Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 3. sz.
 
 
 
 

 

BODRI FERENC

 

Babits körül

  Művészsors a Duna-tájon

 

 

„Esztergomot hajóról pillantottam meg először...” – emlékezik a vendéglátó az előhegyi nyárilak lugasa árnyékában az őt 1932 nyarán meglátogató Móricz-lányok előtt. A háziasszony remek ebédje után majd leereszkednek a városba, megtekinteni a további dombok látnivalóit is. Végül a szíves házaspár elkíséri a hajóállomáshoz csinos vendégeit, akik talán lehet, ugyanarra a hajóra léptek, mint egykor Babitsék. Majd hazaröppennek győztesen a leányfalusi kert és házikó atyai oltalma alá.
      A vendéglátó pontosan emlékezett. 1923 nyarán több ízben szálltak maguk is hajóra Gizella-telep, majd Dömös állomásokon – utazás Esztergomig, mind jobban felfedezni az első pillantásra megkedvelt városka megkopott nevezetességeit.
      Séta vagy éppen pihenés közben akaratlanul is szembetalálkoztak több itt nyaraló fővárosi képzőművésszel, közöttük a Szentendréről áttelepedett, jeles tehetségű és szinte hontalan festőművésszel, Tipary Dezsővel, aki örömmel csatlakozott a régi ismerősökhöz, és akár egy bennszülött őshonos mutogatja kedves barátainak a városka intimebb részleteit, közben lelkesen sorolja a kisvárosi életforma kellemes ájerét, reményt nyújtó lehetőségeit. Esztendő után majd évülhetetlen része lesz az alkalmas házikó megtalálásában, neve tanúként az adásvételi szerződés záradékába kerül. Kapcsolatuk mind szorosabbá válik, Tipary mester státusza Babitséknál emelkedik.
      A pár év előtti békediktátummal a „felvidéki határváros” századokon át érlelt vezető szerepét veszítette el. Erőteljesen beszűkültek funkcionális, főként kulturális igényei és lehetőségei. Komor reménytelenség honol a kulcsra zárt kapuk mögött, a szobákban a „várospolitika” öntépő kísérletei. Különben az alkotó művészek gyakori látogatásai, bőséges nyári jelenlétei jó okkal kínálták a kibontakozás lehetséges módját és tűnékeny reményeit.
      A háború előtti verőfényesebb Esztergomban iskolázott Kárpáti Aurél szinte naponta a főváros és a kedves emlékű nevelő otthona között, és Babits asztala köré szinte falkában terelgeti a helybéli értelmiség irodalomra és a képzőművészetekre érzékenyebb tagjai. Török Sophie naptárának bejegyzései pontosan eligazítanak.
      Az 1924-ben vezetett notesz nyári hónapjainál legtöbbször Tipary Dezső neve fordul elő. Ő emlegeti a „villát”, jelen van „az ingatlan megtekintése” rítusánál (március 18.), pár hét után még Pesten is meglátogatja Babitsékat, velük vacsorázik, náluk is alszik május 10-én. A falakat rendítő vihar kártételéről május 12-én ő értesíti a bizonyára kétségbeesett új tulajdonosokat telefonon, majd fogadja és kíséri őket a helyszínen, ahol eléggé sokszor van jelen. Ő vezeti az érseki képtárba látogató emberpárt, majd fogadja őket még aznap, július 30-án. A sikeres vizit alkalmával még képvásárlásra is sor kerül.
      A bezártság gyámoltalan vigasztalanságába zárkózó Esztergom lakossága számára váratlan élmény lehetett az ismeretlenből magányosan, kevéske cókmókkal érkezett garabonciás, akinek helyfoglalása az eseménytelenül egyhangú, porlepett gondolkodású, örömtelen kisvilágban élők számára szellőnyi változás. A „piktor” egyben világháborús érmekkel díszített főhadnagy is, a látogatottabb helyeken való közvetlen feltűnése szóbeszéd tárgya lett, mint ahogy Babitsé lesz majd esztendő után.
      A Hont megyei Horvátiban, 1887. február 15-én született, Felsőszemeréden nevelkedett, időben felismert tehetségű fiatal ember iskoláztatásában (Képzőművészeti Főiskola, Budapest, München); szárnyrakerülésének pártfogolásában az 1848/49-es, majd a kiegyezéskori országgyűlés képviselőjének, a jellegzetesen Kossuth-párti Ivánka Zsigmondnak jelentős szerepe volt. A háború előtti tárlatokon (Műcsarnok, Művészház, Nemzeti Szalon, a müncheni Glaspalast, nemzetközi bemutatók Rómában, Velencében stb.) rajzaival, színes linómetszeteivel többnyire sikert aratott, 1908-ban grafikai állami díjat kapott. Olgyay Viktor „reményre jogosító tehetségnek” minősítette kiemelten a karcok és a magasmetszés elsajátítása terén az 1909-es Művészet lapjain. Itt és másutt szentendrei és tatai városrészletek emlékezetes rajzaival, színes linómetszeteivel találkozhatunk. Egry József, Pólya Tibor, Paulini Béla és mások társaként egy szellemdús élclap – az Izé – közölte oldottabb témájú rajzait.
      A lövészárokból hazakeveredve a megkedvelt korábbi helyett egy alapjaiban felbolydult, kilátásaiban felforgatott, humortalan világra talált. A bizonytalanságban elveszítette közvetlen pártfogóit, szűkebb pátriájával (Hont megye „külföld” lett) minden kapcsolatát. Három esztendeig a Margitszigeten, József nádor elhagyott, emeletes, omladozó nyaralójában lakik, a festőtárs, Boromisza Tibor csendesen megtűrt vendégeként. Krúdy Gyula „szigeti kisszállónak” nevezi a valaha sárgán virító rompalotát, személyes enyhhelyét.
      Innen Szentendrére került Bornemiszával, utóbb Esztergomba, mint dr. Anthony Béla, előbb Szentendre, utóbb Esztergom polgármestere.
      Közben „tájképfestő lett [...], főképp városképeket állított ki...” – emlékezik az egykori ígéretes grafikusra az Esztergomban ez idő tájban gyakorta megforduló Lyka Károly, az ifjúkori sikerek egyik koronatanúja. A korábban Nagybányán töltött két nyári hónap (1912, 1918) élményei között megkedvelt szerkezetesen impresszív témaszemlélet teljesen átitatta az idősödő festő látásmódját táj- és városképeiben, portréiban. Az Esztergomban töltött esztendők felfűtött reményű tevékenysége eredményét kívánja bemutatni az 1924 karácsonya körüli napokra tervezett tárlat, amelyet az alkotó mellett Kárpáti Aurél és Einczinger Ferenc szorgalmazott, egy-egy kitűnő írással mutatva be a festőt és művészetét. Kárpáti műteremlátogatásáról számolt be a Pesti Napló 1924. június 8-i lapjain, Einczinger Ferenc pályaképet formál az Esztergom december 7-i számában. Az Esztergom és Vidéke két ízben is invitál a tárlat megtekintésére a bencés gimnázium nagytermébe, ahol Tipary portréi, táj- és városképei, rajzai mellett láthatja az iskola kitűnő tanárának, Hellebrandt Bélának ötvösműveit, Einczinger Ferenc festményeit. A kiállítást dr. Anthony Béla polgármester nyitotta meg december 21-én. „a fővárosi lapok is foglalkoznak a kiállítással [...], képeket közölnek róla [...], hisz Tipary Dezső neve ismert név...” – olvasható a megnyitás napján, majd a 25-i lapszámban Kárpáti Aurél előadását, a tanári kvartett szereplését ígérik, pár nap után pedig ifj. Vitál István Tipary egyéniségéről és művészetéről alkotott benyomásait közlik az Esztergom és Vidéke lapjain. Az elismerés olyan, mint a befogadás nemes kísérlete. Tipary Dezső látszólag révbe jutott.
      De más is történt a felszín mögött. Erről a betegeskedő Babitshoz egy megkésett levél számol be utóbb. „Kaptunk egy meghívót az esztergomi képkiállításra [...], hogy sikerült? – kérdezi Török Sophie 1925. január 6-án írt levelében Einczingernétől – mennyire sajnálom, hogy mi nem lehettünk ott! Tiparyról nem tudunk semmit, mikor elutaztunk Esztergomból, az volt a pletyka róla, hogy ’eltűnt’ – azóta se adott nálunk életjelt...” Az érdeklődésre pontos válasszal majd Einczinger Ferenc szolgál február 2-án: „A krónikámat azzal kell kezdenem, hogy a karácsonyi kiállítás reám nézve fájóan kellemetlen akkorddal végződött. Mint várható volt, Tipary kevés erkölcsi sikert ért el, anyagiakban pedig teljesen belebukott vállalatába. Előzetes költségeire 8 társammal 10 millió koronás váltókölcsönt vettünk fel részére azzal, hogy kiállítása bevételéből fogja ezt beváltani.
      Mivel pedig csupán 2 képet adott el 1 millióért, a váltót mi voltunk kénytelenek kifizetni. Ez nem ment bizony simán, mert Tipary igen különös magaviseletet tanúsított annyira, hogy a köréje tömörült kis tábort teljesen elidegenítette magától. Az aláírók nagy része szívességet vélt vele gyakorolni, ő azonban éles modorával kijelentette, hogy nem veszi szívességnek a kölcsönfelvételben való részvételt, és oda magyarázta, hogy nekünk kötelességünk azt levásárolni. Vitattuk ugyan ez álláspontot, de végre egyéb hiányában mégis csak úgy intéződött el a dolog.
      Külön kifejezte elégedetlenségét irányomban, hogy érdekében állítólag nem fejtettem ki elég agilitást, mely végül heves szóváltások után teljes szakítással végződött. Nem akarom itt papírra tenni a részleteket, mert még ma is fáj nekem hálátlansága, és általában igen keserű emlékek fűződnek e közös nyilvános szereplésünkhöz. Még szerencse, hogy én szerény 10 képemet »Nem eladó« jelzéssel állítottam ki. – Neki 120 darabja volt kiállítva, mind új blondel keretben, melyekre még tudtommal 11 millió koronával adós.
      Kárpáti igen sikerült előadást tartott karácsony második napján, sajnos a kiállítás népszerűtlensége folytán alig 120 fejű hallgatóság előtt ...” – olvasható sok egyéb esemény jelzése mellett a szomorú beszámoló.
      Az Esztergom és Vidéke két januári száma (1925. január 18. ill. 25.) közli majd Kárpáti Aurél tájékozott előadásának teljes szövegét mintegy áldozatul a művészetek előtt.
      Tipary Dezső további sorsáról erősen hézagosak az ismereteink. 1925 tavaszától Budapest után ismét Szentendrén munkálkodik. Boromisza Tibor és társai mellett részt kér a művésztelep alapításában is. Budapesti műteremkiállítását a Magyar Művészet említi majd (1926 augusztus), művei szerepelnek a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) 1927-es tavaszi, majd 1929-es téli tárlatán. A KÚT-ban való bemutatkozásait Rabinovszky Máriusz a Nyugatban „Tipary ott tart, ahol eddig Szobotka”, az ezt követőt „Einczinger és Tipary még fokozottabban helyezik ösztönük fölé a geometrikus elvet” lakonikusan homályos tömörségével értékeli.
      Az Éber-lexikon (1935) „posztimpresszionista esztergomi képeit” említi jelesül, az Új Idők Lexikona (1942) alakos és tájképei mellett esztergomi rajzait. Munkásságáról e kettő az utolsó jelhagyó híradás, a továbbiak az említetteket ismételgetik. Halálának dátumaként 1964-et jelölnek, hatalmas űrt hagyva a jelöltek mögött. Fel-felbukkanó alkotásait sikerrel és magas áron kínálják a galériák.
      Valós művészi értékein való felfedezése további áldozatos kutató- és elmélyült elemző munkára vár.