Nincs
kinek
ülnék
apámmal kint az udvaron
a kecskelábú asztal mellett
borozgatnánk szó szót követne
lassan kimérten botorkálva
kora ősz lenne az érő Izabella
illata időzne körülöttünk hallanánk
a zöldjüket vesztő fűszálak méltatlankodását
az útról beköszönne egy-egy kedves ismerős
tekintetünket húzva maga után akaratlanul
a harangszó felezte nap második felében
lennénk s mi észre se vennénk hogy életünk
hátra lévő részét kezdtük el a délutáni nap
cirógatna anyásan fülünkben macskánk bölcs
dorombolása mosolyt optimista eleven plakát
tűznék arcomra és azt mondanám
amit még sohase mondtam de ki kellett
volna mondani rég
mégse mondom mert már nincs kinek
Elszakadt
szál
te
szakítottál vagy én
ki tudja már
elszakadhatott hát elszakadt
mint minden ez a történet is véget ért
de ami volt szép volt nagyon
emlékezéshez príma nyersanyag
tetszhalott évek
kettőnkből csak én maradtam
szállást adok
a sorsára hagyott érzésnek
Piknik
a
nyársra húzott szalonna vitatkozott a tűzzel
egyre szaporábban csepegtette kenyérre földre kézfejre
forró érveit a júliusi ég alatt
egy vidám társasággal helyrebillent
a régi rend a nap (ahogy szokott) csak ment tovább
a szalonnasütők hangja már
az erdőben sietős lombú fák alatt erőtlen mint a
magára hagyott avar néma tiltakozása
s újdonsült hiánya valaminek ami ígéret
volt s öröm a szél a tó közepéig sántikált
ott meggondolta magát és eltűnt mint az önfeledt
mozdulatokkal rovátkált délután a parton
a hamu rég elfelejtette a tüzet üresebb és ostobább mint
a halál csend volt hallani lehetett amint egy
fűszál jobb híján hozzáütődik a másikhoz