Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 7. sz.
 
 
 
 

 

TANDORI DEZSŐ

 

A valódi lóversekből

Rutterno 


I. „...és magam meg nem ismertem” (Szép Ernő) 

Volt egyszer egy Rutterno nevű lovam,
hiszik, nem hiszik, Klaus Rutter lovagolta,
de én, visszagondolva, hogy ebben a nemben
megvolt már nekem Arnulf Schindler (a Sintér),

ki Szegény Ördögöt (Armer Kerl) vitt,
vitte őt Düsseldorfban, alkony tájt,
alig pár százan vettük körül már csak a pályát,
a nap kiteregette ködfátylát, és döngettük

a szélső, használaton kívül rekesztett
tribünt, vas lemezeit e tribünnek,
drukkoltunk Szegény Ördögnek,
oly mindegy, hogy nem fogadtam meg,

és ez az élmény ott volt „borderline
tudatom szegélyén”, s nem engedett aktivitást,
na, mindegy. Így, meg máshogy, alakultak
lóversenyes verseim, de én mindig túl

kegyetlenül zárom le a múltat. Kár, hogy
nem szórakoztat, lenne mim e szórakozáshoz,
már hűvös szeptemberi délutánok,
halott szeretteim csillaga derékszögben fenn. 



II. „...edve néztem szét: a világon vagyok, élek” (Szép Ernő) 

Epedve? Ébredve? Tespedve? Megrepedve?
Medve? Ez utóbbi nekem a legkedve-
sebb. Medve nevű ló mennyi volt. De Rutternót
nehezen feledem. Megyek, képzeletem

visz csak, a kis csatorna (Maida Vale, London,
még mondom?) szegélyén, korlátján túl lakó-
hajók, emitt pezsgőznek, ott szurokkal
tömik a réseket, készülnek a télre,

valaki egyensúlyozva lép egy kötélre,
és kék-fehér-piros pöttyös egy mentőöv,
és egy ilyen zsokészínt rakok meg ír földről,
mások lovainak lába alatt egy sor gát földől,

és az én kék-fehér-piros pettyes zsokém
(van ám ily medvém!, ily nyakravalóval)
hatalmas hajrával nyer egy ily nevű lóval:
Naplopóval. Ellopva-A-Napot mármint

a neve. Sokáig nem fogadok más színt. Egy Miszter
Burnsszel tartok, öt az egyhez, komoly pénzt
rakok rá, de tétováznak a lovak akkor a startnál,
begyávulok, kontrának megteszem Bonapartét.

De már Szent Ilona, kocsiszín a császáré,
nyer nekem Burns, de Bonaparte-pénzem a kutyáké. 



III. „...sok nadrágom” (Szép Ernő) 

Szerettem volna gyakorlatilag is, nemcsak
képzeletben egy ily mezőnyt: Ingyom – Kóbeliponcom –
Krux – Muskadin – Rih – Sutemonto – Nus – Rutterno.
Rutternóhoz folyton visszajutok. Persze,

a huszonhetes mezőnyből 15-szörös pénzt dobót,
Rutternót, húsz perc munkájával dolgoztam ki
magamnak (hogy ne játsszam) egy kis ebédelő-utcában,
nem messze a Dover Streettől, előtte

galériákat néztem, ahogy közbe-közbe’
(vagy boldogságomban, vagy csak szorongva)
közbeiktattam ezeket mindig. Ah, a Cork Street!
Meglátogatandó. De a kidolgozott 15-az-1-hez

ló is játszandó. Nem volt nekem ehhez
az egész lójátékhoz semmi igazi adottságom.
Vakmerészség. Ugyan. Módszeresség, vagyon?
Nus, Rih, Muskoka. Ez volt, gondolható, triviális

hármasbefutóm, az egyetlen, 10 osztrák
sillingért. „Nézzétek ezt a pofát, variációk sorát
hagyta el, s megtette a Nus – Rih – Muskokát”, így
haverjaim hazafelé a badeni helyiérdekűn.

Sok nadrágom, diadalmi-jelen V-betűm
itt hagyni, mint végbúcsúján Szép Ernő
vágyott volna, hogy meg is futamodjon,
maradjon, én is nadrágjaimba akarok csak vissza-

férni. Érett fejjel hagytam el az italt.
Nem tudom, milyen fejjel szégyenkezem,
hogy utolsó madaram is meghalt,
drága Totyim, s itt hagyott kézen-közön. 

Rutterno infernója! Ily mód öröklődik
egy-egy híres lónév az új korokra.
Rutterno Paradicsoma is lesz, de ő itt,
Totyi nem száll többet az alkaromra,

igaz, az sincs, hogy alkarom agyonnyomja.
Elmentek a lovak, a madarak kihaltak,
minden terv, hogy elmenjek innen, rögtön aljnál
aljabb; ostobább vagyok egy csészealjnál,

gondolom, ha bármire vállalkozom már,
még. Gyere vissza rám legalább harminckettes
bakanadrág, mit tegyek, kicsaptam magam minden
tanodából, s csak a lefogyáshoz érzek

– de tényleg minden ideológia és pszichológia –
nélküli halál nagy életkedvet. S zárom soraim, e verset.