Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 7. sz.
 
 
 
 

HARKAI VASS ÉVA

 

A tengelytöréses jármű újbóli beindítása, avagy csak verset írni
ne! ne! ne! 

Domonkos István: YU-HU-Rap 



...avagy „HALT! költészet” – tetézhetném még egy idézettel a Der springt noch auf! című Domonkos-versből. Ez és a címbeli két idézet szoros összefüggésben áll Domonkos István költészetének paradox alakulásrajzával. Ennek a költészetnek ugyanis van két előbbi, kultikus verse: az 1971-es Kormányeltörésben és a Kuplé, mely utóbbi az újvidéki Híd Versek éve című első, 1975. évi költészeti antológiájában jelent meg. A paradoxon pedig abban rejlik, hogy Domonkosnak, akinek költészetét Tolnai Ottóéval együtt a(z akkor még) jugoszláviai (ma: vajdasági) magyar líranyelv radikális, az addigi hagyományokat alaposan felforgató megújítása példájaként emlegetik, tulajdonképpen két (két és fél) új verseket tartalmazó verseskötete van: a Rátka (1963) és az Áthúzott versek (1971), valamint a kettő között a Tolnaival együtt írott és kiadott, Valóban mi lesz velünk (1969) című. Azok, akik a vajdasági magyar irodalomban frontáttörésnek számító két költői megszólalásmódról beszélnek, Domonkosra vonatkozóan általában ezekre a versesköteteire gondolnak, s nem alaptalanul. A(z akkor még) jugoszláviai magyar irodalom versbeszédének, lírai diskurzusának megújítása valóban e Domonkos-kötetek és a korai Tolnai-líra néhány kötetének (Homorú versek, 1963; Sirálymellcsont, 1967; Agyonvert csipke, 1968) versanyagához köthető. Csakhogy, ha ma vagy az utóbbi egy-két évtizedben Domonkos István neve elhangzik (elhangzott), a név asszociációs holdudvaraként nem a Rátka vagy az Áthúzott versek, a „hőskor” kötetinek címe merül fel, hanem az előbbiekben említett két kultikus költeményé, a Kormányeltörésben és a Kuplé címe. Vagyis annak a két költeménynek a címe, amelyek Domonkosnak a líranyelv depoetizálásának programját meghirdető két (két és fél) verseskötete után íródtak. Ami persze nem azt jelenti, hogy csökkent volna a Rátka vagy az Áthúzott versek költészettörténeti jelentősége. Hanem egy újabb paradoxont jelent. Az Áthúzott versek után, óta ugyanis nem íródott és jelent meg újabb költeményeket tartalmazó Domonkos-kötet. A Kormányeltörésben című (Ister, 1998) csupán válogatást nyújt az 1958 és 1994 közötti költeményekből, magában foglalva a két (két és fél) verseskötet után íródott négy verset, köztük a kötet címadó poémáját és a Kuplét is. Ami annyit jelent, hogy Domonkos az Áthúzott versek után költőként jóformán elhallgatott. A hetvenes évek közepén egy publicisztika- (Redőny, 1974) és egy gyermekverskötete (Tessék engem megdicsérni, 1976), a nyolcvanas évek második felében pedig egy elbeszéléskötete (Önarckép novellával, 1986) jelent meg, 1979 óta pedig Vajdaságot elhagyva Svédországban él, s ezt az alkotói csendet csak néha, nagy időközönként töri meg egy-egy lírai alkotásával. Ennek az alkotói csendnek az időnkénti megtörései épp emiatt különös hangsúlyt kapnak – főként ha olyan versszövegeket revelálnak, mint a két előbb említett s a mostani hosszúvers.
      Mindezt azért volt érdemes részletezni, mert úgy gondolom, hogy a mostani, kötetnyi terjedelmű YU-HU-Rappel, ezzel az alkotói csendet hosszú évek után újra megtörő hosszúverssel teljesedik ki Domonkos létverseinek az a trilógiája, amelynek nyitó és középső tételét az előbb említett két költemény képezi. Tehát: Kormányeltörésben – Kuplé – YU-HU-Rap.
      A Symposion több korosztálynyi (líra)kontextusából Fenyvesi Ottó Csönd-Óceánja úszik be az olvasói emlékezetbe, hiszen Domonkos három említett költeménye, hosszúverse  is ilyen csendóceánból merül fel, s a metafora logikája mentén haladva okkal tolul fel a kérdés: mit rejt a minden hangot magába fojtó óceánból kiemelkedő három jéghegy víz alatt maradt (állítólag) kilenctized része? Azaz mit nyújthatott volna ez a költészet, ha Domonkos nem a versek „áthúzását”, az elhallgatást, a nagy időközönkénti ritka megszólalást s földrajzi értelemben sem a kivonulást választja a vajdasági magyar irodalomból? A kérdés, persze, mivel szónoki, a levegőben marad, megválaszolatlanul. Sőt, inkább hárítja a választ, mint hogy válasz után kiáltana. Annál is inkább, mert az új verseskötet egyetlen hosszúversét megelőző Előszó még véletlenül sem a megíratlanul maradt versek hiányát panaszolja fel. Épp ellenkezőleg: metaforikusan, a hosszú idő utáni költői megszólalás kínos körülményeire utalva a „tengelytöréses jármű újbóli beindításáról” beszél, az alábbi „aranyat érő” tanáccsal látva el a fiatal költőket: „Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát, zárdaszüzet gipszből stb., csak verset / Ne! /Ne! / Ne!” A mondat váratlan, meglepetésszerű képzettársításaival, látványos verstagadó gesztusával, révoltjával jellegzetesen domonkosi, hiszen a költő (s vele együtt a fiatal Tolnai) korai líratagadó gesztusaira utal (nem függetlenül a neoavantgárdnak a vers halálát bejelentő és erre gyakran szövegszerűen is rájátszó poétikai gesztusaitól). E negatív tanács értelmében ugyanakkor visszamenőleg is figyelmet kér magának Domonkos már idézett, régebbi virtuális parancsa a Der springt noch auf! –ból („HALT! költészet”). Újabb paradoxonként pedig – miként a trilógia első két tételének esetében is – az önmagát és másokat is csendre, némaságra intő gesztus ellenében, mintegy ellenpéldaként, íme az újabb  hosszúvers, a YU-HU-Rap.
     
Míg a Kormányeltörésben címének hapax legomenonja Balassit idézi (ahogyan a Der springt noch auf! Radnótit), a Kuplé és ez az újabb költemény címével a zenei műfaj auráját vonja maga köré. Mégpedig nem is akármilyen zenei műfajokét: a „refrénes szerkezetű, csípős, rendszerint időszerű célzásokat is tartalmazó”, dramatikus eseményt megjelenítő, egyszerű, igénytelen dallamra írt, recitálva énekelt, kabarédalszerű kupléét1, valamint a szintén elhallgatott tartalmakat recitálva kibeszélő, hangsúlyos, szándékosan mechanikus hatást keltő rímek által intonált „vulgáris” műfajét,  a rap-ét. E zenei műfajok magaskultúra alatti pozíciójára, igénytelen és vulgáris jellegére való utalások tágabb értelemben a neoavantgárd szubkultúra iránti érdeklődésével, szorosabb értelemben pedig a Tolnai- és Domonkos-líra depoetizáló attitűdjével hozhatók összefüggésbe. Mindehhez Domonkos István (nemcsak lírikusi) pályáját tekintve hozzá kell számítani „alternatív, modern jokulátori [...] songénekes, gitáros és dzsesszzenészi”2 múltját és fellépéseit is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az interneten információt lehet szerezni arról, hogy támogatást kapott egy, a JU-HU-Rap kötet versanyagának megzenésítésére és koncertformában való előadására irányuló projekt.) Ahogyan azt is lényeges megjegyezni, hogy Tolnai és Domonkos szinte egyidejű, párhuzamos 1963-as fellépésében nemcsak lírájuk rokon jellegű depoetizáló attitűdjeit, de e két költészet eltéréseit, különbözőségét  is fel kell ismernünk. Nevezetesen azt, hogy kettejük közül Domonkos István költészete nemcsak a megidézett zenei műfajok, de a versek hangzóságának (a bár szabálytalanul feltörő, de létező rímek és a dalszerűséget eredményező refrének) tekintetében is inkább a zenei, míg Tolnai magánmitológiájából merítkező motívumvilága és asszociációs verstechnikája inkább a vizuális effektusokra alapozódik. (Ez utóbbi pedig Tolnai képzőművészeti érdeklődésével és ihletforrásával függ össze.)
     
A Kormányeltörésben című poémában egyrészt az anaforás megoldások, az „én lenni...” sorjázása teremt strukturális összefüggéseket, minek eredményeként az olvasói figyelem a verssorkezdésekre, az anafora által keltett hangsúlyokra irányul. Másrészt pedig ott a nagyjából oldalanként felhangzó refrén, amely a laza szabályossággal, inkább szabadversszerűen kanyargó szövegtömböket egyszerre tagolja és rántja egybe. Míg az előző effektus inkább a gépies ismétlődés mechanikus, „daráló” hatását kelti, a refrénszerűen ismétlődő líraszekvencia (az „élet [különféle, groteszk körülmények közepette] ... vágni engem nyakon”) két ellentétes  impulzust egyesít. A határozórag analógiájára épülő (értéktelen) rímek (havon, lapon, északon, márványtalapzaton, vakon... – nyakon) valamelyest leszállítják e szekvenciák esztétikai értékét, az antropomorfizált „élet” nem mindennapi, hangsúlyozottan groteszk cselekvésszituációk kontextusába való váratlan behelyezései viszont különös szikrát vetnek  („én menni külföld / talpalni csikorgó havon / élet nercbundában jönni / vágni engem nyakon”; „nappal mutogatni / este tapogatni / éjjel hófehér lapon / élet hegyes fák közül jönni / vágni engem nyakon”; „én állni márványtalapzaton / élet lábujjhegyre állni / vágni engem nyakon”; „én gyáva rezegni nagyon / váróteremben élet légycsapóval / vágni engem nyakon” stb.) – sőt  a lírai „szerep” áthelyezésével még inkább fokozódik a groteszk hatás („a szivárványos északon / marx jönni fehér kesztyű / vágni engem nyakon”).
      Ugyanakkor már a Kormányeltörésben tompább és erőtlenebb rímei között is megmutatkozik az az eljárás, amikor a rím azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy irodalom alatti, régies vagy idegen szavakat csendít egybe köznyelvi vagy épp idegen szavakkal (potom–vándorbotom, fráter–pszichiáter, bálok–kannibálok).
      A Kuplé épp az utóbbi rímeffektust aknázza ki. Először épp a (mindig hangsúlyos) versindítás rímhelyzetében, amikor az idegenszerűséget/ európaiságot/városiasságot az otthonszerűséggel, a pannon lösszel és provinciális szegénységfogalommal ütközteti (bonnban–porban), másodszor pedig, amikor a refrénszerűen ismétlődő sorok rímében szintén idegenség és otthonosság, köznapi és művi-művészeti, azaz groteszk módon nem összeférő minőségeket ütköztet – és mos egybe a hangzásanalógia által (verebek tolla–Magia Polla). A Kuplé első felütései és refrénje révén is dalszerűbb, miként a címbe emelt zenei műfajmegnevezés is utal erre, sőt további rímmegoldásainak hangzósága is fokozza e zenei-dalszerű effektust (hártya–kártya, szalonban–szalonka–szalonna, szaloning–fitying, viccben–szalonspiccben, pontok–szalonkacsontok, kemények–rotósütemények stb.). A felsorolt rímpárokban újra a Kormányeltörésben rímhelyzeteire, a nyelv irodalom alatti, népi, idegenszerű regisztereinek groteszk egymáshoz rendeléseire ismerhetünk.  A rím effektusai által keltett hangzóság itt még tovább fokozódik az olykor mozaikszerűen, illetve a rész-egész összefüggéseire épített tiszta rímekben (összecsendül–csend ül, ülök–szalonkacsülök, gamba–valagamba, állt–szitált, hentesek–bennfentesek, emeleten–feleleten).  A vers vulgáris lexikai elemei az eredendően „igénytelen dallamra írt kupléműfaj” szubkulturális regisztereit célozzák meg.
      Mindez még kiemeltebb funkciót kap a rap „vulgáris” műfajában, amelynek recitáló-parlandós, szaggatott, dadogó előadásmódjára utalnak a szándékosan monotóniára épülő, gyakran a kínrímek hatását keltő egybecsengések (rögtönbe–börtönbe, résen–érintésem, kopogtat–lobogtat, díjakat–szíjakat, hidegek–idegek, kerestek–elestek, hullán–hullám, csecse nő–csecsemő, rácson–karácsony, nyája–harisnyája, ősök–hősök, avas–ócskavas, kerítés–terítés stb.), amelyek között külön csoportot alkotnak az e hangoknak a magyar nyelvben közismerten megterhelt, gyakori előfordulási arányát még inkább kiemelő rímmegoldások (elme– kelme, leletek–veletek, nyertem–lenyeltem stb.).
      A rap-versben egyszerre három refrén is kering, fokozva a zenei műfajra való rájátszást. A „futna szélnek / ki a télbe / mind ki úgy tesz / mintha élne” és az azonos metrikában íródott, több változatban is előforduló másik refrén („ez a való / versbevaló / ez a halott [való, költő] szemrevaló”) magyaros-ütemhangsúlyos verselésmódjával keményebb ritmust visz a versbe, különösen a második, változékonyabb refrén. Az utóbbi önrímeivel is recitatívszerűvé teszi a dikciót.  A verskezdő strófa („a sánta boldogsággal lejtettem / éppen / mikor a bajok lekértek”) refrénszerű ismétlődéseire mindez nem mondható: változó szótagszámú soraival inkább széttartó, mint kompakt szerkezeti egység. Inkább indító jelzős szerkezetével (a sánta boldogság oximoronszerűségével) hívja fel magára a figyelmet, ugyanis az egész költeményen végighúzódik ez a groteszk kettősség. Sőt kissé a másik két refrénre is ráillik, hiszen van bennük valami nagyon versszerű és dalszerű (nyilván a feszessé tett ritmus révén), de valami ügyetlenszerű, ügyetlenkedő (rap-es) dadogás is. Domonkos István iróniára hangolt versbeszédének tapasztalata alapján ezt nyilvánvalóan szándékolt ügyetlenszerűségként kell elkönyvelnünk.
      Bár Bodor Béla az Élet és Irodalomban publikált kritikájában azt írja, hogy a kötet/hosszúvers címe „valójában metaforikus”, s hogy a szöveg „hangzáskészletét tekintve ritkán emlékeztet a pergő ritmusú túlrímelt dikcióra, ami ezt a popzenei formát vagy akár annak  stilizált irodalmi változatait (Kemény István, Térey János, Fiáth Titanilla és mások munkáit) jellemzi”, „kétségkívül zenei képzeteket keltő verselés ez, de hol a sanzon, hol a kuplé, hol a sramli, hol a csujogató előképeit követi; egészében pedig inkább az összetett zenei formákra, talán leginkább a szvitre emlékeztet, ahogy a különböző daltémák, strófa-fragmentumok egymásra következnek”.3 Sanzon, kuplé, sramli, csujogató, szvit... – poéma, rap, tehetjük még hozzá. Tulajdonképpen ez az a „zenei vonal”, ami a három hosszúverset egybefogja, s teszi trilógiaként olvashatóvá, hozzászámítva ehhez még létvers- és refrénekkel megszakított szabadvers-jellegüket.
      A „zenei vonal” mentén haladva ugyanakkor a három poéma különbségei, eltérései is felsejlenek. Míg a Kormányeltörésben a Gastarbeiter-sorsból kiindulva az otthontalanság-idegenség élményét az infinitivusok által általános otthontalanság- és idegenségélménnyé időtleníti, s a nyelvben való otthontalanság- és idegenségélményig ível, a dalszerűbb Kupléban (a zenei műfaj szabályaihoz is igazodva) oldottabb zeneiséggel szólal meg az inkább életrajziságba-költőlétbe oldott narratíva (l. az „én nem születtem bonnban”, valamint a „fogpiszkálóba fogódzva / léptem az irodalomba” két fő tematikus szálat). S az eltérés is látványos: az „én lenni” infinitivusi kezdőformulát itt a nagyon személyes „én nem születtem...” váltja fel. Ez a fajta személyes felütés uralja a YU-HU-Rap versindítását is, épp a vers más szerkezeti egységeiben is új narratívát beindító refrénjében: „a sánta boldogsággal lejtettem / éppen / mikor a bajok lekértek”. Ebben a verskezdésben mindenképpen figyelemfelkeltő a két ellentétes minőséget jelző fogalom, a boldogság és a bajok groteszk egymás mellé állítása. Ugyanakkor mindkettő elvont fogalom, s eléggé tág meghatározhatatlan tematikus aurát sejtetnek. Ez a költemény kontextusának egészében is érzékelhető lesz. Mintha a kivonulással létrejött térbeli távolságra most, több évtized múltán, az időbeli távolság is rátelepedne, s a kettő olyan perspektívát teremtene, amelyből csak általánosságban láthatóak be, szemlélhetőek a dolgok. A létvers kategóriájába persze ez az általánosság is belefér, hiszen a költemény egészének hangulati aurája (és iróniája) egységesnek és hitelesnek tűnik. Bodor Béla e narratíva tematikus részletei között a test romlását, a pusztulás „egyre elvontabb” képeit, az önelvesztést, a hazátlanságot említi, mondván, hogy itt inkább „a narrátor önnön elméjében és testében való idegenségről” beszélhetünk. Utasi Csaba a Hídban arról ír: „Ezek a bajok a szövettan, a kémcsövek és leletek világa felől érkeznek, élet és halál határmezsgyéjéről, s alkalmasint épp ebben kell látnunk annak fő okát, hogy Domonkos Istvánnak újra meg kellett szólalnia.”4 A továbbiakban pedig az emberi létezésre vonatkozó permanens romlási folyamatról, szétesettségtudatról, kisemmizettségérzetről, végső kiszolgáltatottságról beszél. S ha most a másik két refrénre is visszatérünk (Utasi ezek kapcsán szövegbe ékelődő kuplés „mellékdalok”-ról beszél5), feltűnik, hogy ezek már nem is személyesek, sőt a „futna szélnek...” kezdetű folytatása, a „mind ki úgy tesz / mintha élne” egyenesen általánosító jellegű. Miként mindenkire, a vers lírai énjére is vonatkoztatható. Mintha élnénk. Mintha lenne (sánta!) boldogság... Groteszk élmények és részletek indulatos felsorolását, sorjáztatását követő, keserű felismerés ez, ám abban a pillanatban, amikor a tragikum burka megképződne, lecsap az irónia, vagy pedig a „bajok” recitatívszerű felsorolása belefúl a refrén(ek egyiké)be. Domonkos hosszúverse semmiféle igazságtételt nem fogalmaz meg. Csak felsorol („beolvas”), s mindezt ironikus felhangokkal látja el, s refrénben, songban oldja fel. Majd újra elölről. A konzekvenciák levonásának szerepét a refrének töltik be, illetve helyettesítik. Mint ahogyan Bodor Béla írja: „A mondókaszerű refrének a maguk sztereotip módján megszakítják a szöveg folytonosságát, helyettesítenek valamit. Egyfajta időzés ez a szöveg világában, bizonysága, megélése a versben-létnek anélkül, hogy valami újat kellene gondolnunk vagy megértenünk.”6 Valóban van valamilyen rezignáció Domonkos István rap-jében.  Mintha maga is belecsömörlött volna  abba, hogy mindarról, amit az eddigiek során megélt, gondoljon valamit, s minden erőfeszítésével arra törekedjen, hogy megértse. A világot, a létet, önmagát, önnön testét, lelkét, a szövettant, a leleteket, a kém- és górcsöveket. Hogy „magyar-ázzon”...
     
A verstrilógia három költeménye között mindenképpen a Kormányeltörésben képviseli a legmagasabb esztétikai szintet – s talán nem leszünk ünneprontók, ha megjegyezzük, hogy a YU-HU-Rap viszont a leggyöngébbet. Magyarázható lenne ez a mindennapi vagy legalább rendszeres költői ujjgyakorlatok hiányával. De van itt egy költői csavar is: amikor ugyanis Domonkos azt írja versének címébe, hogy Kuplé vagy Rap, szándékosan is az alacsonyabb „rangú” műfaj választásához folyamodik. A szubkultúra magaskultúrától távolabb eső, „értéktelenebb” műfaját választja, s ebben van némi költői irónia. Kérdés, hogy hová vezet tovább e lefelé, a mélyésgbe tartó út.
     
Végezetül pedig a cím „YU-HU”-rövidítéséről. Domonkos a kötet fülszövegében azt írja, hogy „majdnem úgy hangzik, mint a Juj-juj! Vagy: Hú-hú-hú... A jujuj a tragikus hangütést húzza alá, a húhúhú az elbizonytalanodott jókedvét (mely álnokul lapít az iszonyatban) a versnek.” Talán nem túlzás megkockáztatni, hogy a YU-HU rövidítésként is értelmezhető: a jugoszláviai magyar, azaz annak a földrajzi-kulturális régiónak (és regionális irodalomnak) a rövidítéseként, amelyből Domonkos István létélményeinek nagy hányada és költészetének túlnyomó része ered. (Noran, Bp., 2008)

 

1
L. az Idegen szavak szótárának és a Világirodalmi lexikon ide vonatkozó szócikkeit. 
2
Thomka Beáta Előszavából. In: Domonkos-symposion. Tanulmányok Domonkos István műveiről. Szerk.: uő. Kijárat Kiadó, Bp., 2006. 9. 
3
Bodor Béla: Juj-juj! Vagy hú-hú-hú...? Élet és Irodalom, 2008. 38. sz., http://www. es.hu/print.php?nid=20836 
4
Utasi Csaba: A lírai én elszakad a sánta boldogságtól. Híd, 2008. 9., 77. 
5
I. m., 78. 
6 Bodor Béla: I. h.