Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 4. sz.
 
 
 
 

BATÁRI GÁBOR

 

Talán-Szindbád (mint a Muszáj-Herkules)

 


Megint felhívta. Kedves, éltes hölgy, kissé fárasztó telefonjai heti rendszerességgel várhatók. Egyesek szerint szenvedély tüze ég benne iránta, persze a hölgy nagyon finom és aranyos a menyétje. Látta őskori fényképét, harminc évvel ezelőtti önmagával szívesen hetyegne, de mostanság ki van zárva. Ebédmeghívásaira (ha kellő ritkasággal kultiválja) szívesen megy, jól főz, ő meg szereti a hasát. Ilyenkor a szerelemről beszél (ez a mániája, dalaiban is erről nyafog), de az szóba se jöhet, akár Skandinávia, persze azért édes, csak sajna populista.
     – Miért csak az öreglányok tapadnak énrám? Teszi fel sokszor magában a kérdést. – A közel korombeli nőcik észre sem vesznek – sóhajtozik –, pedig nem vagyok egy észrevehetetlen (itt fizikai teste tömegi és térfogati nagy egységére utal) és még így szólt: – Kezembe veszem a dolgok irányítását, nagy merényletet követek el az emberiség ellen, csinálok magamnak három bomba nőt, ínyemre valót, és ha felrobbantják ezt az egész kócerájt, még azt se bánom.

 



Nagyvárosi Éposz

 


Érckövi hazafelé baktatott a munkahelyéről. Az utca zaja, amely amúgy is idegtépő néha, még külön is irritálta feszült idegrendszerét. Az erős hanghatású zajok, zörejek, mint például autótülkölések, kolompok, dudák, csörömpök emberi érzékszervekkel tapintható burkolatot vontak köréje, sőt...! Bizony nem ugrándozott, mint a zerge, semmi oka nem volt rá. Hosszú ideje gondterhelt volt és nyugtalan. Aggódott. Hogy mi volt lelki egyensúlytalanságának és látszólagos boldogtalanságának az oka? Hát ez, ez járt szegény Érckövi fejében.
    ...Nehéz volt a mai nap ...a főnök sokat molesztált ...az árak az égbe szöknek ...kevés a pénz ...no, meg a környezetszennyezés ...a szmog lassan eltakarja a Napot. A világvárosi füst és korom a sejtjeibe ivódott (szomorú a sejtés, de igaz, a piszok áthatol akár a röntgensugár). Földhözragadt, korlátolt valója miatt nem gondolhatta, hogy a magafajta kis ember is mi mindent adhat a világnak. Miközben így bandukolt, gondolataiba feledkezve... nos, ne kerteljünk, úgy érezte, hogy valami éles, hideg, fémes szerszám hatol testébe. – Talán Marduk – villant szinte megvilágosodásként agyába a felismerés. Eltalálta. Menthetetlenül kettévágatott, alantasabbik feléből lett a Föld, a nemesebbikből az Ég, és a felaprózódás folytatódott. Kiömlő véréből lettek a folyók, fogaiból a kövek, hajából az erdők, könnyeiből az eső és harmat, agysejtjeiből az emberek, atomjaiból világegyetemek. És dobogó szívéből Budapest. 

 


Adam Babel

 

Vette Isten a földnek porát és számtalan téglát vetett abból, kiégette azokat irgalmának és ítéletének emésztő kemencéjében, égig érő agyagtornyot emelt belőlük, amely egy állóképhez vala hasonlatos, de isteni lényegét tükröző orcájának magasságáig nem engedé azt felérni. Menynyet ostromló, földi jelenlétének ezt a büszke emlékművét porig alázta, mégis elhelyezte benne az újrakezdés csíráját. És nevezé azt embernek... 



Kozmogónia

  Hésziodosznak

 

A kezdet előtt – egyesek állítják –, a KHÁOSZ volt. Azt nem lehet tudni, hogy a KHÁOSZ maga a semmi, netán...– áhhh fölösleges ebbe belebonyolódni..., na, na de mégis –, mégis a semmi a tartalmatlanságig összezsugorodott MINDEN, vagy csak a hétköznapi értelemben vett szimpla nincs, a nemlét, amely majd közeli rokonságban lesz a holtak hazájával, a későbbi elképzelésekben (amikor már lesznek emberek, ugye... bár).
    Elég az hozzá, hogy ebből a zűrzavaros kvark-kotyvalék-összevisszaságból (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) kiemelkedett az anyaszült pucér SZUBSZTANCIA, az örök fiatal ősmatriárka. Valahol tekergett a végtelenség kígyója is, és mintha azon álomban ringva nyugodott volna VALAKI, akinek kollektív tudattalanjánál is mélyebb lélekrejtekében a még nem létező mindenlétezők archetípusként derengtek. Ám álmában a gondolat szellem-embóliává csomósult, ettől felébredt és látott... (de ezt hagyjuk, ez egy másik történet).
    Visszatérve a gyönyörűséges ősanyához, mezítelenségét a vakító üresség ultraibolya-kékes illúziója auraként takarta el a kíváncsi tekintetek elől (persze akkor senki és semmi nem volt, de a mítoszok már csak ilyenek). Mivel királynői fenségű lábát nem volt hol megvetnie, kezdetleges mindentudásával megkísérelte a KHÁOSZ-APSZU-TIÁMAT-ból valahogy kivarázsolni az Eget, a Földet és a Tengert, sajnos újszülött lévén nem volt elég okos, így ez nem sikerülhetett.
    Új dolgokkal próbálkozott. Elcsábulva a SZÉL-től vagy inkább a KOZMOSZ archetípusától, „feketeszárnyú éj” aspektusában – ilyenkor félelemmel gondolnak rá a legbátrabb dalnokok is – atomtojást tojt „a sötétség méhében”. Feltehetően egy számítógépvírus vagy mutáció miatt az „ősvalamiből” egy sárkányszörnyeteg kelt ki. Az őselvhölgy iszonyodva fordult el korcs gyermekétől, és két combja közt addig szorongatta, míg a szufla ki nem szállt belőle. Meggondolatlan volt, mert magát a Galaxist nyiffantotta ki, ebből kifolyólag nem jött létre semmi sem... egyszóval eltolta a theogóniát.
    Az istennőt érdemei elismerése mellett nyugdíjazták.