Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2008. 9. sz.
 
 
 

KOVÁCS LAJOS

 

A jól elrendezett múlt

 

Ha egy kisváros múltja a megszokottnál gazdagabb, sokszínűbb, hozzá méltó kutatót kíván magának. Ha egy ezerfelé ágazó figyelmű ember abban a szerencsében részesül, hogy beleszületik ebbe a kisvárosba, egyszerre teremtik meg egymás (pillanatnyi) teljességét. A város majd építi tovább a magáét, a kutató pedig utódaira örökíti a folytatás szükségességének kötelességét.
    Körmendi Géza és Tata ilyen összeforrasztott viszonyban élnek immár nyolcadik évtizede. A középiskolai tanár közben történésze, etnográfusa, de még nyelvésze is lett szülővárosának. Azt a bizonyos szükséget és kötelességet is megörökölte közben, a gazdagnak aposztrofált kisváros ebben is példás rendet követel magának született s fogadott kiválóságaitól. Tartozik mindehhez a munka iránti alázat és szorgalom – annak is a polihisztorokra emlékeztető igényessége. S legfőképp az az érzékenység, amely a cserepek, mozaikkövek, freskótöredékek visszaragasztgatására vállalkozó régiségkutatót motoztatja a törmelék felett, amíg egybe nem tapad mindaz, amit egyszer már szétmorzsolt az idő.
    Ezért sem lehet véletlen egyik tanulmánya (Az igazságszolgáltatás története) Illyés Gyulától kölcsönzött mottója, amit most magunk is kölcsönkérünk: „Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják. [...] Mert a rosszul elrendezett múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embereket. A megíratlan idő meg egyszerűen el sem megy...” Ez is pontos jellemzője a tataiak múltfaggatójának.
    A felismerés fölszedegetett morzsái aztán sorra felelnek a kérdésekre, megszínezik tudatlanságunk fehér foltjait, kiigazítják az elődöktől idáig bukdácsolt tévedéseket. Már csak az a baj, hogy mindezek annyifelé szétszóródnak megint, ahány publikációs fórummal jelentkeznek a szakirodalmi lapok a közhírré tétel reményében. Legyünk hűek az aprólékosan pontos szerzőhöz, amikor válogatott tranulmányainak és cikkeinek első forrásait (periodikák, műhelykiadványok) itt most felsoroljuk: Új Forrás, Limes, Honismeret, Komárom-Esztergom Megyei Hírlap, Komárom Megyei Dolgozók Lapja, Tata-Tóvárosi Híradó, Tatai Krónika, Tatai Évkönyv, Népi vallásosság a Kárpát medencében, Tata Barátainak Köre Évkönyve, A tatai gimnázium öregdiákjainak évkönyve, A Tatai Herman Ottó Természettudományi Stúdió Munkái, A Kuny Domokos Múzeum Gyűjteményei, Piaristák Magyarországon 1942-1992, A vártól a városig, Tata évszázadai, Kamondi László emlékkötet, Komárom-Esztergom Megyei Könyvtár Emlékkönyve. Időben mindezek a rendszerváltás körüli fordulat éveitől a közelmúltig terjedő munkák. Esetenként nagyobb lélegzetű tanulmányok, többnyire a köz(vélemény)nek szánt ismertetések, az ismeretterjesztés szándékát sem szégyellő kínálatok. Valóban válogatások: tematikus elrendezésben, a felfedezések örömének megosztási szándékával.
    Tiszteletet parancsoló az elődökhöz fűződő kapcsolata Körmendi Gézának. Nem kívánja felfedezni a mások leleményét, amikor messze visszatapogatózik a múlt homályában. A város (vagyis az elődközség) két-háromszáz éves múltjában magasra tartja az elődök nevét, fáklyafényét. A település újjáélesztésében az Esterházy család (néhány ellentmondásossága mellett is) döntő szerepét hangsúlyozza és értékeli. Magyary Zoltán Tata és Tóváros egyesítését sürgető tanulmánya, „Virágos Tata-Tóváros” akciója, múzeumalapítási törekvése az egyik nagyság előtti főhajtásra ösztönzi szerzőnket. S tudják-e a tataiak (meg mások), hogy Balla (Brüll) Görgy építette a legelső sporttelepét a városnak, hogy Esterházy Ferenc a Lowles-villa felajánlásával vetette meg a zeneiskola alapjait, s Miklós gróf építette a legnagyobb istállót és lóversenypályát a városban akkor, amikor Széchenyi mellé állni legalább annyira dicsőség volt, mint kockázat? De ott van Bőhm Ferenc angolkertje ugyanúgy ebben a teremtő emberi vonulatban, mint a mocsarakat lecsapoló Mikoviny Sámuel (csatornaépítő munkáival is), vagy a barokk kisváros arculatát meghatározó Fellner Jakab építészmester, akinek még a hamvai is a városban nyugszanak, bár „cserébe” az utcanévadás csekély köszönetére is sokáig váratott a „hálás utókor”. Ebben az emberi sorsokra is figyelő, példákat kereső arcképcsarnokban kiemelt figyelem jut a mesterembereknek: a családtörténetté duzzadt Kanter család szíjgyártó dinasztiájának ugyanúgy, mint Csiszár József fazekasmester (az öreg) művészetének. A helytörténet, história, bányatörténet kétségtelenül legfontosabb alakja a sokszor visszatérő Faller Jenő, akiről a legátfogóbb tanulmányban rajzolja meg a városkájába szerelmes „átutazó” portréját. Az ő vártörténetei, Mikoviny-tanulmányai kötetnyi máig érvényes olvasnivalót hagytak a tataiaknak. Ezek az írások azonban messze túlmutatnak a helytörténet lebilincselő élményein, hazai történelmünk, építészetünk, természetkultúránk jeles munkái között tarthatjuk számon valamennyit. Csak mellesleg idézzünk mégis egy személyes (érzelmességre is hajló) mozzanatot: Faller távolról is ide hozza, tatai diákká nevelteti fiát – kötődése tiszta szándékainak jeleként. S nem kis dolog az sem, ha egy kisváros elmondhatja magáról: az 1848-as márciusi ifjak között innen is elindult, s halálával vissza is tért egy Pilvax-béli márciusi ifjú. Hamary Dániel fölkutatott élete is méltó az elődök, utódok tetteihez.
    Ugyanakkor korunkig mutató tanulságok üzeneteit olvashatjuk például a protestáns lakosság kálváriájának történetében. Joggal gondolkodhat el korunk olvasója azon, hogy a (pillanatnyilag) betiltásra ítélt értéket össze kell-e törni, nyomtalanul le kell-e rombolni, melynek nyomára sem bukkanhat majd az utókor. S hogy az egynapos császári pompát szolgáló acetilénvilágításért föl szabad-e áldoznunk egy várost a korszerűtlenség látványos oltárán a villamosságról való lemondással? Mint ahogy az egyesítés (Tata és Tóváros huzavonája) rövidlátó széthúzások fejlődést gátló csetepatéit hozza, ahol mindenből (főtérből, emlékművekből) kettőt teremtenek az egység ellenségei, bár régen összenőtt az a kettő.
    Szerzőnk jól sejti, hogy mégis a legingoványosabb kutatási terepe a kisvárosok történelmének a polgárság története. Tata azonban kiáltó tényekkel igazolja, hogy joggal versengett a polgárváros címért (ha ilyen címet nem is osztogattak). Mai korszerűbb elgondolásaink szerint a polgárok népszámlálási adatai között nem véletlenül szerepelnek a kézművesek (a céhes mesterek és későbbi utódaik), meg a gyárosok. Meg is haladják az országos 2,3 %-os arányt alaposan a maguk 10,7 %-ával. Mindezek hatása (az 1970-es évek kereskedelmi hálózatának korszerűsége, vagy a kisiparosság életereje, a „katonaváros” és a mezőváros rangja, életformát meghatározó kultúrája) és mindezek pusztulása (az államosítások, a fokozatos leépítések következtében) éppen ezért fájdalmas vesztesége a városnak. Körmendy az Anna-bálok Tatán („Azok a régi szép idők”) című miniesszéjével zárja le a legtömörebben a polgári világ éles határát: „Anna-bál után az a hír terjedt el Tatán, hogy ezzel a bállal búcsúzott el Tatától a ’kis gróf’. Lehetséges. A valóság inkább az, hogy ezzel az utolsó Anna-bállal a tatai értelmiség, polgárság búcsúzott el 1947 nyarán a polgári léttől.”
    Az etnográfus Körmendi sem hiányozhat egy ilyen válogatásból. Maga említi, hogy Veres Péter ösztönözte a paraszti világ még fellelhető – s maga által is ismert – életmódjának feltárására. Nem magányos tudósként, hanem falukutató, közösséget szervező erőket maga köré vonva mentette, ami még elérhető volt. Itt most a jégvágás, a nádvágás szakszerű leírásai, a tatai fazekasságról készült tanulmány és a mindennapi olvasó által is „fogyasztható” ételismertető, a Csiripiszli mint nagyböjti étel alkot önálló fejezetet – újabb arcélét rajzolva meg szerzőnknek.
    S mert a hajdani tatai diák később maga is tatai tanár, majd direktor évtizedeken át a szülővárosában, természetes, hogy az egyik legterjedelmesebb fejezet a válogatásban az iskolák története. Olyan önéletrajz ez, amelyben az intézményesült ember és a humanizált iskola párhuzamos történelme elválaszthatatlanná és személyessé válik. Meg is szólal a megbillenő egyensúly – látszólag jelentéktelen – eseményét kommentáló hang a fejezetzáró emlékezésben. S a Ballagások régen és ma című emlékezés halk nosztalgiája a zajos divat célt tévesztő – ünnep helyett ünneplést harsogó – „világiassága” elől egy bensőségesebb múlt felé hajolna vissza. Számíthat-e megértésünkre?
    A történész háborús évekről készült tanulmányai (A második világháború és ami utána következett) a kötet megrendítő összegzéseit nyújtja. Tisztázó erejű, korrekt vitairat szól a sokszor elferdített igazságról: a szervezett szabadcsapatok háborús szerepéről. A tatai fiatalok efféle történelme is egy országnak szóló tanulsággal szolgál arról, hogyan lehet indulatmenetesen bemutatni egy félkatonai szervezet létrejöttét, a létrehozók szándékait, s a résztvevők tényleges szerepét.
    Megrázó a leventék sorsán keresztül kirajzolódó sajátos katonasors is, melyről annyi évtizeden át („különböző okok miatt”) nem beszélhettek. „Megöregedtek, és majd ötven év távlatából emlékeztek vissza[...] betiltott ifjúságukra.” S persze megjárják a Don-kanyart a besorozott tatai katonák, hogy 986 főből 72-en érkezzenek meg a tóvárosi haranglábhoz 1943. május 21-én. Körmendi Géza végigkíséri a kisváros minden baját és bűnét: a holokauszt helyi történetét, a szovjet erőszakot, az igazoló bizottságok és a képviselőtestületek megalakulását, a kitelepítések „ki a svábokkal az országból” jelszavának következményeit. Az utca- és egyesületnév-változások értelmezésében éppen olyan magabiztosan igazítja el olvasóit, mint a (mindenféle) választások szövevényes útvesztőiben. Gondosan feltérképezett emberi csoportviszonyok, terjedelmes névsorok, levéltárakra és interjúalanyokra egyaránt támaszkodó érvelések teszik gazdagabbá és hitelesebbé a korszak tudományos eredményeit, érthetővé a helyben alakuló, változó, máig ható folyamatokat.
    Következő fejezete aztán (kutakról, sörcsarnokról, korcsolyapályáról, uszodáról stb.) ismét a könnyed, nosztalgiára hajlamos olvasmányosság jó emlékezetével készül elköszönni az olvasótól. Melyiktől is?
    Amikor tanulmányt ír, hangja tárgyilagos és távolságtartó, tényei szikárságukkal meggyőzőek, ugyanakkor szárazabbak, s érzelemmentességükkel valószínűleg egy „másik” olvasóréteg érdeklődésére számíthatnak. A válogatás tematizálása világos, kronológiailag áttekinthető szerkezetet teremt, ám a műfajok egymást követő hangváltásai esetenként egyenetlenné teszik, megbillentik az írások, a mondandó súlyát.
    Egyszerre kell azt mondanunk: egy kitűnő kutató megérdemelt – és szép kivitelezésű – összegzésre kapott lehetőséget szűkebb hazájától, miközben a szerkesztés kínját talán egy kívülálló szakmabelinek kellett volna vállalnia. Ez olyan apró hibától is megóvhatta volna szerzőnket, mint a (néhány) megismétlődő tényközlés (a zeneiskola-alapításról, a királypuccsról, a nyilasok rémtetteiről stb).
    Ezzel együtt is fontos könyv Körmendi Géza válogatott írásainak gyűjteménye. Méltó folytatása a korábbi köteteknek, s a fülszöveg szerzőjének igazat adva mondjuk, „a tanárra, történészre, néprajzkutatóra továbbra is szüksége van városának, tanítványainak és a szaktudománynak”. Nem hisszük, hogy a Kamondy László Emlékkönyvben megjövendölt sors, a felejtés jut az értékteremtőknek, amíg a Körmendi Gézák dolgoznak a jól elrendezett múlton. (Körmendi Géza: Történetek Tatáról. Válogatott tanulmányok, cikkek a város múltjáról. Argumentum és Tata város Önkormányzata, 2006