|
DARVASI
FERENC
Kórtörténetek
kortörténete
Buchbinder
Miklós 1942 augusztusának első hétfőjén piaci csoportképet készít A
fényképész utókorában. A regény aztán gyakorlatilag ennek a kimerevített
pillanatnak a narrativizálása, a fotón látható alakok élettörténete. Az
Idegen testünk ezen a nyomvonalon halad tovább, amikor ismét egy
tablókép, egy hosszan elnyújtott jelenet, egy házimuri szereplőinek
sorsát meséli el. Méghozzá a Weiner Janka (ismét egy fényképész!) Fővám
térre nyíló műteremlakásában 1940 szeptemberében, Észak-Erdély visszatérte
és a kolozsvári bevonulási ünnep után egy nappal összegyűlő társaság tagjaiét
(akik közt a házigazda rokonait, ismerőseit, barátait, szeretőit találjuk).
A fényképész utókorában a 6. oldalon exponál Buchbinder, de csak
a négyszázadik oldal körül derül ki az olvasó számára, mit örökít meg
a kép. Az Idegen testünkben úgy meséli el a szerző a históriáját
a Jankánál vendégeskedő szereplőknek, hogy a legutolsó közülük
Gábor Dezső munkaszolgálatos csupán a kötetet záró, 391. oldalon
jelenik meg a lakásban. Egyébként is sok tekintetben a korábbi munkáiból
építkezik az új, immáron negyedik regényében Závada, aki az ezt megelőző
nagyprózáiban is ügyelt rá, hogy egy-egy ismétlődő szereplő, motívum,
helyszín segítségével összefűzze (valamelyest) könyveit. A fényképész
utókorában szerepel már Buchbinder fényképén is Dohányos
László falukutató, szociográfus, aki az életmű sorban a harmadik
regényében hatalommániásnak tűnik, képtelen lemondani a miniszteri pozícióról,
annak ellenére, hogy tudja, rosszul dönt. Az Idegen testünkben
viszontlátjuk Dohányost magánemberként (Janka szeretőjeként) és
társadalomtudósként, majd politikusként is.
És ami ennél lényegesebb: Závada a narráció tekintetében
is a korábbi mű vívmányait viszi tovább, melyet az író első három regénye
apropóján írott kritikájában Csordás Gábor A fényképész utókora
legnagyobb, igazán eredeti találmányának1
nevez.
Az ugyanúgy a huszadik század rémségeit, többek közt a zsidóüldözést,
a magyar háborús részvételt, a német, majd az orosz megszállást, a kommunista
hatalomátvételt (is) tárgyaló szöveg cseréli az elbeszélői szólamokat.
Olykor hirtelen váltásoknak vagyunk tanúi. [...] A szólam- és nézőpontváltások
egymásba nyíló termei valóságos labirintust alkotnak. [...] A szerzői
narráció alászáll valamelyik szereplő látásmódjába, s a szöveg jelentős
hányadában a sokféle többes szám első személy pozíciójába. Látványos kifejezése
lehet annak a szándéknak, mely Závada előző regényeiben is megnyilvánult:
a mű valamiképpen krónikája is legyen egy kollektívumnak.2
Az alkotó [t]úl azon, hogy elmeséli alakjai életén keresztül a magyar
történelem bő fél évszázadát, megmutatja önmagunkról való tudásunkat is,
nemcsak azt, kik voltunk- vagyunk, hanem azt is, hogy mit is gondolunk
erről. A regény elbeszélői állandóan változó csoportok, akik az elbeszélt
eseményeken kívül valamilyen csoporttudást közvetítenek...3
Ez a beszédmód állandó, fenyegető jelenlét, valahol az antik tragédiák
kórusa és a szereplőket megfigyelő titkosrendőrség testületi többes száma
között. Az a gyáva és korlátolt közmegegyzés válik a regény szereplőjévé
általa, amely a közelmúlt történelmi aljasságaiért a leginkább felelős.4
Ezt az elbeszéléstechnikát használja, bonyolítja tovább5 az
Idegen testünk is, amely ezáltal a tárgyalt időszak a második
világháború, és az azelőtti, illetve azutáni néhány év összes fontos
társadalmi problámájáról (zsidókérdés; németellenesség; németbarátság;
a németek ellen is irányuló, magyar fajvédő mozgalom; a parasztság elnyomatása;
a magyarság lehetséges öninterpretációi; a magyarság interpretációja a
nemzetiségekre vonatkozóan6 stb.) úgy tud beszélni, hogy az
adott jelenségről kialakult lehető legtöbb nézőpontot megmutassa7.
A nemzetiségek sorsáról való polémia az összes Závada
próza lényegi sajátossága. Jól érzékelhető azonban a fokozatos irányváltás:
az első két regényben a szlovák kisebbség központi szerepet kap, a harmadikban
már kevésbé, míg a legutóbbinak teljesen a látókörén kívül esnek a tótok.
Szász, sváb, székely, német, osztrák, zsidó, magyar származásúak a hősök
szlovákot egyet sem találunk közöttük. Nyilván az az oka ennek,
hogy a szerző úgy érzi: amit szeretett volna, már mindent elmondott róluk
a korábbiakban. Külön izgalmas, hogy ezúttal nem csupán a nemzetiségeknek,
hanem a magyarországi magyarságnak is kisebbségi tudata [!] van. A kötet
címének előtagja több jelentése mellett arra is vonatkozik:
a magyarok idegennek érzik magukat hazájukban; ki a zsidók, ki a németek
miatt. (Le sem kellene írnom, oly banális, de a biztonság és a félreértések
elkerülése kedvéért: nem Závada, hanem a szereplők gondolatai ezek.)
[H]át vajon mi a saját magunk országában vagyunk-e?, teszi fel a
kérdést a Jankánál vendégeskedő Urbán Vince újságíró, hogy aztán nyomban
rá is vágja: kulturális értelemben nem a saját országunkban vagyunk,
sőt, kisvártatva hozzáfűzi: nem a saját hazánkban élünk [...], mert
idegen kezek fojtanak vérbe minket.... Závada bátran idézi fel a
fajelmélet, a gyűlölködés torz retorikáját, az idegenellenesség magán-
és politikai beszédekben felbukkanó formuláit. De az idegenség nem csak
a nemzettel, hanem a testiséggel8
is metaforikus viszonyba kerül, és természetesen faji, vallási
értelemben is tematizálódik. A test pedig elsődleges jelentésén túl mint
a nemzet korpusza9 is interpretálható.
A címben foglalt mindkét szó a kortárs társadalomtudományi kutatások fókuszában
áll, nem szerepel azonban itt egy harmadik kifejezés, amely ugyanolyan
fontos tárgya a regénynek (és a társadalomtudományi kutatásoknak): a határ
fogalma. Az Idegen testünk jelentős, háttérben lappangó kérdése
ez is: mennyire képesek az idegenekkel szemben ellenérzéssel viseltető
szereplők (nem minden Závada-alak ilyen10)
átlépni saját korlátaikat, határaikat: faji, vallási, politikai, nemi;
magánemberi és közéleti, társadalmi értelemben. Mindezek felmutatása közben
pedig a szerző, akár A fényképész utókorában, előfeltevéseink
következetes és szigorú lebontásán is dolgozik, és így bizony nemigen
nevezhetjük másnak, mint kevés nemzeti íróink egyikének.11
Ha úgy tetszik, a nemzet történetét is elmeséli,
mozaikkockákból kirakva, és több szubjektív nézőpontból.
Bár legközelebbről egyetlen napra koncentrál (amelyet a szereplők Jankánál
töltenek), ennek ürügyén, szélesebb ívben az 1930-as évektől
a második világháború utáni kommunista előretörésig terjedő időszakra
koncentrál úgy, hogy közben az elbeszélés szálai a regény múltjában
egészen az 1870-es évekig, jövő idejében pedig 1956-ig nyúlnak.
De amellett, hogy az Idegen testünk egy sok kisebbségből álló nemzet
mozaikos históriája, (kevert nemzetiségű) családok története is12.
Závada egyébként is sok szereplőt felvonultató műve három família
történetét beszéli el: a tehetős sváb- osztrák Flammokét13
(akik később Flóriánra módosítják a nevüket), a szintén gazdag, zsidó-magyar
Weinerekét, valamint a náluk szerényebb körülmények között élő, erdélyi
szász, német-osztrák múltú Urbánokét. Hogy nem lesz(nek) ezekből egységes
családtörténet(ek), azért nem csak a kihagyásos narratíva a felelős. A
famíliák tagjainak sorsa másfelé tart, így nincs is mit homogén módon
elbeszélni. A származás már nem döntő (pl.: azok a legnagyobb magyarok,
akikben alig csörgedezik magyar vér14),
nincs a gyermekek gondolkodását alapjaiban meghatározó, az ősöktől átvett
minta15. Egyetlen példa: a legidősebb
Weiner gyerek, Jakab kommunista; Janka viszont amolyan emancipált, független,
liberális nő; öcscsük, Ottó pedig református lelkész. Sokkal nagyobb távolság
nem is lehetne két testvér közt világszemléletben, mint hogy az egyik
lelkész (vallásos), a másik kommunista (istentagadó). Az Idegen testünk
családtörténeti, generációs de helytörténeti regény is, mely
megkapó részletességgel, lokális adalékokban gazdagon szól Budapest egykori
szívének, a Kálvin tér környékének (Kecskeméti utca, Károlyi-kert, Fővám
tér, Pipa utca, Mikszáth tér) képzeletbeli és valós múltjáról.
A nem
kronologikus rendben haladó, egymásba gabalyodó történetekben16
Závada nagyjából a nyugvópontig juttatja összes fontosabb szereplője sorsát,
akik közül többen az előretörőben lévő kommunizmus áldozatává válnak,
vagy már a világháború folyamán meghalnak, mások meg együttműködnek az
újonnan formálódó rendszerrel. A történelmi tapasztalataink, tudásunk
alapján körülbelül sejthetjük, mi lesz azoknak a figuráknak a sorsa a
regény által már nem érintett jövő időben, akik még életben
maradtak (bár persze ez merő fikció, hiszen egy ember élete nem tart tovább
egy regényben, mint a könyv utolsó lapjáig17;
de mi, olvasók azért még képzelődhetünk kedvünkre: pl. Gábor Dezső, a
munkaszolgálatból hazatérve, közvetlenül még a világháború után visszakapja
divatáru-üzletét nos, sejtjük, mi lenne a sorsa ennek a boltnak,
ha a narrátor eljutna odáig, hogy elmesélje). A valóság és a fikció jelentősége
nagyjából megegyezik az alakformálásban. Závada a kornak megfelelő gondolkodásmóddal
ruházza fel szereplőit, történelmi tényekre alapoz, egykor valóban létezett
jelenségekről, egyesületekről, mozgalmakról ír mindeközben hősei
az írói képzelet teremtményei. Műve aprólékosan kidolgozott, igyekszik
mindig árnyaltan fogalmazni, a szereplők sorsának tekintetében is. Pedig
itt nagy a bukásveszély, könnyen közhelyes megoldásokba, általánosításokba
lehetne esni. De ahogy a társadalmi problémákat is sokféleképp, több nézőpontból
vázolja fel az író, úgy a hősei életútja is szerencsére
változatosan és nem előre sejthető módon alakul. Bár az eredetileg szociológus
alkotó az egyes embert alapvetően a társadalmi-történelmi változások függvényének
tekinti, azért nem csak általános, kikövetkeztethető, hanem egyéni eseteket
is felmutat olyanokat, amikor a politika, a közösség által determinált
sorsot el tudja kerülni az egyén (például Janka hamis papírokat beszerezve
még csak lágerbe sem kerül, pedig félig zsidó származású).
Závada Pál sokat markol az Idegen
testünkkel. Sokat, de nem túlságosan mert sikerül megbirkóznia
az alapanyaggal. Jó néhány társadalmi problémáról, történelmi folyamatról
és fiktív személyről beszél, de nem temeti maga alá a mondanivaló súlya
és nagysága, úrrá tud lenni a különböző történetszálakon. A csaknem négyszáz
oldalas szövegben vannak ugyan hibák, de ezek a regény egészét tekintve
ritkán jelentősebbek. Néha mintha rátelepedne a politikai okfejtések súlya
a textusra. Erőltetettnek tűnik például a Lajos Iván könyv szóba hozása
(263-264.) Janka lakásán, nincs íróilag megoldva ez a rész. Mintha maga
az alkotó is érezné ezt, na, meg azt, hogy bizonyos olvasói nyilván nem
is tudják, miről szól az említett kiadvány ezért külön elmagyaráztatja
egyik szereplőjével Lajos Iván téziseit. Závada negyedik regényén a korábbiaknál
is erőteljesebben érezhető a szerző szociológusi múltja. Szereplői folyton
eszméken, elveken vitáznak. A politikai-történelmi szálat egyedül a szerelmi
egészíti ki. Ez nehézkessé tehetné a szöveget, ám az azt kétségkívül uraló
politikai-társadalomtudományi diskurzust18
mégsem érzem eltúlzottnak. Már csak azért sem, mert az író bámulatos merészséggel,
elmélyülten, okosan vázolja fel ezeknek a lehetséges gondolkodásmódoknak
a pokoli bugyrait a párbeszédekben, a monológokban, s az egyébként
problematikus narráció révén is. Figurái élettel teliek, egy-két határozott
ecsetvonással, jól felskiccelt személyiségjeggyel is emlékezetes, eleven
alakokat teremt. Az Idegen testünk nehéz olvasmány. Többször vissza
kell lapoznunk, hogy a családok és az események útvesztőjében el ne tévedjünk.
De ha a szokásosnál kicsit több energiát fektetünk a befogadásba, az a
bizonyos tablókép összerakható. Závada regénye megéri ezt a fáradságot,
mert a fokozott figyelemért cserébe valódi élményt nyújt az
olvasónak. Tudom, hogy nonszensz dolog a kritikusnak elvárással fordulni
az író felé, de szívesen vennénk, ha az Idegen testünk
alkotója most majd a cigányságról is írna egy könyvet. Erről a nemzetiségről
még nem szólt Závada (pedig a második világháború és a holokauszt kapcsán
megtehette volna már), noha egy ilyen könyvnek hiszen a zsidóságnál
már csak a legnépesebb magyar kisebbséget, a cigányságot gyűlöli jobban
az átlag magyar az eddigi négy regényénél is nagyobb tétje lenne.
Jegyzetek
1 |
Csordás
Gábor: Egy évad a regényben. Magyar Lettre International. 2006.
60. |
2 |
Olasz
Sándor: Érzelmek és iskolák. Závada Pál: A fényképész
utókora. Bárka 2005. 2. |
3 |
Vári
György: Ex libris. Élet és Irodalom 2006. 1.
|
4 |
Csordás:
i.m. |
5 |
Az
Élet és Irodalom kritikája (Károlyi Csaba: Idegen és mégse.
Závada Pál: Idegen testünk. Élet és Irodalom 2008. 23.)
szerint a narráció túlbonyolított és kaotikus; nem minden esetben
jöhetünk rá, ki beszél éppen. Károlyinak igazat adhatunk, ez valóban
így van. Ezzel a megoldással azonban (tudniillik, hogy nem tudhatjuk
mindig, ki beszél) akár Závada akarata ellenére is
tovább fokozódik az a fenyegető hangulat, amelyről Csordás Gábor
már A fényképész utókora kapcsán beszélt. Talán nem badarság
azt állítani, hogy még félelmetesebbé válik, teszem azt, a faji
alapú kirekesztő retorika, ha nem tudjuk, ki áll a hátterében, ki
gerjeszti azt. Mivel azonban a szerző valószínűleg nem szándékosan
hagyja homályban néhol, hogy éppen kik a többes szám első személy
használói, természetesen a hiba hiba marad. |
6 |
A
könyv szomorú tapasztalata (és megengedem: itt egy nagy köhelyt
fogok kijelenteni), hogy ugyanazok a társadalmi problémák időről-időre
újra felütik a fejüket: a történelem egyáltalán nem a holt
és kihűlt múltat jelenti (388.). A szereplők néhány fajelméleti,
idegenellenes tézisét, hiába 1940-ben és tájékán játszódik a történet,
akár a mai közbeszédből is vehette volna Závada. |
7 |
További
csavar a narrációban, hogy az elbeszélő olykor sejteti az olvasójával,
nem feltétlenül úgy történtek meg az események, ahogyan ő azokat
tálalja. Lehetséges sztorikat gyárt (lásd pl.: 243-245. p.), ebben
némiképp Háy János A gyerek című regényének példáját követi,
melynek legnagyobb trükkje az, hogy miközben végigmondja főhőse
élettörténetét, folyton lehetséges sorsváltozatokkal egészíti ki
azt. Závada ritkábban használja ezt a módszert: narrátora ilyenkor
fecsegős, tudálékoskodó, bennfentes, aki a találgatások mellett
csak sejtetni engedi a fikció szerinti valóságot.
|
8 |
Lásd
például Gábor Dezső feleségét, Emmát, aki képtelen férjének írt
leveleiben (míg az első két regény a naplóbetétekből áll össze,
itt a szöveget néhol Gábor Dezső és Emma egymáshoz írott levelei
színesítik, amelyek azonban nem mindig egyenes idézetben szerepelnek,
hanem olykor a narrátor vagy Emma által közvetítetten, az ő elmondásukban),
de Jankával való beszélgetéseiben is a testiségről szólni
mintha az a személyiségén kívüli dolog lenne, s ő maga pedig a testét
idegennek tartaná magától. Vagy említhetnénk Raposka Károly feleségét,
Sárit, aki meddő. |
9 |
...ma
éjjel minden mámoros üzekedés egy-egy anyanemzettest öle-közepibe
röpít (16.), illetve: Erdély fővárosának fölszentelt
ünnepe, a nemzet ölébe való visszatértének[...] tegnapi napja
(32.) [kiemelések tőlem D.F.], hangzik el a kolozsvári bevonuláshoz
kapcsolódóan. De az idegen test kifejezés persze a trianoni szerződésben
elcsatolt területek problematikájára is vonatkozhat. És ha már a
haza szinonimájaként az anyanemzettest szóba került,
talán nem érdektelen megjegyezni: két anyakomplexusos szereplő is
van az Idegen testünkben. Flórián Imrének először nem is
Janka tetszik, hanem a lány anyja. Weiner Ottó pedig a saját nővéréhez,
Jankához vonzódik úgy, mintha az az anyja lenne: elérzékenyül most
is [Ottó] az egyetlen nő [Janka] karjában és illatában, aki anyahiányában
kisfiú kora óta kizárólagos vigasza (222.). |
10 |
Lásd
Weiner Jankát, ezt a liberális, emancipált, nyitott nőt, aki ugyan
szakmájában nem tudja kiteljesíteni magát (nem lesz fotóművész,
csupán megrendelésekre készít kevésbé igényes képeket, s egy idő
után már abba is hagyja a fényképezést), de magánemberként ő az,
aki az elméleti fejtegetésekre fittyet hányva, a humánum nevében
próbál segíteni több bajba jutott embertársán, tekintet nélkül a
faji, vallási hovatartozásra. |
11 |
TESLÁR
Ákos: A miénk. Závada Pál: A fényképész utókora. Árgus
2006. 8. |
12 |
És
azé a tágabb értelemben vett fiatal generációé, amelynek tagjai
1940-ben taposták 20-as, 30-as éveiket. |
13 |
A
nevek közül különösen a Flamm beszédes. A német Flamme
főnév jelentései: láng; szeretett nő, ideál. A két Flamm fivér,
Imre és Johannka egyaránt lángra lobban Weiner Jankáért (soha egyikük
felesége nem lesz a lány, és másé sem a Weinen
sírást jelent, vö.: a víz, amely eloltja a tüzet, vagy a mondással:
tűz és víz a természetük). Árulkodó a fényképésznőbe szintén szerelmes
Raposka közlése: Janka mélyéből pattan ki minden szikra s
borít lángba saját magában is meg énbennem is minden gyúlékonyat.
(145.) [kiemelés tőlem D.F.] És ha ez nem lenne önmagában
elég: Flammék, mint említettem, Flóriánra magyarosították nevük.
Szent Flórián katonai családból származott (lásd: Flórián Imre katonatiszt),
az árvizek (~Weiner) és tűzvészek (~Flamm) ellen megóvó védőszent.
|
14 |
Más
szempontból persze éppen a származás kérdése a legfontosabb: hiszen
előbb a zsidókat, majd a német nemzetiségűeket hurcolják el faji
alapon. |
15 |
Az
individualizáció és a női emancipáció folyamatát is leköveti a regény. |
16 |
Kérdés:
ennyi külön szál egybefonódása lehetséges, nem erőltetett? Nem hiteltelen
(ez a végzetszerűség), hogy ezek az emberek folyton keresztül-kasul
szelik egymás életét? Persze ennek a felvetésnek csak akkor van
értelme, ha az Idegen testünktől a realisztikusságot kérjük
számon. |
17 |
Vö.
Esterházy aforizmájával: a regényhősök nem léteznek [ti.:
a valóságban nem, csak a szöveg terében]. |
18 |
Meglehet,
valaki papírízűnek érzi ezeket a dialógusokat. Véleményem szerint
azonban nem hiteltelen vagy valószínűtlen, hogy egy ilyen kolónia
(falukutató, kommunista, lelkész, zsurnaliszta, író, fényképész
stb.) éppen ezekről a témákról beszéljen. Másról is polemizálhat(ná)nak
nyilván, de az már az író döntése, mit tart fontosnak kiemelni egy
lehetséges diskurzusból. Miért ne lehetne egy regény alaptémája
elvontabb, társadalomtudományi természetű és kevésbé a szórakoztatásra,
a hétköznapias életszerűségre törekvő? És azért arra is ügyel Závada,
hogy minden fontosabb szereplőnél közöljön magánéleti vonatkozásokat
is. Igaz, ebben a tekintetben rajtakaphatjuk a szerzőt: a különben
rendkívül plasztikusan megírt Weiner Janka nyilván kényszerből is
lett ilyen mértékben a végzet asszonya (hiszen Raposka, Flórián
Johannka és Imre, Urbán Vince és Dohányos is szerelmes belé, vagy
legalább a szeretője), akibe majd minden férfi szerelmes.
Hiszen ha ezeknek a szereplőknek csak némelyike is más nőnek hódolna,
és erről a szerző beszélni is kívánna az Idegen testünkben,
akkor a szöveg végeláthatatlan terjedelművé válna. Megjegyzem: ettől
függetlenül teljesen hihető, hogy ebbe az öntörvényű nőbe mindenki
beleszeret magunk is odáig vagyunk érte olvasóként.
|
|
|