Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 5. sz.
 
 
 
 

 

HORVÁTH VIKTOR

 

Török tükör

  (részlet)

 

 


A kitárás 

Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
A kebledből elszabadul,
kivétetik a súly,
mely a földhöz szögez;
látod, most tisztelet övez az emberek között.
A küzdéstől könnyű leszel.
A teher felemel.
Kezdd újra, ami véget ért,
az Uradat imádd és vágyva féld.
 

                                    (94. szúra) 


Fényes arcú efendi!

Féltett gyermeke gyermekeimnek! Biztosan tömött párnáidra dőlve nyitottad ki ezt a könyvet szobád falát borító szőnyegek között, jó tűz mellett, forró italt kortyolva. Neked írok, olvasd jó szívvel!
    Én nem szerettem olvasni, írni se szerettem. Nemes vérű csődöröket szerettem, a nyílvessző feltollazását, a rablást, lesvetést, a csodálatos asszonyokat és gépeket; és az érdekelt, hogy miként lehet valakit tíz lépésről homlokon találni a buzogánnyal. Most mégis írok, hogy végleg elcsitítsam magamban a harcot, és hogy az aranykor nagy mozaikjából megmentsek neked néhány színes kövecskét, mielőtt hamu borít be mindent.
    Akkor fogod kezedbe venni mesémet (ha Alláh úgy akarta, hogy kézbe vedd), mikor én, Ísza, Juszúf fia, már évszázadok óta újra halott leszek. Épp úgy, ahogy születésem előtt is halott voltam. Mert nagyon kései időket élünk, barátaim! Én a Hidzsra 1007. évében írom ezeket neked, vagy ahogy a keresztimádók számolják: Jézus próféta (kísérje őt boldogság Alláh zsámolyánál!) születésének 1599. évében. Már nagyon öreg vagyok.
    Boldog időkről írok neked, mikor az emberek beteljesítették vágyaikat imájukkal már itt a földön, vagy fertelmes csodákat tettek varázslataikkal.
    Akkor régen béke volt, most háború van. Akkor nyár volt, most tél van. Akkor vágytam a háborúra, és Alláh megengedte a háborút, most kívánnám a békét, és lám, Alláh nem engedi. Hadseregek vonulnak a sáros utakon észak és dél, kelet és nyugat felé, hadvezérek ellenségeik balzsamokkal töltött fejét küldözgetik uraiknak, sosem látott, pokoli robbantó masinák születnek, és egész Frengisztán minden pogány vitéze ránk jött. Vallont, németet, franciát, kozákot engedett ránk a Sátán; még Pécsen is félünk a pusztává lett falvak között száguldó kanizsaiaktól, és szörnyű hírek jönnek Budáról, amely kiállta a rettenetes ostromot, de mikor a budai tartományi kormányzó, a védő, a szétlőtt városából kilovagolt, és meglátta a ragály sújtotta, rommá lett tartományt, sírva fakadt.
    Gonosz időket élünk, de te, olvasóm, újra boldog korban fogsz örvendezni ennek a történetnek, mikor a hit már régen békét hozott a földkerekség országaira. Alláh adja, hogy hamar meglegyen! Ő azt csinál, amit akar.
    Légy víg, efendi, mert bárki vagy is, és az Isten bármely országában élsz, bizonyos, hogy muzulmán vagy te is, ahogy a Szent Korán 110. szúrája jövendöli: 


A győzelem 

Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. Ha majd Alláh hódítása elérkezik,

                                    és a győzelemre segít,
2. s ha látod, hogy az emberek
                                    tömegei követik a hitet,
3. akkor adj hálát, dicsérd, kérd bocsánatát,
                                     mert készen áll, és megbocsát. 


Jól fogunk mulatni! Akárhogy nyöszörögjön a szél ebben a zord vilájetben, és bőgjön a vihar, én tavaszt fogok mesélni, vidám kezdetet, aztán nyarat, az idő érésének jóízű gyümölcseit, boldogságot és szépséget, ifjúságot, teremtést és kalandot.
    Elmondom neked a világ kamaszkorát, az őseim történetét, ahogy azt a dajkámtól, Halímától hallottam; a nagy háborúk és születésem történetét, a gyerekkoromat, ahogy Szejfi szolgánktól hallottam, és olyan csodálatos dolgokat, melyekre már a magam eszével emlékszem; és azok a dolgok borzasztóak, ám mégis a Paradicsom lehelete teszi őket kedvessé, mert ifjú voltam, és ifjú volt a kezdet. Akkor is édes a régmúlt, ha tudom, hogy kegyetlen voltam és megveszekedett, mert minden gonoszságomat elengedtem már. Béke velünk! Amin.

 


Első rész – 1526 



Hogyan vesztek össze a bolond frengi szultánok 

 

Szejfi, a nevelőm, úgy mondta el nekem, ahogy az áldott emlékű oszmán történetírók megírták. Én csak ámultam azon a beszéden, Szejfi pedig nagy komolyan mondta, mondta, de időnként megállt és mosolygott.
    Szerettem Szejfit.
    Így mesélte:
    Abban az időben a bálványimádás tévhitétől elvakított nyugati országok szultánjai a császári koronának hódoltak, ezért mindannyian igen vágyakoztak erre a koronára. Ám ez a korona Lausnak (akit az  alávaló gyaurok Második Lajos Királynak neveztek), tehát ez az úgynevezett korona ennek az esztelen Lausnak a birtokában volt, és ez a Lajos Alamán ország és Üngürúsz ország szultánja volt. Ezeket a vilájeteket a bálványimádó hitetlenek Németországnak és Magyarországnak nevezik.
    Tehát, ez a Lajos szultán, ez a Laus, igen nagy hatalmat tartott a piszkos kezei között. Szandzsákjainak területe és várainak sokasága megmérhetetlenül terpeszkedett, gyalogos és lovas serege annyi volt, mint égen a csillag, birtokai és földművelő rájái, mint mezőn a fűszál, sivatagban a homokszem. És a hadai! Minden disznópofájú katonája magas volt és félelmetes, akárha dzsinnektől származtak volna, lovaik tüzet fújtak, mint a sárkányok, és akkorák voltak, mint a rúkhmadár az Ezeregyéj meséiben. A lovasok és gyalogosok tetőtől talpig vasba öltöztek, és olyan ádázul forgatták a fegyvert, mint az ördögök; hadnagyaik a seregek elrendezéséhez és a hadviseléshez úgy értettek, akár Aszáf, a régi Bölcs Salamon hadvezére, bátorságuk pedig Túszéhoz volt hasonlítható, aki a legnagyobb perzsa hős a régi időben.
    De ez még nem minden, mert nem a Lajos volt az egyetlen frengisztáni szultán. Itt volt még a Lajos leghitványabb rokona, Ferendus szultán is, aki Ferdinánd Császárnak hívatta magát, és ez a Ferendus kapzsi volt a kapzsik között.
    Ám mi történt? Francse szultánja az ostoba és felfuvalkodott Francsiszkó volt, más néven Ferenc. Ezt a Francseországot Franciaországnak nevezik a magyarok. Nos, ez a Ferenc is vágyakozott a koronára, hát így okoskodott: „háborút indítok Lajos ellen, hogy a koronát megkaparintsam”. Csakhogy Lajos erős volt, mert ő és a német Ferdinánd egy karavánnal utaztak. Ráadásul volt Ferdinándnak egy édes testvére, a Karló, más néven Károly, Iszpánia szultánja. Ez a Károly, aki szintén a hitetlenség bűzös mocsarában cuppogott, igen nagy hatalmú szultán volt, és amikor meghallotta, hogy Ferenc rátámadt Ferdinándra, igen megharagudott. Mert a Ferdinánd a testvére volt. Nyomban háborúba szállt, és hátbatámadta Ferenc király szultánt, a francia dögöt.
    Ferenc így már kétfelé viselt hadat. Egyszerre hadakozott Ferdinánddal és Lajossal, akiket ő maga támadott meg, és Károllyal, aki a Ferdinánd segítségére jött, hiszen az testvéröccse volt neki. Hamar kiderült, hogy Ferenc király nem bír Lajos, Ferdinánd és a spanyol Károly erejével.
    Mikor ezek hárman több várat és a hozzájuk tartozó falvakat is elfoglaltak már a Ferenctől, és mikor Ferenc király látta, hogy mindüket le nem győzheti, igen megijedt. Azon kezdett gondolkodni, hogy az elbizakodottság mételyétől megfertőzött agyában fogant tervének szekerét miként kormányozhatná a megvalósulás palotájának udvarába, és így töprengve hirtelen a világosság apró lángja gyúlt ki háborodott eszében. Papírost, pennát és tintát rendelt, leült, és levelet kezdett írni a Padisáhhoz (legyen boldog Alláh fényében!), a Nagy Szulejmánhoz, mert ő volt akkoriban a hitet védelmező kalifa, Mohamed Próféta (áldás reá és családjára!) hős utóda. A levél pontosan így szólt: 


A disznó Ferenc Király levele 

Nagy Szulejmán, aki a disznóhúsevő és maguk is disznó keresztények ellenében az igaz hit védelmezője vagy! Én, az alávaló és gonosz természetű Francsiszkó, ostoba elmémben a meggondolatlanság trágyadombján fogant tervem szerint rátámadtam Lausra, Alamánia és Üngürúsz mocskos és erkölcstelen szultánjára és Ferendusra, hogy tőlük a hívságok haszontalan és semmit érő koronáját megkaparintsam. Ám a Ferendusnak az édes testvére, a becstelen és égetni való Karló Király szultán, aki Iszpánia ország szultánja, szintúgy háborúba szállott ellenem, és most hárman kétfelől dúlják utálatos országomat, melyre rátekinteni is borzalom. Együtt pusztítják és dúlják Francse országot, a bálványimádásnak ezt az igen mély pöcegödrét, melynek minden megátalkodott lakója a legalsó pokol tüzén fog égni halála után. Velem együtt.
   Világos elméjű, hatalmas Padisáhom! Én, Francsiszkó, hason csúszva, méltatlan pofámat zsámolyod lábához dörgölve könyörgöm, hogy leckéztesd meg az elbizakodottság borától megrészegült jézushívő német és magyar kutyákat keleten, és akkor az én alávaló hadseregem már le tudja győzni a gonosz Karló Királyt nyugaton. Ha nagy bajomban segítesz rajtam, legboldogabb leszek legutolsó rájáid között, és életem végéig szolgállak tégedet, és még azután is, mert összes szörnyeteg természetű gyaur leszármazottaim és elvetemült utódaim mind hódolni fognak neked egészen az idők végezetéig. Továbbá lehozom neked a Napot és a Holdat. 


És az angyali természetű Padisáh megkönyörült.
Így kezdődött.