Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 2. sz.
 
 
 
 

 

MILE ZSIGMOND

 

Zöld út


                                                                                                                  Dr. Móricz Jánosnak 


Fiatalember várakozik az erdei úton, arrafele figyel, amerről jött, törli bepárállott szemüvegét, mélyeket lélegez, hamarosan csitul a zihálása, lassul a szívverése, azzal együtt tisztul és tágul körötte a csönd, semmi sem mozdul, némán rohad a hó az erdőalj buckáin, ólmosan surrog a levegő, madár nem szólal, kordul a fiatalember gyomra, összerezzen, aztán elneveti magát, abban a pillanatban mintha kiáltást hallana, nem túl messziről, bizonytalan, arra gondol, talán csak képzelődött, de újra visszhangzik a kiáltás, női hang az, kétségbeesett, a fiatalember nevét emlegeti, aki azonnal futásnak ered visszafelé az úton, a hang irányába, bokája kis híján kifordul, mikor egy mély, latyakkal telt gödörbe lép, olyan az út, mint egy csapdarendszer, de ez most nem érdekli a fiatalembert, átvillan az agyán, hogy felelőtlen, hiszen ha megsérül, hogyan szalad tovább, mi lesz a nővel?, mérlegel, vállalja a kockázatot, úgy érzi, siethet, nem lesz semmi baja, meredek lejtőn korcsolyázik, nem ő irányít, csak úgy nagyjából van köze a csúszási irányhoz, kétoldalt az erdőben mély árok, a bakancs orra előtt kövek és sár, nincs megállás, tudja a fiatalember, előre, csak előre!, megváltozik az időlátása abban a helyzetben, csodálkozik ezen, egyáltalán, hogy van ideje csodálkozni és gondolkozni, mintha egy másodperc alatt tíz másodpercet élne meg, az jut eszébe, hogy az út nevel, hogy pusztán az utat járva megértheti az életet, csak figyelnie kell, például az irányválasztások üzenetére, az imént hatalmas tócsa előtt találta magát, azonnal döntenie kellett, hogy erről vagy arról kerül, erről próbálkozott, de máris látta, hogy arról kellett volna, rosszul döntött, ám vissza nem fordulhatott, ha megáll, ha elveszti a svungot, ha „visszavágyik”, akkor belezuhan a pocsolyába, vagy az árok fenekére gurul, tehát más választása nem maradt, mint végigjárni valahogy a járhatatlannak tűnő oldalt, végigharcolni, kibajlódni rajta a biztos talajra, így gondolkodik a fiatalember az út tanítása felől, mikor már zuhanna, fölmerült egy bükkfa törzse, azt öleli át, az öleli át, darabig pihen a fiatalember, szemét lehunyja, de akkor ismét felhangzik a női kiáltás, egészen közelről, talán harminc méterre tőle, azonnal elereszti a bükkfa törzsét, kilép középre, már látja is az asszonyt, sietve jön, öt éves forma kislány kezét fogja, mindkettőjük szemében vakrémület, ami valamelyest enyhül, mikor a fiatalembert meglátják, szaladnak hozzá, az asszony hátrafelé mutat, de nem néz vissza, a fiatalembernek viszont muszáj, róka cammog az úton, ronda, rühös állat, nem is élő már, inkább dög, egyenesen a fiatalember szemébe bámul, sehova máshova, annak remeg a combja, könnyezik a szeme, gondolkodása már-már megbénul, aztán mégse, düh önti el, gyámoltalansága harci kedvbe fordul, medvének is nekimenne, az út szélére pillant, botot keres, követ, valami éleset, hegyeset, ingerülten tépi le magáról az asszonyt és a gyereket, zavarja őket, menjenek, siessenek, mindig az úton, minél messzebb, majd megy utánuk, és akkor meglát egy marokba való furkóst a vörösbarna avarban, fölkapja, indul agyonütni a veszett rókát, aki most is, azóta is a szemébe bámul, sehova máshova, és látván, hogy az a szempár közeledik, tesz hátrafelé pár lépést, aminek a fiatalember megörül, gondolja, talán elmegy a róka, és elmarad a küzdelem, de a rühös dög megáll, lekushad, vár, a fiatalember szíve vadul kalapál, nem tudja, hogyan kell ezt csinálni, hogyan kezdjen neki, de megy, ha lassan is, megy a róka felé, aki harcolt eleget, tavalyelőtt egy fiatal kuvaszt fojtott meg a Hatló-patak mentén éjjel, most morogni, vicsorogni kezd, aztán hirtelen fölugrik, a pofáját találja telibe az ütés, megszédül, gyorsan talpra áll, de akkor már mindenhol, nyomorult teste minden pontján érzi az ütéseket, végül a súlyos követ a fején, és megalvad a szeme, ellobban benne az őrült láng, tagjai elernyednek, szinte mosolyog a pofája, megkímélte őt a fiatalember a további szenvedéstől, a végső, vaksötét időszaktól, elcsöndesül a helyszín is, a bakancs tocsogó léptei hallatszanak csak, a kezét vizsgálja a fiatalember, van-e rajta sérülés, akár egy karcolás, mert az is végzetes lehet, nem talál sebet, elsírja magát örömében, vagy inkább az oldódó idegfeszültség miatt, tompán érzi belül, hogy nagyon erős, és ennek az új, nagy erőnek köze van a rókához, akit agyonvert és megváltott, de nem merül el a felismerésben, siet tovább az úton, amin, érdekes, most, hogy még el nem tűnt saját nyomaival lépdel szembe, jobban esik a járás, az asszony és a gyerek nyomai is ott vannak a sárban, látszik rajtuk a kapkodás, az izgalom, egy helyütt, meredek szakaszon, hosszú csúszás rajza az agyagban, és tenyérnyomok, ujjak szántása... olvassa a fiatalember a jeleket, arcán árnyék szalad végig, gyűlöli az utat maga előtt, hogy muszáj végigmennie rajta, hogy egyetlen lépést sem spórolhat meg, mérgében odébb rúg egy követ, aztán fölkapja és belevágja egy tócsába, felfröccsen a rozsdabarna víz, bepöttyözi a fiatalember arcát és szemüvegét, káromkodva törli az üveget, fogai közt ropognak a homokszemcsék, kiköp, a fák fölött varjak kárognak, fölnéz a fiatalember, figyeli a varjakat a maszatos lencsén át, örül nekik, nincsen egyedül, és az imbolygó koronákat is jól esik látnia, ahogy mögöttük, a tejfehér égen a szürke felhők szaladnak, az imbolygás ritmusa és az ég tágassága mindig megnyugtatta, vigasztalta, most is, váratlanul elönti a bizonyosság, hogy utoléri az asszonyt meg a gyereket, és azokat addig baj nem érheti, sóhajt, megtörli az arcát, lódul tovább, a bükkerdőből tölgyerdőbe ér, csenevész, sűrű fák közt visz az út, madár pittyeg, köd szitál, megtorpan a fiatalember, mert lát valami gyanúsat az út közepén, talán farkast, jókora farönk az, odaérve kiderül, motoros fűrésszel vágták, nedvezik a friss seb, erdészeti járműről pottyanhatott a földre, ott az UAZ sekély nyoma, a becsatlakozó, piros turistajelzésű útról fordult rá erre, most, hogy a földet vizsgálja döbben rá a fiatalember, hogy az mennyire másmilyen, mint addig, sárnak, pocsolyának nyoma se, jóleső rajta a járás, ruganyosan tömör a szerkezete, olyan, mint a fenyőerdő talaja, sőt: ez az!, fejét fölkapja a fiatalember, körülnéz, nem érti, tölgyerdőben jár... ijesztő, mégis édes érzése támad, kimondhatatlan, fülel, szimatol, nagyon lassan lép, a sötétbarna fenyőerdei talajt figyeli, hamarosan elfogy a lába alól, helyette fűzöld út következik, de csak a színe emlékeztet májusi pástra, az anyaga kő, zöld kőút, könnyedén járhatóra kopott, utca is lehetne, sose látott ilyet a fiatalember, mégis tudja, valahogy magától értetődik, kiszáradt folyómederben jár, és azt is tudja, hogy jó felé megy, a zöld út nem „hazudik”, mint egy szőnyeg, úgy terül elé, mutatja az irányt, az egyetlen helyeset, amerre az övéi is haladtak, közben elfogynak két oldalról a tölgyek, a levegő illat-aromája megváltozik, kivész belőle minden sűrű, nehéz és búskomor, világosan érzi a fiatalember, amikor a Börzsöny a háta mögött marad, mintha egy képzeletbelei szalagot szakítana át, de nem ijed meg, már mosolyog, különösen akkor, amikor a völgyből felérve megpillantja az óriás süveghegyeket, nem kérdés számára, hol jár, elemi erejű érzés önti el a szívét, hej!, dobálják a sziklák a kiáltását, mert sziklaszurdokban halad, magas, de nem nyomasztó falak közt, hirtelen a jobb oldali fal elmarad, szakadék tátong a helyén, a fiatalember bátran kilép a peremére, eszébe villan, hogy máskülönben tériszonya van, nevet ezen, hunyorogva nézi az elé táruló „tengert”: a Titicaca tavat, csillog, borzolódik a felszíne, fehér felhők árnyéka suhan rajta, látja a karcsú balsafa csónakokat, orrukon a piros és kék színű, kör alakú jeleket, de ezeket belül, magában, az emlékei közt, hiszen a csónakok a tavon nagyon messze vannak... nem lohol többé a fiatalember, majdnem teljesen nyugodt, fütyörészve lépdel, lehunyt szemmel, arcát a Nap felé fordítva, aztán, maga sem tudja, miért, egyszer csak letér az útról, megy, amerre viszi a lába, nem túl bonyolult, inkább játékos rendszerű szikla-labirintusban halad, barlangtisztáshoz ér, meglátja őket, az asszonyt és a gyereket, sziklapárkányon ülnek, egymással szemben, nyugodtan, mosolyogva nézik a fiatalembert, hajukat borzolja a szél, gyönyörű magyar viselet rajtuk, úgy tűnik, mintha másféle gúnya sosem érintette volna a testüket...