Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 2. sz.
 
 
 
 

TRESZL GÁBOR

 

Indián földön

 

 

Azt mondják, ha egy főnix meghal, teste lángba borul, és hamvaiból, egy új főnixnek ad életet.
      Az olvasó itt már letette a könyvét. Fáradt szemeivel pislogott egyet, kettőt, majd ránézett az órájára. Majdnem fél tizenegy. Holnap iskolába kell menni. Elment, majd mikor visszatért átöltözve, azonnal az ágyba bújt. Vastagon takarta be magát, hisz kint tél volt. Hideg, zord, kegyetlen tél, minek fogai bele, belekapnak abba, aki nem vigyáz.
      A fiú sokat olvasott. Mindenről. Olvasott regényt és verset, elbeszélést és útikönyvet. Mindent, ami a kezébe akadt. De leginkább azokat a könyveket szerette, amik az ő szeretett indiánjairól szóltak. Már szinte mindent tudott róluk. Tudta a nagy és elmúlt dicső törzsfőnökök neveit, tudta, hogy, hogy éltek és most hogy élnek. Tudott a nagy háborúikról és törzsi szokásaikról.
      Szerette az indiánokat. Neki már többet jelentett ez a nép, mint egy mesés és érdekes idegen kultúra. Neki ők már a családjának számítottak. És legnagyobb vágya az volt, hogy családjával lehessen. Hogy megtalálja őket, és megtanuljon tőlük mindent. Megtanulja tisztelni a természet kincseit, és felfedezni benne minden szépet. Akarta, mindennél jobban, hogy indián földre kerüljön, és tudta, ezért mi mindent meg kell tennie.
      És meg is tett mindent. Mikor végzett az iskoláival, kiművelt fővel jó állást kapott. Két év múlva, mikor elegendő pénzt gyűjtött, és otthagyta munkáját. Elment egy boltba, és megvette mindazt, mire az expedíciójához szüksége lesz. Vett erős ruhát, jó hátizsákot. Acélkést, kötelet, térképet és iránytűt. Megvett mindent, ami kellhetett neki. A pénze és vágya mögött, akadt még tapasztalat és erő is, hiszen nem egyszer kalandozott a környéken, és bejárta hazáját. Másnap repülőre ült, és egy héten belül már Nevada államban volt.
      Tudta, indián már csak rezervátumban él, és bár roppant kicsik, ahhoz mégis borzasztóan nagyok, hogy megtaláljon bennük egy ismeretlen népet. Ezzel tisztában volt. Épp úgy a veszéllyel is. Nem tudta, meddig kell majd keresni, napokig, vagy évekig, de míg meg nem találja, nem adja fel.
      Mikor belépett az erdőbe, kellemes érzés járta át. Érezte, hogy ő is olyan szabad, mint a fölötte repülő hatalmas sasmadár. Minden lépésnél nőtt az öröme. Hát mikor egy hegy tetejére felért. Még a szívverése is megállt egy pillanatra. A szeme előtt végtelen hosszan, tűlevelű erdők, mikből néhol, egy-egy kopasz csúcs tör a fák feje fölé. Mint a tengerből kilógó jéghegyek. De ez sokkal szívmelengetőbb volt, mint egy hideg jéghegy.
      Itt érezte szabadságát, érezte, hogy itt leveti a ráaggatott rabláncokat. Boldogan, olyan boldogan, mint még soha, és gyönyörködve nézte végig a naplementét. Mindez, teljesen másként hatott, mint otthon. Itt a napnak hatalmas az udvara. Úgy érzi az ember, hogy olyan közel van, mintha meg lehetne érinteni. A fiú is kinyújtotta a kezét feléje, és látta, mint terül el azon is épp úgy, mint a zöld fák csúcsán az utolsó sugár. Az utolsó sugár, mi a tájat, azt a tájat, amit addig látsz, míg képes vagy ellátni, vörös és narancsszín keverékével festette be. És a Nap, elkezdett lassan, lassan vánszorogva alábukni, egy kimagasló sziklacsúcs mögé. Mikor megindult a haláltánca, az oldalába egy-egy felhő harapdált keselyűként, de még elűzte őket, mondván, még erős, még nagy. És holnap visszatér.
      A narancsszín, egyre sötétebb vörös árnyalattal koronázta a fák csúcsát, mint a vér, folyt a haldokló szívből, majd az is elsötétült, szürkévé vált, később, pedig feketévé. A fekete fátylat, pedig betöltötték a roppant csillagok.
      A fiú még sosem látott olyat, hogy ameddig a szem ellát, csillagok borítják az eget. Vagyis már nem is csak az eget, mert a korom sötétben azt sem tudta, hol a föld, és hol az ég határa. Csak az apró fények mondták neki, hogy ő bizony még a földön van, nem pedig a mennyben jár, hiába is érzi úgy. És a fiú valóban visszatért a földre. Elheveredett pokrócán, majd hosszú-hosszú órákon át bámulta a csodaszép eget, amibe nem zavart fényével utcai lámpa, sem pedig repülőgép villogása. Itt minden tiszta volt. Tiszta fekete, boldogan, mosollyal világító sárga és kékes árnyalatú csillagokkal.
      Ez a látvány nem egyszer csalt a szemébe könnyeket. És könnycseppein keresztül a fény ezerré, meg ezerré vált. Bár kissé nyomta a szívét a bánat, hogy egyedül van, és senkivel nem oszthatja meg, amit lát és érez.
      Így, ezekkel a gondolatokkal nyomta el az álom. Mikor felébredt, rájött, hogy a Nap nem hazudtolta meg magát, valóban eljött ma is, és újra ragyogott, fényével elárasztva mindent. A ragyogó kék égen, néhány hófehér felhő vitorlázott odébb, majd le a láthatárról az ég óceánján.
      Mikor  ismét útra kelt szíve könnyebb volt, mint eddig bármikor, és így ment magában, boldogan.
     
De az ifjú nem találta indiánjait. Már hetek teltek el, és az ő drága holmija volt, hogy elszakadt, volt, hogy tönkrement, volt, amit inkább nem cipelt magával a nagy súly miatt, így pár hónap múlva már csak kése és a kötele maradt nála. Néha ázott, néha fázott, magányos volt és nagyon elhagyott, ebben az óriás erdőben. De nem adta fel, nem adhatta fel.
      Éjszaka a kötélből csapdát állított, és reggelre a vadat, ha akadt, megsütötte. Ha több is volt, hát az egyiket, amelyiket már biztos nem tudta volna megenni, szabadon engedte.
      Néha fából faragott kis totemeket vagy golyócskákat. Néha az állatok csontjaiból faragott, barkácsolt valamit. Ezeket sosem hordta magával. Volt, hogy heteket dolgozott valamin, majd mikor kész lett, eldobta. Mihez is kezdett volna vele itt? Rájött, hogy sokkal többet ér, és nagyobb élvezetet nyújt alkotni, mint birtokolni.
     
Már nem számolta, mióta mászkál az erdőkben, de lassan már egy éve, hogy a földanyától kapott ételből élt, az ő ajándékaival játszott, és már nem is hiányzott neki a társaság. Boldog volt a természettel, ami mindent megadott neki. Sőt, még többet is, mint amit a civilizáció. Itt megtanulta a nyomokat, megismerte az állatokat.
      Boldogan hallgatta a madárdalt, és nézte a Napot, Holdat és minden csillagot. Végre felfedezte a valódi szépséget, nem pedig az otthon belediktált szabályozott érzéseket és világot. Tudta, milyen növény mit ad neki, és mitől kell óvakodnia. Megszerette ezt a helyet, ami mára többet jelentett számára, mint az otthona. Amitől, ha megfosztanák, akkor csonkán és nyomorultul kellene tovább tengetnie életét. Néha mosolyogva figyelte, mint játszik két mókus a fűben és fán, vagy hogy cserkészi áldozatát egy sakál.
      Egy nap, amikor elhagyott egy csillogó víztükrű tavat, ahol szomját oltotta a tiszta vízzel, két ember állt meg előtte. Ágyékkötőben, és bőrökkel díszítve. Egyik lándzsát markolt, a másik pedig egy faragott tálat tartott, amiben kis bogyók voltak. A fiú látott már olyan bogyót, de nem merte megkóstolni. Attól tartott mérgező, mert az állatok sem ettek belőle.
      Az indiánok nem lepődtek meg, amikor meglátták. Úgy tűnt, mintha már ismerték volna a fiút. A magasabbik, akinek hosszú haja izmos vállára borulva lógott, vett egyet a piros bogyóból, megrágta, majd kiköpte. Aztán a tálat a fiú felé nyújtotta. Ő óvatosan, félve elvett egy bogyót, majd ugyan azt tette, amit az indián. Mikor bekapta, tudta, a bogyó mérgező. Erről árulkodott a kissé csípős íz, és az is, hogy az indián kiköpte. De így, hogy kiköpi, semmi baja nem lehetett. Viszont a bennszülötteknek remek ízlésük volt. A bogyó az enyhén csípős íz ellenére is, vagy épp azért, roppant finomnak bizonyult. Mintha egyszerre keveredne minden európai finomság benne. Leírhatatlan és megfoghatatlan érzés.
      Ekkor az indián megszólalt, tört angolsággal.
      – Üdvözöllek Nkosi! Gyere velünk.
      – Örömmel! – válaszolt a fiú, majd folytatta. – Több mint egy éve kereslek benneteket.
      – Tudjuk. Majd mindent elbeszélünk, ha népemhez értünk – szólalt meg most a lándzsás indián.
      A fiú meglepődött, hogy azt mondta, tudja, de nem volt ideje eltöprengeni rajta. Alighogy elindultak, negyed óra gyaloglás után már meg is érkeztek a törzshöz.
      A fiút az öregek tanácsa elé vitték, majd hoztak egy indiánt, aki beszélt angolul, hogy fordítson.
      – Üdvözlünk téged, idegen! – szólt a tanács egy tagja, mire a fiú csak félénken bólintott, így a tanács folytatta. – Mondd el nekünk miért vagy itt, de szádat az igaz szavakon kívül más ne hagyja el. Nincs szükségünk fölösleges beszédre.
      – Én titeket kereslek, már több mint egy éve. Egyedül jöttem, és azért, hogy mindent megtanuljak, amit tanítotok nekem, megtanuljam szeretni a füvet, a fát és a virágokat. Azt szeretném, hogy adjátok át nekem minden tudásotokat. Cserébe semmit nem tudok adni, őszinte szavaimon és szeretetemen kívül. – Itt befejezte, majd félve a tanács felé pillantott. Erre egy öreg még egy kérdést tett fel.
      – Ugye tudod, hogy mi, indiánok, nem szeretjük a gyáva embereket. Hát mondd meg, most félsz-e? – A fiút meglepte, és megijesztette a kérdés, de felemelte a fejét és az öreg szemébe nézett.
      – Gyáva ugyan nem vagyok, de félek! – Mikor ezt befejezte, az öreg felállt, majd odabotorkált hozzá és átölelte. Ekkor a törzsfőnök átvette a szót, és ő beszélt a fiúhoz.
      – Azt mondod, több mint egy éve vagy úton. Én azt mondom, mióta itt vagy tíz meg négy és még egy negyedszer kelt fel a hold. Mióta beléptél az erdőbe, attól kezdve figyeltünk. Mikor eleinte magadban beszéltél, megtudtuk, miért vagy itt, és úgy döntöttünk teljesítjük kívánságod. Látom az arcodon, érted, hogy miről beszélek. Hiszen azért jöttél, hogy megtanuld, amit mi tudunk. Amíg egyedül voltál mindent megtanultál. A magány a legjobb tanítómester. Mióta itt vagy a szíved kinyílt és kivirágzott. Már mentes vagy minden mocsoktól, amit magaddal hoztál onnan, ahonnan jöttél. – Fejezte be. Lehajtva a fejét, és még egy rövid mondatot mondott. – Légy üdvözölve köztünk, a Lakoták közt.
      Az ifjú szíve repdesett boldogságában, és rájött, az indián főnöknek igaza volt. Mert régen nagy sértésnek vette volna, hogy figyelik és kihallgatják, mikor ő magányos. De már nem. Most boldog volt, és valóban úgy érezte, megváltozott.
      Már nem tekintette családjának az indián törzset, már nem kellett neki család, hisz minden, ami élt a családja volt. Mindent épp úgy szeretett. Nem bosszankodott, ha esett, még ha elázott sem, mert tudta, minden valamiért történik. Nem bosszankodott, csak boldog volt.
      Még egy fél évet töltött indián barátainál, akiknek, ha nem is tökéletesen, de nyelvét megtanulta. Mint szokásaikat és mondáikat. Megtanulta elkerülni az ember megrontóját, a hazugságot. Még amikor visszatért hazájába, akkor is megtartotta, amiket az indiánoktól tanult.
      Fél év elteltével haza indult. Nem bánkódott. Tudta, visszatérhet még ide, ahogy eljuthat még máshova is. Nem bánkódott. Boldog volt. Szívből, hiszen megtalálta az igazi családját. A szeretetet. Úgy volt, ahogy mondta. Nem vitt el semmit az indiánoktól, csak tudást, és nem adott nekik semmit, csak szeretetet. Mégis, barátokká és testvérekké lettek.
      Mikor hazatért, és kérdezgették, mit tudott meg, mikre jött rá a világból, mindenkinek csak egy indián mondással felelt, majd nem szólt többet erről a témáról. A mondás, ami mindennél többet jelentett neki, amit megtanult és megértett, és mindenkivel megosztott így szólt: „A Nagy Szellem mindenben jelen van: a levegőben is, amit belélegzünk. Ő a mi Apánk és a Föld az anyánk. Gondoskodik rólunk. Ezért, mi anyánk testét nem sértjük fel kemény gépekkel, és fémmel, azt vesszük és fogadjuk el, amit önszántából ad nekünk. Még ha néha éhezik is népünk, még akkor sem, és még akkor sem feledünk el adni. Mind így vagyunk, mint én is, hisz két kutya él bennem, az egyik hitvány és gonosz, a másik jó. A gonosz folyton a jó ellen harcol. Az, hogy melyik kutya fog győzni, az attól függ, hogy melyiknek adok többet enni...”