|
KOVÁCS
LAJOS
A jól elrendezett múlt
Ha
egy kisváros múltja a megszokottnál gazdagabb, sokszínűbb, hozzá méltó
kutatót kíván magának. Ha egy ezerfelé ágazó figyelmű ember abban a szerencsében
részesül, hogy beleszületik ebbe a kisvárosba, egyszerre teremtik meg
egymás (pillanatnyi) teljességét. A város majd építi tovább a magáét,
a kutató pedig utódaira örökíti a folytatás szükségességének kötelességét.
Körmendi Géza és Tata ilyen összeforrasztott viszonyban
élnek immár nyolcadik évtizede. A középiskolai tanár közben történésze,
etnográfusa, de még nyelvésze is lett szülővárosának. Azt a bizonyos szükséget
és kötelességet is megörökölte közben, a gazdagnak aposztrofált kisváros
ebben is példás rendet követel magának született s fogadott kiválóságaitól.
Tartozik mindehhez a munka iránti alázat és szorgalom annak is
a polihisztorokra emlékeztető igényessége. S legfőképp az az érzékenység,
amely a cserepek, mozaikkövek, freskótöredékek visszaragasztgatására vállalkozó
régiségkutatót motoztatja a törmelék felett, amíg egybe nem tapad mindaz,
amit egyszer már szétmorzsolt az idő.
Ezért sem lehet véletlen egyik tanulmánya (Az
igazságszolgáltatás története) Illyés Gyulától kölcsönzött mottója,
amit most magunk is kölcsönkérünk: Egy korszak attól lesz múlt,
hogy megírják. [...] Mert a rosszul elrendezett múlt föltámad, visszajár,
állandóan zavarja az embereket. A megíratlan idő meg egyszerűen el sem
megy... Ez is pontos jellemzője a tataiak múltfaggatójának.
A felismerés fölszedegetett morzsái aztán sorra felelnek
a kérdésekre, megszínezik tudatlanságunk fehér foltjait, kiigazítják az
elődöktől idáig bukdácsolt tévedéseket. Már csak az a baj, hogy mindezek
annyifelé szétszóródnak megint, ahány publikációs fórummal jelentkeznek
a szakirodalmi lapok a közhírré tétel reményében. Legyünk hűek az aprólékosan
pontos szerzőhöz, amikor válogatott tranulmányainak és cikkeinek első
forrásait (periodikák, műhelykiadványok) itt most felsoroljuk: Új Forrás,
Limes, Honismeret, Komárom-Esztergom Megyei Hírlap, Komárom Megyei Dolgozók
Lapja, Tata-Tóvárosi Híradó, Tatai Krónika, Tatai Évkönyv, Népi vallásosság
a Kárpát medencében, Tata Barátainak Köre Évkönyve, A tatai gimnázium
öregdiákjainak évkönyve, A Tatai Herman Ottó Természettudományi Stúdió
Munkái, A Kuny Domokos Múzeum Gyűjteményei, Piaristák Magyarországon 1942-1992,
A vártól a városig, Tata évszázadai, Kamondi László emlékkötet,
Komárom-Esztergom Megyei Könyvtár Emlékkönyve. Időben mindezek a rendszerváltás
körüli fordulat éveitől a közelmúltig terjedő munkák. Esetenként nagyobb
lélegzetű tanulmányok, többnyire a köz(vélemény)nek szánt ismertetések,
az ismeretterjesztés szándékát sem szégyellő kínálatok. Valóban válogatások:
tematikus elrendezésben, a felfedezések örömének megosztási szándékával.
Tiszteletet parancsoló az elődökhöz fűződő kapcsolata
Körmendi Gézának. Nem kívánja felfedezni a mások leleményét, amikor messze
visszatapogatózik a múlt homályában. A város (vagyis az elődközség) két-háromszáz
éves múltjában magasra tartja az elődök nevét, fáklyafényét. A település
újjáélesztésében az Esterházy család (néhány ellentmondásossága mellett
is) döntő szerepét hangsúlyozza és értékeli. Magyary Zoltán Tata és Tóváros
egyesítését sürgető tanulmánya, Virágos Tata-Tóváros akciója,
múzeumalapítási törekvése az egyik nagyság előtti főhajtásra ösztönzi
szerzőnket. S tudják-e a tataiak (meg mások), hogy Balla (Brüll) Görgy
építette a legelső sporttelepét a városnak, hogy Esterházy Ferenc a Lowles-villa
felajánlásával vetette meg a zeneiskola alapjait, s Miklós gróf építette
a legnagyobb istállót és lóversenypályát a városban akkor, amikor Széchenyi
mellé állni legalább annyira dicsőség volt, mint kockázat? De ott van
Bőhm Ferenc angolkertje ugyanúgy ebben a teremtő emberi vonulatban, mint
a mocsarakat lecsapoló Mikoviny Sámuel (csatornaépítő munkáival is), vagy
a barokk kisváros arculatát meghatározó Fellner Jakab építészmester, akinek
még a hamvai is a városban nyugszanak, bár cserébe az utcanévadás
csekély köszönetére is sokáig váratott a hálás utókor. Ebben
az emberi sorsokra is figyelő, példákat kereső arcképcsarnokban kiemelt
figyelem jut a mesterembereknek: a családtörténetté duzzadt Kanter család
szíjgyártó dinasztiájának ugyanúgy, mint Csiszár József fazekasmester
(az öreg) művészetének. A helytörténet, história, bányatörténet kétségtelenül
legfontosabb alakja a sokszor visszatérő Faller Jenő, akiről a legátfogóbb
tanulmányban rajzolja meg a városkájába szerelmes átutazó
portréját. Az ő vártörténetei, Mikoviny-tanulmányai kötetnyi máig érvényes
olvasnivalót hagytak a tataiaknak. Ezek az írások azonban messze túlmutatnak
a helytörténet lebilincselő élményein, hazai történelmünk, építészetünk,
természetkultúránk jeles munkái között tarthatjuk számon valamennyit.
Csak mellesleg idézzünk mégis egy személyes (érzelmességre is hajló) mozzanatot:
Faller távolról is ide hozza, tatai diákká nevelteti fiát kötődése
tiszta szándékainak jeleként. S nem kis dolog az sem, ha egy kisváros
elmondhatja magáról: az 1848-as márciusi ifjak között innen is elindult,
s halálával vissza is tért egy Pilvax-béli márciusi ifjú. Hamary Dániel
fölkutatott élete is méltó az elődök, utódok tetteihez.
Ugyanakkor korunkig mutató tanulságok üzeneteit olvashatjuk
például a protestáns lakosság kálváriájának történetében. Joggal gondolkodhat
el korunk olvasója azon, hogy a (pillanatnyilag) betiltásra ítélt értéket
össze kell-e törni, nyomtalanul le kell-e rombolni, melynek nyomára sem
bukkanhat majd az utókor. S hogy az egynapos császári pompát szolgáló
acetilénvilágításért föl szabad-e áldoznunk egy várost a korszerűtlenség
látványos oltárán a villamosságról való lemondással? Mint ahogy az egyesítés
(Tata és Tóváros huzavonája) rövidlátó széthúzások fejlődést gátló csetepatéit
hozza, ahol mindenből (főtérből, emlékművekből) kettőt teremtenek az egység
ellenségei, bár régen összenőtt az a kettő.
Szerzőnk jól sejti, hogy mégis a legingoványosabb kutatási
terepe a kisvárosok történelmének a polgárság története. Tata azonban
kiáltó tényekkel igazolja, hogy joggal versengett a polgárváros címért
(ha ilyen címet nem is osztogattak). Mai korszerűbb elgondolásaink szerint
a polgárok népszámlálási adatai között nem véletlenül szerepelnek a kézművesek
(a céhes mesterek és későbbi utódaik), meg a gyárosok. Meg is haladják
az országos 2,3 %-os arányt alaposan a maguk 10,7 %-ával. Mindezek hatása
(az 1970-es évek kereskedelmi hálózatának korszerűsége, vagy a kisiparosság
életereje, a katonaváros és a mezőváros rangja, életformát
meghatározó kultúrája) és mindezek pusztulása (az államosítások, a fokozatos
leépítések következtében) éppen ezért fájdalmas vesztesége a városnak.
Körmendy az Anna-bálok Tatán (Azok a régi szép idők)
című miniesszéjével zárja le a legtömörebben a polgári világ éles határát:
Anna-bál után az a hír terjedt el Tatán, hogy ezzel a bállal búcsúzott
el Tatától a kis gróf. Lehetséges. A valóság inkább az, hogy
ezzel az utolsó Anna-bállal a tatai értelmiség, polgárság búcsúzott el
1947 nyarán a polgári léttől.
Az etnográfus Körmendi sem hiányozhat egy ilyen válogatásból.
Maga említi, hogy Veres Péter ösztönözte a paraszti világ még fellelhető
s maga által is ismert életmódjának feltárására. Nem magányos
tudósként, hanem falukutató, közösséget szervező erőket maga köré vonva
mentette, ami még elérhető volt. Itt most a jégvágás, a nádvágás szakszerű
leírásai, a tatai fazekasságról készült tanulmány és a mindennapi olvasó
által is fogyasztható ételismertető, a Csiripiszli
mint nagyböjti étel alkot önálló fejezetet újabb arcélét rajzolva
meg szerzőnknek.
S mert a hajdani tatai diák később maga is tatai tanár,
majd direktor évtizedeken át a szülővárosában, természetes, hogy az egyik
legterjedelmesebb fejezet a válogatásban az iskolák története. Olyan önéletrajz
ez, amelyben az intézményesült ember és a humanizált iskola párhuzamos
történelme elválaszthatatlanná és személyessé válik. Meg is szólal a megbillenő
egyensúly látszólag jelentéktelen eseményét kommentáló hang
a fejezetzáró emlékezésben. S a Ballagások régen és ma című
emlékezés halk nosztalgiája a zajos divat célt tévesztő ünnep helyett
ünneplést harsogó világiassága elől egy bensőségesebb
múlt felé hajolna vissza. Számíthat-e megértésünkre?
A történész háborús évekről készült tanulmányai (A
második világháború és ami utána következett) a kötet megrendítő összegzéseit
nyújtja. Tisztázó erejű, korrekt vitairat szól a sokszor elferdített igazságról:
a szervezett szabadcsapatok háborús szerepéről. A tatai fiatalok efféle
történelme is egy országnak szóló tanulsággal szolgál arról, hogyan lehet
indulatmenetesen bemutatni egy félkatonai szervezet létrejöttét, a létrehozók
szándékait, s a résztvevők tényleges szerepét.
Megrázó a leventék sorsán keresztül kirajzolódó sajátos
katonasors is, melyről annyi évtizeden át (különböző okok miatt)
nem beszélhettek. Megöregedtek, és majd ötven év távlatából emlékeztek
vissza[...] betiltott ifjúságukra. S persze megjárják a Don-kanyart
a besorozott tatai katonák, hogy 986 főből 72-en érkezzenek meg a tóvárosi
haranglábhoz 1943. május 21-én. Körmendi Géza végigkíséri a kisváros minden
baját és bűnét: a holokauszt helyi történetét, a szovjet erőszakot, az
igazoló bizottságok és a képviselőtestületek megalakulását, a kitelepítések
ki a svábokkal az országból jelszavának következményeit. Az
utca- és egyesületnév-változások értelmezésében éppen olyan magabiztosan
igazítja el olvasóit, mint a (mindenféle) választások szövevényes útvesztőiben.
Gondosan feltérképezett emberi csoportviszonyok, terjedelmes névsorok,
levéltárakra és interjúalanyokra egyaránt támaszkodó érvelések teszik
gazdagabbá és hitelesebbé a korszak tudományos eredményeit, érthetővé
a helyben alakuló, változó, máig ható folyamatokat.
Következő fejezete aztán (kutakról, sörcsarnokról,
korcsolyapályáról, uszodáról stb.) ismét a könnyed, nosztalgiára hajlamos
olvasmányosság jó emlékezetével készül elköszönni az olvasótól. Melyiktől
is?
Amikor tanulmányt ír, hangja tárgyilagos és távolságtartó,
tényei szikárságukkal meggyőzőek, ugyanakkor szárazabbak, s érzelemmentességükkel
valószínűleg egy másik olvasóréteg érdeklődésére számíthatnak.
A válogatás tematizálása világos, kronológiailag áttekinthető szerkezetet
teremt, ám a műfajok egymást követő hangváltásai esetenként egyenetlenné
teszik, megbillentik az írások, a mondandó súlyát.
Egyszerre kell azt mondanunk: egy kitűnő kutató megérdemelt
és szép kivitelezésű összegzésre kapott lehetőséget szűkebb
hazájától, miközben a szerkesztés kínját talán egy kívülálló szakmabelinek
kellett volna vállalnia. Ez olyan apró hibától is megóvhatta volna szerzőnket,
mint a (néhány) megismétlődő tényközlés (a zeneiskola-alapításról, a királypuccsról,
a nyilasok rémtetteiről stb).
Ezzel együtt is fontos könyv Körmendi Géza válogatott
írásainak gyűjteménye. Méltó folytatása a korábbi köteteknek, s a fülszöveg
szerzőjének igazat adva mondjuk, a tanárra, történészre, néprajzkutatóra
továbbra is szüksége van városának, tanítványainak és a szaktudománynak.
Nem hisszük, hogy a Kamondy László Emlékkönyvben megjövendölt sors,
a felejtés jut az értékteremtőknek, amíg a Körmendi Gézák dolgoznak a
jól elrendezett múlton. (Körmendi Géza: Történetek
Tatáról. Válogatott tanulmányok, cikkek a város múltjáról. Argumentum
és Tata város Önkormányzata, 2006)
|
|