Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 7. sz.
 
 
 
 

 

PROSENSZKI RÓBERT

 

Szindbád, avagy a pozitív gondolkodás

 

 


A nyájas olvasó, aki jártas a francia felvilágosodás irodalmában, és slendrián kamaszként, nem sinkófálta el Voltaire hasonló című regényének elolvasását a középiskola harmadik osztályában, máris azt gondolhatná, hogy itt valami koppintás, ne adj isten, plágium készül. Nem. Ez itt se nem koppintás, se nem plágium, inkább amolyan áthallás onnan ide, merthogy bizony az emberi természet Voltaire óta semmit sem változott. Szindbádunk önkéntelenül, a Nagy Magyar Valóság kellős közepébe kalauzolja ezeken a virtuális lapokon az olvasót. Megmutatja, hova vezet a pozitív gondolkodás. Mottónk: Valami bűzlik Hunniában. Avagy, hogy mindenki értse, és senki félre ne értse: Bűzlik az Országház, benne a honatyák és a honanyák. Bűzlenek az állam közeli cégek igazgatótanácsai, s bennük bűzlenek a méltán kiérdemelt honoráriumok a szakértő kitartottak zsebeiben, bankszámláin. Bűzlenek az uniós pénzek, s körülöttük a társadalmi esélyegyenlőség. Bűzlik a közigazgatás, a bürokrácia és természeténél fogva eleve bűzlik a korrupció. Bűzlenek az ünnepek, az autópályák, a főutak, a zéró tolerancia, az autósoktól, vagyis értsd, a lakosságtól lecsatolt milliárdok, melyekből inkább 60-as, 40-es, és 30-as táblákra telik, új, megjavított utakra már sokkal kevésbé. Maradnak a kátyúk: kerülgetünk, centrírozunk, toldozunk-foltozunk, egy kis dombon lecsücsülünk, behajtunk, túlhajtunk, nézünk, de nem látunk, közegnek bólogatunk, asszonynak, gyereknek lekeverünk, oszt végül is befizetünk, mint mindig. Bűzlik a jobboldal és a baloldal, az utcai verekedések gyülekezések és megemlékezések idején, s bűzlenek a rendfenntartók meg a közterület felügyelők, dolguk végeztén. Bűzlik az egész Ország, s nem csak az a bizonyos Valami, mint egykoron Dániában. Itt egész Hunnia bűzlik. 

Szindbád, egy reggelen, budaörsi albérletének erkélyén álldogálva elhatározta, hogy megváltoztatja a gondolkodását. Pozitívra vált. Ezentúl mindent pozitívan fog nézni. Mindenkire és mindenre mosolyog, hogy mindenki és minden visszamosolyogjon rá. 

A nehéz ébredés után, nem kapcsolta be a rádiót, mint szokta volt. Miért? Mert a híreket, a notórius negatív gondolkodók, a rádiós és tévés hírszerkesztők állítják össze, kezdve a kirgiz hírcsatornáktól a magyar Hír TV-n át egész a tótumfaktum BBC-ig és CNN-ig, olyan emberek, akik abból élnek, hogy rossz híreikkel, kifogástalanul mesterkélt modorukkal negatívra hangolják embertársaik gondolkodását, hangulatát. Tájékoztatnak? Na de hogyan? A napi hírek kilencven százaléka másról se szól, csak halálról, nyomorúságról és hazugságról: háborúk, fegyveres konfliktusok, merényletek, gyilkosságok, súlyos balesetek, árvizek, szökőárak, monszun, tornádó, Óz, a nagy varázsló, olaj, áremelkedések, korrupció, éhínségek, hatalmi játszmák, sztrájkok, tüntetések stb. Ugye ismerősek ezek a szavak és kifejezések, meg a mesebeli hős? – Ezentúl zenét hallgatok hírek helyett – okoskodott Szindbád. Miután behörpölte instant kávéját, reggelijét megspórolva gyorsan felöltözött, és elindult dolgozni. Kicsit szorított a nyakkendő, de nem vehette le, még a legnagyobb hőség idején se, osztrák főnökei nem nézték volna jó szemmel. Szindbádnak, mint jó alkalmazottnak, maximálisan alkalmazkodnia kellett az osztrák vállalati kultúrához. Különben, bármiféle kuruc virtus, simán és rövid úton lapátra kerül. A tőkés diktálja a tempót, mondja meg a hogyant, míg a gyarmatosított örül, ha dolgozhat. Szindbád vérében azért mégiscsak kuruc maradt, s titkon labancnak nevezte osztrák főnökeit. Egy nagy lakberendezési áruház névleges vevőszolgálati vezetőjeként, minden vásárlói panasz, amit az osztrák gőg és nemtörődömség okozott, az ő és közvetlen munkatársai hátán landolt nagyokat csapódva, csakhogy porzott bele a bennszülött munkavállaló idegrendszere és méltósága, már amennyi abból még megmaradt. Kamionszámra érkeztek komplett konyhák, háló- és dolgozószobák sérülten vagy szerelékcsomag nélkül, s nem lehetett visszaküldeni az osztrák gyártónak, csak a lengyelnek vagy a románnak. Az osztrákok, tulajdonosként, monopol gyártóként és beszállítóként, elvárták, ha szart küldenek is, azt kezeljék az áruházak, vissza ne küldjék. Erre persze egyetlen kezdeményező vevőszolgálatos se vállalkozhatott, ugyanis nem fogadták, s nem küldtek helyette mást, ellenben a kollega vagy kollegina repült. Ilyesmire nem is került sor, mert a magyar áruházak menedzsmentjében hiányzott a kurázsi. A szar, sérült vagy szerelékcsomag, és egyéb tartozékok nélkül beérkezett áru nem csakhogy fenntartható vásárlói elégedetlenséget generált, de megnövelte az adminisztrációs és kezelési költségeket is, ami ugyan a munkabér növekedésében nem jelentkezett, viszont a tényleges forgalom csökkenésében igen. Ezért az osztrák fejes a magyar menedzsert csesztette, a magyar menedzser pedig, megvadult kutya módjára csaholva az irodában és az eladótérben, beosztottjai bérét, önbecsülését és életidejét rövidítgette szorgos szervilisen. Szindbád nem tehetett mást, feltette a pléhpofát, mosolygott az elégedetlen és megvezetett vásárlókra, tárhelyezett adminisztratívan és fizikálisan, értékcsökkentetten kihelyezett és eladott, csórásokra odafigyelt, s ha más lehetőség nem maradt, bezúzatta az árut – naná, minthogy a dolgozók asztalossal megvágassák és hazavigyék! Azt nem tűrné az osztrák! Inkább vesszen kárba, és a dolgozónak ne jusson több annál, amit ő megállapít. Szindbád gyakran elgondolkodott magában, miközben a vásárlói panaszbejegyzéseket válaszolgatta, és a reklamációs rendeléseket küldözgette a lengyel és a román beszállítóknak. Eszébe jutott Esze Tamás meg Tarpa, a tarpai hegy, ahonnan tiszta időben rálátni Beregszászra és a Kárpátok messze kéklő hegyvonulataira. Eszébe jutott a Vay család impozáns, gyönyörűen felújított vajai várkastélya, ahol Pálffy János gróf császári tábornagy találkozott Rákóczival, mint tudjuk, a szabadságharc lezárása végett. Szindbád belátta, hogy a szabadságharcot lezáró szatmári béke, nem Rákóczi, hanem Pálffy és Károlyi érdeme volt. Ügyes diplomáciai manőverezésüknek köszönhetjük, hogy a Rákóczi vezette szabadságharc nem szenvedett teljes katonai vereséget, s a magyar nemesség nemcsak elkerülte a Fehérhegy utáni cseh nemesség tragikus sorsát, hanem a béke révén komoly tekintélyre is szert tett a Monarchiában. – Meglehet az osztrákoknak is a véleménye rólunk. – gondolta magába szállva Szindbád. – Istenítjük Rákóczit meg Kossuthot, miközben nem tanítjuk Pálffy és Károlyi érdemeit, és nem becsüljük eléggé a nagyszerű és bátor stratéga Görgeyt. (Szerzői zárójeles megjegyzés: Szindbád a magyar városok Kossuth szobrait Görgeyére cserélné, habár dédapja sosem politizált, sőt, még katona se volt. Többre becsülte a nőket a politikánál meg a párbajnál. Na de hát nagyot változott a világ, már a nők sem a régiek.) Elfelejtettük, hogy a török kiűzésekor a magyarság többsége Apafi és Thököly zászlai alatt a „rossz” oldalon harcolt, míg a Habsburgok és a lengyelek vereséget mértek Bécsnél a hódító törökre, s a következő két évtizedben Habsburg seregek, nagyrészt külföldi, nem magyarul beszélő katonák szabadították fel Magyarországot. – Emigrálni megtanultunk, de itthon helyt állni..., az már valamivel nehezebb és nem is jár olyan posztumusz vagy nemzetközi hírnévvel. 

Szindbád ezen túlságosan komolyan nem veendő csendes, de nem sunyi eszmefuttatás után berendeltetett osztrák főnökének irodájába, úgyhogy gyorsan át kellett konvertálnia agyának járását történész műkedvelősről egzakt üzletiesre. Plusz magyarról nem a jól bevált angolra, hanem a nyögvenyelős németre, merthogy Rakolvsky, ez a szláv származású osztrák, a főnöke, tudott ugyan angolul, de tapasztalatból tudta, a magyarokkal szemben bárhol és bármikor megengedheti magának anyanyelvét, a németet. Izzadt is Szindbád rendesen, míg végre pontosan megértette, hogy hol nem stimmelnek a számok az elektronikus rendeléseken, és az átvételi lapokon. Rakolvsky büntetésképpen és penitenciaként leküldte hősünket a cívis városba, ahol már az új áruház megnyitására készült a nyitócsapat. Nem tudta, hogy nyírségi és szatmári szülőktől származik, onnan, ahol pár száz éve a kuruc jobbágyok kovakővel fent kaszával kergették a labancokat, s hogy Debrecenben, ebben a viszonylag nagy faluban, a kálvinista Rómában, a puszták és a csikósok fő-fővárosában, legalább annyira otthon van, mint amennyire ő burgenlandi szülei tehénszaros tanyáján. Szindbád összepakolt, és másnap reggel Esztergomból kifutott Suzukijával elindult Debrecenbe. – Budapest egy szörnyű hely, nem vidéki embernek való – dohogott magában, míg a tömött kocsisorban szlalomozott, s klíma híján, lehúzott ablaknál szívta, a ki tudja milyen sűrűségű, frissen kipufogott szénmonoxidot a nyári aszfaltkánikulában. Akár monarchiabeli dédapja, szerette az indián nyarat, amit szülőföldjén csak vénasszonyok nyarának hívtak. Ez az időszak szeptember közepére, október elejére esett a régi kalendáriumok időszámítása szerint. Még a nyolcvanas években is ez az időszámítás járta. Azokban a tejcsarnokos, igazi pöttyös túró rudis időkben, amikor még szó szoros, s nem csak lelketlen, üres marketinges értelmében, a legkisebb is számított, a falusi emberek hírből sem ismerték a szmogot, az allergiát, a stresszt, és egyéb, mára össztársadalmi szinten elterjedt civilizációs nyavalyákat.  – Ah, indián nyarak! – sóhajtozott nosztalgiázó posztmodern hajósunk, mikor megpillantotta a gödöllői dombokat az M3-as autópályán haladva. – Meleg színekben úsznak a szelíd gödöllői lankák. Otthon, az ugornyai Tisza-parton már biztosan elcsendesedett a placc, kiürültek a víkendházak, iskolába, kollégiumba mentek a részegeskedő kamaszok... – kezdett előkúszni a lélek mélyéről a dédapjától öröklött szenvelgő derű, már-már a költői elmélázás hangulata ringatta a román és ukrán kamionok verte menetszélben a 120 km per órával haladó kis Suzit, mikor hirtelen bevillant a törvényes pénzlehúzók vakuja. Püff! Megállt a legközelebbi pihenőhelyen, megnézte havi autópálya matricáját, s észrevette, hogy egy napja lejárt az érvényessége. Tudta, hogy figyelmetlensége 15 000 forintjába kerül, mert bizony, itten nem lesz apelláta, lefényképezték az autót, s a rendszám alapján rutinszerűen azonosítják, majd küldik a felszólítást és a csekket a bírságról. Elkámpicsorodott. Ébredező életkedve kellős közepébe rondítottak, így érezte. A pihenőhelyen, ahol megállt, nem volt benzinkút, nem tudott új matricát venni, így hát tovább kellett haladnia a legközelebbi benzinkútig. Igen ám, de csőstől jön a baj, a szegény kispolgárt csak az nem húzza, aki nem akarja. Derűre ború, borúra ború, meg az Állami Autópályakezelő Zártkörű Részvénytársaság mini minimálbéres ellenőrei. Hát, ott álltak a kihajtónál, s nem látszottak a porlevelű, féregkímélt fáktól, vagy csak Szindbádunk volt szimplán vak és elővigyázatlan, saját dühében és frusztrált zavarában fuldokló, tőkés- és államnyúzott proletár, hiába hunyorított bambán, nem vette őket észre rózsaszín párduc, rikító szerelésükben. Az ellenőrök, mint ahogy az egy dolgát jól végző, utolsó előtti esélyét kockáztatni nem akaró, családos, kis egzisztenciájáért naponta rettegő kisemberhez illik, Mel Gibson Rettenthetetlen Hősének rettenthetetlenségével, de egy vernei droid kommunikációs képességeit is alulmúlva tették érthetővé, hogy Uram, Maga, aki a legkevésbé sem Úr, méltósága, lássa, annyi se, mint a kétnapos bolhapetének, másodjára is köteles befizetni a büntetést. A méltányosságra, mivel meghaladta kompetenciájukat és intelligenciájukat, nagyívben tettek. Szindbád ekkor pontosan azt a fémes ízt érzete a szájában, amit akkor érzett, amikor még anno középiskolai tanár korában megkapta aprópénzes fizetését a 100 napos program előtt s után – infláció kalkulálva. Pár héttel később hiánytalanul, kedvesen szimpatikus modorban fizette be a 30 000 forint bírságot a budaörsi vevőszolgálati irodában. 

A következő benzinkútnál, az osztrák vagy magyar közép-európai óriásnál, elbeszélőnk sem emlékszik már, annak rendje és módja szerint kifizette a 4500 forintot a havi autópálya matricáért. Nyugodt szívvel gördült tovább, bár előre sajnálta azt a 30 rugót, amit büntetésként fizet majd be az állami pályafenntartó vállalatnak, annál is inkább, mert aki dolgozik, annak minden fillérnek megvan a maga helye. Társadalombiztosítás, ilyen és olyan járulék, nyugdíjak, ami már Szindbádnak és nemzedékének ugye nem lesz, akkor sem, ha fizetnek még a magánnyugdíj pénztáraknak is.  Maradt a feladat: kitermelni a nyugdíjakat a jelenlegi nyugdíjas nemzedék számára, az állami költségvetést, meg a nagykutyáknak járó honoráriumokat. Mi marad? Lópikula. Az utolsó bőrréteget is lehúzzák az emberről. Lakásbérleti díj, rezsi, autó, üzemanyag, táplálkozás, ruházkodás, számítógép, internet, könyvek, egy hét nyaralás évente itthon vagy a horvátoknál, hálapénz ide meg oda, és a többi: ezekre már csak a csupasz, eleven húsból telik. 

Debrecenben még meg se melegedhetett a feneke irodai bársonyszékén, máris át kellett költöznie Miskolcra. Ott is új áruház nyílt. Szindbád, szokásához híven, itt is kultúrtörténeti sétával kezdte a város belakását. Lillafüreden a Hámori tónál Latinovitsra emlékezett, amint a befagyott tó jegén korcsolyázik egy fiatal színésznővel a hetvenes években. Kicsit arrébb, József Attila Ódáját szavalta a Szinva patak vízesésénél, a Palota Szálló oldalában, a procc középréteg és a szegény költő találkozóhelyén. Diósgyőrben végigszellentette a királynők várának időszakos tárlatait, csakhogy az értetlen lengyel turisták gyanakvón egymásra mutogassanak. Ezen jót mulatott. Benn a városban, az új plázák körül nézelődve, P. Mobil és Edda dalokat dúdolgatott a nyolcvanas évekből, mint: „Acélváros, Miskolc mindig várni fog!” és „Vasúti várótermek, pénznyelő automaták, zsúfolt vonatok, részeg katonák! Hűvös éjjeleken, ha eltompulnak a fények, vadítja lelkem, kínoz egy ének!” és „Apád szavai rég lekoptak rólad, érzed, nem szeretnek, átnéznek rajtad.” Az utcák a fémszívű csövesgyereket jutatták az eszébe, de csak mert így akarta, ilyen hangulatban volt. 

Szindbád munkaidőben is szórakozottan dúdolgatott, úgy döntött, nagy ívben tesz a pozitív gondolkodásra. Mint Doktor Zsivágó, Szindbád is úgy érezte, csak a szerelemért érdemes élni, s hogy immár rá is igaz, amit Paszternak önmagáról mintázott hőse mondott a gaz és becstelen Komorovszkijnak: amit írok, kizárólag engem képviselnek. Nem akart celeb lenni. Csak igazi.