Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 10. sz.
   
 
 

TEPLÁN ÁGNES

 

A kietlenség térképésze

  Győrffy Ákos: Nem mozdul

 

 

Üres. Héj. Homok. Egy évmilliók óta nem létező tenger mélyén. 

Ezen a tájon nyomok, nyomasztó remények, és szorongás telepszik az emberi időérzékelésre. Akár a kihantolt mocsári ciprusok elszenesedett óriástörzsei, évmilliók komor oszlopai őrzik az időösvény bejáratát. Mérföldkövek, lerakódások, kövületek, pára és a természet egymásra rétegződő üledékei, időlapjai, műgonddal megrajzolt levélnyomatai várakoznak az emberi emlékezésre. Ipolytarnóctól már igen távol voltam, amikor a Nem mozdul című kötetbe lapozva újra eszembe jutott az ottani táj. A költészet számára, melynek érdeklődése a megkövült elevenség nyomába szegődik: „A táj nem táj, hanem fogalom.” Győrffy Ákos erőteljes, hideg és rusztikus berendezkedésű költői terében a halott öböl, kiszáradt patakmeder, mint a hiány megannyi metaforái uralkodnak: „Úgy érzed, mindig épp máshol történik valami. / Hogy jelenléted tesz valótlanná minden helyszínt.” A kötet látásmódja Tarkovszkij Stalkeréhez hasonló érzékenységgel figyeli az esőcseppek munkáját a felszínen, a mohaszőnyegen és pillantása újra és újra megakad a mozdulatlanságon. Az foglalkoztatja, ami végérvényesen megállt, elsüly-lyedt, ami visszavonhatatlanul szertefoszlott, vagy nem mozdul többé. A hiány vagy távollét olykor egy műalkotást juttat ez eszébe ilyenkor Klimtre gondol vagy Beckettre, máskor az Ipoly partján talált üres teknőspáncélra. 

Szép. Az esővizes hordó színültig vízzel.
A fuldokló darázs hullámgyűrűi. Az ég
törött tükörképe lassan helyreáll,
ahogy a darázs is megszűnik mozogni.
 

A Nem mozdul című kötet darabjainak közös motívuma a dög, a megmerevedő test látványa és a rothadás törvényének fejet hajtó meditáció. A természetben lappangó bűzlő tetem ritkán emberi maradványokat, emlékeket rejt, erről a tapasztalatról számol be A völgy emlékei című vers. A Pereg el című rövid költeményben a történelmi időtapasztalat és a személyes emlékezés összepillantását csontig hatoló dermedés járja át, amikor a lírai én egy denevér múmiájára akad az eresz alatti odú szétszedése közben: 

Mint nagyapám régi újsága, Az Est kilencszázharminchatos évfolyama, úgy mállik darabokra. És ami a repülésből maradt, most pereg el a létra fokai között, a harangzúgásban. 

A ház körüli létezés számára az otthontalanság a tárgyakhoz való közel hajolásban tárul föl. A mézben, a vízzel teli kancsóban, az ereszcsatornában, a hordókban, a fényképes dobozban meglapuló szorongás a természet időtapasztalatával való konfrontáció, szinte fenségessel rokonítható eseménye. A ház, vagy menedékház- metaforák máskülönben a heideggeri költőien lakozó ember kontemplatív menedékei, a hideg erdőben barangoló vándor filozófiai kapaszkodói, amikor a részvétről vagy a személytelenről elmélkedik. Az otthonosból kitüremkedő otthontalanság pillanata az út kezdete, amelyen haladva önmagától távolodik el a lírai én. A téli határ képén kanyargó dűlőn az emberi jelenlét fázósan illékony bizonyosságai maradoznak el : a fűrésztelep, a vadászlesek, a turistaházak. A természet szép nyomait eltörli a befagyó írai tekintet, s egyre távolabb jut az alapvető civilizációs igényektől, s egyre közelebb a szorongás képeihez, a nyelvhez, amelyen kimondható az is, ami nem emberi. Ahogyan a lírai ént követjük az őz nyomát a sárban, vagy amint egy gém szárnytolla lebeg a holtág vízén, halott vizslád az ártereken, másutt halott fecskét lát az útszéli homokban, különféle megnyúzott elnyomorított állatmaradványok tűnnek elénk tökéletes mozdulatlanságukban. A téli kontúrokkal kivésett képeken kiütközik a kétségbeesés, és egyetlen mozdulat a mozdulatlanságban: a testen tükröződő táj érintése. „A víz ígéret, a közeli ég ígérete. A hideg szélben két lány nevetése sodródik.” A nem-lét bukdácsol a vacogó pillanatokban, amikor a vándor léptei alatt piszkosszürke jég roppan, amíg leér a bükkösből, egy rétre, amelyet körbeültettek fenyőkkel. A identifikációs teher alól a lírai én számára a természetbe való átváltozás, olykor a tökéletes nyugalomba dermedő tekintet nyújt menedéket, de sosem következik be az önfelszámolódás poétikai mozzanata, hiszen ennél jóval többet akar Győrffy költészete, ahogyan a Jéghideg rózsagyökérben írja: 

Befejezni mondtam a pataknál, aranyszínű és kobaltkék
foltokat látva a csillámlástól, a patak fényétől megvakulva.
Mert sokáig néztem a ragyogásba, nem tudtam nem a
Ragyogásba nézni, és ettől aztán minden ragyogni kezdett.
 

A téli képek túlsága mellett egy-egy nyári vagy őszi pillanatban is reprezentálódik a szorongás. Messze alszik című költeményben rozsdás borotvapengére szálló káposztalepkéről álmodik, a birkalegelő magányos pusztaságában gondolkodik a semmiről, a kút mellett heverésző nem-lét pásztora. Győrffy Ákos érett költészete egy meditatív időutazás állomása lehet, szavai visszavándorolnak a romlatlan szorongás küszöbéhez. Innen belátható és másképp látható a létezés, úgy, mint amikor egy gyertyános lejtőn megpillantunk két fát, amely a törzseinél összenőtt: „Az erdei ösvények bizonyos szakaszai saját/ gondolatokkal rendelkeznek.” 

A mostra vetülő árnyék a nyári legyek zümmögése, a szeptemberi szekérnyomba bukó pipacsok, és a szarvasbőgés, mindez némán mozdulna tovább a felejtésben, ha nem nyílna visszafelé vezető út. A természet né-maságát szóra bíró költészet jégvirág ablakában rejlik Győrffy személyes optikája. A hiány számára az a felület, amelyet saját személyessége eltakar, s ebben az emlékezés aligha volna megfelelő poétikai eszköz. Sokkal lényegesebb számára az az időtapasztalat, ami túllép a személyes múltidőn: ez a fajta személytelenség a távollét esztétikumában jön létre. Érvényes és mindenfajta iskolás nárcizmustól mentes erőteljes negatívokat hív elő a Nem mozdul természeti lírája. 

Talán éppen ez a vándorlás lényege, gondolta. A személyes személytelenné válása.
Szemei megszűnnek látni, már rég nem a táj
szépsége vagy nyugalma a fontos. A személytelenbe való oldódás nem tud szépségről és nyugalomról, mert már ő, a vándor a szépség és a nyugalom... 

Ahol én találkoztam Győrffy költészetének „belső hegységeivel”, ott a természet öntötte formába, szinte fényképezte le egy húszmillió éve kitörő vulkánból kiömlő láva anyagában a pillanatot. Belső térképemen megtorpanva a visszavonhatatlanul távolodó emlékekre gondoltam, amikor kezembe vettem a Nem mozdult. A visszafelé vezető úton egy érré keskenyülő patak útján a hangok kiteljesedtek, a madarak és más élőlények tiszta lélegzetével távoztak a látogatók. Évmilliók sodrásában a képzelet, akárha úszó kontinensek hátán utazna, mocsaras tájra téved, korhadt fa roskad az iszapba, a partot páfrányok takarják. Dagonyázó orrszarvúfélék patáit őrző megkövült felületen, csúszásnyomok figyelhetők meg, valamint tyúkfélék vonalkás lábnyomai. Cápafogak, mint úszó kortalan ragadozó állkapocsból kiforduló időáramlatok rémületes siklása a képzelet fölött. A tenger medrébe hulló emlékezés mélyedéseket, kapaszkodókat keres az évmilliók hullámverése elől. Gond az idő és szinte reménytelenül alagútszerű, csábító misztikum, amely folyamatosan megvonja magát az emberi emlékezettől. A kietlenség térképészével ott találkozik az olvasó, ahol saját személyes természeti tájain elporladnak az emlékek. 

Győrffy Ákos Nem mozdul című kötetét meghatározó távollét esztétika, mint e rövid kitérő illusztrálja az olvasói tapasztalat oldalán a személyességet, a „saját” emlékeket mozgósítja elsősorban, miközben a lírai én személyessége különös kopár tereken járja be az önmagától költőien eltávolodó hang útját. „Hogy épp rajtad átszűrődve válik semmivé az, ami van / Hogy kamera vagy, amibe nem fűztek /filmet csak forog, forog, berreg üresen.” Ebben a távolodásban deríti fel azokat az időtapasztalatokat, amelyeken keresztül kapcsolódik a modernista természetábrázolás a romantika fenséges esztétikájával. Győrffy költészete nemcsak a természeti líra elhanyagolt irodalmi toposzait gondolja újra, hanem a filozófiai fogalmakat is, s e két szál éppen a szorongás reprezentációjában kapcsolódik egymáshoz. A Nem mozdul tökéletesen szikár képeiben: mint a kőmedence mélyén csillogó bánat vagy „a hetvenéves felhők” alatt megszólaló kakukk és a nagymama fényképes dobozából kirakott időtapasztalatok, a távollét és a jelenlét, a műalkotás és az olvasó egymásban tükröződő örökkévalóságait rögzítik. (Magvető Kiadó, Bp., 2007)