Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 1. sz.
 
 
 

DARVASI FERENC

 

Kórtörténetek kortörténete

 

Buchbinder Miklós 1942 augusztusának első hétfőjén piaci csoportképet készít A fényképész utókorában. A regény aztán gyakorlatilag ennek a kimerevített pillanatnak a narrativizálása, a fotón látható alakok élettörténete. Az Idegen testünk ezen a nyomvonalon halad tovább, amikor ismét egy „tablókép”, egy hosszan elnyújtott jelenet, egy házimuri szereplőinek sorsát meséli el. Méghozzá a Weiner Janka (ismét egy fényképész!) Fővám térre nyíló műteremlakásában 1940 szeptemberében, Észak-Erdély „visszatérte” és a kolozsvári bevonulási ünnep után egy nappal összegyűlő társaság tagjaiét (akik közt a házigazda rokonait, ismerőseit, barátait, szeretőit találjuk). A fényképész utókorában a 6. oldalon exponál Buchbinder, de csak a négyszázadik oldal körül derül ki az olvasó számára, mit örökít meg a kép. Az Idegen testünkben úgy meséli el a szerző a históriáját a Jankánál vendégeskedő szereplőknek, hogy a legutolsó közülük – Gábor Dezső munkaszolgálatos – csupán a kötetet záró, 391. oldalon jelenik meg a lakásban. Egyébként is sok tekintetben a korábbi munkáiból építkezik az új, immáron negyedik regényében Závada, aki az ezt megelőző nagyprózáiban is ügyelt rá, hogy egy-egy ismétlődő szereplő, motívum, helyszín segítségével összefűzze (valamelyest) könyveit. A fényképész utókorában szerepel már – Buchbinder fényképén is – Dohányos László falukutató, szociográfus, aki az „életmű” sorban a harmadik regényében hatalommániásnak tűnik, képtelen lemondani a miniszteri pozícióról, annak ellenére, hogy tudja, rosszul dönt. Az Idegen testünkben viszontlátjuk Dohányost – magánemberként (Janka szeretőjeként) és társadalomtudósként, majd politikusként is.
      És ami ennél lényegesebb: Závada a narráció tekintetében is a korábbi mű vívmányait viszi tovább, melyet az író első három regénye apropóján írott kritikájában Csordás Gábor A fényképész utókora „legnagyobb, igazán eredeti találmányának”
1 nevez. Az ugyanúgy a huszadik század rémségeit, többek közt a zsidóüldözést, a magyar háborús részvételt, a német, majd az orosz megszállást, a kommunista hatalomátvételt (is) tárgyaló szöveg cseréli az elbeszélői szólamokat. „Olykor hirtelen váltásoknak vagyunk tanúi. [...] A szólam- és nézőpontváltások egymásba nyíló termei valóságos labirintust alkotnak. [...] A szerzői narráció alászáll valamelyik szereplő látásmódjába, s a szöveg jelentős hányadában a sokféle többes szám első személy pozíciójába. Látványos kifejezése lehet annak a szándéknak, mely Závada előző regényeiben is megnyilvánult: a mű valamiképpen krónikája is legyen egy kollektívumnak.”2 Az alkotó „[t]úl azon, hogy elmeséli alakjai életén keresztül a magyar történelem bő fél évszázadát, megmutatja önmagunkról való tudásunkat is, nemcsak azt, kik voltunk- vagyunk, hanem azt is, hogy mit is gondolunk erről. A regény elbeszélői állandóan változó csoportok, akik az elbeszélt eseményeken kívül valamilyen csoporttudást közvetítenek...”3 Ez a beszédmód „állandó, fenyegető jelenlét, valahol az antik tragédiák kórusa és a szereplőket megfigyelő titkosrendőrség testületi többes száma között. Az a gyáva és korlátolt közmegegyzés válik a regény szereplőjévé általa, amely a közelmúlt történelmi aljasságaiért a leginkább felelős.”4 Ezt az elbeszéléstechnikát használja, bonyolítja tovább5 az Idegen testünk is, amely ezáltal a tárgyalt időszak – a második világháború, és az azelőtti, illetve azutáni néhány év – összes fontos társadalmi problámájáról (zsidókérdés; németellenesség; németbarátság; a németek ellen is irányuló, magyar fajvédő mozgalom; a parasztság elnyomatása; a magyarság lehetséges öninterpretációi; a magyarság interpretációja a nemzetiségekre vonatkozóan6 stb.) úgy tud beszélni, hogy az adott jelenségről kialakult lehető legtöbb nézőpontot megmutassa7.
   A nemzetiségek sorsáról való polémia az összes Závada próza lényegi sajátossága. Jól érzékelhető azonban a fokozatos irányváltás: az első két regényben a szlovák kisebbség központi szerepet kap, a harmadikban már kevésbé, míg a legutóbbinak teljesen a látókörén kívül esnek a tótok. Szász, sváb, székely, német, osztrák, zsidó, magyar származásúak a hősök – szlovákot egyet sem találunk közöttük. Nyilván az az oka ennek, hogy a szerző úgy érzi: amit szeretett volna, már mindent elmondott róluk a korábbiakban. Külön izgalmas, hogy ezúttal nem csupán a nemzetiségeknek, hanem a magyarországi magyarságnak is kisebbségi tudata [!] van. A kötet címének előtagja – több jelentése mellett – arra is vonatkozik: a magyarok idegennek érzik magukat hazájukban; ki a zsidók, ki a németek miatt. (Le sem kellene írnom, oly banális, de a biztonság és a félreértések elkerülése kedvéért: nem Závada, hanem a szereplők gondolatai ezek.) „ [H]át vajon mi a saját magunk országában vagyunk-e?”, teszi fel a kérdést a Jankánál vendégeskedő Urbán Vince újságíró, hogy aztán nyomban rá is vágja: „kulturális értelemben nem a saját országunkban vagyunk”, sőt, kisvártatva hozzáfűzi: „nem a saját hazánkban élünk [...], mert idegen kezek fojtanak vérbe minket...”. Závada bátran idézi fel a fajelmélet, a gyűlölködés torz retorikáját, az idegenellenesség magán- és politikai beszédekben felbukkanó formuláit. De az idegenség nem csak a nemzettel, hanem a testiséggel
8 is metaforikus viszonyba kerül, és „természetesen” faji, vallási értelemben is tematizálódik. A test pedig elsődleges jelentésén túl mint a nemzet korpusza9 is interpretálható. A címben foglalt mindkét szó a kortárs társadalomtudományi kutatások fókuszában áll, nem szerepel azonban itt egy harmadik kifejezés, amely ugyanolyan fontos tárgya a regénynek (és a társadalomtudományi kutatásoknak): a határ fogalma. Az Idegen testünk jelentős, háttérben lappangó kérdése ez is: mennyire képesek az idegenekkel szemben ellenérzéssel viseltető szereplők (nem minden Závada-alak ilyen10) átlépni saját korlátaikat, határaikat: faji, vallási, politikai, nemi; magánemberi és közéleti, társadalmi értelemben. Mindezek felmutatása közben pedig a szerző, akár A fényképész utókorában, „előfeltevéseink következetes és szigorú lebontásán is dolgozik, és így bizony nemigen nevezhetjük másnak, mint kevés nemzeti íróink egyikének”.11
      Ha úgy tetszik, a nemzet történetét is elmeséli, mozaikkockákból kirakva, és több – szubjektív – nézőpontból. Bár legközelebbről egyetlen napra koncentrál (amelyet a szereplők Jankánál töltenek), ennek „ürügyén”, szélesebb ívben az 1930-as évektől a második világháború utáni kommunista előretörésig terjedő időszakra koncentrál úgy, hogy közben az elbeszélés szálai a regény „múltjában” egészen az 1870-es évekig, „jövő idejében” pedig 1956-ig nyúlnak. De amellett, hogy az Idegen testünk egy sok kisebbségből álló nemzet mozaikos históriája, (kevert nemzetiségű) családok története is12. Závada egyébként is sok szereplőt felvonultató  műve három família történetét beszéli el: a tehetős sváb- osztrák Flammokét13 (akik később Flóriánra módosítják a nevüket), a szintén gazdag, zsidó-magyar Weinerekét, valamint a náluk szerényebb körülmények között élő, erdélyi szász, német-osztrák múltú Urbánokét. Hogy nem lesz(nek) ezekből egységes családtörténet(ek), azért nem csak a kihagyásos narratíva a felelős. A famíliák tagjainak sorsa másfelé tart, így nincs is mit homogén módon elbeszélni. A származás már nem döntő (pl.: azok a legnagyobb magyarok, akikben alig csörgedezik magyar vér14), nincs a gyermekek gondolkodását alapjaiban meghatározó, az ősöktől átvett minta15. Egyetlen példa: a legidősebb Weiner gyerek, Jakab kommunista; Janka viszont amolyan emancipált, független, liberális nő; öcscsük, Ottó pedig református lelkész. Sokkal nagyobb távolság nem is lehetne két testvér közt világszemléletben, mint hogy az egyik lelkész (vallásos), a másik kommunista (istentagadó). Az Idegen testünk családtörténeti, generációs – de helytörténeti regény is, mely megkapó részletességgel, lokális adalékokban gazdagon szól Budapest egykori szívének, a Kálvin tér környékének (Kecskeméti utca, Károlyi-kert, Fővám tér, Pipa utca, Mikszáth tér) képzeletbeli és valós múltjáról.
      A nem kronologikus rendben haladó, egymásba gabalyodó történetekben
16 Závada nagyjából a nyugvópontig juttatja összes fontosabb szereplője sorsát, akik közül többen az előretörőben lévő kommunizmus áldozatává válnak, vagy már a világháború folyamán meghalnak, mások meg együttműködnek az újonnan formálódó rendszerrel. A történelmi tapasztalataink, tudásunk alapján körülbelül sejthetjük, mi lesz azoknak a figuráknak a sorsa a regény által már nem érintett „jövő időben”, akik még életben maradtak (bár persze ez merő fikció, hiszen egy ember élete nem tart tovább egy regényben, mint a könyv utolsó lapjáig17; de mi, olvasók azért még képzelődhetünk kedvünkre: pl. Gábor Dezső, a munkaszolgálatból hazatérve, közvetlenül még a világháború után visszakapja divatáru-üzletét – nos, sejtjük, mi lenne a sorsa ennek a boltnak, ha a narrátor eljutna odáig, hogy elmesélje). A valóság és a fikció jelentősége nagyjából megegyezik az alakformálásban. Závada a kornak megfelelő gondolkodásmóddal ruházza fel szereplőit, történelmi tényekre alapoz, egykor valóban létezett jelenségekről, egyesületekről, mozgalmakról ír – mindeközben hősei az írói képzelet teremtményei. Műve aprólékosan kidolgozott, igyekszik mindig árnyaltan fogalmazni, a szereplők sorsának tekintetében is. Pedig itt nagy a bukásveszély, könnyen közhelyes megoldásokba, általánosításokba lehetne esni. De ahogy a társadalmi problémákat is sokféleképp, több nézőpontból vázolja fel az író, úgy a hősei életútja is – szerencsére – változatosan és nem előre sejthető módon alakul. Bár az eredetileg szociológus alkotó az egyes embert alapvetően a társadalmi-történelmi változások függvényének tekinti, azért nem csak általános, kikövetkeztethető, hanem egyéni eseteket is felmutat – olyanokat, amikor a politika, a közösség által determinált sorsot el tudja kerülni az egyén (például Janka hamis papírokat beszerezve még csak lágerbe sem kerül, pedig félig zsidó származású).
      Závada Pál sokat markol az Idegen testünkkel. Sokat, de nem túlságosan – mert sikerül megbirkóznia az alapanyaggal. Jó néhány társadalmi problémáról, történelmi folyamatról és fiktív személyről beszél, de nem temeti maga alá a mondanivaló súlya és nagysága, úrrá tud lenni a különböző történetszálakon. A csaknem négyszáz oldalas szövegben vannak ugyan hibák, de ezek a regény egészét tekintve ritkán jelentősebbek. Néha mintha rátelepedne a politikai okfejtések súlya a textusra. Erőltetettnek tűnik például a Lajos Iván könyv szóba hozása (263-264.) Janka lakásán, nincs íróilag megoldva ez a rész. Mintha maga az alkotó is érezné ezt, na, meg azt, hogy bizonyos olvasói nyilván nem is tudják, miről szól az említett kiadvány – ezért külön elmagyaráztatja egyik szereplőjével Lajos Iván téziseit. Závada negyedik regényén a korábbiaknál is erőteljesebben érezhető a szerző szociológusi múltja. Szereplői folyton eszméken, elveken vitáznak. A politikai-történelmi szálat egyedül a szerelmi egészíti ki. Ez nehézkessé tehetné a szöveget, ám az azt kétségkívül uraló politikai-társadalomtudományi diskurzust18 mégsem érzem eltúlzottnak. Már csak azért sem, mert az író bámulatos merészséggel, elmélyülten, okosan vázolja fel ezeknek a lehetséges gondolkodásmódoknak a pokoli bugyrait – a párbeszédekben, a monológokban, s az egyébként problematikus narráció révén is. Figurái élettel teliek, egy-két határozott ecsetvonással, jól felskiccelt személyiségjeggyel is emlékezetes, eleven alakokat teremt. Az Idegen testünk nehéz olvasmány. Többször vissza kell lapoznunk, hogy a családok és az események útvesztőjében el ne tévedjünk. De ha a szokásosnál kicsit több energiát fektetünk a befogadásba, az a bizonyos tablókép összerakható. Závada regénye megéri ezt a fáradságot, mert a fokozott figyelemért „cserébe” valódi élményt nyújt az olvasónak. Tudom, hogy nonszensz dolog a kritikusnak elvárással fordulni az író felé, de „szívesen vennénk”, ha az Idegen testünk alkotója most majd a cigányságról is írna egy könyvet. Erről a nemzetiségről még nem szólt Závada (pedig a második világháború és a holokauszt kapcsán megtehette volna már), noha egy ilyen könyvnek – hiszen a zsidóságnál már csak a legnépesebb magyar kisebbséget, a cigányságot gyűlöli jobban az átlag magyar – az eddigi négy regényénél is nagyobb tétje lenne.

 

Jegyzetek

1
Csordás Gábor: Egy évad a regényben. Magyar Lettre International. 2006. 60. 
2
Olasz Sándor: Érzelmek és iskolák. Závada Pál: A fényképész utókora. Bárka 2005. 2. 
3
Vári György: Ex libris. Élet és Irodalom 2006. 1. 
4
Csordás: i.m. 
5
Az Élet és Irodalom kritikája (Károlyi Csaba: Idegen és mégse. Závada Pál: Idegen testünk. Élet és Irodalom 2008. 23.) szerint a narráció túlbonyolított és kaotikus; nem minden esetben jöhetünk rá, ki beszél éppen. Károlyinak igazat adhatunk, ez valóban így van. Ezzel a megoldással azonban (tudniillik, hogy nem tudhatjuk mindig, ki beszél) – akár Závada akarata ellenére is – tovább fokozódik az a fenyegető hangulat, amelyről Csordás Gábor már A fényképész utókora kapcsán beszélt. Talán nem badarság azt állítani, hogy még félelmetesebbé válik, teszem azt, a faji alapú kirekesztő retorika, ha nem tudjuk, ki áll a hátterében, ki gerjeszti azt. Mivel azonban a szerző valószínűleg nem szándékosan hagyja homályban néhol, hogy éppen kik a többes szám első személy használói, természetesen a hiba hiba marad. 
6
A könyv szomorú tapasztalata (és megengedem: itt egy nagy köhelyt fogok kijelenteni), hogy ugyanazok a társadalmi problémák időről-időre újra felütik a fejüket: „a történelem egyáltalán nem a holt és kihűlt múltat jelenti” (388.). A szereplők néhány fajelméleti, idegenellenes tézisét, hiába 1940-ben és tájékán játszódik a történet, akár a mai közbeszédből is vehette volna Závada.
7
További csavar a narrációban, hogy az elbeszélő olykor sejteti az olvasójával, nem feltétlenül úgy történtek meg az események, ahogyan ő azokat tálalja. Lehetséges sztorikat gyárt (lásd pl.: 243-245. p.), ebben némiképp Háy János A gyerek című regényének példáját követi, melynek legnagyobb trükkje az, hogy miközben végigmondja főhőse élettörténetét, folyton lehetséges sorsváltozatokkal egészíti ki azt. Závada ritkábban használja ezt a módszert: narrátora ilyenkor fecsegős, tudálékoskodó, bennfentes, aki a találgatások mellett csak sejtetni engedi a – fikció szerinti – „valóságot”. 
8
Lásd például Gábor Dezső feleségét, Emmát, aki képtelen férjének írt leveleiben (míg az első két regény a naplóbetétekből áll össze, itt a szöveget néhol Gábor Dezső és Emma egymáshoz írott levelei színesítik, amelyek azonban nem mindig egyenes idézetben szerepelnek, hanem olykor a narrátor vagy Emma által közvetítetten, az ő elmondásukban), de Jankával való beszélgetéseiben is a testiségről szólni – mintha az a személyiségén kívüli dolog lenne, s ő maga pedig a testét idegennek tartaná magától. Vagy említhetnénk Raposka Károly feleségét, Sárit, aki meddő. 
9
„...ma éjjel minden mámoros üzekedés egy-egy anyanemzettest öle-közepibe röpít” (16.), illetve: „Erdély fővárosának fölszentelt ünnepe, a nemzet ölébe való visszatértének[...] tegnapi napja” (32.) [kiemelések tőlem – D.F.], hangzik el a kolozsvári bevonuláshoz kapcsolódóan. De az idegen test kifejezés persze a trianoni szerződésben elcsatolt területek problematikájára is vonatkozhat. És ha már a haza szinonimájaként az „anyanemzettest” szóba került, talán nem érdektelen megjegyezni: két anyakomplexusos szereplő is van az Idegen testünkben. Flórián Imrének először nem is Janka tetszik, hanem a lány anyja. Weiner Ottó pedig a saját nővéréhez, Jankához vonzódik úgy, mintha az az anyja lenne: elérzékenyül „most is [Ottó] az egyetlen nő [Janka] karjában és illatában, aki anyahiányában kisfiú kora óta kizárólagos vigasza” (222.). 
10
Lásd Weiner Jankát, ezt a liberális, emancipált, nyitott nőt, aki ugyan szakmájában nem tudja kiteljesíteni magát (nem lesz fotóművész, csupán megrendelésekre készít kevésbé igényes képeket, s egy idő után már abba is hagyja a fényképezést), de magánemberként ő az, aki az elméleti fejtegetésekre fittyet hányva, a humánum nevében próbál segíteni több bajba jutott embertársán, tekintet nélkül a faji, vallási hovatartozásra. 
11
TESLÁR Ákos: A miénk. Závada Pál: A fényképész utókora. Árgus 2006. 8. 
12
És azé a tágabb értelemben vett fiatal generációé, amelynek tagjai 1940-ben taposták 20-as, 30-as éveiket. 
13
A nevek közül különösen a Flamm beszédes. A német ‘Flamme’ főnév jelentései: láng; szeretett nő, ideál. A két Flamm fivér, Imre és Johannka egyaránt lángra lobban Weiner Jankáért (soha egyikük felesége nem lesz a lány, és másé sem – a „Weinen” sírást jelent, vö.: a víz, amely eloltja a tüzet, vagy a mondással: tűz és víz a természetük). Árulkodó a fényképésznőbe szintén szerelmes Raposka közlése: „Janka mélyéből pattan ki minden szikra s borít lángba saját magában is meg énbennem is minden gyúlékonyat.” (145.) [kiemelés tőlem – D.F.] És ha ez nem lenne önmagában elég: Flammék, mint említettem, Flóriánra magyarosították nevük. Szent Flórián katonai családból származott (lásd: Flórián Imre katonatiszt), az árvizek (~Weiner) és tűzvészek (~Flamm) ellen megóvó védőszent. 
14
Más szempontból persze éppen a származás kérdése a legfontosabb: hiszen előbb a zsidókat, majd a német nemzetiségűeket hurcolják el faji alapon. 
15
Az individualizáció és a női emancipáció folyamatát is leköveti a regény.
16
Kérdés: ennyi külön szál egybefonódása lehetséges, nem erőltetett? Nem hiteltelen (ez a végzetszerűség), hogy ezek az emberek folyton keresztül-kasul szelik egymás életét? Persze ennek a felvetésnek csak akkor van értelme, ha az Idegen testünktől a realisztikusságot kérjük számon.
17
Vö. Esterházy aforizmájával: „a regényhősök nem léteznek [ti.: a valóságban nem, csak a szöveg terében].” 
18
Meglehet, valaki papírízűnek érzi ezeket a dialógusokat. Véleményem szerint azonban nem hiteltelen vagy valószínűtlen, hogy egy ilyen „kolónia” (falukutató, kommunista, lelkész, zsurnaliszta, író, fényképész stb.) éppen ezekről a témákról beszéljen. Másról is polemizálhat(ná)nak nyilván, de az már az író döntése, mit tart fontosnak kiemelni egy lehetséges diskurzusból. Miért ne lehetne egy regény alaptémája elvontabb, társadalomtudományi természetű – és kevésbé a szórakoztatásra, a hétköznapias életszerűségre törekvő? És azért arra is ügyel Závada, hogy minden fontosabb szereplőnél közöljön magánéleti vonatkozásokat is. Igaz, ebben a tekintetben rajtakaphatjuk a szerzőt: a különben rendkívül plasztikusan megírt Weiner Janka nyilván kényszerből is lett ilyen mértékben a végzet asszonya (hiszen Raposka, Flórián Johannka és Imre, Urbán Vince és Dohányos is szerelmes belé, vagy legalább a szeretője), akibe majd’ minden férfi szerelmes. Hiszen ha ezeknek a szereplőknek csak némelyike is más nőnek hódolna, és erről a szerző beszélni is kívánna az Idegen testünkben, akkor a szöveg végeláthatatlan terjedelművé válna. Megjegyzem: ettől függetlenül teljesen hihető, hogy ebbe az öntörvényű nőbe mindenki beleszeret – „magunk” is odáig vagyunk érte olvasóként.