|
ŐSI
JÁNOS
Csak így lehetett
Weöres
Sándor prózakölteményei
Weöres
Sándor költői pályájának első évtizedében, az 1940-es évekig nem játszott
jelentős szerepet a prózaköltemény-írás. 20. századi költészetünk nagy
kísérletezőjét ekkor még nem vonzotta az abszurdnak látszó lehetőség,
hogy költeményt írjon prózában. Egyetlen kivétel az 1933-ban írt Disznó
című műve, amely a Hideg van kötetben jelent meg. Pedig
az 1930-as években korántsem volt ismeretlen a magyar költészetben a prózaköltemény.
A prózaköltemény-írásnak szerény, bár nem rövid időre
visszanyúló hagyománya volt a magyar irodalomban Weöres Sándor pályakezdésekor.
1788-ban jelentek meg magyarul Kazinczy Ferenc fordításában Salamon Gessner
idilljei, amelyeket a műfaj jellemzői alapján prózakölteményeknek tekinthetünk.
Maga Kazinczy minden kétséget kizáróan prózában írt költészetnek tekintette
Gessner idilljeit, amit az 1788-as kiadás Ráday Gedeonhoz írt ajánlása
is érzékeltet: Midőn én ezeknek a pásztori énekeknek általfordítgatásokhoz
fogtam, éppen nem vólt szándékom, hogy idővel őket kieresszem kezem közzül
[...] Elvesztvén szépségeinek által minden reménységet, hogy valaha ebben
a nemében a poézisnek szerencsés lépést tehetek...1
Kazinczy könyve, de nyilván annak német eredetije is jelentős hatást gyakorolt
a korszak magyar költőire, többször hivatkozott rá elismerően például
Csokonai Vitéz Mihály, íme a legismertebb említés A magyar prosodiából:
Lehet poézis vers nélkűl, van is. A Gessner idylliumi azért, hogy
versben nincsenek, az emberi elmének legszebb szüleményei a poézisba2.
Gessner művei prózaköltemények
írására ihlették Szentjóbi Szabó Lászlót: A Kívánság, A panasz, A Dérhez,
A Kert. Nyilvánvalóan ismerte Gessner műveit és Kazinczy fordításait
Vajda Péter is, aki 1839 és 1844 között négy füzetben adott ki prózakölteményeket,
ill. műfajilag attól nehezen megkülönböztethető beszélyeket. Vajdára azonban,
aki több német egyetemi városban töltött el hosszabb-rövidebb időt, a
német romantika nagy költőjének, Novalisnak prózakölteményei is hatással
lehettek: 1833- ban, nevére szóló útlevelet nem kapván, mint a Heckenast
és Wiegand cég könyvkötő legénye külföldre utazott. Bejárta Németországot,
Hollandiát, Angliát, majd Lipcsében szerkesztette a közhasznú ismereteket
terjesztő Garasos Tárat. Itt ismerkedett meg a német romantikusokkal,
akik közül különösen Novalis volt reá hatással.3
A 19. század második felében nem mutatható ki sem
Kazinczy Gessner-fordításának, sem Szentjóbi Szabó László vagy Vajda Péter
műveinek hatása. A rímes, ritmusos, ill. metrumos tehát lényegében
verses költészettől elforduló költők a szabad versben találták
meg a nekik tetsző műformát.
A
Nyugat első két nemzedékének költői természetesen ismerhették a
prózaköltemény-írás szerény magyar hagyományát, ugyanígy annak legfőbb
külföldi forrását, a német romantikát. További német és angol hatások
mellett azonban a legjelentősebb ösztönző a francia szimbolizmus nagy
alkotóinak (Baudelaire, Rimbaud, Mallarmé) prózaköltemény- írása lehetett,
ill. lehetett volna. (Közismert mindenekelőtt az első nemzedék vonzódása
a francia irodalom szimbolista klasszikusaihoz.) Jól kimutatható
azonban a nyugatosok tartózkodása a költészetnek ettől a szokatlan, ellentmondásos
változatától. Ady Endre ugyan írt egy prózakölteményt (Ésaiás könyvének
margójára) és Babits Mihály is néhányat (pl. Isten fogai között),
ám ezek az életmű egészében elvesznek. Babits Az európai irodalom történetében
a francia szimbolista költőkről írva szinte csak mellesleg említi meg
a prózaköltemény-köteteiket, Baudelaire-ét például így: Baudelaire
most prózai verseket bocsátott ki, Petits Poemes en Prose, melyekben
mint mestere, de Quincey, megpróbálta a prózából csalni ki a nagy líra
zenei hatásait. Mondanivalóinak dekadens modernségét prózája talán még
jobban éreztette, mint a vers.4
A Nyugat első nemzedékének nagy fordítói prózakölteményeket
nem ültettek át magyarra. Baudelaire híres prózaköltemény-kötetét, a Le
Spleen de Paris (Petits Poemes en Prose)-t Szabó Lőrinc fordította
A fájó Párizs címmel. Rimbaud első magyarul megjelent prózakölteményét
(Munkások) József Attila ültette át. Mallarmé prózakölteményei
pedig csak 1964-ben jelentek meg magyarul a Stéphane Mallarmé költeményei
című kötetben, melyben a prózakölteményeket Dobossy László fordította,
a verses költeményeket pedig Weöres Sándor.
A Nyugat nagy alkotóinak néhány prózában írt
költeményéhez képest jóval több prózakölteményt eredményezett irodalmunkban
az avantgárd- hatás az 1920-as években. A kisebb jelentőségű avantgárd
költők tekintélyes számú prózakölteménye helyett elég talán Illyés Gyula
néhány dadaista, szürrealista művére utalni, ill. Kassák Lajos 1926-ban
megjelent Tisztaság könyve című kötetére, amelynek nagy része kitűnő
prózaköltemény.
Mit ismerhetett Weöres Sándor a magyar prózaköltemény-írás
1930- as évekig terjedő itt csupán vázlatosan bemutatott ,
folytonosság nélküli hagyományából első versesköteteinek megírásakor?
Feltételezhetjük, hogy legalább azt, ami abból a Nyugat és az avantgárd
idejére esett.
Weöres kezdeti tartózkodását a prózaköltemény-írástól
alátámasztják és indokolják vallomásai, tanulmányai, például A vers
születése (Meditáció és vallomás), amelyben kifejti, hogy a
próza elsősorban világos gondolatközlés céljára való [...] ha prózát
írunk: a jelentésre, tartalomra összpontosítunk [...] versköltésnél másként
áll az eset: a gondolatfűzés mellett fellépnek nem-értelmi elemek
is: az ütem és a rím megbontja a gondolatfűzés egyeduralmát5.
Ugyanezt a véleményt a tartalomra és formára vetítve: eddig azért
volt nálam a tartalom mindig satnyább a formánál, mert valahogy visszásnak
éreztem, hogy versben mondjam el azt, amit prózában is elmondhatnék.
Ezt már az 1944-es Meduza kötet kapcsán írta Weöres, majd örömmel
újságolta, hogy most végre megtaláltam a csak versben közölhető
tartalmat, mely a formától el sem választható6.
Figyelemre méltó, hogy Weöres e fokozott formatudatossága akkor jelentkezett,
amikor meglepően sok költői célzatú szöveget írt prózában: Bolond Istók,
Elbeszélő költemény prózában, 1943, A teljesség felé, Gondolatok
(prózában), 1945, Testtelen nyáj, Prózaversciklus, 1947.
Weöres
első prózakölteménye a Disznó még sok szállal kapcsolódik
a verses költészethez: félreismerhetetlenül strófákra van osztva, a strófákban
nemcsak a sorok száma egyezik meg, hanem a strófákat felépítő mondatok
szerkezete is. Pontos mondatritmus érvényesül a költeményben, amely talán
Füst Milán hatását mutatja a fiatal Weöresre. A költeménynek azonban
van egy a felsoroltaknál fontosabb és nyilvánvalóbb jellemzője: az éles
ellentétekre épülő szerkezet, ill. szöges ellentétekben kifejeződő tartalom.
Nézzük például az 1. strófát:
Sárban
fetrengtek és azt mondjátok: mocsok a sár. Milyen mocs-
kosak vagytok! Sárban fetrengek én is, de nem mondom,
hogy nem
szabad így. Én tiszta vagyok! Én tiszta vagyok!
A
strófa ellentéteit mintegy összefűzi, egységbe rendezi az ellentétes
mellérendelésre alapozódó harmadik mondat: Sárban fetrengek én is,
de nem mondom, hogy nem szabad így. A nem mondom, hogy nem
szabad így kijelentés, ill. az annak megfelelő magatartás lehet
a legfőbb ellentmondás (Én tiszta vagyok!) oka, magyarázata,
fenntartva persze a kétértelmű jelentéskör másik oldalát, hogy tudniillik
ezt éppen a disznó mondja és hiszi magáról.
Három strófán át ismétlődik a Milyen mocskosak
vagytok és az Én tiszta vagyok szembeállítás. Az utóbbi
állítás a strófán belüli ismétlésnek köszönhetően hatszor hangzik el a
költeményben, azaz hatszor ütközik a cím (Disznó) ellentétes
jelentéskörébe. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a szabályosan ismétlődő
ellentétek egységes műszerkezetet eredményeznek.
Mindez azért fontos a számunkra, mert a prózaköltemény
nem túl kiterjedt szakirodalmában az ellentétek szerepét, ill. az ellentétek
egységét tekintik e nehezen meghatározható műfaj egyik fontos jellemzőjének:
A prózaköltemény nemcsak műformájában, hanem lényegi tartalmában
is az ellentétek egységére alapozódik.7
A Disznó
megfogalmazásakor a verses költészet legfőbb eszközeit a szótagok
szintjéig lehatoló ritmust, a rímet elhagyó fiatal költő mintegy
belekapaszkodott versszerű formát eredményező egyéb eszközökbe:
az ismétlésbe, az ellentétbe, s így mintegy véletlenül elsőre
olyanfajta prózakölteményt írt, amely a 20. századi prózaköltemény- írásban
a legsikeresebbnek bizonyult, a különféle ellentétek egységére épülő prózakölteményt.
Weöres Sándor azonban egyelőre nem ismerte fel a számára talán túl könnyen
kivitelezhetőnek, igénytelennek látszó formában rejlő lehetőségeket, ilyen
szerkezetű költeményeket ugyanis csak mintegy 20 év eltelte után írt újra,
akkor azonban olyan alkotásokat, amelyeknek az életmű legjelentősebb darabjai
közé tartoznak (például Tizedik szimfónia, Nehéz óra, Az új évezred
szelleme).
Az
1940-es években jelentősen megnőtt a költői célzatú prózaírás szerepe
Weöres Sándor költészetében, ez azonban kezdetben műfaji értelemben nem
prózaköltemények alkotását eredményezte. A prózában írt költői művek sorát
1943-ban A Bolond Istók nyitotta meg, amely a szerző megjelölése
szerint elbeszélő költemény prózában. A mű műfaji besorolásához
nagyon fontos szempontokat találunk a Prológusban: Ez a művecske,
mint minden Bolond Istók történet, tulajdonképpen önéletrajz-féle [...]
itt minden helyzet, minden mozzanat saját sorsomat tükrözi álom-messzeségből.
Arról próbáltam beszélni itt, ami az életemből el nem mondható, nem mintha
titok volna, hanem, mert szavakba nem fér, a valóság mögötti valóságot,
az események benső, igazi arcát csak így lehetett valamennyire
is megrögzíteni, elmondás helyett talán megéreztetni.8
Csak így lehetett, mire
vonatkozik ez a szigorú, leszűkítő kijelentés? Természetesen vonatkozik
az álom-messzeségre, a történet allegorikus jellegére, de
éppúgy vonatkozik a megfogalmazás sajátosságára is, a prózaformára. Ez
pedig egy költő, egy poeta doctus tollából figyelemreméltó megállapítás.
Weöres ugyanis, saját megítélése szerint, rendkívül nehéz témát választott:
életünk tértelen-időtlen alapállománya, melynek a cselekvések és
szenvedések csak felületi fodrozódásai. De ki tud erről igazán beszélni,
róla véglegeset mondani?9 A
nagy témához költői műfajt (elbeszélő költemény) választott, ahogy az
egy költőhöz és közfelfogás szerint a nagy témához illik
is. De akkor miért a prózaforma? Nyilvánvaló, hogy ekkorra a prózai kifejezésmód
Weöres számára esetenként egyenrangúvá vált a kötött (verses) kifejezésmóddal.
Legalábbis a szóban forgó mű megfogalmazása erejéig a prózai kifejezésmód
tekintélye, feltételezett közlő-értéke Weöres számára meghaladta a verses
kifejezésmódét, ellentétben azzal a felfogással, amit az 5 évvel korábbi
meditációban, A vers születésében olvastunk tőle.
A
Bolond Istók költői alkotás, prózában írt költői alkotás, jól megkülönböztethető
a novellától, a mítosztól, a mesétől műfaji jellemzői alapján azonban
prózakölteménynek mégsem tekinthetjük. A prózaköltemény műfaji leírási
kísérleteiben általános vélemény, hogy a prózaköltemény egyik fő jellemzője
a rövidség, például Michel Sandrasnál: A rövidség, ami a legjobban
szolgálja az ábrázoló szöveg tömörségét, szükséges feltétel10.
A rövidség
persze szubjektív fogalom, a műfajelmélet azonban gyakran használja, elfogadott
kategória például az epigramma és a dal meghatározásában.
A prózaköltemény műfajelméleti megközelítéseiben gyakori
az a vélekedés, hogy rövid az, amit egyetlen rátekintéssel érzékelünk,
vagyis egység és teljesség hatása az adott mű esetén egyszerre érvényesül.11
Az
érzékelésnek, a műalkotásról szerezhető első benyomásoknak a prózaköltemények
esetében más jelentősége is van. A mű látványa a befogadóban előfeltevéseket,
várakozásokat vált, ill. válthat ki, a rövid prózánál, így a prózakölteménynél
is éppen azt, hogy a befogadó nem verssel, azaz közfelfogás
szerint nem költői alkotással áll szemben. Tzvetan Todorov,
a francia strukturalista irodalomelmélet jeles képviselője szerint éppen
a befogadói várakozás és a szöveg tényleges költőisége (műnemi, műfaji
hovatartozása) közötti ellentmondás képezi minden prózaköltemény alapstruktúráját.12
1945-ben
látott napvilágot Weöres Sándor legtalányosabb könyve, A teljesség
felé. A könyv rövid (a fél oldalt ritkán meghaladó) prózai szövegeket
tartalmaz. A mondanivaló, ill. a könyv megírásának célja itt is, miképp
a Bolond Istókban, rendkívül nagy igényű: E könyv arra szolgál,
hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba
vehesd.13
A teljesség felé prózaszövegei nem költemények,
tehát nem is prózaköltemények. Ezúttal tehát nem a prózaköltemény műfaji
feltételeinek hiányával állunk szemben, hanem alapvetőbb szövegjellegzetességi
eltérésekkel. Ezekből a szövegekből hiányzik mindaz, ami a Bolond Istók
hosszú prózaszövegét még költői hatásúvá tette. Hiányzik a személyes jelleg,
hiszen A teljesség felé szövegeinek alanya általános alany, gyakran
az ember, vagy az egyes szám második személyben megszólított
olvasó (csupán néhány műben található önmegszólítás, például A hírvágyban).
Hiányzik A teljesség felé szövegeiből a képgazdagság is, amit Weöres
A vers születésében oly fontosnak tartott, helyette egy erősen
fogalmi nyelvezet érvényesül, ami viszont önmagában alkalmatlan a bölcseleti
költészetet megteremtésére. Nyilván nem könnyű határt húzni filozófiai
mű és filozofikus (bölcseleti, gondolati) költemény közé, de azért van
ilyen határ. A teljesség felé nem a költészet tárgykörébe tartozó
filozofikus művek gyűjteménye, hanem afféle Vade Mecum, a régi szkolisták
és misztikusok hasonló közhasznú írásaira emlékeztet, megszívlelendő igazságok
parainézis-szerű gyűjteménye14
vagy még egyszerűbben szólva: aforizmaszerű tanácsgyűjtemény15. Viszont
a nehezen meghúzható határ másik oldalára, a bölcseleti költemények közé,
vagyis a költészet felségterületéhez tartozik például az 1964-es Tűzkút
című Weöres-kötet gyönyörű záró verse, a Nehéz óra, amely pedig
témáját, költői eszközeit és sok egyéb jellemzőjét tekintve nagyon hasonlít
A teljesség felé rövid prózáira. (A különbségre és általában a
Nehéz óra bemutatására visszatérünk.)
Az 1940-es évek első felében, a Bolond Istók
és A teljesség felé megírásának időszakában Weöres Sándor csupán
két prózakölteményt írt: az Örvény címűt és a Suttogás a sötétbent.
Az 1944-es keltezésű Örvény csak 1956-ban A hallgatás tornyában
jelent meg, a Suttogás a sötétben pedig A fogak tornácában
látott napvilágot 1947-ben. A 40-es évek Weöres-versesköteteiben (Meduza,
A szerelem ábécéje, Elysium) tehát nem játszott jelentős
szerepet a prózaköltemény. Valójában A fogak tornácában sem, amelyben
pedig nagyobb számban szerepeltek prózaköltemények. Weöresnek e műfajra
irányuló megkülönböztetett figyelmét azonban jelzi, hogy 1947-ben önálló
kötetben (címe Testtelen nyáj) jelentette meg addigi
prózakölteményeit, azokat is, amelyek ugyanabban az évben A fogak tornácában
már napvilágot láttak. A Testtelen nyáj kötet megnevezése
talán túlzás, hiszen az Európai Iskola Index sorozatában megjelent néhány
oldalas füzetről van szó csupán, ám a benne szereplő írások jelentősségét
bizonyítja, hogy bekerültek Weöres Tűzkút című kötetébe is (a Profusa
ciklusba) a Tizedik szimfónia és a Nehéz óra mellé.
1964-ben jelent meg Weöres Sándor Tűzkút című
verseskötete, amelynek a magyar prózaköltemény-írás történetében kiemelkedő
jelentősége van. Ebben már nem csupán szerepel néhány prózaköltemény,
hanem ezeknek a költeményeknek megkülönböztetett helyük, szerepük van
a kötetben. A Tűzkút záróciklusa a prózaverseké, amelyekben
a költő a képteremtésnek és a kép-tobzódásnak szabadságával bölcselkedik,
mintegy költészetének filozófiai gyökereire mutat, összegezve költőisége
legfontosabb vonásait, amelyek a prózaversek áttételeiben is megnyilatkoznak,
megvillantja annak lehetőségét is, hogy benne, aki a legösztönösebb magyar
költők egyike (az ösztönösséget természetesen nem közhasználatú
vonatkozásban értelmezve), a vers lét-eleme, a nem-vers költőisége is
mozdul, igazolandó azt a korszerű szemléletet, amely a költőiség fogalmát
nem korlátozza csupán a versre, tehát pusztán formai kérdést lát benne,
hanem a művészet alapsejtjei között tartja számon, ami nem jelenti azt,
hogy magában a prózaversben a vers ellenpólusát lássuk.16
A
záró cikluson belül is kitüntetett szerepet nyert a ciklus és a verseskötet
utolsó költeménye, a Nehéz óra. A Tűzkút a romantikus-esztéta
szemlélet szintéziskötete: Weöres legátgondoltabb és legszorosabb rendben
megszerkesztett verseskönyve. Zárnyitó szerkezetét a Nehéz óra című
prózavers adja kezünkbe a kötet végén."17
A Nehéz óra a bölcseleti költészet
körébe tartozik még akkor is, ha egyébként közel esik a költészet nélküli
bölcselethez, ahová szerintem például A teljesség felé
darabjai tartoznak. Valóban nagy a hasonlóság a Nehéz óra és A
teljesség felé írásainak hangzásában, témakörében, ám jelentősek a
különbségek is. A teljesség felé nyelve fogalmi nyelv olyan kifejezésekkel,
mint tudás, tér, lét, valóság, ál-valóság stb. A Nehéz óra a képek
nyelvén beszél (a Történelmi Tél itt fütyül, olyik bölcsőben
tűz-csecsemő ring stb.). Más a mondatszerkesztés alapelve: A
teljesség felé megállapít és következtet (következtető mellérendelő
mondatokkal), a Nehéz óra felsorol és alternatívát állít fel (feltételes
alárendelő mondatokkal). Más tehát a költő viszonya a szövegéhez a két
műben, A teljesség felében a bölcs kívülálló szólal meg a megfellebbezhetetlen
tudás birtokában, a Nehéz órában a pusztulásra vagy megmenekülésre
ítélt emberiség egy tagja, aki az alternatívát látja, s megvan a határozott
véleménye a helyes útról, ám ezt nem felsőbbségesen közli, hanem csupán
bizakodva, hogy társai azt választják, hiszen maga is személyesen érintett
a közös sors alakulásában. A Nehéz óra képekben gazdag, s végeredményben
személyes vonatkozású mű s ebben az értelemben lírai, költői is
, A teljesség felé darabjai se nem képiek, se nem költőiek.
A Tűzkút záró költeménye tehát prózaköltemény, mégpedig tiszta
műfajú prózaköltemény, amiben a mű alapstruktúráját egy ellentét képezi,
a pusztulás és a megmenekülés egyszerre felmerülő lehetőségének ellentéte.
Az 1958-ban írt Tizedik szimfónia a
Tűzkút prózaköltemény-ciklusának első darabja. Bori Imre idézett
szavaival élve valóban tobzódnak benne a költői képek, mégpedig oly mértékben,
hogy a szabad asszociációs vagy akár a szürrealistáktól eredő automatikus
írásmód gyanúja is felmerülhet az olvasóban (ez utóbbi írásmódot is gyakran
alkalmazta Weöres éppen a 40-es években, például így készülhetett A
sorsangyalok, későbbi címén A csillagok). Ám a Tizedik szimfóniának
a képek halmaza alatt a gótikus struktúrákra emlékeztető,
rendkívüli műgonddal felépített szerkezete van, amelynek alapelemei (pillérei
és boltívei) a műben hosszabb-rövidebb szövegrészeket áthidaló, közelebbi-távolabbi
szövegelemeket szorosan összekapcsoló ellentétek.
A 7 részre tagolt hosszú költemény első része mindjárt
egy elgondolkodtató, szép ellentéttel kezdődik:
Ifjú emlékezet, te
lyukas tenyerű pazarló! Míg gondos gazdaként
mindent betakar, megóv
az ős feledés!
Az ellentétes tartalmú, s paradox hatású két mondatban a nyilvánvaló ellentétek
egész csokra található: emlékezet feledés, ifjú ős, pazaroló
gazda, lyukas tenyerű gondos.
A költemény 2. része olyan ős élményeket
tár elénk, amelyeket az 1. részben olvasottak szerint az ős feledés
őrzött meg, s amiket értenénk is, ha szívünkben igére ige visszhangzana.
A 2. és a 3. rész között teremt kapcsolatot a félelem
és a nem féltünk ellentéte. A 2. rész ugyanis egy rituális
templomi lopást beszél el, s azt bizonygatja, hogy e tettük elkövetése
közben a tolvajok nem féltek. Ám úgy bizonygatja, hajtogatja az elbeszélő
a félelem nélküliségüket, legfeljebb óvatosságukat ismerve el, hogy azon
átsüt a rettegés, a remegés. Miután megmenekültek, s visszatekintve
a félelem kiváltója helyett már csak az ürességet látja az elbeszélő,
be is vallja elmúlt rettegésüket: hirtelen széledt el az üresség.
Hát ettől remegtünk?
A 3. részen belüli ellentétek fontosak a mű egésze
szempontjából is: Aki egy-szál fűzként dalolt és sírdogált [...]
immár sokszólamú néma orgona, járok magam előtt és magam mögött,
sietek ezer alakban. A költemény szürreális víziói közül legtisztábban
kibontakozó élmény az én nem vágyott és fékezhetetlen multiplikálódása.
Ezt fejezi ki az 5. rész néhány szuggesztív megállapítása: Akárhová
vonulok, léptem alatt üregesen kong a talaj és reng a föld: ott éhezik,
lázong, jussát hajtogatja nem-vállalt önmagam serege..., Ó
elhagyott alakjaink, ti szétrongyoltak! Weöres Sándor e költeményében
mint sok más művében is az énfelfogás hagyományos
egységének felbontása megy végbe [...] az autentikus változatok sokasodása
alapján, vagyis az alakváltás logikája (»próteusziság«) szerint18
A 3. rész utolsó mondata (Mégis zománc-pólyáinkba
temetve minden megvan, egy rezdülés el nem veszett.) egyrészt visszautal
az 1. rész alapellentétére (gondos gazdaként mindent betakar, megóv
az ős feledés), másrészt éles ellentétet képez a 4. rész konklúziószerű
utolsó bekezdésével (Nincs semmi, csak a zengés. A néma zengés).
Ezt a nyilvánvaló ellentétet (minden megvan nincs semmi), mint
egy következtetés-sort, szintekre, lépésekre bontja Weöres. A 3.
rész záró kijelentését (minden megvan) a 4. rész elején
még a részletezés követi (Egyszerre itt meg ott gazdag birodalma),
de már a folytatás ironikus megingatása az eredeti állításnak (Csaknem
és sehol lapátolatlan kincsei). A bekezdés végére oda jutunk, hogy
mindez árnyék. Majd a következő bekezdés végén: itt
minden elolvad, mint a jég. S bár ezt a sort lezárja az utolsó bekezdés
idézett végkövetkeztetése (Nincs semmi, csak a zengés.), Weöres
ezt is képes részletezni a következő, az 5. rész elején: Fenn a
semmi bástyái s a tükröződő semmi börtöne alattunk.
Az 5. rész fentebb idézett sorai kifejezik
az iszonyodást az én felbomlásának, multiplikálódásának eredményeként
létrejött nem vállalt alakoktól (én-ektől), kísértetektől, elhagyottaktól,
akik saját húsukat lerágják, mert testemet elvontam tőlük.
Nincs más menekvés, csak a teljes megsemmisülés. Ez az utolsó
jelentős paradoxon (megmenekülés megsemmisülés) átível a 6. részbe,
ám ott a teljes megsemmisülés helyett a megmaradás egy sajátos módja fogalmazódik
meg: Hántsd le bőrömet ágytakarónak, fejtsd ki inaimat ostorszíjnak,
fűzd fel csigolyámat asszonyi dísznek, fald fel a húsomat, idd meg a véremet,
ejtsd a szívemet a kóbor ebeknek. Így más alakban, a létezés más
rétegében minden megmarad, elvégzi dolgát, gondos gazdaként mindent
betakar, megóv az ős feledés vagy az ős elmúlás. A csupán egymondatos
befejező rész (7. rész) szerint erre van meghívásunk (Mert valahányunkat
hívogat egy ajk), s megint elgondolkodtató ellentét, hogy nem mi,
hanem a világok zsongva felelnek a hívásra.
A gyakran talán csak fogalmi, képi játéknak vagy
éppen szójátéknak tűnő ellentétek (az ellentétek egységes rendszere)
olykor ismétlésekkel, párhuzamokkal tarkítva képezik a költemény
alapstruktúráját, nélkülük a mű csupán szürrealista víziók halmaza lenne.
Így megmarad a látomások, a fantázia szabadsága, s a költemény mégsem
esetleges, nyelvi anyaga nem ingatag, jól megalapozott szerkezet tartja
össze. A Tizedik szimfónia, s általában a prózaköltemény mint műfaj
tehát nem egyszerűen próza, hanem sajátos szabályok szerint szigorúan
szerkesztett próza (ilyen értelemben éppúgy kötött szöveg, mint a vers).
A Tűzkút további prózakölteményei két
ciklusba tartoznak, az Otthonokba és a Profusába. Az
Otthonok műveiben leginkább az alkotásmód hasonlósága ismerhető
fel, noha egyébként jelentős időkülönbséggel, 1950 és 1962 között készültek
ezek a prózaköltemények. Az alkotásmód az automatikus írás, melynek szabad
asszociációs kép- és mondatszövése jelentéslehetőségek sokaságát kapcsolja
a költemények egy-egy részletéhez (bekezdéshez, mondathoz, tagmondathoz
vagy akár csak szókapcsolathoz). Ám e lehetséges részjelentések harmonikus
egybeillesztése nehézségekkel jár, s nem is feltétlenül vezet eredményre.
Nagyobb mértékben eltérnek egymástól a Profusa
darabjai, szürreális vízió (Benső kép) és abszurd bölcselkedés
(Színház), műfaj- és stílusparódia (Hitvita, XVI. század)
valamint egyszerű leíró költeményig (Naptárlap) egyaránt található
e ciklusban.
Az 1968-ban megjelent Merülő Saturnus című
kötet kevés prózakölteményt tartalmaz, közülük a Robogó szekerek a
műfajjal folytatott további kísérletezés eredménye. E költemény formáját
tekintve makáma, egyébként pedig játékvers19,
amelyben meghatározó szerepe van a derűt fakasztó ritmusnak és rímeknek.
A kötet legfontosabb prózakölteménye Az új évezred szelleme. A
Nehéz órával rokonítható ez a költemény a retorikus hangzás, az
ellentétekre épülő szerkezet, s a rejtett személyesség alapján.
Weöres Sándort életének utolsó két évtizedében, az
1970-80-as években már kevésbé vonzotta a prózaköltemény-írás, noha a
műfaj talán ekkor állt szerény népszerűségének csúcsán a magyar
költészetben. E korszak kevés Weöres-prózakölteménye között van néhány,
amelyben a Tűzkút költeményeire emlékeztető műfaji teljesség valósul
meg (például Szemfényvesztők és becsapottak, Kezdetben),
más prózaformában írt költemények különféle kísérletezések eredményei
(miképp a Robogó szekerek), s bennük vélhetőleg nem a műfaji lehetőségek
minél teljesebb megvalósítása volt fontos a költő számára. Ilyen költemény
a Téma és variációk, amely címéhez hűen egy többszörösen összetett
mondat szavait cserélgeti az eredeti mondatszerkezet megtartása mellett,
s ilyen az Összekevert újságcikkek is, amelyben kitalált hírtöredékek
kerültek egymás mellé komikus összhatást teremtve. Ezek a költemények
műfaji ételemben határesetei a prózakölteménynek, s a 70-80-as évek irodalmában
talán nem is annyira a prózaköltemény-írásra hathattak ösztönzően, mint
inkább a kibontakozó posztmodern irodalomra.
Meg kell még említenünk, hogy Weöres Sándor hagyatékából
is előkerült néhány prózaformában írt, kisebb jelentőségű költemény, ill.
karcolat, rögtönzés, töredék. Ezek zöme a 40-es évek második felében és
az 50-es években készült, két-három mű a 60-as, 70-es évekből való, a
80-as évekből egy sem.
A prózaköltemény-írás szempontjából az 1964-ben megjelent
Tűzkút a legfontosabb Weöres-kötet. E könyv összeállításának idejére,
tág értelemben az 50-es évek végére, 60-as évek elejére csiszolódtak tiszta
műfajú prózakölteményekké Weöres Sándor költészetében azok a prózai kísérletek,
amelyeket a költő mintegy tíz évvel korábban kezdett el a Bolond Istók
megírásával (vagy akár még tíz évvel korábban a Disznó című
rövid költeményével). Másrészt, amint láttuk, a Tűzkút utáni verseskötetek
prózakölteményeinek jelentős részében (például Robogó szekerek,
Összekevert újságcikkek) már nem a műfaj tökéletesítése a cél,
hanem annak kipróbálása, hogy az immár kidolgozott műfaj mi minden kifejezésére
alkalmas, mit bír el, mivel ötvözhető. E kísérletek eredményei
is figyelemreméltóak, de nem érik el a Tűzkút prózakölteményeinek
művészi színvonalát.
Az 1960-as években azonban nem csupán Weöres Sándor
költészetében teljesedett ki a prózaköltemény-írás, hanem jelentős szerepet
nyert a teljes magyar kortárs költészetben. 1963-ban megjelent Kassák
Lajos verseskötete, a Vagyonom és fegyvertáram, amely a 20-as évek
avantgárd hulláma után újra nagy számban tartalmazott prózakölteményeket.
Két évvel később napvilágot látott Illyés Gyula kötete, a Dőlt vitorla
sok-sok prózakölteménnyel, noha a korábbi kötetekben nem volt jelen
e műfaj (Illyés a fiatalkori dadaista, szürrealista prózakölteményeit
nem vette fel első könyveibe). Ezekben az évben került az olvasók elé
Rimbaud és Mallarmé válogatott költeményeinek egy-egy kötete, bennük nem
kevés prózakölteménnyel. 1967-ben jelent meg Orbán Ottó harmadik verseskönyve,
a Búcsú Betlehemtől több oldalnyi prózakölteménnyel, bár
a költő két korábbi kötetében nyomát is alig lelni e műfajnak.
A prózaköltemény-írás 1960-as évekbeli áttörő sikerének
pontos okai tisztázatlanok, az azonban bizonyos, hogy e sikerben jelentős
szerepe volt Weöres Sándor prózakölteményeinek, amelyek ha hézagosan is,
de megőrizték a prózaköltemény-írás folytonosságát az avantgárd jegyében
álló 20-as évek és a 60-as évek költészete között.
Jegyzetek
1 |
Kazinczy
Ferenc művei I. (Versek, műfordítások), Bp., Szépirodalmi
Könyvkiadó, 1979, 145. |
2 |
Csokonai
Vitéz Mihály munkái II. (Prózai művek), Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó,
1987, 279. |
3 |
Miklós
Róbert: Utószó = Vajda Péter: Költemények prózában és
más írások, Bp., Magvető Könyvkiadó, 1958, 244. |
4 |
Babits
Mihály: Az európai irodalom története, Bp., Nyugat Kiadó,
1934, 621. |
5 |
Weöres
Sándor: Egybegyűjtött írások I., Bp., Magvető Könyvkiadó,
1981, 226. |
6 |
Idézi
Várkonyi Nándor: Pergő évek, Bp., Magvető Könyvkiadó, 1976,
388-389. |
7 |
Suzanne
Bernard: Le Poeme en prose de Baudelaire jusqua nos jours,
idézi Michel Sandras: Lire le Poeme en prose, Paris,
Dunod, 1995, 21. |
8
|
Weöres Sándor, i. m., 531. |
9 |
Uo.,
531. |
10
|
Michel
Sandras: Lire le Poeme en prose, Paris, Dunod, 1995, 42. |
11 |
Uo.,
42-43. |
12 |
Tzvetan
Todorov: La poésie sans le vers = La Notion de littérature,
Paris, Seuil, 1987. |
13 |
Veöres
Sándor, i. m., 631. |
14 |
Vajda
Endre: Weöres Sándor új könyvei, Válasz, 1946, VI. évf.,
278-279. |
15 |
Kenyeres
Zoltán: Tündérsíp (Weöres Sándorról), Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó,
1983, 94. |
16
|
Bori
Imre: A látomások költészete = Bori Imre: Eszmék és látomások,
Novi Sad, Fórum Könyvkiadó, 1965, 78. |
17 |
Kenyeres
Zoltán, i.m., 211. |
18 |
Kulcsár
Szabó Ernő: A magyar irodalom története, Bp., Argumentum
Kiadó, 1993, 64. |
19 |
Kenyeres
Zoltán műfaj-meghatározása, l. Kenyeres Zoltán, i.m., 162-163. |
|
|