a Kuplét is. Ami annyit jelent, hogy Domonkos az Áthúzott
versek után költőként jóformán elhallgatott. A hetvenes évek közepén
egy publicisztika- (Redőny, 1974) és egy gyermekverskötete (Tessék
engem megdicsérni, 1976), a nyolcvanas évek második felében pedig
egy elbeszéléskötete (Önarckép novellával, 1986) jelent meg, 1979
óta pedig Vajdaságot elhagyva Svédországban él, s ezt az alkotói csendet
csak néha, nagy időközönként töri meg egy-egy lírai alkotásával. Ennek
az alkotói csendnek az időnkénti megtörései épp emiatt különös hangsúlyt
kapnak főként ha olyan versszövegeket revelálnak, mint a
két előbb említett s a mostani hosszúvers.
Mindezt azért volt érdemes részletezni, mert úgy
gondolom, hogy a mostani, kötetnyi terjedelmű YU-HU-Rappel, ezzel
az alkotói csendet hosszú évek után újra megtörő hosszúverssel teljesedik
ki Domonkos létverseinek az a trilógiája, amelynek nyitó és középső tételét
az előbb említett két költemény képezi. Tehát: Kormányeltörésben
Kuplé YU-HU-Rap.
A Symposion több korosztálynyi (líra)kontextusából
Fenyvesi Ottó Csönd-Óceánja úszik be az olvasói emlékezetbe, hiszen
Domonkos három említett költeménye, hosszúverse is ilyen csendóceánból
merül fel, s a metafora logikája mentén haladva okkal tolul fel a kérdés:
mit rejt a minden hangot magába fojtó óceánból kiemelkedő három jéghegy
víz alatt maradt (állítólag) kilenctized része? Azaz mit nyújthatott volna
ez a költészet, ha Domonkos nem a versek áthúzását, az elhallgatást,
a nagy időközönkénti ritka megszólalást s földrajzi értelemben sem a kivonulást
választja a vajdasági magyar irodalomból? A kérdés, persze, mivel szónoki,
a levegőben marad, megválaszolatlanul. Sőt, inkább hárítja a választ,
mint hogy válasz után kiáltana. Annál is inkább, mert az új verseskötet
egyetlen hosszúversét megelőző Előszó még véletlenül sem a megíratlanul
maradt versek hiányát panaszolja fel. Épp ellenkezőleg: metaforikusan,
a hosszú idő utáni költői megszólalás kínos körülményeire utalva a tengelytöréses
jármű újbóli beindításáról beszél, az alábbi aranyat érő
tanáccsal látva el a fiatal költőket: Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát,
zárdaszüzet gipszből stb., csak verset / Ne! /Ne! / Ne! A mondat
váratlan, meglepetésszerű képzettársításaival, látványos verstagadó gesztusával,
révoltjával jellegzetesen domonkosi, hiszen a költő (s vele együtt a fiatal
Tolnai) korai líratagadó gesztusaira utal (nem függetlenül a neoavantgárdnak
a vers halálát bejelentő és erre gyakran szövegszerűen is rájátszó poétikai
gesztusaitól). E negatív tanács értelmében ugyanakkor visszamenőleg is
figyelmet kér magának Domonkos már idézett, régebbi virtuális parancsa
a Der springt noch auf! ból (HALT! költészet).
Újabb paradoxonként pedig miként a trilógia első két tételének
esetében is az önmagát és másokat is csendre, némaságra intő gesztus
ellenében, mintegy ellenpéldaként, íme az újabb hosszúvers, a YU-HU-Rap.
Míg a Kormányeltörésben
címének hapax legomenonja Balassit idézi (ahogyan a Der springt
noch auf! Radnótit), a Kuplé és ez az újabb költemény címével
a zenei műfaj auráját vonja maga köré. Mégpedig nem is akármilyen zenei
műfajokét: a refrénes szerkezetű, csípős, rendszerint időszerű célzásokat
is tartalmazó, dramatikus eseményt megjelenítő, egyszerű, igénytelen
dallamra írt, recitálva énekelt, kabarédalszerű kupléét1,
valamint a szintén elhallgatott tartalmakat recitálva kibeszélő, hangsúlyos,
szándékosan mechanikus hatást keltő rímek által intonált vulgáris
műfajét, a rap-ét. E zenei műfajok magaskultúra alatti pozíciójára,
igénytelen és vulgáris jellegére való utalások tágabb értelemben a neoavantgárd
szubkultúra iránti érdeklődésével, szorosabb értelemben pedig a Tolnai-
és Domonkos-líra depoetizáló attitűdjével hozhatók összefüggésbe. Mindehhez
Domonkos István (nemcsak lírikusi) pályáját tekintve hozzá kell számítani
alternatív, modern jokulátori [...] songénekes, gitáros és dzsesszzenészi2
múltját és fellépéseit is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az interneten
információt lehet szerezni arról, hogy támogatást kapott egy, a JU-HU-Rap
kötet versanyagának megzenésítésére és koncertformában való előadására
irányuló projekt.) Ahogyan azt is lényeges megjegyezni, hogy Tolnai és
Domonkos szinte egyidejű, párhuzamos 1963-as fellépésében nemcsak lírájuk
rokon jellegű depoetizáló attitűdjeit, de e két költészet eltéréseit,
különbözőségét is fel kell ismernünk. Nevezetesen azt, hogy kettejük
közül Domonkos István költészete nemcsak a megidézett zenei műfajok, de
a versek hangzóságának (a bár szabálytalanul feltörő, de létező rímek
és a dalszerűséget eredményező refrének) tekintetében is inkább a zenei,
míg Tolnai magánmitológiájából merítkező motívumvilága és asszociációs
verstechnikája inkább a vizuális effektusokra alapozódik. (Ez utóbbi pedig
Tolnai képzőművészeti érdeklődésével és ihletforrásával függ össze.)
A Kormányeltörésben
című poémában egyrészt az anaforás megoldások, az én lenni...
sorjázása teremt strukturális összefüggéseket, minek eredményeként az
olvasói figyelem a verssorkezdésekre, az anafora által keltett hangsúlyokra
irányul. Másrészt pedig ott a nagyjából oldalanként felhangzó refrén,
amely a laza szabályossággal, inkább szabadversszerűen kanyargó szövegtömböket
egyszerre tagolja és rántja egybe. Míg az előző effektus inkább a gépies
ismétlődés mechanikus, daráló hatását kelti, a refrénszerűen
ismétlődő líraszekvencia (az élet [különféle, groteszk körülmények
közepette] ... vágni engem nyakon) két ellentétes impulzust
egyesít. A határozórag analógiájára épülő (értéktelen) rímek (havon, lapon,
északon, márványtalapzaton, vakon... nyakon) valamelyest leszállítják
e szekvenciák esztétikai értékét, az antropomorfizált élet
nem mindennapi, hangsúlyozottan groteszk cselekvésszituációk kontextusába
való váratlan behelyezései viszont különös szikrát vetnek (én
menni külföld / talpalni csikorgó havon / élet nercbundában jönni / vágni
engem nyakon; nappal mutogatni / este tapogatni / éjjel hófehér
lapon / élet hegyes fák közül jönni / vágni engem nyakon; én
állni márványtalapzaton / élet lábujjhegyre állni / vágni engem nyakon;
én gyáva rezegni nagyon / váróteremben élet légycsapóval / vágni
engem nyakon stb.) sőt a lírai szerep áthelyezésével
még inkább fokozódik a groteszk hatás (a szivárványos északon /
marx jönni fehér kesztyű / vágni engem nyakon).
Ugyanakkor már a Kormányeltörésben tompább
és erőtlenebb rímei között is megmutatkozik az az eljárás, amikor a rím
azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy irodalom alatti, régies vagy
idegen szavakat csendít egybe köznyelvi vagy épp idegen szavakkal (potomvándorbotom,
fráterpszichiáter, bálokkannibálok).
A Kuplé épp az utóbbi rímeffektust aknázza
ki. Először épp a (mindig hangsúlyos) versindítás rímhelyzetében, amikor
az idegenszerűséget/ európaiságot/városiasságot az otthonszerűséggel,
a pannon lösszel és provinciális szegénységfogalommal ütközteti (bonnbanporban),
másodszor pedig, amikor a refrénszerűen ismétlődő sorok rímében szintén
idegenség és otthonosság, köznapi és művi-művészeti, azaz groteszk módon
nem összeférő minőségeket ütköztet és mos egybe a hangzásanalógia
által (verebek tollaMagia Polla). A Kuplé első felütései
és refrénje révén is dalszerűbb, miként a címbe emelt zenei műfajmegnevezés
is utal erre, sőt további rímmegoldásainak hangzósága is fokozza e zenei-dalszerű
effektust (hártyakártya, szalonbanszalonkaszalonna,
szaloningfitying, viccbenszalonspiccben, pontokszalonkacsontok,
keményekrotósütemények stb.). A felsorolt rímpárokban újra a Kormányeltörésben
rímhelyzeteire, a nyelv irodalom alatti, népi, idegenszerű regisztereinek
groteszk egymáshoz rendeléseire ismerhetünk. A rím effektusai által
keltett hangzóság itt még tovább fokozódik az olykor mozaikszerűen, illetve
a rész-egész összefüggéseire épített tiszta rímekben (összecsendülcsend
ül, ülökszalonkacsülök, gambavalagamba, álltszitált,
hentesekbennfentesek, emeletenfeleleten). A vers vulgáris
lexikai elemei az eredendően igénytelen dallamra írt kupléműfaj
szubkulturális regisztereit célozzák meg.
Mindez még kiemeltebb funkciót kap a rap vulgáris
műfajában, amelynek recitáló-parlandós, szaggatott, dadogó előadásmódjára
utalnak a szándékosan monotóniára épülő, gyakran a kínrímek hatását keltő
egybecsengések (rögtönbebörtönbe, résenérintésem, kopogtatlobogtat,
díjakatszíjakat, hidegekidegek, kerestekelestek, hullánhullám,
csecse nőcsecsemő, rácsonkarácsony, nyájaharisnyája,
ősökhősök, avasócskavas, kerítésterítés stb.), amelyek
között külön csoportot alkotnak az e hangoknak a magyar nyelvben
közismerten megterhelt, gyakori előfordulási arányát még inkább kiemelő
rímmegoldások (elme kelme, leletekveletek, nyertemlenyeltem
stb.).
A rap-versben egyszerre három refrén is kering, fokozva
a zenei műfajra való rájátszást. A futna szélnek / ki a télbe /
mind ki úgy tesz / mintha élne és az azonos metrikában íródott,
több változatban is előforduló másik refrén (ez a való / versbevaló
/ ez a halott [való, költő] szemrevaló) magyaros-ütemhangsúlyos
verselésmódjával keményebb ritmust visz a versbe, különösen a második,
változékonyabb refrén. Az utóbbi önrímeivel is recitatívszerűvé teszi
a dikciót. A verskezdő strófa (a sánta boldogsággal lejtettem
/ éppen / mikor a bajok lekértek) refrénszerű ismétlődéseire mindez
nem mondható: változó szótagszámú soraival inkább széttartó, mint kompakt
szerkezeti egység. Inkább indító jelzős szerkezetével (a sánta boldogság
oximoronszerűségével) hívja fel magára a figyelmet, ugyanis az egész költeményen
végighúzódik ez a groteszk kettősség. Sőt kissé a másik két refrénre is
ráillik, hiszen van bennük valami nagyon versszerű és dalszerű (nyilván
a feszessé tett ritmus révén), de valami ügyetlenszerű, ügyetlenkedő (rap-es)
dadogás is. Domonkos István iróniára hangolt versbeszédének tapasztalata
alapján ezt nyilvánvalóan szándékolt ügyetlenszerűségként kell elkönyvelnünk.
Bár Bodor Béla az Élet és Irodalomban publikált
kritikájában azt írja, hogy a kötet/hosszúvers címe valójában metaforikus,
s hogy a szöveg hangzáskészletét tekintve ritkán emlékeztet a pergő
ritmusú túlrímelt dikcióra, ami ezt a popzenei formát vagy akár annak
stilizált irodalmi változatait (Kemény István, Térey János, Fiáth
Titanilla és mások munkáit) jellemzi, kétségkívül zenei képzeteket
keltő verselés ez, de hol a sanzon, hol a kuplé, hol a sramli, hol a csujogató
előképeit követi; egészében pedig inkább az összetett zenei formákra,
talán leginkább a szvitre emlékeztet, ahogy a különböző daltémák, strófa-fragmentumok
egymásra következnek.3 Sanzon,
kuplé, sramli, csujogató, szvit... poéma, rap, tehetjük még hozzá.
Tulajdonképpen ez az a zenei vonal, ami a három hosszúverset
egybefogja, s teszi trilógiaként olvashatóvá, hozzászámítva ehhez még
létvers- és refrénekkel megszakított szabadvers-jellegüket.
A zenei vonal mentén haladva ugyanakkor
a három poéma különbségei, eltérései is felsejlenek. Míg a Kormányeltörésben
a Gastarbeiter-sorsból kiindulva az otthontalanság-idegenség élményét
az infinitivusok által általános otthontalanság- és idegenségélménnyé
időtleníti, s a nyelvben való otthontalanság- és idegenségélményig ível,
a dalszerűbb Kupléban (a zenei műfaj szabályaihoz is igazodva)
oldottabb zeneiséggel szólal meg az inkább életrajziságba-költőlétbe oldott
narratíva (l. az én nem születtem bonnban, valamint a fogpiszkálóba
fogódzva / léptem az irodalomba két fő tematikus szálat). S az eltérés
is látványos: az én lenni infinitivusi kezdőformulát itt a
nagyon személyes én nem születtem... váltja fel. Ez a fajta
személyes felütés uralja a YU-HU-Rap versindítását is, épp a vers
más szerkezeti egységeiben is új narratívát beindító refrénjében: a
sánta boldogsággal lejtettem / éppen / mikor a bajok lekértek. Ebben
a verskezdésben mindenképpen figyelemfelkeltő a két ellentétes minőséget
jelző fogalom, a boldogság és a bajok groteszk egymás mellé állítása.
Ugyanakkor mindkettő elvont fogalom, s eléggé tág meghatározhatatlan tematikus
aurát sejtetnek. Ez a költemény kontextusának egészében is érzékelhető
lesz. Mintha a kivonulással létrejött térbeli távolságra most, több évtized
múltán, az időbeli távolság is rátelepedne, s a kettő olyan perspektívát
teremtene, amelyből csak általánosságban láthatóak be, szemlélhetőek a
dolgok. A létvers kategóriájába persze ez az általánosság is belefér,
hiszen a költemény egészének hangulati aurája (és iróniája) egységesnek
és hitelesnek tűnik. Bodor Béla e narratíva tematikus részletei között
a test romlását, a pusztulás egyre elvontabb képeit, az önelvesztést,
a hazátlanságot említi, mondván, hogy itt inkább a narrátor önnön
elméjében és testében való idegenségről beszélhetünk. Utasi Csaba
a Hídban arról ír: Ezek a bajok a szövettan, a kémcsövek
és leletek világa felől érkeznek, élet és halál határmezsgyéjéről, s alkalmasint
épp ebben kell látnunk annak fő okát, hogy Domonkos Istvánnak újra meg
kellett szólalnia.4 A továbbiakban
pedig az emberi létezésre vonatkozó permanens romlási folyamatról, szétesettségtudatról,
kisemmizettségérzetről, végső kiszolgáltatottságról beszél. S ha most
a másik két refrénre is visszatérünk (Utasi ezek kapcsán szövegbe ékelődő
kuplés mellékdalok-ról beszél5),
feltűnik, hogy ezek már nem is személyesek, sőt a futna szélnek...
kezdetű folytatása, a mind ki úgy tesz / mintha élne egyenesen
általánosító jellegű. Miként mindenkire, a vers lírai énjére is vonatkoztatható.
Mintha élnénk. Mintha lenne (sánta!) boldogság... Groteszk élmények és
részletek indulatos felsorolását, sorjáztatását követő, keserű felismerés
ez, ám abban a pillanatban, amikor a tragikum burka megképződne, lecsap
az irónia, vagy pedig a bajok recitatívszerű felsorolása belefúl
a refrén(ek egyiké)be. Domonkos hosszúverse semmiféle igazságtételt nem
fogalmaz meg. Csak felsorol (beolvas), s mindezt ironikus
felhangokkal látja el, s refrénben, songban oldja fel. Majd újra elölről.
A konzekvenciák levonásának szerepét a refrének töltik be, illetve helyettesítik.
Mint ahogyan Bodor Béla írja: A mondókaszerű refrének a maguk sztereotip
módján megszakítják a szöveg folytonosságát, helyettesítenek valamit.
Egyfajta időzés ez a szöveg világában, bizonysága, megélése a versben-létnek
anélkül, hogy valami újat kellene gondolnunk vagy megértenünk.6
Valóban van valamilyen rezignáció Domonkos István rap-jében. Mintha
maga is belecsömörlött volna abba, hogy mindarról, amit az eddigiek
során megélt, gondoljon valamit, s minden erőfeszítésével arra törekedjen,
hogy megértse. A világot, a létet, önmagát, önnön testét, lelkét, a szövettant,
a leleteket, a kém- és górcsöveket. Hogy magyar-ázzon...
A verstrilógia
három költeménye között mindenképpen a Kormányeltörésben képviseli
a legmagasabb esztétikai szintet s talán nem leszünk ünneprontók,
ha megjegyezzük, hogy a YU-HU-Rap viszont a leggyöngébbet. Magyarázható
lenne ez a mindennapi vagy legalább rendszeres költői ujjgyakorlatok hiányával.
De van itt egy költői csavar is: amikor ugyanis Domonkos azt írja versének
címébe, hogy Kuplé vagy Rap, szándékosan is az alacsonyabb
rangú műfaj választásához folyamodik. A szubkultúra magaskultúrától
távolabb eső, értéktelenebb műfaját választja, s ebben van
némi költői irónia. Kérdés, hogy hová vezet tovább e lefelé, a mélyésgbe
tartó út.
Végezetül
pedig a cím YU-HU-rövidítéséről. Domonkos a kötet fülszövegében
azt írja, hogy majdnem úgy hangzik, mint a Juj-juj! Vagy: Hú-hú-hú...
A jujuj a tragikus hangütést húzza alá, a húhúhú az elbizonytalanodott
jókedvét (mely álnokul lapít az iszonyatban) a versnek. Talán nem
túlzás megkockáztatni, hogy a YU-HU rövidítésként is értelmezhető: a jugoszláviai
magyar, azaz annak a földrajzi-kulturális régiónak (és regionális irodalomnak)
a rövidítéseként, amelyből Domonkos István létélményeinek nagy hányada
és költészetének túlnyomó része ered. (Noran, Bp., 2008)
1 |
L.
az Idegen szavak szótárának és a Világirodalmi lexikon ide
vonatkozó szócikkeit. |
2 |
Thomka
Beáta Előszavából. In: Domonkos-symposion. Tanulmányok Domonkos
István műveiről. Szerk.: uő. Kijárat Kiadó, Bp., 2006. 9.
|
3 |
Bodor
Béla: Juj-juj! Vagy hú-hú-hú...? Élet és Irodalom, 2008.
38. sz., http://www. es.hu/print.php?nid=20836 |
4 |
Utasi
Csaba: A lírai én elszakad a sánta boldogságtól. Híd, 2008.
9., 77. |
5 |
I.
m., 78. |
6 |
Bodor Béla:
I. h. |
|
|