|
KOLLARITS
KRISZTINA
A híd
túl messze volt
Babits
és a konzervativizmus kapcsolata 1917-39
A
magyar szellemi életre A Holnap antológia és a Nyugat
megindulásától kezdve a 30-as évek elejéig rányomta bélyegét egyfajta
megosztottság: modernek és konzervatívok, kozmopoliták és nemzetiek,
bal- és jobboldaliak néztek egymással farkasszemet, a táborok
többé-kevésbé átjárhatatlanok voltak. Persze akadtak kivételek, gondoljunk
csak Németh László pályájára, akit a Nyugat avatott íróvá, aztán
a Protestáns Szemle és a Napkelet munkatársa lett, majd
egy évet ismét a Nyugatnál töltött, mielőtt saját lapját
megindította volna. De talán nem is jelent kivételt Németh, hisz azáltal,
hogy igyekezett nem tudomást venni a táborok-ról, hogy lapok
fölötti pozícióra törekedett, végső soron csak azt érte el, hogy sehova
sem tudott igazán tartozni. Ennek szimbóluma egyszemélyes folyóirata,
a Tanu. A két oldal közti szinte áthidalhatatlan ellentét
meghatározta Babits pályáját is. Származása, belső beállítottsága, egész
világszemlélete közelebb állt a konzervativizmushoz, mint a liberalizmushoz,
ahogy ezt Schöpflin Aladár is megállapította róla 1937-es irodalomtörténetében:
Minden más kultúrában, ahol a konzervativizmus nem jelent merev
rögzítettséget, hanem megadja a terét az egyén szabad mozgásának a szellem
világában, konzervatív költőnek számítana Babits.1
A magyar konzervativizmussal, az értékőrzéssel azonban nem csupán az volt
a baj, hogy talán kevésbé tisztelte az írói szabadságot, mint
a liberálisok, hanem főképp az, hogy egyben politikai elkötelezettség
is fűződött hozzá: egyet jelentett a század elején Tisza, a 20-as évektől
Horthy rendszerének támogatásával, így Babits konzervatív vonzalmai ellenére
ha gyakran komoly konfliktusok árán is mindvégig megmaradt
a liberális Nyugat körében, az ellentáborhoz való közeledési kísérletei
nem léptek túl a barátságos levél- és üzenetváltások, néha egy-egy személyes
találkozás szintjén. Az első, jelentősebb kísérlet a helyzet oldására a Nyugat részéről
történt 1914-17 között. Babits és Schöpflin szerették volna lapukhoz hívni
a fiatal tudós nemzedék legjobbjait, többek között Szekfű Gyulát, Horváth
Jánost, hogy a Nyugat kritikai részének színvonalát emelhessék,
de próbálkozásaik sorra kudarcba fulladtak.
Az 1910-es években a tudományos életre ugyanis sokkal
nagyobb befolyással bírt a hivatalos politika, mint az irodalmira: míg
egy író akkor vált a közfelfogás szerint igazi íróvá, ha közölt tőle a
polgári radikális és kozmopolita hírben álló Nyugat, addig egy
szaktudós számára ez inkább egy szakmai öngyilkossággal ért volna fel.
Különösen a történelem- és az irodalomtudománnyal szemben volt nagyon
erős az az elvárás, hogy erősítse a nemzeti öntudatot, márpedig ezt egy
kozmopolita lapnál nem igen lehetett megtenni. Ha valaki tudományos
karrierre vágyott, be kellett tartania bizonyos íratlan szabályokat, mert
ha nemzetietlen hírébe került, annak további pályája szempontjából
komoly következményei lehettek. Lackó Miklós hívta fel a figyelmet
a századforduló szellemi életében kialakult különös megosztottságra: a
modern irányzatok hívei csak a szépirodalomban, illetve a tudományos élet
olyan területein, mint a filozófia, pszichológia vagy a szociológia tudtak
teret nyerni, vagyis ott ahol a hivatalos, céhes tudomány alig rendelkezett
komoly hagyománynyal, az irodalomtudományban és a történettudományban
viszont nem.2 Az 1910-es években fellépő
volt Eötvös-kollégisták sorsa is ezt példázza: Azok a kollégisták,
akik az irodalom felé orientálódtak, előbb vagy utóbb, de hamarosan többnyire
a Nyugatnál kötöttek ki (Balázs Béla, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, különböző
vargabetűk után és előtt - Szabó Dezső, később Gyergyai Albert
és mások.) Akik viszont a szaktudományok felé fordultak, s a tudományt
választották hivatásul, szükségképpen a hivatalos tudomány konzervatív
intézményeibe épültek be, s ezeket a »céhes« kereteket igyekeztek,
a konzervativizmuson belül, új tartalommal, korszerűbb szemléleti és módszertani
tájékozódással megújítani.3 Ez
utóbbi csoporthoz tartozott például Szekfű Gyula, Horváth János, Eckhardt
Sándor és Farkas Gyula.
Hogy milyen veszélyes volt ebben az időben különösen egy fiatal tudós
számára nemzetietlenség hírébe kerülni, és hogy ezzel összefüggésben mennyire
áthidalhatatlan volt a szakadék a Nyugat gárdája és a fiatal tudósnemzedék
között, azt jól mutatja Szekfű Gyula példája.
Szekfűt 1905-ben avatták doktorrá. Ezután a Magyar Nemzeti
Múzeum kézirattári és levéltári osztályán könyvtári gyakornok, majd a
levéltár kötelékébe került. Valószínűleg Tagányi Károly közbenjárására
került ki Bécsbe, ahol 1908 őszén alkalmazták a Wiener Haus-, Hof- und
Staatsarchivben. Itt Károlyi Árpád közvetlen munkatársa lett. 1912-ben
Bartoniek Géza, az Eötvös Kollégium igazgatója az elhunyt Mika Sándor
történész helyére Szekfűt hívta meg, aki azonban a magyarországi történettudomány
elmaradottságára és a pesti vezető történész garniturával szembeni ellenérzéseire
hivatkozva elutasította az ajánlatot.4
De hiába maradt Bécsben, a magyarországi tudományos
és közélet visszásságaival így is szembe kellett néznie. 1913 novemberében
jelent meg a Száműzött Rákóczi című könyve, melyből hamarosan országos
botrány kerekedett.5 Szekfű írásában
csak arra tett kísérletet, hogy a fejedelemről és történelmi szerepéről
kialakított teljesen idealizált képet a kutatások fényében némileg korrigálja,
bírálói azonban a nemzeti érzés elleni támadásként fogta fel ezt a törekvését.
Márpedig a korszak uralkodó elvárása a tudománnyal és az irodalommal szemben
is az volt, hogy szolgálja a nemzeti érzést, erősítse a magyarság öntudatát.
Szekfű a tudományos kutatást függetleníteni akarta a politikai szempontoktól,
ami a korszak viszonyai között lehetetlennek bizonyult.
A könyvét ért első heves támadás a Magyarország 1914. március 17-18-i
számában jelent meg Az elzüllött Rákóczi címmel. A cikk azzal vádolja
Szekfűt, hogy írása nem tudományos, hanem politikai mű, célja a kuruc
hős és a függetlenségi ideálok lerombolása. Ahhoz, hogy megértsük, hogy
miért tekintettek egy szaktudományos munkát politikai célzatúnak, tudnunk
kell, hogy Rákóczi alakja és történelmi megítélése e korban rendkívül
átpolitizált volt. Az 1905-06-os kormányválság és a darabont kormány bukása
után a nemzetgyűlési választásokon a 48-as Függetlenségi Párt abszolút
többséget szerzett, a Wekerle-kormány miniszterei viszont 67-es politikát
folytattak. A győztes pártnak a közvélemény előtt nehéz volt igazolni
a kiegyezéspárti kormánnyal való együttműködést, az eddig oly hevesen
hirdetett függetlenségi célkitűzésekről való lemondást. A valóság elfedésének
egyik eszköze volt a Rákóczi-kultusz felélénkítése: Rákóczi rehabilitálását
törvénybe foglalták, hamvait 1906-ban hazahozták Magyarországra.
Nyilvánvaló ez volt annak a hátterében, hogy a napi
sajtó mellett az Akadémián, társadalmi szervezetek gyűlésein, sőt a parlamentben
is támadták a könyvet. Polónyi Géza március 18-i interpellációjában Szekfű
írásáról azt állította, hogy újabb fegyver a magyarság nemzeti ellenségei
kezében, hiszen nemcsak gyengíti a magyar nemzeti öntudatot, hanem szinte
kínálja a históriai jog semmibevételéhez az érvet: nemhogy a magyarság
nem, de még legnagyobb hősei sem kiválóak.6
Nemcsak a szerzőnek, de még az Akadémiai Kiadó sorozatát
szerkesztő Riedl Frigyes irodalomtörténésznek is védekeznie kellett a
támadásokkal szemben, annál is inkább, hisz Thaly Kálmán által kiadott
kuruc költemények hitelességét annak idején ő kérdőjelezte meg először.
A botrány országosra dagadt. Az igazi veszélyt Szekfű számára azonban
az jelentette, hogy bal oldalról, köztük a Nyugat részéről is érkeztek
őt védelmező hangok. Amikor például Schöpflin elismerő kritikája
megjelent a Nyugatban7, Szekfűt
barátai és tanárai nem győzték figyelmeztetni, hogy óvakodjon a Nyugattól.
Eötvös-kollégiumi társa, Lukács Károly például így figyelmeztette: De
megállj csak, Schöpflin is a Nyugat oly kompromittálólag rángatnak befelé,
hogy egyszer csak azon veszed észre magad, hogy közöttük vagy. El lehetsz
készülve egy »20. századi« panegyrisre is (nem éntőlem, ne félj!)
és ahhoz mit szól majd Angyal és Károlyi8?
Úgy jársz, mint a püspököd, Ottókár, akit szintén a Világ dicséretei juttatták
indexre és a legsoványabb főpapi kosztra.9
Ugyanezen a napon érkezett Angyal Dávid levele, melyben
Schöpflin cikkére utalva megjegyzi: úgy látom, hogy Ön e körökben
gut angeschrieben. Sebaj! Önt azért nem kevésbé becsülöm és
szeretem.10 Szekfű siet mentegetőzni:
Azt hiszem különben, hogy a Nyugat dicsérete óta (még nem olvastam)
a Karban kilátásaim aligha gyarapodtak, ellenkezőleg csak estek. Pedig
ártatlanul jutottam a Nyugatba, Schöpflin nemcsak nem ismer, de még csak
nevemet sem hallotta azelőtt, hogy a könyvön olvasta.11
Szekfű néhány nap múlva levelet kapott Schöpflintől,
melyben a Nyugat szerkesztősége megbízásából kéri fel Szekfűt egy
Mika Sándorról szóló visszaemlékezésszerű cikk megírására. (Mika Sándor
1912- ben halt meg, Szekfűnek tanára és támogatója volt, az ő emlékének
ajánlotta a Száműzött Rákóczit is.) Nem tudom, mai elfoglaltsága
és hajlamai mit szólnak ehhez az ajánlathoz, de kérem, tekintse Nyugat-beli
barátaimtól a kérelmet, tőlem pedig a közvetítés elvállalását ama figyelem
és tetszés jelének, amelyet Rákóczi-könyve köztünk, írók közt keltett.12
Szekfű nagyon udvariasan bár, de elutasította az ajánlatot.13
Schöpflin megértően reagál: Önnek munkáját, s talán az egész históriai
perspektívát, melyet ez a könyv nyit, bizonyos körök rossz szemmel nézik,
s ha nem is nyilvánosan bántják, s Önnek nem áll érdekében, hogy a surlódási
felületet azzal is nagyobbítsa, hogy egy a hivatalos irodalmi és tudományos
körök által proskribált folyóiratba ír. Hogy ez szörnyűséges bűn, azt
a magam bőrén tapasztalom úgyszólván napról-napra. Tudósnak, aki a mi
viszonyaink között meg nem élhet munkájának hivatalos támogatása nélkül,
még óvatosabbnak kell lenni, ha nem akarja, hogy légszivattyú harangja
alá állítsák és kiszívják felőle a levegőt.14
Nemcsak Schöpflin (akinek nagy sérelme volt, hogy az egyetemi magántanárságra
hiába pályázott), de Szekfű is megtapasztalhatta a saját bőrén, hogy milyen
következménye lehet, ha egy tudós nemzetietlen hírbe keveredik: a könyve
körül márciusban kirobbant vita miatt ugyanis ajánlói az ő tudtával
és beleegyezésével visszavonták az akadémiai tagságra való felterjesztését.
A Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara pedig óvatosságból csak 1915.
december 9-én (majdnem 2 évvel a kérelem beadása után) hozott döntést
a magántanári kinevezéséről .
A kétéves harc közelebb hozta Szekfűt a nyugatosokhoz,
különösen Schöpflinhez és Babitshoz, Schöpflin a Rákóczi-botrány miatt
Szekfűt egyenesen sorstársuknak tekintette: úgy gondolta, hogy ez az eset
világosan megmutatta, hogy a politika nemcsak a szépirodalomba, de a tudományba
is bele akar szólni.15 Szekfűt pedig
ez idő tájt komolyan foglalkoztatta a gondolat, hogy a meglevő két
tábor mellé egy, a kettő közt félúton elhelyezkedő harmadikat kellene
létrehozni, melynek egyaránt tagjai lehetnének a reformkonzervatív fiatal
tudósok és a Nyugat legjobbjai. Barátja, Horváth János ezt nem
tartotta kivihetőnek: A két csoport 3-ra osztása aligha lesz valaha
lehetséges. Én általában félek a csoportosulásoktól; úgy látom, csak aki
egyedül van, az maradhat tiszta (l. Károlyi Árpád). Sch(öpflin) is B(abits)
is kitűnő, okos, derék ember, de én tudom, hogy másfélék vagyunk. Teljes
bizalommal ők énvelem sohasem társulnának.16
Szekfű nemcsak Horváthnak, hanem másik jó barátjának,
Lukács Károlynak is felvetette ezt az ötletét. Lukács 1916 novemberi levelében
szintén kivihetetlennek tartja a tervet: Te ebben a földet rengető
debacleban még tudsz derűsen álmodozni! Hogy Hatvany és Horváth valaha
egy cenaclumban lesznek és én is ott, [...] Na, én ugyan jól odaillenék
Gyulai lapjának bírálói közé!17
Szekfű és a Nyugat ügye újabb lendületet vett
1917-ben, amikor Fenyő Miksát megválasztották a GYOSZ ügyvezető
igazgatójának, ezért helyét a Nyugat szerkesztőségében Babits Mihálynak
adta át. Babits az első időkben még nyilván arra számított, hogy jelentős
beleszólása lesz a lap szerkesztésébe, tervei között szerepelt a Nyugat
kritikai részének megreformálása, illetve tudományos igényű esszékkel
való kibővítése. Szívesen látta volna e célból a munkatársak között a
reformkonzervatív fiatal tudósokat. 1917 nyarán személyesen is felkereste
Szekfűt: Múlt hóban itt (Székesfehérvárott) járt Babits Mihály,
meglátogatott mint kartársát közmegvetésben. Együtt voltunk két délután.
Nagy hibája, h. nem iszik. De kitűnő férfiú. Csak ne ülne fel nemzetközi
(és nemzeti) demokratáinak. Azt mondta, hogy ő és Schöpflin egyszer külön
folyóiratot akartak, kiadó feltételül kötötte ki, h. tudományos kritika
legyen benne, de ők nem találtak lámpással sem tudósokat. B. szeptemberben
átveszi a Nyugat szerkesztését, s azt mondja, hogy a kezdő erotikus novelláktól
meg fogja szabadítani. (Ha tudja.) Újabb felszólítás belépésre, mit köszönettel
fogadtam.18
1917 decemberében Schöpflin visszatér ajánlatukra: Általában mi
volna a véleménye arról, ha a Nyugat felajánlaná Önnek a maga nyilvánosságát,
ha egy ilyen folyóiratba való mondanivalói találnának lenni? A mondanivalók
tartalma dolgában teljes szólásszabadsága volna, a formában és a hangnemben
is csak az irodalmi színvonal kötné.
Régen egyszer már közvetítettem egy ilyen felhívást,
Ön akkor elhárította. Ma talán ez elhárítás okai nem állnak még fenn,
vagy nem olyan nyomósak, mint akkor. Mi pedig örömmel fogadnók körünkbe.
Ma a Nyugatnak Babits a szerkesztője. Szívesen vonnók körünkbe a fiatalabb
tudós-generáció tehetségesebbjeit, s hogy ez eddig kevésbé sikerült, annak
éppen az illetők elfogultságából, rossz értesültségéből, vagy más, egyéni
okaiból való tartózkodása volt az oka. Nézetem szerint ezt rosszul teszik
a köz érdekében, mert az ő közreműködésükkel lehetne jobban segíteni a
Nyugat leggyakrabban szemére vetett hibáin, olyan revuet csinálni belőle,
amilyenre szükség van, s rosszul teszik a maguk érdekében, ha többnyire
hiányos vagy legalábbis nem elég nyomatékos okokból elzárják maguk elől
a munkának és tehetségük érvényesítésének olyan terét, amely önként kínálkozik
nekik.19
Úgy tűnik Szekfű komolyan fontolóra vette az ajánlatot,
Horváth János viszont határozottan elutasította: a Nyugathoz én
nem megyek. Olyan felfogással ő róluk, amilyennel én vagyok, közéjük nem
állhatok be. Ez azonban egyáltalán ne befolyásolja a te elhatározásodat.
Ostobaság volna, hogy megnémulj. A nyilvánosság minden esetre szükséges.
[...] Vedd magad mellé Eckhardot, Némethet, ezekben van munkakedv és ami
fő: ambíció; s őket kritikai (erkölcsi) szempontok aligha tartanák vissza
a Nyugattól. Példa lehet Schöpflin. Ő csak azóta ír igazán, mióta a Nyugatnál
van.20
Végül Szekfű mégsem ment a Nyugathoz, hanem az 1923-ban megindított
ellen-lap, a Napkelet munkatársa lett, melynek kritikai részét
Horváth János szerkesztette.
A
Napkelet szirénhangjai és Babits
A
konzervatív tudósok, Szekfű vagy Horváth nem tudták és talán nem is akarták
átlépni a Rubikont, mely őket a Nyugattól és körétől elválasztotta.
Néhány év múlva, a konzervatív Napkelet megindulásakor kiderült,
hogy a határ a másik irányból sem léphető át.
1923. január 1-jén jelent meg a Napkelet című
folyóirat első száma. A Klebelsberg hathatós segítségének és szervező
munkájának köszönhetően létrejövő szépirodalmi lap a magyar klasszikusok
hagyományait folytató, nemzeti szellemű irodalomnak akart teret
biztosítani, hozzájárulva egyben egy művelt, nemzeti érzelmű középosztály
kialakulásához. Főszerkesztőnek Klebelsberg kezdettől Tormay Cécile-t21
szánta, akit erre nyilván nemcsak irodalmi sikerei, hanem feltétlen Horthy-
hűsége is predesztinált.
A szakirodalomban többször felbukkan az a téves állítás,
miszerint Klebelsberg Babitsot szánta főszerkesztőnek, egyetemi tanárságot
is ígérve neki. Ennek a legendának a forrása Gyergyai Albert, akinek állítását
a magam részéről több szempontból is megkérdőjelezném. Gyergyai ezt ugyanis
egy olyan Babitsról szóló 1959-es (!) előadásában említi, amely gondolatmenetének
lényege, hogy ha a mai értelembe véve Babits nem is volt forradalmi, mégis
nagy költő s tragikus alak: pályája első szakaszán támadások sora érte,
több verséért perbe fogták, a Tanácsköztársaság alatt kapott egyetemi
tanárságtól megfosztották stb. (De) Amikor Tormay Cécile, a Horthy-korszak
teljhatalmú írónője, egyetemi tanársággal s egy új lap szerkesztésével
kínálja, persze azzal a feltétellel, ha otthagyja a Nyugatot, az írónő
ajánlatát azonnal visszautasítja, holott kevesen rajongtak úgy, mint Babits
a tanári pályáért.22
Egyrészt tehát gyanús a kontextus, amelyben Gyergyai
állítása elhangzik: ha már nem volt eléggé forradalmi Babits, legalább
mentő körülményként azt hangsúlyozza, hogy a költő a Horthy-rendszerrel
nem működött együtt, másrészt a Napkelet alapításával kapcsolatos
levelezéseket átnézve Babits neve ugyan többször felmerül a lappal kapcsolatban,
de mindig csak mint lehetséges munkatársé, arról, hogy esetleg a főszerkesztőséget
felajánlanák neki, sehol sem találtam utalást. Pauler Ákos naplójegyzeteiből23
megtudhatjuk, hogy Babits 1921. június 11-én feleségével együtt teán volt
Zichy Rafaelnénál, aki ekkoriban kezdi szervezni a Napkeletet Klebelsberggel.
Valószínűleg szó eshetett itt Babits részvételéről is, aki nyitva hagyhatta
vagy elutasíthatta a kérdést, ezért fogalmazhatott Klebelsberg egy hónappal
később Szekfű Gyulához írt levelében a jövendő munkatársakkal kapcsolatban,
hogy Be akarnám vonni Ravasz Lászlót, Prohászkát, s ha megszelidül,
talán Babics Mihályt, és ugyanebben a levélben említi Tormay Cécile-t
is mint kiszemelt főszerkesztőt.24
Az pedig, hogy egyetemi tanárságot ígértek volna neki,
kevéssé valószínű: a Babits elleni egyik fő vádpont épp az volt, hogy
a Tanácsköztársaság alatt egyetemi tanárságot vállalt, mindkét fél részéről
furcsa lett volna, most újra ezzel előjönni, s esetleg ismét az
egyetemi autonómiát semmibe véve erőszakkal kinevezni őt.
Az viszont igaz, hogy Napkelet vezetői lapjuk
munkatársai közé hívták a Nyugat keresztény íróit: elsősorban Babitsot,
Kosztolányit, Tóth Árpádot, Schöpflint szerették volna ügyüknek megnyerni.25
1922 decemberében a kritikai rész szerkesztője, Horváth János még nagyon
optimistán ítéli meg az új lap esélyeit, ahogy ez egy Szekfű Gyulához
írt leveléből is kiviláglik: Érdekes, hogy kritika címen, úgy veszem
észre, valami mennydörgős mennykövet várnak a legtöbben. Én azonban az
»egység« útját szeretném egyengetni, s megnyitni, cikkem is
arra céloz. Ebben azonban nem Pekár Gyula, nem Ignotus szájízét néztem,
de a Dávidét sem. Babits hajlandó lesz írni, Cecilék is hajlandók
tőle közölni. Kellő tapintattal össze lehet majd gyűjteni a legjavát.
Csak az kell, hogy minden számban legyen megfelelő olvasmány alsóbb és
műveltebb igények számára.26
Érdekes olvasni a Horváthtól egyébként kissé
szokatlanul optimista helyzetleírást. A sorokból kitűnik, hogy
Tormayhoz hasonlóan ekkor még hisz abban, hogy az új lap segítségével
át lehet rendezni a táborokat, meg lehet nyerni Babitsot és
a legjavát. S amit még 1916-18 folyamán elképzelhetetlennek
tartott, vagyis hogy Babitscsal vagy Schöpflinnel közös laphoz tartozzon,
az 1922-re már egyenesen kívánatosnak tűnt számára. Mi lehet ennek az
oka? Nem Horváth nézetei, hanem a társadalmi-politikai kontextus változott:a
trianoni sokk után sokan úgy érezték, hogy félre kell tenni a korábbi
ellentéteket, a magyar szellemi élet legjobbjainak össze kell fognia egy
új, a tradíciókban gyökerező nemzeti kultúra létrehozása érdekében. A
magyar kultúra megmentése, ápolása egyszerre nemzeti és politikai üggyé
vált. A magyar irodalom és tudomány fejlesztése az ország fennmaradását,
illetve a későbbi revíziós törekvések alátámasztását szolgálta.
(Elég, ha itt csak a kultúrfölény elméletére vagy Klebelsberg később megfogalmazott
neonacionalizmus-ára gondolunk.) A Nyugat amúgy
is 1919-23 között addigi történetének legmélyebb válságát élte át, nem
tűnt tehát lehetetlennek, hogy megszűnik, vagy legalábbis munkatársainak
egy része majd inkább az induló Napkelethez fog csatlakozni.
De Horváthnak csalódnia kellett, két hónappal később
már így panaszkodik Szekfűnek: élénkségre nézve igazad van. De kérdem
én, hol vegyem az élénkebb írót? [...] Kosztolányinak irtunk, válaszolt,
ígér, nem küld. Tóth Árpád: szintén. Schöpflin: én rég akarom; Cécile
kér, hogy »még ne« (isten tudja, mi van e mögött); Babits: mindnyájan
akarjuk, s állítólag nemsokára jön is.27 A
helyzet később sem változott, a Nyugat nagy nemzedékének írói nem
fogadták el végül a Napkelet meghívását. Még a legkomolyabban Babits
átpártolása jött szóba kétszer is: először 1923-24 folyamán,
másodszor 1927-29 táján. Mindkét eset hátterében az Osváttal való nézetkülönbségek,
személyes sértettségek és ambíciók álltak.
Babits megnyerése először ugyanis 1923 tavaszán, a Nyugat
csendes válságának28 idején tűnt
nagyon reálisnak. 1919-23 között a Nyugat komoly válságban
volt, már-már a megszűnés réme fenyegette. Egyrészt külső ellenfeleivel
szemben kellett védekeznie, 1919-22 ősze közt sorozatos támadások
érték a lapot, illetve egyes munkatársait a jobboldali lapok részéről
(Szózat, Virradat, Új Nemzedék, A Cél), másrészt
a Nyugaton belüli egység is megbomlott: Kosztolányi ekkoriban,
1919. októbere és 1921 augusztusa közt szerkesztette az Új Nemzedék
Pardon rovatát, Babits a Magyar költő kilencszáztizenkilencben
című esszéjében igyekszik elhatárolódni korábbi nézeteitől, Hatvany Bécsből
a kurzus kiszolgálásával és antiszemitizmussal vádolja az írót a Timár
Virgil fia kapcsán,29 Ignotus szintén
Bécsből Vitányi figurája miatt neheztel. Eközben a Nyugat állandó
anyagi gondokkal is küzdött, Fenyő Miksa hónapról hónapra csak nagy nehézségek
árán tudta megszerezni a fennmaradáshoz szükséges pénzt, az olvasótábor
csökkent, s erős konkurenciát jelentett az Est-lapok
irodalmi rovata is. A legnagyobb problémát azonban a Babits és Osvát közt
feszülő ellentét okozta. Osvát a régi alapelvei szerint akarta szerkeszteni
a Nyugatot, s ebbe a munkába valójában senkinek, így Babitsnak
sem engedett beleszólni. Nemcsak Babits körének, de magának Babitsnak
is egyre kevesebb írása jelent meg a lapban, melyet Osvát saját új felfedezettjeivel
töltött meg. Babitsot sértette, hogy Osvát ennyire semmibe veszi javaslatait,
s amikor 1923 márciusában a főszerkesztő belejavított Babits egy
tanulmányába, robbant a bomba: egy Osváthoz írt felháborodott levélben
sorolta fel sérelmeit, a Nyugattal való esetleges végleges szakításra
is célozva.30
Ugyanerre az időre esik Babits kapcsolatfelvétele Tormay
Cécile-lel, melyről két levél is tanúskodik, az egyik dátuma 1923. III.7.,
a másiké IV.9.! Az elsőben Tormay Dante Paradicsomának dedikált
kötetét köszönte meg Babitsnak, az április 9-i levélből pedig kiderül,
hogy sor került köztük személyes találkozásra, a nézetek tisztázására
is.31 Török Sophie naplójegyzetei szerint március
29-én járt náluk Tormay, ők pedig április 5-én adták vissza a látogatást.32
Babits végül mégis a Nyugatot választotta: 1923.
május 27-én Osvát jubileumán túllépve a köztük levő személyes ellentéten-
Babits mondta a köszöntőt a Nyugat munkatársai nevében, ezzel mintegy
fátylat borítva a kettejük közt levő éles ellentétre. Ugyanakkor
továbbra is foglalkoztatta a Nyugattal való szakítás, esetleg egy
új folyóirat alapításának gondolata. Ez utóbbi, a Magyar Gondolat ügye
olyannyira komoly volt, hogy 1923. november 2-án már kézhez kapta a szerződés
tervezetét.33 Az új lap 1924. január 1-jén
indult volna Babits főszerkesztősége mellett. Kritikai cikkeket, értekezéseket
hozott volna a szépirodalom és a tudományos irodalom területéről. Babits
a szerkesztésben teljes szabad kezet kapott, sőt megtarthatta volna állását
a Nyugatnál is. Végül sem a saját lapból, sem a Napkeletbe
való átigazolásból nem lett semmi, de Babits azért mindenesetre, mintegy
vésztartalékként meg akarta őrizni a Napkelethez való
kapcsolódás lehetőségét: karácsonyi üdvözletet és az Arany garas dedikált
példányát küldte Tormaynak,34 s talán egy újabb
találkozásról is szó esett köztük.35
Egy
régi uzsonna emléke
Bár Babits 1923-ban végül elutasította a Napkelet ajánlatát, kapcsolata
Tormay Cécile-lel, illetve a Napkelet egyes munkatársaival nem
szakadt meg. Időről időre kapott ajánlatokat a laptól, melyek elöl azonban
ügyesen kitért. Szekfű Gyula, a Napkelet-könyvtár szerkesztője például
1926 szeptemberében felkérte Machiavelli A fejedelem című művének
lefordítására.36
Igen tisztelt kedves Barátom,
Rédey Tivadartól nagy örömmel értesültem, hogy nem
idegenkedsz az Il Principe-nek a Napkelet Könyvtára számára való lefordításától
Képzelheted, mennyire örülnék, ha e vállalat még
az én szerkesztésem alatt hozhatná a Te Machiavellidet.
Bármikor volna időd a munkára és bármikorra készülne
el a kézirat: a legnagyobb szeretettel venném át.
Addig is engedd meg, hogy a szerkesztésem alatt eddig
megjelent füzeteket megküldjem Neked, kinek vagyok régi tisztelettel igaz
híved
Szekfű Gyula
Bpest, IX. 9.
Babits
válasza 1926 végén érkezett meg: udvariasan kitért az ajánlat elöl.37
Kedves,
tisztelt Barátom,
bocsáss meg, ogy szíves soraidra ilyen hosszu ideig
nem feleltem de, mint Rédey Tivadartól bizonnyal már hallottad
is, egy ideig nagy regényem befejezése szívta el minden időmet és erőmet,
mióta pedig ezt pár hete befejeztem, a korrektúrák tömege, s az időközben
fölgyűlt és ujonnan rám szakadt ügyek és izgalmak teljes lehetetlenné
tették, hogy levelezésemmel gondolhassak.
Még lehetetlenebb volt, hogy uj és komoly munkára
gondolhassak. Ki tudja, mikor lesz az? Egyelőre, ha más nem, a fáradtság
megakadályoz ebben; mert évekig tartó nagy munkám után teljesen összetörtnek
és kimerültnek érzem magam.
Engedd meg azonban, hogy megköszönjem a Napkelet
Könyvtárának füzeteit, melyeket szíves voltál nekem elküldeni. Valamennyit
nagy élvezettel olvastam, s az egész gyűjteményt rendkívül érdekes és
értékes vállalkozásnak tartom.
Még egyszer köszönve szíves leveledet, s remélve,
hogy valamikor találkozunk Budapesten is és személyesen beszélhetünk egyebekről
maradok tisztelő, régi híved
Babits Mihály
A
nagy regény, amiről Babits levelében beszél a Halálfiai. Több éves
munka után 1926 végére készült el vele, és 1927 áprilisában került az
olvasók elé. (Érdekes különben, hogy a regény társadalom- és történelemszemléletén
erősen érződik Szekfű hatása.) S épp ez az a mű, ami miatt ismét napirendre
került Babits távozása a Nyugattól, illetve átigazolása a Napkelethez.
Erről az esetről elsősorban Ignotus Pál 1973-as visszaemlékezéséből
tudunk.38 Ignotus egy baráti társaságban
folytatott vitát elevenít fel 1927- ből:. Babits, amint összegyűltünk,
patetikus keserűséggel közölte szándékát: hogy otthagyja a Nyugatot! Régóta
viaskodik efféle tervekkel, mondta; régóta hibáztatja, hogy úgyszólván
semmi beleszólása a lapba, melyet pedig mint szerkesztő jegyez. Mégis,
mindmostanáig elfojtotta elégedetlenségét. Most azonban olyasmi esett
meg rajta, amit nem nyelhet le[...] Kassák írt egy lerántó, értetlen,
bántó bírálatot a Halálfiairól[...] s benyújtotta Osvátéknak. Osvát pedig
megküldte Babitsnak azzal, hogy »Én nem közölném, de tudni szeretném,
Te mit szólsz hozzá?« Ez volt, amit Babits megbocsáthatatlanul sérelmesnek
érzett.39 Miután Babits közölte,
hogy átmegy a Napkelethez, a társaság két csoportra szakadt: Sárközi
György, Szerb Antal, Túróczi-Trostler József és Babitsné helyeselte elhatározását,
Gyergyai Albert, Illyés Gyula, Tóth Aladár és Ignotus Pál ellene volt.
Ignotus Pál véleménye szerint pusztán a személyes sértettség
motiválhatta Babitsot. Véleményem szerint emellett több, más apró mozzanat
is befolyásolhatta döntését. Nyilván elősegítette a közeledést, hogy mind
Tormay Cecile, mind a Napkeletben megjelent cikkek csak az elismerés
hangján szóltak műveiről: 1927. július 3-i levelében Tormay nemcsak
megköszöni a neki megküldött és dedikált Babits-regényt, hanem egyenesen
mestermű-nek nevezte a Halálfiait,40
illetve még ugyanebben a hónapban egy hosszú és elismerő kritika
is megjelent róla a Napkeletben Rédey Tivadartól.41
A következő évben kiadott Babits verseskötetet is ugyanilyen megbecsüléssel
fogadták: Tormay Cécile levélben gratulált, a Napkelet-beli elismerő
kritikát pedig Németh László írta.42
És befolyásolhatta Babitsot az a tény is, hogy Török Sophie-t a Napkelet
befogadta és elismerte.
Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy Babits tényleg
felcserélje a Nyugatot a Napkelettel. A Halálfiait
ért kritika miatti viszály végül hasonlóképp végződött, mint az 1923-as,
néhány hónap múlva a kedélyek lecsillapultak, szeptemberben Babits már
sokkal higgadtabban nyilatkozott Kassák cikkéről Gellért Oszkárhoz
írt levelében: A cikk igen gyenge: ezt az első pillanatban nem vettem
észre, mert igen elfogultan olvastam, s szokott skrupulozitásommal saját
magam ellen voltam elfogult.43
A Nyugat elhagyása lekerült a napirendről a következő krízishelyzetig.
Erre nem is kellett sokáig várni.1928-29-re a Nyugat
írói két táborra szakadtak: egy radikális-liberális beállítottságú
csoportra (Ignotus, Osvát és köre), illetve a lapot megújítani szándékozó
Babits és körére. Ez utóbbi csoport meg volt győződve arról, hogy ha
a szerkesztés irányában nem történik változás, a Nyugat a szellemi élet
perifériájára szorul. E két irányzat harca tükröződött az irodalmi népiességről
kirobbant 1928 őszi polémiában, kitapintható volt Az írástudók árulása
című nagy Babits- esszé vitájában, de azokban az ellentétekben is, amelyek
Babits és a Kisfaludy-társaság közeledése miatt, s a Baumgarten-díj kiválasztása
ügyében merültek fel. Az ellentétek 1929 tavaszán arra vezettek, hogy
Babits kivált a Nyugat szerkesztéséből44,
s 1929 tavaszán már Sárközi Györggyel, Németh Lászlóval egy új lap
megindítását tervezgették.45
Babits neve a Nyugat 1929. áprilisi számában
került le a címlapról, s májusban érkezik meg Tormay üzenete Rédey Tivadar
közvetítésével Ebből a levélből kiderül, hogy Rédey már korábban is közvetítőként
szerepelt Babits és Tormay között. Hogy ez mikor történt, csak találgathatunk:
az ama válság napjaiban akár lehet a Kassák-kritika kapcsán
kirobbant viszály is: ...Ama »válság« napjaiban egyáltalán
nem kardoskodtam a Napkeletért, az Ilonkával folytatott távtelefonálásban
magam hangsúlyoztam, hogy a világért sem bírnám kellemetlen helyzetedet
időszerű »megkörnyékezés«-sel holmi helyzeti előnyök kicsikarására
felhasználni. Bensőbb »elhelyezkedés«-edet a Napkeletnél különben
ezer és egy okból magam is nehezen bírtam volna elképzelni.46
De maga Tormay sem tartotta volna célszerűnek akkor az átpártolás-t
folytatja Rédey, mivel az ő lapját odaát ilyen coriolanusi
lépés esetén túlságosan »volksz« tábornak kürtölnék ki, ha nem
meggyőződésből: legalább azért, hogy Téged érte »köpönyegforgatás«-sal
vádolhassanak.47
Most 1929 májusában viszont elérkezettnek látja az időt,
hogy Tormay általa küldött meghívást fontolja meg Babits: De ahogyan
a dolgot Tormay Cécile most elképzeli, az talán nem is olyan egészen elképzelhetetlen.
Szabad tetszésedből egyszer-másszor a mi lapjainkon megszólalnod
ha kedved tartja valami nagy bajt nem okozhat. A Napkeletnek sok
fogyatkozását és gyengéjét igen jól mert hiszen közvetlen közelből
ismerem, de mindezek mellett hét év során annyira nekem is a szívemhez
nőtt már, hogy a benne való dolgozást kompromittálónak mégsem tarthatom.
Igen kérlek, valamilyen módon válaszolj mindezekre,
hogy ígéretemhez képest Tormay Cécile-nek beszámolhassak a kívánságából
történt vállalkozásom eredményéről. Egyelőre legalább is azt kellene vele
közölnöm, hogy fordulhat-e Hozzád ő is kéréssel?
Ha pedig jobbnak és barátságosabbnak látnád, hogy egyenest
vele közöld a válaszodat, akkor talán írj vagy telefonálj neki magad.48
Tormay Rédey Tivadar mellett Babits feleségét is felkérte
a közvetítésre. Annál is inkább számíthatott Török Sophie jóindulatára,
mivel a Napkelet június 15-i számában egy olyan kritika jelent
meg, amely Az asszony a karosszékben című kötete kapcsán, mely
művészetét az újabban fellépett férfilírikusok közül kétségtelenül
a legkülönbekével egyenrangú-nak nevezte.49
Különösen fontos volt ez a kritika Babitsnénak, hisz épp ez volt az a
kötet, melyről Németh László még Babits kérésére sem volt hajlandó írni
a Nyugatban. Tormay leveléért és a Napkelet-beli kritikáért
hálásan mondott köszönetet válaszlevelében: Szeretném megmondani,
hogy mennyire boldoggá tett levelével, igazán nem hiszem, hogy valaha
is ki tudnám fejezni azt a hálás örömet, amikor írását olvastam, s hallottam
szerény könyvemről véleményét. A Napkelet Rédey-cikke annyi meglepő felfedezést
nyújtott még nekem is önmagamról, mindez egy igazi nagy írót is
boldoggá tehetne[...] s ha Méltóságos Asszonyom megengedi, azonnal jelentkezni
fogok, amint Pestre költözünk, ez kb. október elején lesz. Nagyon sajnálom,
hogy a »szeszélyes véletlen« oly soká nem engedte, hogy találkozzunk,
de talán ez a sok fontos érdekes és komoly beszélni való nem évül el.50
Török Sophie hálája mellett fontos tény lehet az is,
hogy 1929 júliusa és szeptembere között több heves támadás érte Babitsot
Szabó Dezső, Zsolt Béla, sőt Ignotus és Osvát részéről is, s úgy
érezte, hogy még a Nyugat köre is értetlen az ő eszményeivel szemben.51
Az őt ért támadások52
miatt fogott tollat Tormay Cecile 1929. október 14-én, hogy nagyrabecsüléséről
és barátságáról biztosítsa.53 Babits
válasza nem késett soká, október 24-én kelt levelében köszönte meg Tormay
együttérzését: Méltóságos asszonyom, hogyan köszönjem meg a gyönyörű
»baráti üzenetét«[...] Levele úgy hatott rám mint egy költemény:
erősítő és fölemelő minden szava[...] Milyen öröm tudni, hogy a szennyes
és hideg áradat a durvaság és rosszhiszeműség áradata még
nem öntött el mindent, hogy vannak még, akik őrzik a magyar Irás régi
nemes eszményeit! Én nem mondhatom, hogy nem bántana az a sok aljas bántás,
ami mostanában ért...De van mindebben valami jó is: az ellenség fölvonja
sisakrostélyát, s a jóbarát kinyújtja meleg kezét... Ostoba pártok és
lélektelen harcok közt, s azoktól függetlenül, meg kell érezni, kik vagyunk,
becsületes akarású igaz magyar írók, a magyar szellem édes gyermekei,
így hát valóban testvérek mindannyian, s természetes szövetségesek az
irodalom kalózai ellen. Ez a tudat öröm és megnyugvás. Kérem, méltóságos
asszonyom, fogadja régi tisztelőjének meghatott köszönetét addig is míg
ezt ő személyesen is elmondhatja.54
Babits végül minden sértettsége ellenére
mégis a Nyugatnál maradt. Hatalmi harcok, személyes kapcsolatok
és érzelmek, a politikai harcokba való belefáradás és az azon való felülemelkedés
vágya, az egyes irodalmi körökön belüli hangsúlyeltolódások, változások,
mind-mind olyan tényezők, melyek befolyásolhatták döntését. És ne
felejtsük ki a véletlent sem, mert ebben az esetben úgy hiszem
jelentős szerepet játszott! 1929. október 28-án Osvát Ernő
öngyilkos lett, a Nyugat irányítása Babits és Móricz kezébe került.
Babits azt remélte, hogy a lapot saját tervei szerint alakíthatja, igaz,
erre még várnia kellett 1933-ig, mindenesetre a Nyugat elhagyására
többé nem gondolt, Tormay Cécile-lel való utolsó személyes találkozásra
1930. április 5-én került sor.55
Szekfű és Babits oly régen tervezett együttműködése
pedig végül a 30-as években valósult meg: a Magyar Szemle könyvsorozatában
jelent meg Babits két műve: 1930-ban a Dantéról írt könyvecske, 1933-ban
pedig egy latinból fordított középkori himnuszgyűjtemény, az Amor Sanctus.56
Szekfű először 1939 júniusában írt cikket a Nyugatba, Farkas Gyula
könyve kapcsán az asszimilációról kialakult polémiához szólt hozzá.57
Ugyanebben az évben jelent meg Babits írása a Mi a magyar? című
tanulmánykötetben.58
Ekkorra már ugyanis az egyre baljóslatúbbá váló történelmi-politikai
helyzetben a korábbi csatározások elvesztették jelentőségüket, megindult
a közeledés a magyar szellemi élet legjobbjai között, hisz a tét már egyre
inkább a magyarság megmaradása volt.
1 |
Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században,
Grill Kiadó, Bp., 1937, 224. |
2 |
Lackó Miklós, Az ifjúkonzervatívok és az ellenkultúra, Világosság,
1993. 3., 40. |
3 |
Lackó Miklós, Korszellem és tudomány, Gondolat Kiadó, Bp.,
1988, 21. |
4 |
Dénes Iván Zoltán, A realitás illúziója. A
historikus Szekfű Gyula pályafordulója, Akadémiai Kiadó, Bp.,
1976., 21. |
5 |
A
Száműzött Rákóczi körüli vitákat részletesen ismerteti Dénes
Iván Zoltán A realitás illúziója. A historikus
Szekfű Gyula pályafordulója című könyvében (Akadémiai Kiadó,
Bp., 1976.). Én csak néhány, a mi szempontunkból érdekes eseményt
és cikket emelek ki, célom nem a többéves vita részletes ismertetése. |
6 |
Dénes
Iván Zoltán, A realitás illúziója, 96. |
7 |
Schöpflin Aladár, A Szekfű-ügy, Nyugat, 1914, I., 7. sz. |
8 |
Angyal
Dávid történetíró, a budapesti egyetem tanára; Károlyi Árpád történész,
Szekfű főnöke volt a bécsi levéltárban. |
9 |
Lukács
Károly levele Szekfűhöz, 1914. II. 5., Egyetemi Könyvtár Kézirattár
(EKK) G 628. |
10 |
Angyal Dávid levele Szekfűnek, 1914. II. 5., EKK G 628. |
11 |
Szekfű Angyal Dávidnak, 1914. II. 9., MTA kézirattár, Ms 804/263. |
12 |
Schöpflin levele Szekfűnek, 1914. II. 17., EKK G 628. (Schöpflin
Aladár összegyűjtött levelei, Pannónia Könyvek, Pécs, 2004.) |
13 |
Szekfű
levele Schöpflinnek, 1914. II. 22., OSZK kézirattár (Schöpflin
Aladár összegyűjtött levelei, Pannónia Könyvek, Pécs, 2004.) |
14 |
Schöpflin
levele Szekfűnek, 1914. II. 25., EKK G 628. (Schöpflin Aladár
összegyűjtött levelei, Pannónia Könyvek, Pécs, 2004.) |
15 |
Schöpflin
Aladár, Aforizmák a Szekfű-ügy körül, Ny., 1916, 503-08. |
16 |
Horváth
János Szekfűnek, 1916. május 21., EKK G 628. |
17 |
Lukács Károly Szekfűnek, 1916. november 2., EKK G 628. |
18 |
Szekfű Horváth Jánosnak, 1917. augusztus 8. Idézi Lackó Miklós,
Korszellem és tudomány, Gondolat Kiadó, Bp., 1988.,42-43. |
19 |
Schöpflin
levele Szekfűhöz, 1917. december 21., EKK G 628. (Schöpflin
Aladár összegyűjtött levelei, Pannónia Könyvek, Pécs, 2004.) |
20 |
Horváth János levele Szekfű Gyulának, 1918. I. 20., EKK G
628. |
21 |
Tormay
Cécile (1876-1937) írónő, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének
örökös elnöke. Pályáját szecessziós novellákkal kezdte, Az emberek
a kövek között (1911) és A régi ház (1914) című regényei
révén vált országosan híressé. Híres-hírhedt naplójában, a
Bujdosó könyvben (1920, 1921) az őszirózsás forradalom és
a tanácsköztársaság alatti benyomásait és élményeit rögzítette.
A Napkeletnek haláláig főszerkesztője volt, szerkesztőtársa
1923-26-ig Horváth János, 1927-33-ig Hartmann János, 1933-35-ig
Németh Antal, 1935-től a lap megszűnéséig, 1941-ig Kállay Miklós
volt. |
22 |
Gyergyai
Albert, Vázlatok Babits arcképéhez (A Nyugat árnyékában,
Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1968, 118.) |
23 |
Pauler
Ákos, Naplójegyzetek, 1921. június 11-i bejegyzés. OSZK kézirattár |
24 |
Klebelsberg
Kunó levele Szekfű Gyulához, 1921. július 23., EKK G 628. |
25 |
Horváth
János levele Szekfű Gyulának, 1923. II. 10., EKK G 628. |
26 |
Horváth János levele Szekfű Gyulának, 1922. december 6., EKK G 628. |
27 |
Horváth
János levele Szekfű Gyulának, 1923. február 10. EKK G 628. |
28 |
Sipos
Lajos, A Nyugat csendes válsága 1923-ban (A Nyugat-jelenség
(1908-1998), szerk. Szabó B. István, Anonymus Kiadó,
Bp., 1998, 164-71.) |
29 |
Hatvany
Lajos, A magyar értelmiség katasztrófája, Jövendő, 1922.
dec. 6. (Idézi Sipos Lajos a Timár Virgil fia kritikai kiadásának
jegyzetében, Magyar Könyvklub, 2001., 248-49.) |
30 |
Sipos Lajos, A Nyugat csendes válsága 1923-ban (A Nyugat-jelenség
(1908- 1998), szerk. Szabó B. István, Anonymus Kiadó, Bp., 1998,
164-71.) Ebben a tanulmányában Sipos Lajos közreadja Babitsnak Osváthoz
írt teljes levelét, én csak egy részletet szeretnék idézni annak
bemutatására, hogy milyen közel állt Babits a Nyugattal való
szakításhoz. ...de még kevésbé vállalhatom tovább, hogy rendkívül
szerény kikötéseim illuzórikusak maradjanak s magam az állandóan
visszautasítható és visszaszorítható ember, nevemhez és pozíciómhoz
méltatlan szerepébe álljak. El vagyok szánva, hogy ennek a dolognak
mindenképpen véget vetek, s addig is elküldöm ezt a levelet, hogy
álláspontomat őszintén és félreérthetetlenül leszögezzem.
(i. m. 169.) |
31 |
Tormay
Cécile Babits Mihályhoz 1923. IV. 9., OSZK, Fond III/1309/4. Közreadta:
Sipos, Babits-olvasókönyv I., 439-40. |
32 |
Tormay
Cécile levele Babits Mihályhoz 1923. VI. 14., OSZK, Fond III/1309/5 |
33 |
Gaál
István, Babits kritikai folyóirat-terve, a Magyar Gondolat,
It. 1974, 2.sz., 435-46. |
34 |
Tormay
levele Babitshoz, 1924. I. 11.,OSZK kézirattár, Fond III/1309/6. |
35 |
Én
is őszintén sajnálom, hogy az elmúlt télen nem sikerült találkoznunk,
de rossz egészségem és zaklatott életem volt az oka. Tormay
Cécile levele Babits Mihályhoz, 1924. VIII. 15., OSZK, Fond III/1309/7. |
36 |
Szekfű
levele Babitshoz, 1926. IX. 9., OSZK Fond III. A levelet közli Monostori
Imre. Új Forrás, 1984, 4, 66. |
37 |
Babits
levele Szekfűhöz 1926 vége, EKK, G 628. A levelet közli Monostori
Imre, Új Forrás, 1984, 1, 12. |
38 |
Ignotus
Pál, Uzsonna Babitséknál, It., 1973,4, 412-19. |
39 |
Kassák tanulmánya végül nem a Nyugatban, hanem a Századunkban
jelent meg, a nov. 9-i számban. Közli Sipos, Babits-olvasókönyv
II., Historia Litteraria Alapítvány-Korona Kiadó, Bp., 1999.,
114-21. |
40 |
Tormay
Cecile levele Babits Mihályhoz, 1927. VII.3., OSZK Fond III/ 1309/8
Közreadja Sipos, Babits-olvasókönyv II., 90-91. |
41 |
Napkelet,
1927, 650-55. Ezt a cikket később Babits is mint teljesen
elfogulatlan-t emlegeti , s még hozzáteszi, hogy a Napkelet
kritikai rovatában más írókról szóló cikkekben is, minduntalan
rá lehet találni nevemre, melyet általában illő tisztelettel és
elfogulatlansággal emlegetnek Babits Mihály levele Tessitori
Nórához, 1928. febr. (Babits és Tessitori, 1981, 25-29.,
illetve Sipos, Babits-olvasókönyv II., 137.) |
42 |
Tormay
Cecile levele Babits Mihályhoz 1928. XI. 17. OSZK Fond III/1309/9.
Közreadja: Sipos, Babits-olvasókönyv II., 176-77.:Semmiesetre
sem tudja, milyen nagy örömet szerzett nékem nagy műve kincses ajándékával
és nem tudja azt sem, milyen megilletődött tisztelettel, szeretettel
és mennyi megrendültséggel, elragadtatással, mennyi magyar büszkeséggel
veszem elő mindig újra a könyvét, zaklatott életem elvétett, nyugalmas,
vasárnapi percei közben. A Napkeletben pedig Németh
László elismerő kritikája jelenik meg. Napkelet, 1928, 853-58. |
43 |
Babits
Mihály levele Gellért Oszkárhoz 1927. szeptember 5., PIM kézirattár
V3195/523 (Közli: Sipos, Babits-olvasókönyv II., 100.) |
44 |
Lackó
Miklós, Egy szerep története. (Szerep és mű, Gondolat
Kiadó, Bp., 1981, 207-08.) |
45 |
Füzi
László, Alkat és mű. Németh László 1901-75, Kalligram,
Pozsony, 2001, 113-14. |
46 |
Rédey
Tivadar levele Babits Mihálynak, 1929. máj. 17. OSZK Fond III./1043/25.
Közli Sipos, Babits-olvasókönyv II., 201. |
47 |
U.
o. 200. |
48 |
U.
o. 201. |
49 |
Rédey
Tivadar, Napkelet, 1929., 12. sz., 929-30. |
50 |
Babitsné
levele ismeretlenhez (Tormay Cecile-hez?), 1929. aug. 31., OSZK,
Fond III/167. A könyvtári katalógus csak kérdőjellel nevezi meg
Tormayt címzettként, véleményem szerint több dolog is alátámasztja
ezt: az utalás a nyár elején kapott levélre, Rédey cikkére, az elmaradt
találkozásokra stb. |
51 |
Szegedy-Maszák
Mihály, Az esszéista Németh László értékrendjéről. (A
mindentudás igézete. Tanulmányok Németh Lászlóról, Magvető
K., Bp., 1985, 22.) |
52
|
Kosztolányi
Dezső, Az írástudatlanok árulása, A Toll, 1929. júli.; Zsolt
Béla, A Toll, 1929. aug. 25.; Babits Mihály, Személyi
ügy, Nyugat, 1929. IX. 3.; Szabó Dezső, Uraim, szeressük
egymást, (pamflet a Halálfiairól), Bácsmegyei Napló,
1929. IX. 7. (illetve a Brassói Lapokban, 1929. IX. 15. és
A Napban 1929. 206. sz. 4.) |
53 |
Tormay
Cecile Babits Mihályhoz, 1929.X. 14., OSZK Fond III/1309/10 |
54
|
Babits
Mihály Tormay Cecile-nek, 1929. okt. 24. Közli Szegedy-Maszák Mihály,
i. m., 234-35. |
55 |
Török
Sophie naplójegyzete, OSZK kézirattár |
56 |
Babits Mihály, Dante. Bevezető a Divina Commedia olvasásához,
Magyar Szemle Kincsestára, 37. sz., 1930.; Amor Sanctus,
Magyar Szemle Társaság, Bp., 1933. |
57 |
Farkas Gyula, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1814,
Bp., 1938. című könyve kapcsán a Nyugat áprilisi számától
a júliusig folyt az Asszimiláció és irodalom című vita: Illés
Endre, Ny., 1939. 4. sz., 255-57.; Schöpflin Aladár, Ny.
1938. 5.sz., 281-92.; Farkas Gyula, Ny. 1939. 6.sz, 369-71.
és Schöpflin, 372-73.; Szekfű Gyula, Még egyszer az asszimilációról,
Ny. 1939. 7. sz., 1-3. |
58 |
Babits
Mihály, A magyar jellemről. Mi a magyar? (szerk. Szekfű Gyula),
Magyar Szemle Társaság, Bp., 1939.) |
|
|